néha

Vasárnap délután kettőkor, miután dührohamot kaptam, mert addig válogattam a két farmerem közül, amíg le nem késtem az utolsó vonatot, amivel legalább délutánra érdemes lett volna elmenni kirándulni (egész hétvégére ez volt az egyetlen program, hogy elmenjek kirándulni egyet), és elindultam legalább piknikezni, de be kellett ugranom a boltba kifliért... na és akkor hirtelen rájöttem, hogy nem véletlenül nem sikerült másfél napon át elindulnom, hanem az van, hogy nem lehet mindig menni, meg csinálni, hanem néha meg kéne állni, és elsiratni dolgokat. Ha már amúgy is második napja olyan orrbavert érzéssel kelek fel, mintha az egész világnak vége volna.

Mert vége van. Vagy lesz ijesztően nem is olyan sokára vége lesz, el kell engednem ezt az országot, ami már nem a hazám, és soha többé nem is lesz az, mert ha a kormányt netán le is lehetne váltani (én azért nem hiszek ebben sem), a nép már kellően hasonult hozzá. Itt már örökké csak gyűlölködés lesz és sunyiság és hazudozás, és "okosba" jeligére valami olyan mélységes erkölcsi sötétség, amit én nem akarok a bőrömön tapasztalni napi szinten. És végtelen düh van bennem, hogy miért kell ennek így lennie, miért kellett elárulniuk és elrohasztaniuk és kiárusítaniuk ezt az országot, miért nem élhetek nyugodtan itthon, ahogy azt szlovákként vagy románként is ezerszer inkább megtehetném, miért kell szégyellnem magam külföldön (meg amúgy belföldön is), hogy ebből a putyincsicska szartengerből jövök.

Aztán persze sokkal személyesebb dolgokat is el kéne gyászolnom, amikről annak ellenére nem írok szívesen, hogy ez itt elméletileg valamiféle személyes blog lenne. De hát ez van, figyelembe véve a múltbéli traumáimat, az a csoda, ha valamiről egyáltalán beszélek, nyilván ezen is dolgoznom kéne.

Szóval arra jutottam, hogy ezen a hétvégén kirándulás helyett ki kéne sírnom magam, ami egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, és teljesen reális, hogy egy ponton inkább csak elalszom.