és persze megint panaszkodom

Valahol sikerült valami chtulhukat betenyésztenem a torkomba, és hörgök és köhögök, és ettől szomorú vagyok, mert nem csinálhatok dolgokat, amiket terveztem. Ráadásul ha beteg vagyok, mindig eleve szomorúbb vagyok, szóval most különösen szeretném, ha az időjárás igazodna a hangulatomhoz, mert iszamósra izzadt testtel nehéz kellően gótnak éreznem magam.

Mindeközben az allergiám is tombol, a szokásos adag gyógyszer mellett is megállás nélkül viszket belülről a fülem, de azért nem hiszem, hogy akár a legdurvább parlagfű-por kombó elő tudná idézni azt a szutykot, ami épp a torkomon ül - vagy hát mindegy is, mitől van, csak annyiban számítana, hogy ha százszázalékosra tudnám, hogy nem fertőző, meglátogathatnám apámat. Ami jó lenne, de igazából az lenne a legjobb, ha csak úgy szépen nem lenne mindig valami nyomorultkodás? Csak a jó dolgok? Csak egy kicsit?

gyors jelentés egy gyors útról

Voltunk Dublinban Duplavid születésnapján, ez is olyasmi volt, amit még azelőtt leszerveztünk, hogy elvesztettem volna a fix jövedelmemet (nem tudom, minek mentegetőzöm itt a blogomon, amikor egyrészt ez csak az én dolgom, senki másé, másrészt, aki azért olvas, hogy ellenem drukkoljon és örüljön, amiért ő nem olyan nyomorult hülye, mint én - őszintén megdöbbentem, amikor kiderült, hogy van ilyen, és van ilyen!, de nem akarok csak ezért zárat szerelni az egész blogra - az meg már úgyis levonta az összes sötét következtetést), szóval voltunk Dublinban, ahol meleg volt. És ki volt égve a fű. És néha a folyónak is kilátszott a medre, igaz, a torkolattól pár kilométerre ez minden apálykor teljesen normális.

Sokat sétáltunk és iszonytosan sok kávét ittunk, és sört is, és beszélgettünk, és nagyon meleg volt, ha még nem említettem volna. Meg nagyon jó is volt, de alapvetően túl fáradt vagyok, hogy értelmesen írjak bármiről. Ehhez hozzájárulhattak a világ legrosszabb szóviccei, amikért egy ponton Miskolcra akartuk száműzni az elkövetőt.

Innen lenne jó tudni, hogyan fejezzem be a posztot, mert a maradék gondolataim is elfogytak, majd jelentkezem, ha találtam újakat.

a genyófák árnyékában

Végül addig gondolkoztam a Zajon, hogy lett belőle egy örök vázlatlétre kárhoztatott poszt itt, a bloggeren, meg egy kedvesnaplóm típusú nyers bejegyzés valamelyik vázlat-txtben, és egy hosszú (és itt-ott öt perc bealvásokkal tarkított) hangjegyzet a Múltról és az Árnyairól (valamint sötét titkokról, melyekről nem beszéltem soha, senkinek, és szerintem nem is fogok, mert akkor ki kéne mondanom a jelentéktelenségüket) (sötét titkaim jelentős részére igazából egy tizenhárom éves is csak a szemét forgatná).

Ah, igen, hangjegyzet. Egyik barátunk ajánlott egy hangjegyzetelős programot, ami csodálatos, olyan félreírásokat produkál, hogy felváltva káromkodok és sikítok, viszont képes vagyok minden áldott nap legalább félig rendesen naplózni, mi történt. Csak felmondom az eseményeket némi kommentárral, aztán bemásolom a helyére, csodálatos. Az álomnaplózást is megkönnyíti, ha már az átlagosnál lényegesen több és színesebb álmomra emlékszem ébredéskor, és néha kiválóan bizarr magvak vannak bennük (egy cseresznye, egy regény).

De vissza a Zajra, szóval miután három hosszas felvonásban magam elé dünnyögtem a jót, a rosszat és a csúfat, arra jutotam, hogy azért ahhoz túlságosan is pompázatos volt, hogy csak úgy eltegyem magamnak, vagy arra fűzzem fel, mennyire máshogy volt másmilyen fiatalabbnak lenni (többet ittam, jobban bírtam, nem horkoltam, de az idei társaságot - sem a szobatársakat, sem a kvízcsapatot, sem az összes többi, gyakrabban és ritkábban látott, közelebbi és távolabbi barátomat - semmiért sem adnám). Szóval.

Az első pillantás a majdnem teljesen kiszáradt tóra döbbenetes volt, ez később sem lett vidámabb, vagy kevésbé letaglózó. A tó majdnem felén már a meder is csontszáraz volt, és ahol még akadt némi víz, abban sem tudtak már úszni a kacsák, csak a sarat köpülték a lábukkal. Mindez az aktuális hőkupolával együtt preapokaliptikus emlékeztető volt, hogy élvezzük ki ezt a nyarat, mert ki tudja, hány ilyen lesz még. És lesz-e még ilyen egyáltalán, mert ebben a döbbenetes aszályban az egész erdő tavastul-kempingestül ugyanúgy porrá éghet, mint bármelyik francia vagy walesi vidék. Fontainebleau sokkal csapadékosabb, mint a Mátra, mégis napokig lángolt.

Ez volt a nem jó része, bár nem a fesztiválnak, hanem a világnak, amiben élünk.

Viszont milyen csodálatos élmény volt Alcest koncert alatt nézni, ahogy a színpad mögött kövéren és sárgán felkel a telihold, miközben a háttérvetítésen épp kövéren és sárgán ragyog, és amúgy is, az Alcest rettentően telihold-kompatibilis zene. Utána átbotorkálni a Nem Kilátó színpadra a mezőn, és nézni, ahogy az egész táj ragyog a holdfényben, és nem tudja elnyomni a fák koronájára vetített, pszichedelikus minták örvénye sem, csak kiemeli, milyen hideg és ezüstös.

De pompás volt a BBM kocsmakvíz is, ahol holtversenyben harmadik-negyedik helyezettek lettünk, és nyertünk póráhagymát, kenyeret és kolbászt, mert kellően öreg vagyok, és legalább annyi régi punk slágert felismerek, mint ahányat nem (persze sem a California Uber Alles, sem a London Calling nem az az aluljátszott darab, és a jelek szerint a kvíz összeállítója nem csak nagyjából az én korosztályom lehet, de a szubkultúrás beágyazottsága is hasonló... amiben semmi meglepő nincs, annak idején a szendvicskészítések során nagyjából ez a benyomásom volt a társaságról, talán több NYHC-ra számítottam volna, de gondolom, igyekeztek a Zaj-tipikus zenéket előnyben részesíteni).

Vagy a sörkóstoló, ahol kézzel hidegkomlóztuk az első pohár lágert, bár nem hagytunk neki pár órát, hogy össze is érjenek az ízek, hanem megittuk pár percen belül. Ismét kiváló anekdotákat hallhattunk, és a pincében hideg volt! Majdnem! De hűvös biztosan! Olyan vidámra ittuk magunkat, hogy az csoda.

Jó volt végigugrálni a Front Line Assembly-t, és utána jó volt a Coltaine, ahol Noiz nem talált minket, mire írtam neki, hogy "mi itt vagyunk a genyofak mogott valahol", ami eredetileg fenyőfa akart lenni, de most már tudjuk, hogy azok ott a genyófák, mind a négyen egy kupacban. A Coltaine mondjuk enélkül is jó volt, olyannyira, hogy másnap az akusztikus programjukat is megnéztük, napfényben a ligetes szigetecskén (nulla genyófa, csak rendes lombullatók), és úgy is működött.

És persze nagyon hiányzott volna, ha nem beszélgetünk emberekkel az életről, a személyesebb részeiről is, és néha a szomorúbbat sem kihagyva, például ott tudtam meg, hogy két nappal korábban motorbalesetben meghalt Glen Hansard, akit azóta szeretek, hogy 2006-ban véletlenül meghallgattunk egy The Frames lemezt egy dublini kávézóban, ahová az eső elől menekültünk be Asztrogóttal és átmeneti finn lakótársunkkal. Erre az volt az egyetlen megfelelő reakció, hogy éjjel kettőkor még jártam egy kört az erdőben, és a Neath the Beeches-t dünnyögtem magamban, mert az ír zenészekről legalább tudom, hogy énekkel kell elbúcsúztatni őket.

Aztán a Zúgó idő tárlat beszélgetés is zseniális volt, ahol Kátai Tamás csak szerényen, a partvonalpadról nézte, ahogy az ötvenedik születésnapjára készült meglepetéskötet három szerzőjét faggatják, hogy mégis, miért ír az ember novellát zenéről, és az még hagyján, hogy miért, de hogyan? Végtelenül szórakoztató volt, úgy is, hogy addigra már kezdtem kicsit túlpörögni, mint minden fesztivál utolsó napján, vagy ahányszor csak a barátaim és számomra kedves emberek szerepelnek valahol, és engem elönt a végtelen büszkeség, hogy igen, én ilyen kiváló embereket ismerek (mintha legalább is az én személyes érdemem volna,, hogy ilyen kiválóak).

És jó volt minden, a pizza, a sör, a fröccs, együtt kávézni reggelente a faházak mögé ácsolt teraszon, egymásba botlani a tóparton sétálva, nem eljutni programokra, amiket bejelöltem, jó volt az egész.

És ha rajtam múlik, jövőre is jó lesz.

hőkupola vol 2

Fogalmam sincs, hol tartottam, fáj a fejem, és nem lehet kimenni az utcára a melegtől. A besötétített szobában életben lehet maradni, de kezdek megtébolyodni, azt hiszem.

Spanyolországban nagyon jó volt, és utolsó este még elmentünk a helyi nyári ünnepre is, a gyertyák és zene éjszakájára, kicsit sok volt az ember, de azért szép volt. Utána hazajöttem, itt is meleg lett, elmentünk Fekete Zajra, ott már nagyon meleg volt, de nagyon jó. Gondoltam, hogy írok róla bővebben, de egyelőre csak haldoklom.