kultúrmisszió és nemzeti büszkeség

Igazából hétfő este már mindenki nagyon fáradt volt, a szervezők és a zenészek öt napja az úton, mi pedig csak három óra alvás és nyolc óra munka után, ahogy ilyenkor érzi magát az ember. Ilyen állapotban történt, hogy S&D megtalálta a bárpult körül szétszórt étlapocskák egyikét, és először csak mi ketten nevettük magunkat félholtra a ropi (sticks)   (friss, ma törtem az erdőben, mondta erre később Sean) és a sajtos ropi (cheesy sticks)   angolításokon, de akkor még nem tudtuk, hogy Sean megpróbálja majd felolvasni, hogy "szaétosz rópáj" , mire kijavítottuk, hogy nem, magyarban az s   betű az s   hang, nem sz , és az bizony nem szaétosz, hanem sajtos, majd odáig is eljutottunk, hogy a sajt az náluk cheese. "So, cheese is... shite?" ... "Yes" , mondjuk, amikor eljut a tudatunkig, hogy éppen miért esett neki a falnak röhögve. "And when you take a photo, you say shite?"   néz ránk megrökönyödve, de azért lelkesen. "No, we say cheese, but we spell it differently"   menteném a menthetetlen, miközben már levegőt sem kapok a nevetéstől. "Ah, okay... but from now on when they take photos of me, I'll say shite, and tell them that's cheese in Hungarian!"   Azt hiszem, sikerült hozzájárulnunk az egyetemes kultúra fejlődéséhez.

Viszont megtudtuk, hogy az angoloknál is van ropi, de ott az a rágcsák legalja, és nagyjából csak akkor esnek neki az emberek, ha már a kukoricapelyhet is megették. Ellenben nálunk, ugye. Nálunk a ropi a legfontosabb.

Keresgéltem magamnak 16 Horsepower szövegeket is, hogy legyen a zene mellé (ezen a ponton, hogy 16HP, tócsába olvadok; csokinyulaknál megesik), és ezzel szembesültem: "Outlaw Song", Hungarian traditional, arranged by 16hp ; erre nem jöttem volna rá, pedig már első hallásra is feltűnt, hogy ez milyen jó szám, embereket lelőnek, bizony, látom, ott is ment a betyárvirtus! De ezek szerint csak itt ment, szó sem volt róla, hogy ott. Most elérzékenyültem, és nemzeti büszkeség vett rajtam erőt.

Egyébként rohadt lelkiismeret-furdalásom van, hogy most gyors egymásutánban két novellapályázatra sem adtam be semmit; de a magyar valóságról csak nagyon depresszív gondolataim voltak, azzal meg terhelje valaki más a közt, erotikus történetet jól megírni pedig... azt hiszem, ahhoz mi még fiatalok vagyunk. Ahhoz, hogy erről a témáról szépen és ízlésesen írjon valaki, sokkal bölcsebbnek és tapasztaltabbnak kell lennie, mint az általam ismert írópalánták közül nagyjából bárki. Lesz az elkövetkezendő tíz évben. Persze attól még írhattam volna valamit, legfeljebb nem nyerek... A fene a válogatós lelkivilágomba.

megszakítjuk adásunkat

...és egy kicsit rohangálok fel-alá, sikoltozva. Nekem most válaszolnom kellene egy levelemre kapott válaszlevélre, és megijedtem...

fejfájás és helyzetjelentés

Dannyfürtös fellépése ilyen volt (részlet a vasárnapi koncertből, a Working Class Hero   című John Lennon szám feldolgozása). És aranyos. Bár mi főképp Seannal beszélgettünk, azt mondta egyébként, hogy nem, nem értette, mit mondtak a hangok a szélben, de végül is nem emberi hangok voltak, hanem egyértelműen valami más, valami nagyobb, elemibb, furcsa is lett volna, ha érti. Én biztos azt mondtam volna a hellyében, hogy érteni nem értettem, de azt éreztem, mit akartak; de ez persze azért van, mert olyan lelkesen bele tudok képzelni mindenbe mindent. Bár az is lehet, hogy ha ott lettem volna ott, és hallottam volna mindezt, rájöttem volna, hogy tényleg olyan idegen, hogy beleképzelni sem lehet dolgokat. Azért nagyon sok szempontból nem egy srófra jár az agyunk (még szép, és hála a mindenségnek).

Értekeznék egyébként arról, hogy mennyire fantasztikusan szép a Leafblade (szét is kapkodták a demóként meghirdetett írott CD-ket), mennyire tiszta és ragyogó (The Winter Waking ), de épp nincsenek szavaim, fejfájásom viszont annál inkább. Időtlen zene. Még azt is elhiszem, amit Danny mondott vasárnap este, hogy ha kijön az akusztikus EP után a nem-akusztikus nagylemez is, jobb lesz, mint az Opeth (hogy a fenébe ne hinném el, én nem Opeth rajongó vagyok, hanem Leafblade-es) - mondjuk az összehasonlítást nem értem teljesen, szerintem még az esetleges hasonlóságok ellenére is nagyon másról szól ez a két zene.

Amúgy pedig... Drótsáska billentyűzetéből: "erőművház: ahol a kezdő deathmetal bandák lépnek fel" ... csak hogy másnak is fájjon.

Akartam még írni sok érdekeset, de pillanatnyilag azt hiszem, inkább keresek egy tekercs szigszalagot, és a fejemre csavarom, hátha akkor nem esik darabokra.

szimbólumok és a logika az őzek tükrében

Szombaton Grafikuslánnyal tea-kávéztam, mostanában megint süpped vissza ő is valami prófétáló elmeháborodásba, már tisztán látszik, hogy ha maga alatt van, akkor világfájdalmasan megvilágosodott arccal, a semmibe révedve beszél baromságokat. Most például megírandó prédikációkról és példázatokról magyarázott, és hogy nekem (a nyúlnak) az ah, mily' igen jól menne, elvégre én egyaránt jól használom a szimbólumok és a logika nyelvét. Itt félrenyeltem a teát, és csillogó tekintettel vágtam rá, hogy hát persze, mert az MATEMATIKA!!! A szimbólumok nyelve, semmi kétség; de az a logika nyelve is!

Azt hiszem, a maga fanyar módján Grafikuslány megfogalmazása az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb mondata volt; ez a szembeállítás könnyed tökéletességgel foglalja egybe az általános fogalomtévesztéseket... Például, hogy a szimbólumok valójában emberi ésszel felfoghatatlan, éteri hatalmasságok egyetlen lehetséges leképződései; nem csak az egyes értékek jelölésére önkényesen kijelölt szavak, számok, színek, képek. Pedig igen. És minden matematikai feladvány egyben történet is (na jó, ebben nem vagyok biztos, bár számomra minden párbeszéd egyenlet, és minden egyenlet párbeszéd).

Hmmm, lehet, hogy most egy lépéssel közelebb jutottam ahhoz, hogy megértsem, hogyan lehet, hogy több matematikus is írásra adta a fejét. Bár a statisztika nyilván azt mutatná, hogy az írók közt minden létező végzettség és állás előfordul, és még a sikerük sem ezen múlik; de ugye a matematikusi létnek vannak más előnyei is, például, hogy a matematika minden ízében gyönyörű.

Ó, és egyébként a The Posies is tetszik. Kívánságlistára felvéve. És kezdem újra felfedezni a Pearl Jam-et.

Aztán pedig négy képernyő terjedelemben hörögtem és morogtam, begépeltem-átfogalmaztam-kitöröltem-begépeltem-átfogalmaztam-nemtöröltem, fontos volt ám leírni mindezt, hogy közben a helyére rázódjon a buta kis fejemben. De nem úgy és nem annyira, hogy másokat is fárasszak vele. És lényegében jól végződött, bár a jólvégződés és a morgás tárgya között viszonylag kevés összefüggés volt, azaz nem Asztrogót egyre döbbenetesebb agyhalála tehet róla, hogy végül csak sikerült eljutnom Dannyfürtös koncertjére (sőt; egyszer lehet, hogy megmondom Asztrogótnak, hogy ha szántszándékkal ki akart volna szúrni velem, akkor sem végezhetett volna jobb munkát, és ilyen barátokat még az ellenségeinek sem kíván az ember, a genfi egyezmény azt már tiltja), valamint olyasmikről lelkendeztem, hogy rájöttem, hogy kedvenc fórumlakómat miért épp Bambinak hívják (percekig idült vigyorral kapaszkodtam a buszajtóba, hogy hé), és hogy amúgy is, az az ember kéééész, annyira vicces, hogy szinte már félek találkozni vele. És... ööö... akkor a filippínó harcművészetek és a karikásostor még csak elő sem került. Pedig azokról leveleztünk igazán.

A másik sörtárs-jelöltnek csak péntek magasságában írok, hátha addigra tudni fogja, hogy épp miféle halaszthatatlan program miatt lesz a világ másik végén. Nem fűzök hozzá nagy reményt, hogy ez is összejönne, de ha mégis, akkor valószínűleg tócsába olvadva szemlélem majd, és olyanokat fogok tőle kérdezni, hogy most mégis, miért épp újságíró lesz, ha nagy lesz? Újságírónak lenni csupa megalkuvás. És hiába, hogy a sajtófogadásokon lerabolhatja a szendvicses tálakat, cserébe olyan emberekkel is beszélnie kell, akiket a legszívesebben széklábbal csapkodna, kitartóan és elszántan (nagyon rövid ideig dolgoztam rendes napilapnál; színes és tanulságos időszak volt, például rájöttem, hogy ehhez a szakmához erősebb gyomor és idegzet kellene) (valamint hogy nem elég, ha lefogalmazom az égről a csillagokat, az sem árt, ha tudok és merek kellemetlenségeket okozni embereknek; és nem, szándékosan még akkor is csak nehezen, ha személyes harag fűt) (persze tény, hogy a szerkesztőségben nem én voltam az egyetlen, akit az első megjelent cikkei alapján sajtóperrel fenyegettek, sőt, akadt, aki meg is kapta a nyakába, elmarasztaló ítélettel egyetemben).

Amúgy igem, visszatekeredve két gondolatmenettel korábbra, voltam Dannyfürtös és verskedvelő barátja koncertjén. És még ma este is megyek repetázni. Nagyon aranyosak voltak, különösen Sean, fel is emlegette, hogy annak idején én olyan költőkről meséltem neki, akiket ő nem ismert; pedig csak véletlen szerencsém volt, hogy huszadik századi walesi költészetet épp tanultam, és a különféle (Edward, Dylan és R. S.) Thomasok versei, mint minden valamirevaló bölcsészt, engem is fejbevágtak... de azért jólesett. Cserébe gyorsan mondott sok olyasmit, amihez nem értettem, de ilyen az élet (bár ahhoz értettem, hogy amikor egy észak-skót szigeten a kőköröknél aludt, akkor hallotta a hangokat a szélben; azt hiszem, meg kellene kérdeznem, hogy miket beszéltek; érdekelne. Tényleg és komolyan).

zene, gyűrűk, listák

Nahát, nahát... lassan már olyan uborka-agyam van, hogy fel kell írnom külön kis listákra, hogy miről akartam írni, aztán külön kis listákra, hogy hol hagytam el ezeket a külön kis listákat...

Zene. Gyűrűk. Listák.

Zene. Az úgy történt, hogy véletlenül követtem valami linket egy honlapra, rajta egy kiszivárogtatott új Guns N' Roses számmal (bár azóta már leszedték), és ott találtam egy csomó-csomó más érdekes mp3-mat és linket is (nyálcsorgató grunge különbejegyzéssel). Az új Guns szám nem rossz, sőt, az elején kifejezetten ígéretes, bár persze aztán eltökéletlenedik. Persze aki még mindig komolyan azt várta, hogy Axl Rose negyvensok évesen, szétcsúszva és elbotoxolva újszerű és zseniális lesz, az nyilván amúgy a Télapóban és a Húsvéti Nyusziban is hisz, szóval. Ez a Better   sokkal-sokkal jobb, mint amitől a nyári koncert alapján rettegni kellett (mert az kicsit lehangoló volt, hogy akkor ugye visszamentünk a szállásra, mondván, ott jobban esik az alvás, mint fesztiválon állva; és egyikünk sem az a fesztiválon alvós típus, amúgy), ez a Better   teljesen kellemes.

Valamint rájöttem, hogy a wombatok ígéretesek. Nem azért, mert alapvetően a wombat vicces állat (bár vicces állat, páncélozott a hátsóval, márpedig egy páncélozott hátsójú állat eleve vicces koncepció, nem?), hanem mert mint együttes és szám, ez a Moving to New York   éppenséggel elsőre tetszett.

Gyűrűk. Az elmúlt héten kettőt is kaptam, és az egyiket le is akartam fényképezni, hogy megmutathassam anyukámnak ...a másikat tőle kaptam, igen. Aztán magamat is (juhé, van gyűrűm! és hogyan hajthatom fel ezt a sapka-kalapot? a rúzsom színe persze nem megy a körömlakkéhoz, de... nem-nem-és-nem festem át!!!) lelkesen lefényképeztem közben, mert a kezem magában, csak gyűrűvel olyan csonkolt látványt mutatott, sehol egy fej-tor-potroh; és a másikat is, bár azon pont a gyűrű nem látszik igazán, csak én, amint megfáradt statisztának álcázom magam a negyvenes évek filmiparából egyenest (hiba volt betűrni a kalap alá a kevés maradék hajamat, és az első bögre kávé előtt, munkába indulva keresztülesni a fényképezőgépen) (az, hogy mindezek ellenére belinkelem csodás önarcképeimet, már csak mezei exhibicionizmus. esetleg erdei vagy hegyi).

Listák. Lassan kezdek megint úti-listákat írni, hogy tudjam, mit kell kimosnom, elcsomagolnom, vagy éppenséggel megvennem. Most konkrétan a zoknijaimat próbálom excel file-ban nyilvántartani (ó igen, kényszeres listaíró vagyok... valamiért azt hiszem, hogy ha a fejemben és a file-omban rend van, az valahogy automatikusan átszivárog a fiókjaimra is; pedig nem), és hogy melyik kedvenc csíkos térdigérőm a lakás melyik sarkában lehet? És akarok tartós croissant-t vinni magammal? Érdemes, csak mert szeretem?

Szerda óta egyébként újabb érv zeng lelkemben a meggótulás mellett; ugye hosszú, bő szoknyában (az enyém ugyan épp zöld kordbársony volt, még nem hatalmasodott el rajtam a gót-kór) nem lehet anélkül ülni, hogy ne kellene folyamatosan rendezgetni, és megtudtam, hogy a férfiakra igencsak hat, ha egy nő a szoknyáját igazítgatja - akkor is, ha legfeljebb a bokája villan ki alóla. Meg fogok gótulni, szaténszegélyű brokátfűzőt hordok, felpolcolt keblem hófehér halmán fekete gyöngyökből font kopt kereszt fénylik majd, kísértethangon suhogó csipke szoknyám alól néha kacéran előcsillan a Martens bakancs orra... ah, a romantika. Elviselhetetlen, feketén zokogó szépsége.

Ó, és oldalt tettem fel fényképek linket (képek - nem rólam, ellenben tőlem). Színes, szagtalan, amatőr, de lelkes!

1) az utca embere 2) az internet csodái

Ááááá... sőt. Ííííííííí. Nincs ugyan semmi különösebb baj, csak egy kicsit sikíthatnékom van, azt hiszem, már nagyon leszakadt rám, hogy menni kell, vagy legalábbis nem itt ülni egy helyben. És fáj a fejem, és épp rádiót hallgatunk idebenn, és az utca népe nagy ostobaságokat asszociál arról, hogy Nagy-Britannia . Mert miért is asszociálna okosakat.

Ó, tényleg, ha már a szigetek, akkor azzal a tévhittel ugye másokat is leszámoltattam, hogy az írek ilyen vallásos népek lennének? Rémes, mert mi még egyetemen is mindig azt hallottuk, hogy az írek, bizony, azok nagy katolikusok, igen, és bárkinek nekimennek a vallásukért - közben pedig nekem igencsak az a benyomásom, hogy körülbelül és legfeljebb annyira veszik komolyan a templomosdit, mint mondjuk a magyar utca népe. De még az egyetemen is komoly arccal hallgattuk, és ez azért utólag elég sok más komoly arccal hallgatott fontos okosságot is más megvilágításba helyez (nem, az optimalitás-elméletet nem, az olyan tetszetős volt, csak azóta megbukott, mert a ruhavásárlásra éppúgy lehetett alkalmazni, mint a fonológiára, és az olyan rendszert nem szereti senki sem).

Ma egyébként sok érdekes dolgot találtam az interneten, köztük teljesen szokatlan módon aktuális politikai nyavalyt is; nem is tűnt volna fel, hogy állítólag egymillió ázsiait akarunk importálni, ha szombaton nem jártunk volna épp egy igen jó kínai étteremben, és ott nem panaszolta volna el az üzletvezető néni (aki azért zárt minket a szívébe, mert mind a négyen teát ittunk, és ráadásul cukor nélkül, lelkendezve), hogy mostanra szerinte talán ha tizenöt-húszezer kínai maradt Magyarországon, pedig nemrég még majdnem ötvenezren voltak. De itt még ők sem tudnak megélni. A dolog apropója egyébként az volt, hogy épp aznap este léptünk át a kínai újévbe (a Tűz Disznóé, személyesen), és anyukám megkérdezte, hogy Budapesten lesznek-e ünnepségek, mint ahogy Párizsban és mindenhol máshol. De nem, mert aki tudott, az vagy visszament Kínába, vagy Romániában és Bulgáriában keres új szerencsét.

Aztán szembesültem azzal, hogy az apai nagymamám idősebb Edith Piafnál, már ha Edith Piaf még élne. A nagymamám nemsokára kilencvenkét éves lesz, és a múltkor elmagyarázta nekünk, hogy az egyik unokatestvérünk valami internetes munkát kapott, és mi is az az internet.

Azon is meglepődtem, hogy az általam csak a steam-punk klasszikus A Gépezet -ből ismert Ada Lovelace valóban olyan jelentős előfutára volt a számítógépeknek, mint a könyvben; sőt, talán még annál is inkább. Műveletlen vagyok, hiába...

Ezen kívül ókori ásatásokról és magyarországi várakról tájékozódtam, és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy nekem kell ilyen, lehetőleg az összes, és hogy onnantól megeshet, hogy nem akarnék Írországég szaladni, ha rám tör a vár-nézelődhetnék. Ott van például a füzéri vár, soha nem hallottam róla ezelőtt, pedig a képek alapján milyen mint a mesékben! Belföldi turizmusra fogom adni a fejemet!

semmiségek

Szóval múlt héten néha még életem is volt, családi meg társas, volt itthon anyukám, és szokás szerint nagyokat ettünk (és ittunk is), és találkoztam barátokkal is, és szokás szerint sok kávét ittunk (és teát is). Megbeszéltük az élet kisebb és nagyobb dolgait, és olyan hihetetlen tudásszikrákkal lettem gazdagabb, mint például hogy Franciaországban tíz év fölött nem lehet gyermekmenüt kérni az éttermekben, akkor sem, ha valaki nem éhes egy teljes felnőtt étkezés terjedelmében, Magyarországon ellenben nincs literes ásványvíz az éttermekben, csak személyenként, kisüvegben, valamint Chris Cornell kiszállt az Audioslave-ből, és ez utóbbi már tényleg dráma, vagy esetleg tragédia (és sajnos, sajnos, sajnos igaz).

Mostanában női magazinból ellesett gondolatformáló mindenféléket csinálok, majd ha befejeztem, beszámolok az eredményről és a módszerről is, nem mintha. Nem mintha olyan igazán érdekes lenne, és az újszerűsége, hah, hát az egy pár lyukas zokniéval vetekedik, de most úgy éreztem, hogy igazából ráfér már a gondolataimra, hogy kicsit átformáljam őket... És például kiváló sminkötletet leltem bennük, és ma ki is próbáltam, és szerintem gyönyörű. Akárcsak jómagam. Le is fényképeztem minket (smink+én) reggel, és szép lett, szinte egészen.

Még nem sikerült megfejtenem, hogy az elmúlt másfél-két évben miért csak fákat és a gyökerükön lakó vízihullákat (na jó, tündéreket) rajzolok, de a tendencia továbbra is fennáll - nem aggaszt, de azért érdekelne. A mostani készlet egészen gyönyörűnek ígérkezik, nagyjából a felénél tarthatok, azaz még fél év, és kész is lesz; de akkor újszerűen ugyanazt mutatom majd, mint eddig mindig, színes és fekete-fehér fákat és a gyökerükön lógó víziholtakat (+1 sárkány, grátisz). Már alig várom. Már csak száznyolcvanat kell aludni addig, ha tudom tartani ezt a kiváló tempót.

Múlt héten valahogy becsúszott nyugdíjas este is, elvben a szinglikkel találkoztam, de mindenki olyan álmos volt, hogy fél kilenckor már el is indult haza (bár előtte kaptam Spirit the Earth Aflame -et, és az igazi Primordial, bizony, és nekem jó, bizony); engem viszont közben riasztott Grafikuslány, hogy ifjú black metalosokkal és egyéb okkulatokkal isznak, de mire odaértem, már csak tömény szicíliai édességeket majszoltak, az ifjú okkulatok helyett főképp idős szicíliaiakkal. A helyzet inkább volt bizarr és szomorkás, mint mulatságos, bár korai menekvésem után hazafelé egész jól elbeszélgettem az ifjú black metalossal (aki, mint kiderült, csak egyedül és egyes számban volt jelen, mint black metal isten), és bár közben egyszer összekevertem a kultikus fatemplom-gyújtogatókat néhány nemgyújtogatóval, általában tudtam, mikor kell bölcsen hümmögnöm, hogy úgy tűnjön, mintha vágnám. Pedig nem. Nem is sejtettem. De végre rengeteg mindent megértettem a black metalosok észjárásával kapcsolatban, és ez egy kicsit el is szomorított, mert amióta értem, azóta már nem tudok haragudni, hogy így látják a világot, elfogadni viszont még mindig nem vagyok képes, persze, nem mintha bárki kérte volna.

Úgy tűnik, hogy J. barátnémmal utazunk, meglátogatjuk D.-t, már csak jegyeket kellene foglalni, és persze szállást sem ártana. Egyelőre reménykedek, hogy még két sörözést is nyélbe tudunk ütni közben, félig-meddig idegen írekkel (az egyikük kedvenc mocskos szájú fórumlakóm lenne, és ah! Bambi! Látni akarom azt az embert), mert hát nekik is van életük, benne a "sör idegen balkániakkal" -tól eltérő programokkal, de még reménykedek, hátha (elvégre a másikra még legkedvencebb fórumlakómnál is kíváncsibb vagyok), hátha-hátha-hátha. Az útiterv Írország-Skócia-Luxemburg (nincs közvetlen járat a skótokhoz, egyik repterükre sem, pedig tartanak vagy hármat), úgyhogy D.-n kívül még Mac Thought Crime-ot is megnézzük, sőt, meg is szálljuk egy teljes napra.

És iszunk vele is sört. A sör központi úticél. A sör már csak olyan.

adjátok vissza az agyamat!!!

Tegnap még annyi mondanivalóm volt, de semmi időm, mára pedig az összes gondolat kifolyt az agyamból. Majd megnézem alaposbban a párnahuzatot, hátha felkenődtek rá (nem árt vigyázni, ha ezek visszamásznak a fejembe, ott aztán csúnya rémálmodások lesznek). Fáradt vagyok. És rendetlenség van odahaza. Eposzi méretű. A szokásosnál is rosszabb.

Tegnap találkoztam az én fonológus barátnémmal, és nosztalgiáztunk. És még tíz napig folyamatosan kicsit ideges leszek, de ez hosszú történet, és leginkább kedvem nincs elmondani (és időm és agyam sem). Pedig legalább unalmas is, a tetejébe. És főleg nyavalygás van benne, meg egy nyúl, aki - mily meglepő - leginkább hülye.

Este jön az én anyukám, haza, bizony, bár én már csak holnap találkozom vele. Azt hiszem, ez a hétvége sem a fogyókúra jegyében telik majd el... Megyünk a nagyszüleimhez is, úgy ám! Enni fogunk. És inni.

Kilenc

(elméleti nyelvésznek tanultam, és az én dialektusomban ezt mondják kilencnek)

Egyébként szeretek olyan zenéket is, amiben senki nem sír és nem hal meg, illetve nem hagyják el, olykor végre megtalálják (itt nyilván több ismerősöm felkacag, hogy hát persze, azokat, amiben vascsővel és/vagy puszta ököllel bántalmaznak embereket és/vagy dolgokat, de nem igaz, mert ott van például a Radiohead munkássága, és nekik az agyuk fáj a szívük helyett, de hát angolok, mit vár tőlük az ember, majd lesz szívük, hát olyanok azok?) és néha még nem is szomorúak, sőt, egészen, hogy is mondjam, vidámak. Igen. Történeteket nem nagyon tudok hozzájuk kapcsolni, mert mindenről ezek... ezekről minden és mindenféle az eszembe jut, mindig, és azért az mégis sok lenne.

A megismerés sorrendjében, vagy ilyesmi.

Leonard Cohen: Take This Waltz
Maga a költészet. A leggyengédebben érzéki szerelmes dal, azt hiszem; de ahhoz nagyon bölcs szív kell, hogy ilyet tudjon írni az ember (akár más költők nyomdokában is), bár persze tőle nem is várható kevesebb. Ezt a számot még a nagybátyám és anyám hallgatta, és én velük, itt-ott-amott, kocsiban, otthon... aztán pedig mindig és mindenhol előkerült; nyilván nem véletlenül, hanem mert gyönyörű.

Uriah Heep: July Morning
A szenvedély. Mooggal és fájdalommal. Olyan 14-15 éves lehettem, és alvás helyett kétkazettás rádiósmagnóval garázdálkodtam a késő esti műsorok csodálatos világában (így jöttem rá pédául, hogy Donovan milyen jó, hogy Cream-et akarok hallgatni és Simple Minds-t; minden másról az MTV tehet), és egyszer sikerült félig felvennem ezt is. A további válogatásaimon mindig ott figyelt, és amikor egyszer 1993 nyarán megláttam egy lemezboltban... azonnal az első öt CD-m egyike lett (egyébként utánaszámolva nem, talán csak a hatodik, némi Faith No More, Pearl Jam és Alice In Chains beelőzte).

The Sisters Of Mercy: The Temple Of Love '92
Zseniális egy szám, nagyon szeretem a szövegét is (részint, mert a felét sem értem, de érdekes érzelmeket és hangulatokat fest elém; és a költészetnek nézeteim szerint nem a megértetés, hnem az megéreztetés a lényege, az intellektusomnak majd algebrapéldákat vetek), és ennek kivételesen van története... 1993-ban erre a számra gabalyodtunk egymásba, én és az első nagy szerelmem, és utána nyolc éven át ez volt A Szám. Csupa nagy kezdőbetűvel (lehetne csupa nagybetűvel is, de utálom a Caps Lock hatást). Érdekes módon ez a dal nem keseredett meg a szakítás után sem, bár a beszélő viszony köztem és az egykori nagy szerelem között valószínűleg sosem fog helyreállni, és azt hiszem, volt idő, amikor felváltva és kölcsönösen kevés jót kívántunk a másiknak (hmm, nem tudom, hogy itt a múlt idő használata tökéletesen helyes-e, de a magam részéről igyekszem).

Alice In Chains: Down In A Hole
Szép és szomorú, és ugye grunge, ezon belül is részint Jerry Cantrell, és innentől kérdés? Ó, azok az önpusztítóan önfájdalmas kijelentések! És milyen igazak! Ah... Régebben, ha nem tudtam aludni, akkor betettem ezt az egy számot ismétlésre (esetleg a Sisters Some Kind Of Stranger -ét), és azon lebegtem álomba. Amúgy pedig ha nem nekem kellett volna annak idején fénymásolható állapotba lekörmölni a teljes Dirt szövegét, hogy ne csak kazettánk legyen, nekünk, csóró kiskölyköknek, a CD-korszak hajnalán, de bötűnk is, dögivel; szóval ha ezt nem kellett volna, és unalmamban nem másoltam volna mellé AiC napot-holdat-csillagot, talán sosem kezdek el rajzolni. És az kár lett volna. Igen, konkrétan Layne Staley a legmeghatározóbb képzőművészeti hatás, ami ért, ez ugyan nem valami emelkedett, de legalább hithű grunge rajongóra vall.

Fields Of The Nephilim: And There Will Your Heart Be Also
Ha van az én lelkemnek zenéje, amikor nyugodt és boldog, az örökkévalóság biztonságában fürödve... Hát akkor ez az. Mindenki hallgasson Neph-et. Amikor zaklatottabb, az is páratlanul remek.

Cream: White Room
Azt hiszem, annak idején, 2000 vége felé (Cudar Gyík koromban) hosszú gondolkozás után a Wheels Of Fire -t neveztem ki az évezred lemezének, és arról nyilván ez a legjobb szám. Egyébként amúgy is. A világ egyik leges-legjobbja. És nem csak vasútállomásokról van benne szó, de a lüktetése is váltókon átzötyögő vonat, elválással és várakozással megspékelve, mint a vasútállomások általában.

Pearl Jam: Rearviewmirror
Személyes legkedvencebbem a világ egyik legjobb együttesétől. Történetem nincs hozzá, nem szól számomra, csak a legnyersebb érzelemről (ami még olyan nyers, hogy azt sem tudom, mi az), de olyan a sodra, mint az árvíznek, kora tavasszal (idén azt kihagynám).

New Model Army: I Love The World
Bár kevesebbet szoktam róluk rajongani, de a NMA az az együttes, amelyik mind a zenéjéért, mind (és különösen) a szövegeiért mélységes rajongásomat és tiszteletemet bírja. Justin Sullivannek akkor is köztéri szobrot kellene emelni, ha nem épp a legszebb ember (igaz, köztéri szobrot úgysem a legszebb embereknek szoktak emelni). És ugyanúgy szereti a világot, ahogy én; alapvetően nagyon dühösen, hogy hé, világ, én szeretlek, de azért összeszedhetnéd egy kicsit magad, mert így nem lesz jó. És ez a szám nem csak címében foglalja össze mindezt.

Anathema: Judgement
Csak valaki magyarázza el, miért kapta be a szám végét a porszívó. Egyébként most el kellett gondolkoznom alaposan, hogy nem inkább a Panic -e a kedvenc számom, és hogy milyen jó, hogy a 2006-os tavaszi turnén mindenhol egymásba játszották ezt a kettőt!

Primordial: The Coffin Ships
Nyilvánvalóan új kedvenc, az iszonyatos fájdalmat és gyászt tényleg nagyon megfogták vele. Bár olykor az End Of All Times -t jobban szeretem, mert ott olyan nagyon mélyen egyetértek az időről (nem gyógyír) és a világról (nekünk már nem hagytak semmit, ami szent) alkotott nézetekkel, hogy az még az én betűcentrikus agyammal is ritka.

Egyébként az utolsó két helyezett nagyon épphogy csak fért be, mert ott van ugye a Radiohead Street Spirit -je, és azt kihagyni, ó, jaj; hogy a Queensryche összesről ne is beszéljek, de ott aztán olyan nehéz lett volna számot választanom, talán a Silent Lucidity / Anybody Listening? párosból került volna ki a győztes, de hát... de hát a Jet City Woman ! És a teljes Operation: Mindcrime ! De nyilván meg kellett adni a fürtösöknek is, ami a fürtösöké, őket kihagyni csúf és igazságtalan lett volna. Évekig alakították főbb kedvtelésem (a zenét, a rajongást, és hogy a kettőt együtt idétlenséggel és újságírással kell vegyíteni). Valami zenét pedig 1999 után is csak írtak, de Jerry Cantrellt még egyszer szerepeltetni talán túlzás lett volna, az Audioslave meg... nagyon király, de nem vált ki belőlem heves érzelmi reakciókat. (Nemtheanga mester nyilván büszkén hallaná, hogy az egyetlen komoly vetélytárs-kedvenc a mostanában allgatottak közül a Woven Hand White Bird -je lett volna, és az az igen személyes indok döntött, hogy David Eugene Edwards-ról nem tudom, hogy dühében bántalmazna-e dolgokat, engem pedig könnyen meg lehet nyerni ilyesmivel.)

Továbbadnám mindenkinek, aki szereti - főleg az oldalt linkeltenek (igen, Crowe-nak is, úgyis zenei a félblogja), és még Dreamernek minden bizonnyal; azért nem emelek ki rajtuk kívül senkit sem külön, mert fogalmam sincs, kit rángattak már bele, és kit nem.

tegnapi konzerv

sárkányok, álmok és a kötelező ír zenei rajongás
(ezúttal nem a gitáralapú dac felé, bár megjegyzem, valaki fél éve ígér nekem további olyat)

Újra tettem föl novella-féleséget. Az utolsó sárkányról szól és a derék lovagról, aki úgy döntött, hogy itt az ideje végleg leszámolni ezekkel a randa dögökkel; pedig alapvetően szeretem a sárkányokat, a sárkány nagyon szépen és sokféleképp használható elképzelés, én leginkább a vadságot és a teljes törvényfelettiséget, a kiszámíthatatlanságában kiszámítható erőt látom bennük. A természetet.

Bár nem mindig ezt hangsúlyozom.

Az is érdekes, hogy a keleti sárkány alapvetően pozitív mivoltával ellentétben a nyugati sárkánynak tényleg nehéz jó oldalát találni; erről egyszer régen olvastam sok okosat, de azt hiszem, az a könyv nem hozzám került a költözködésnél (nagyjából azt fejtegette, hogy a nyugati népség azért nem szereti a sárkányt, mert individualista, mármint a népség, nem a sárkány; a keleti pedig azért szereti, mert a közösség mindenek fölött, bár azóta már ebben sem vagyok biztos) (hogy ezt írta, és hogy igaza volt). Aztán ugye vannak a mi három- és hat- és kilenc- és a-három-egyéb-többszörösei- fejű sárkányaink is, szintén nem valami szeretetreméltó fajta, de sárkány létére is meglepően emberszerű. Például táltosháton lovagol, amit egy klasszikus nyugati sárkányról nehezen képzelnék el (bár náluk pedig az a gondolat szép, hogy aki sárkánykincsen alszik, vagy nagyon kapzsi, az sárkánnyá változhat; igaz, ez kedvenc mesémben, a Táró a Hegyek Országában   című japán könyvecskében is szerepel, úgyhogy nem feltétlenül csak a germánoknak jutott az eszébe), azok a lovat megették, nem megülték.

Egyébként egyszer terveztem, hogy kellene sokféleképp megvizsgálni, milyenek az utolsó sárkányok; és lett volna olyan mese is, ahol az utolsó sárkány eltakarítására kijelölt ifjak megbeszélik, hogy ugyan egyikük sem elég hősies és nagyszabású ahhoz, hogy akárcsak megsebezzenek egy sárkányt, de kiválóan le tudják csukni adócsalásért. Egy másikban pedig az öreg, a vadászatba és a bujkálásba belefáradt sárkány heti három jó húsban lévő marháért vállalja, hogy ezentúl nem a hegymászókat rémítgeti (és ritkítgatja), hanem kisebb környezetbarát hőerőművet működtet. Klasszikusan olyan mesék ezek, ahol nem a történet és az ötlet jó (ahhoz túlságosan is sokan elmondták már őket), hanem az, hogy hányféleképp lehet megírni, és hogy még mindig meg lehet úgy írni, hogy itt és most az orrbavágás erejével hasson (bár korántsem biztos, hogy én is meg tudnám úgy írni; vagy hogy tényleg meg akarom).

Ezt a történetet például nem sikerült úgy megírnom, hogy bármiféle orrbavágás erejével hasson; bár igazából nem törtem ilyesmiben a fejem, ebben az első pillanattól fogva nincsen benne az iszonyatos sötétség és fájdalom, az egyetlen, amit célként írásban, képben, zenében el tudok képzelni. Talán ezért nem is illesztgettem tovább a részeit. Úgy érzem, maradt is egy erős törés a végefelé, ahol a meglévő elejét és a meglévő végét próbáltam összefűzni; de most legalább eljutottam odáig, hogy megpróbáljam, és ez már nagy szó. Legalább két éve hevert ott így, és már nagyon untam, hogy ott hever, így.

(and now on for something completely different... ...el lehet közben képzelni, ahogy egy malacot simogatok, bár nem hasonlítok olyan sokban John Cleese-re)

Nekem rossz volt, kérem, én beteg voltam, sajnos tényleg nem csak pihentem, sőt, épp azt egy cseppet sem, különösen, mert életemben először éreztem egy gyógyszer enyhe mellékhatását. Úgy is mint álmatlanság, kábaság, és ez együtt elég dögletes kombináció, no meg persze nem túl produktív.

Vasárnap reggel is felébredtem negyed nyolckor, közöltem a semmivel, hogy "mélyen tisztelt, örülnék, ha kitakarodna a fejeimből" , majd hosszan elgondolkoztam, mert a legutóbbi számolásnál még csak egy fejem volt, ám ugye egyesek szerint az ilyen elszólásoknak mély igazságtartalma van. Hamar rájöttem, hogy igen, nyilván hatökör vagyok, onnan a többes szám, és megnyugodva fulladtam tovább a párnámba.

Azért volt a panasznak némi alapja, mindig zavarba ejt, amikor álmomban embert és teljes tankhajót idézek a Margitszigetre, majd vaníliafagylalt esik az égből, és némi szóváltás után (hogy ugyan, miért idéztem őt meg, különösen egy tankhajóval egyetemben, nem szereti ő a tankhajókat, miért is szeretné azt bárki ember) vidám hógolyózásba kezdünk. Felébredtemkor már majdnem olyan értetlenül néztem magam elé, mint amikor azt álmodtam, hogy a derék Strangelight doktor egy meglehetősen escher-ien strukturált kocsmában (hol máshol?) bevallotta, hogy van egy varázslatos medálja, ami a következő hatalmakkal ruházza föl: 1) az emberi teljesítőképesség határain túl is ihat és berúghat, mégsem lesz sosem rosszul, álmos vagy másnapos 2) ha ki tudja deríteni, hol törne ki az atomháború, és oda tud utazni időben, meg tudja akadályozni 3) muzulmán területen "szent iszlám black metal ikonként" tisztelik (itt már álmomban is sírva röhögtem). Hozzátette, hogy a medál különös prolémája, hogy ha az ember a rosszullét és a másnaposság rémei nélkül ihat, akkor marhára nem érdekli az atomháború, amikor pedig feltámadt benne az emberiség sorsa fölött érzett aggodalom, és atomtámadást elhárítandó például házaló kebab ügynök volt Szíriában, sosem rúghatott be, és akkor minek.

A tudatalattaimban valamit alaposan félrehuzaloztak.

Az ébrenlétbe és a virtualitásba visszatérve aztán láttam, hogy Dannyfürtös (az Anathemából; ahelyett, hogy otthon írná az új lemezt a többi fürtössel) megint jön Magyarországra, és akkor nekem gondolkoznom kellene, hogy hogyan szerezzek én arra jegyet, és hogy miért nem működik nálam a Negative Art hírlevele, ha már mindkét e-mail címemmel fel vagyok rá iratkozva (és ha már emiatt egy Katatonia koncertről is lecsúsztam). Meg kellene nézni Dannyfürtöst, akkor is, ha nem ő szokta a világ legjobb szólóprüntyögéseit elővezetni.

És ha mostanában nem hallgatok Anathemát, egyáltalán.

Mostanában minden mást hallgatok, például szereztem magamnak Brant, az Agancserdő/Antlerswood -ot, és ó és ah, ugye nem vártam, hogy ne tetszene (bár a Tir na nÓg   annyira nem tetszett, igaz is, volt nekem olyanom, csak valami szakításnál elnyúlás tárgya lett - nem ezért haragszom legjobban arra az emberre, de ezt sem felejtem el, vele kapcsolatban nagyon nem tanultam meg felejteni), de ez, hát ez valami csodálatos. Különösen ez a két helyütt is elhangzó részlet (írül szól, de a CD-füzetben van magyar és angol fordítása is), és úgy az egész, persze. És a mese körülötte. Madaras Szprink ("Szprink, Városhely hercege bódultan ült a palotája nagytermében, fél könyékkel a lassan forgó asztalra támaszkodot. Üveges tekintettel meredt az előtte halmozódó ködpoharakra. Madaras Szprinknek nevezték, mert nyelve alatt fecske fészkelt, hogy beszéljen helyette, fülébe pedig varjúpár sustorgott megszívlelendő tanácsokat. Jobbján Varjúr, a férj, balról Varjúna, az asszony. Nélkülük Szprink gondolkodni, mozdulni sem tudott." ) és a szarvaslány ("Mikor már annyira közel került hozzá, hogy erekkel átfuttatott, víztükörszerá felszínét megérinthette volna, a szemek mélyén, az ereken túl gyönyörű szarvastehenet pillantott meg. Mögötte, mint ágbogas agancs, fák végeláthatatlan erdeje sűrűsödött. Az erdő határán, a szemek tükrén szétszakadt a köd." ). Azt hiszem, ha lennének szavaim arra a csodára, amit ez a lemez így együtt hangba és szóba zárt, azt is nyilván belőle lopnám.

Mindig meglep, hogy mindig mennyire meglep, hogy ez ilyen jó. Pedig már kis híján tizenhárom éve, hogy először szembesültem azzal, hogy van ez a Bran, azaz igazából először ez a kelta mitológia óra, és ott ez a Kovács Gábor, és azóta nagyjából mindig tudtam, hogy úgy együtt az egész a dolgok jó részébe tartozik; de mégis mindig meglep, képtelen vagyok felkészülni vagy ráunni, hogy ennyire. Ilyen zenéért még szarvasnak is elmennék, vizes-hideg, jégzölden téli ír erdőségekbe; pedig olyat láttam ősszel, és nem, már abban az évszakban sem volt valami vonzó lakhely.

Egyébként pedig vagy megint félálomban mostam fogat, és megpróbáltam kitolni a fogkefét a fülemen, vagy azért van enyhe szájzáram, mert jön a bölcsességfogam. A franc akar megbölcsülni, meg minden.

elszámoltam jó sokáig, már ha a bölcsészek tudnak olyat

Na jó, lehiggadtam. Kit érdekel ez az egész? Csak néha nálam is elszakad a cérna, szép is lenne, ha sosem tenné, egyszer csak lerobbanna a fejem, mint a rajzfilmekben. Tényleg vissza kell menni valami ütés- és rúgásközpontú agresszívumot művelni, és akkor az sem lesz, hogy néha (szigorúan bakancsban) teljes lendületből rugdosom a falakat (fejlődés, hogy az elmúlt négy évben nem ütlegeltem a tapétát puszta ököllel, bár gyaníthatóan nem a vérmérsékletem változott meg, hanem kevesebb vicces női könyvet kell fordítanom vicces női szex témában) (nem, nem a gender -t néztem félre, kifejezetten a női, a vicces és a szex volt egy könyvbe gyúrva; olyan is lett, amilyet ez ígér, nem túl jó).

És el fogok menni világgá, aki jön, jön, aki nem, nem. Csak nem ártana, ha három hét várakozás után végre kiböknének erre valami válaszféleséget az érintettek.

("Különben mindegy, mindenképp szeretlek" , vontam aztán bele a vállam a világba, csak arra kell még rájönnöm, hogy hogyan is csináljam, hogy ne fájjon közben, a világ szeretésének nem az a lényege.)

egyébként

Írtam egy két képernyő hosszú élménybeszámolót és eszmefuttatást, aztán ez a trágyahalom update-elte magát Google-accountra, és elveszítette. Úgy, ahogy van. Még dél sincs, és már elegem van ebből a kibaszott kurva napból.

Igaz, otthon 90%-ban ott figyel valami file-ban, amit írtam, de a jó kurva életbe már, olyan kibaszott őszinte és aktuális lesz holnap felrakni, bassza meg.

Igen, ideges vagyok, a kurva mindenit. Egy hét betegállomány után bejöttem, hétvégére megint lekapcsolták a fűtést, és a kolléganőm sértett hisztit vágott le, hogy de ő akkor fog szellőztetni, amikor akar, mert ő kompromisszumkész, és vele   lehet együtt élni, szóval neki szabad, akkor is, ha beteg vagyok, sőt, mert az jó. Egyáltalán. Ilyenkor valahogy úgy érzem, hogy nemsokára komolyan bántalmazni fogok valakit, csak sajnos valószínűleg azt, akinél elpattan a húr, nem azt, aki ennyire megfeszítette.

Vért, halált és beleket. Most.

beteg

...és ennek megfelelő állományban. Erről persze rengeteg igen fontos gondolatom is volt, de azóta mindet elfelejtettem, biztos a bacilusok tehetnek erről is.

Hétvégén voltam pizzázni, aztán moziban, aztán pizzázni megint, és elég durva volt, akkor tetőzött a kórság, azt hiszem, és úgy ittam a méregerős kávét meg a pálinkát, mintha csak víz lenne. Azt sem éreztem, hogy keserű, vagy erős, vagy bármi. Előtte terápiás célokból szemes borssal meghintett teát ittam, és amikor elrágcsáltam a végén a borsokat, azt sem éreztem. Szóval teljesen szag- és ízrokkant voltam, el sem tudom mondani, milyen rettenetes érzés, amikor tudom , hogy ez itt a kedvenc ételem, de csak annyit érzek, hogy "puha, ropogós, nyúlós, igen, akkor ez volt a sajt, hmm, ennek meg gomba állaga van, de semminek semmi íze..." ... elég rettenetes.

Ellenben a Bűnös viszonyok   rossz film, és még Jude Law is csúnya benne. Vagy legalábbis nem valami vonzó. (Sőt, még Juliette Binoche is csúnya benne, és egy olyan film, ahol két, amúgy szép ember csúnya...) (...még jó is lehetne, de ez nem az a film.)

zen, ló, gyilkosság

Elkapott a masszív takonykór, viszont kettő-az-egyben csomagolásban érkezett egy adag hamisítatlan zennel, és ez szinte jó. Az elmúlt hetek összes nyavalygása távolinak tűnik, tegnap nem rohantam el, hogy mindenféle akciók utolsó napján vegyek új szemhéjtust, sőt mi több, szivárványszín csipkeszegélyes, sötétlila combfixet.

Csak szilvás-csokis mézespuszedli szívet, hogy valami sötétlila azért jusson.

Kitört közben rajtam, hogy Üzbegisztánba akarok felfedezőútra menni, vagy sőt mi több, Mongóliába, lovas túrára; szép lenne, annyira nem bírom már a nomádkodást, hogy az csak na, és hát lovagolni sosem tudtam... De azért most nagyon belelkesedtem. Még szerencse, hogy akkor sem lenne rá időm és pénzem, ha netán valahogy sikerülne kivernem a fejemből, hogy mennyire hamburger- és melegvízfüggő vagyok (pedig de szép is lenne, ha én is fényképezhetnék ilyeneket).

Abból meg emberhalál lesz, hogy bár beszélni alig tudok, olyan náthás vagyok, a szobánkban természetesen nem javították meg a fűtést, és kolléganőm mindig heves szellőztetésbe kezd, ha kimegyek egy pohár vízért, elvégre "a friss levegő olyan fontos" ; persze. Szerintem csodálkozni fog, hogy miért ölöm meg.

De azért jól vagyok, csak kicsit aggaszt, hogy újra kellene olvasnom a sámánkodós Eliade könyvet, különösen, mivel következtetéseket is szeretnék levonni belőle. És egyelőre még azt sem tudom, hogy Üzgebisztánra vagy Mongóliára nézve.

a sors keze

Hazafelé menet elveszítettem a szemhéjtust. Mégsem leszek gót.

ruházati termékek (25. áruosztály) kozmetikum (3. áruosztály)

A nizzai nemzetközi osztályozás szerint. Ide sorolandók.

Tegnap vettem valami leárazott igen-magas-sarkú, százszázalék természetellenes anyagból készült, fröccsöntött és néhol műszőrös csizmácskát, mert az egyetlen igen-magas-sarkú lábbelimnek (szintén csizma; a cipőt szabályszerűen elkoptattam) papírvékony a talpa, csúszós, és egyáltalán, kicsi vagyok, székre... ööö... jó magasra sarkalt cipőkre állok. Egyelőre még tökéletesítenem kell, hogy hogyan lehet ebben bokatörés nélkül járni, de ha nem kell macskakövön libbennem szépen, akkor egész jól megy. És kicsit csúnya és a talpa is vastag, nagyon, de legalább zord időben sem szivárog át holmi vékony kis bőrtalpacskákon a fagy, és szerencsére a boltban is egy számmal nagyobb volt már csak, úgyhogy legalább a diszkrét frottírzokni is belefér (nem nőies, de legalább fekete), hideg ellen.

Vettem szemhéjtust is, igen, mert hátha egyszer megtanulok bánni vele, és különben is, biztos szebb leszek tőle és még amúgy is jól jöhet (csak tudnám, mikor és mire)... ...és erről eszembe jutott egy nagyszerű karikatúra-ötlet, de rájöttem, hogy még ha meg is rajzolom, egy ideig senkinek sem mutatom meg, mert még a végén összefüggést fedezne fel a rajz témája és szerény személyem között (és ez nem lenne ám alaptalan, csak nem szeretném mégsem). Majd rajzolok másikat, mert másik ötlet is eszembe jutott, és abban nincsen szemhéjtus.

És vettem régi filmeket is, hogy megtanuljak igazán úgy viselkedni, hogy majd ha Grafikuslány vesz nekem gyógyfüves cigarettát és szipkát, akkor véletlenül egy szélesebb karlengetésnél ne toljam föl az egészet az orromba, bár nem tervezek dohányozni még gyógyfüveset sem, különben is, a szervezetem az elmúlt napokban már nagyon tiltakozott a gyógyfüvek ellen, úgyhogy azért sem. Nem meglepő, amióta felfedeztem az Új Terméket (házilag feltölthető papír teafilter, százas csomagban), azóta körülbelül három hét alatt tizenöt doboznyi gyógyteát töltöttem magamba, és még azt sem szabad korlátlanul. Még szerencse, hogy a szervezet jelzi, ha elég volt.

Aztán ennek örömére, és hogy a költekezést visszafogjam, inkább nem vettem sajtos kiflit, különben is hizlal; és amúgy is csak a lengmagos zabpelyhet szeretem (én így vagyok perverz), és amúgy is biztos gyógynövény van benne. Vagy mégsem.

hosszú és izgalmatlan

A szél éjszaka lényegesen hevesebb volt, mint a mi múlt hétre ígért Kirillünk alatt, úgyhogy éjjel háromkor felébredtem, bevonultam a szobába, végigfektettem a vendégmatracot az előszobaküszöbön, és ismét álomba vinnyogtam magamat. A párna helyett közben valahogy a fejem alá húztam egy hátizsákot, kemény volt, megfájdult tőle a fülem, és azt álmodtam - biztos munkahelyi ártalom -, hogy ezek után a gyűrötten sajgó bal fülem beperelt , amiért nem viselem gondját. A bal fülem. Beperelt. És tőlem egy ilyen éjszaka után munkát és lelkesedést várnának.

Közben e-mailt próbálok megfogalmazni, mármint leveleznék, de lehet, hogy nem ma kellene. Már eljutottam odáig, hogy "probably me and some friends" , de egyelőre még ebben sem vagyok biztos, először is, legalább a "some friends" -el tisztáznom kellene előtte, hogy akkor most mégis?

De haladjunk csak visszafelé időrendben, Minden Rénszarvasok Ura ebben a pillanatban adta a következő meghatározást emo-témában: "az egy madár, amelyik nem tud repülni, viszont folyton elsírja magát" , majd virtuálisan fejbevágták egy paddal. Hétvégén egyébként az unokatestvérem megkérdezte, hogy mi a bajom szegény emókkal, és mondtam, hogy semmi, aztán rájöttem, hogy igazából az, hogy úgy élnek és öltöznek, mint saját maguk félresikerült japán képregény adaptációja, bár persze lehet, hogy az anime-rajongó ismerőseim ebben nem értenek velem egyet.

Én azon lepődtem meg egy kicsit, amikor tegnap Grafikuslány lelkesen üdvözölte, hogy én vegyek gót ruhákat és legyek nőies, és hogy ezt támogatandó majd vesz nekem egy csomag gyógyfüves cigarettát (he?), hogy legyen mihez vennie majd nekem egy szipkát, mert úgy illene azokhoz a szép, lusta mozdulataimhoz. A lusta mozdulataimhoz, kérdeztem erre én, hát vannak nekem olyanok, mivel épp előtte ecseteltem, hogy mire jöttem rá az ugrálási stílusomról? Igen, vannak, és lusták és macskaszerűek, bólogatott, és arra gondoltam, hogy nyilván egyszer látta, ahogyan a munkához állok hozzá. Lustán és macskaszerűen.

Vasárnap délután ugyanis nagy és jelentőségteljes felfedezéseket tettem az ugrálási stílusomról, az úgy volt, hogy rendet kellett volna raknom, szokás szerint, és gondoltam, hogy ezt némi kedélyes ugrálással ötvözöm, főleg Life of Agony, Sick of it All és Faith No More kíséretre, bár akadt azért ott Gorillaz és még Simply Red is. Néhány tempósabban kesergős gótot nem is említve. És ahogy két ugrálás és pördülve orraesés közben a tükörbe sandítottam, rá kellett jönnöm, hogy hát igen, az ugrálási stílusom határozott HC jegyeket visel magán, ami azt jelenti, hogy gót nyírfának öltözve furcsán hatna. Például ha páros lábbal felszökkennék, aztán határozott terpeszállásba érkeznék, majd derékből előrezúdulva, felkapott könyékkel rutinból hárítanám a további feltételezett pogózókat. Mondjuk hosszú, uszályos bársony-pókhálóban, szipkával és gondosan megkomponált, porcelán-baba sminkben. Persze már csak azért megérné, hogy utána körbenézhessek, és láthassam a körülöttem lefagyott embereket, határozott kékhalálos képernyőkkel a szemükben, amint próbálják kezelni, hogy lám, a valóság szövete meghasadt.

Egyébként ugrálás közben lehet rendet rakni. Nem valami hatékonyan, de mégis sokkal hatékonyabban, mint amúgy, amikor fél perc után elmegy az életkedvem is, én pedig inkább aludni.

Vasárnap történt az is, hogy Grafikuslány előtt összefutottam minden egyéb népekkel, és igen, van olyan ember, aki nem is tudta, hogy változott rajtam valami, csak úgy három percen belül közölte, hogy nocsak, ez eddig nem volt. Pedig neki már egyszerre több változást kellett észervennie, mert szombaton megsötétedett a hajam (és egyelőre tetszik). Mégis azonnal meglátta. Természetesen Grafikuslány semmit sem vett észre, mert bár ő grafikusként nagyon látványközpontú, de még sosem tűnt úgy, tényleg figyelné a körülötte élőket.

Szombaton az unokatestvéremmel voltunk hangversenyen, és nagyon szép volt, és hosszú, belefért például egy Mozart zongoraverseny és egy Beethoven szimfónia is, és még rengeteg minden. Voltak madarak is egy nagy kalitkában, aranyosak voltak, bár nem tűntek valami élénknek, persze nem lep meg, azért egy ilyen helyen, ennyi ember között madár legyen a szárnyán, aki nem kuporog megilletődve. Azért rájöttem, hogy én a komolyzenét legjobban csukott szemmel élvezem, persze amúgy sem látnék el a színpadig, csak amúgy sem történik rajta semmi érdekes. Viszont valahová eltűntek a komolyzenei CD-im. Biztos vagyok benne, hogy nem csak egy volt. Most szereznem kell újakat.

Pénteken D.-t búcsúztattuk, indul a távoli Skóciába, és hosszú ideig ott fog tanulni. Búcsúztatás közben elfogyott rengeteg sangria, bor, és némi isteni finom szilvapálinka is, én pedig képtelen voltam eltitkolni, hogy az embertelenség már teljesen elhatalmasodott rajtam, és elfogadhatónak tartom, hogy emberek bántanak embereket, sőt, természetesnek is. Vagy inkább természetesnek, sőt, elfogadhatónak is. Olyan mondatokig is ragadtattam magam, hogy az embereknek joguk van a fájdalomhoz, de azt hiszem, ezt nem sikerült teljesen érthetően elővezetnem, pedig csak annyit akartam vele, hogy az embernek joga van olyan dolgokat is tudnia, ami fáj, inkább, mint hogy tudatlanságban éljen.

Csütörtökön belga söröket ittam régi jó ismerősömmel, és tényleg finomak ezek a belga sörök, csak olyan fáradt voltam, hogy a hamut is mamutnak néztem (még szerencse, hogy a nemdohányzó részlegben ültünk, különben minden asztalra mamutfalkákat vizionáltam volna). Azért nem fogok csak belga sörözőkbe járni ezentúl, mert nem tudom kiejteni a belga sörök nevét, sem szépen fransziásan, sem hörghurutos flamandul.

Odakinn pedig még mindig fúj a szél, ebédszünetben kifújta a cigit az egyik kolléganőm kezéből, és nem tudom, lehet, hogy holnap reggel megszerelik idebenn a fűtést.

aki nyúl, az nyúl

Hideg van, megint rossz a fűtés, és tegnap este csináltam valami sötétet, végleteset és véglegeset, de olyan sötét volt, végletes és végleges, hogy nem is emlékszem rá. Azt hiszem, valami olyasmi, hogy rájöttem, hogy a dupla világfás történet főbb szereplői már mind évek óta halottak (úgy látom, kezdek átmenni gótba) (például találtam olyan gót ruhákat, amik tetszenek; ideje komolyan aggódni...), némelyikük többszörösen, márpedig többszörösen halott emberekkel dolgozni nem túl szívderítő, akkor sem, ha az ember maga "gyilkolta meg" őket.

Ó igen, és változott rajtam is valami, de nem árulom el, kíváncsi vagyok, hogy ki veszi észre (igaz, ahhoz látni kell. Engem, igen). Nem, nem a hajam színe. De lehet, hogy az nemsokára sötétebb lesz egy kicsit.

Mostanában egyébként művelődöm a keményzenei frontemberek lelkivilágát illetően, tegnap olvastam mindenféle Queensryche interjúkat, például ezt a kvázi-interjút, amiből megtudtam, hogy Geoff Tate-nek öt (5!!!) lánya van, és szigorú apa, és alaposan kikérdezi a lányai udvarlóit, mielőtt elengedné őket randevúra. Valamint továbbra is okos-okos dolgokat mond, például arról, hogy az embernek nem szabad azon erőlködnie, hogy megváltoztasson valakit, mert körülöttük ezért oszlott fel ennyi együttes, mert mindig megpróbálták megváltoztatni egymást, ahelyett, hogy elfogadták volna. Megjegyzem, én nem csak együtteseknél láttam ilyet. És kiderült, hogy reggelente mindig komolyzenét hallgat, és szerintem is fontos, hogy egy zenész hallgasson komolyzenét is, de legalább valami mást , mint amit játszik. Hogy legyen miből táplálkoznia. És növekednie. A Milka csokin kívül is (bár a Milka csokiról egy szó sem esett) (ellenben megtaláltam, hogy mit vennék Crowe-nak, ha egyszer hirtelen még több pénzem lenne - valamiért úgy emlékszem, mintha ő szeretné az ilyen kerti sütéseket, aztán legfeljebb tévedek).

Aztán ma olvastam újabb Primordial interjút, és sírva röhögtem az olyan részeken, mint amikor például halálosan komolyan előkerül a kérdés, hogy ha már Primordialék írek, nem tervezik-e, hogy feldolgozzák James Joyce Ulysses -ét vagy Finnegan's Wake -jét lemez formájában; a derék frontember a sírva röhögés helyett inkább megrökönyödött, és visszakérdezett, hogy "figyelj, te tudod, ezek miről szólnak? Nem, nem hiszem" , pedig szerintem akkor még a legendás Takács docens úr is beszerezné a teljes életművüket, és azért én azt szeretném, na. Aztán volt, hogy huszonötödszörre is előkerült, hogy és most akkor miről fog szólni a következő lemez, és miről fognak szólni a szövegek, de tényleg már, tényleg, emberünk pedig közölte, hogy lehet, hogy addig még találkozik egy lánnyal, aki majd akkor jól kirúghatja, és akkor jól írhat már emo szövegeket, ő is, és akkor arról majd. Fognak szólni a szövegek. Azt hiszem, a valóság szövete némileg meghasadt, amikor megpróbáltam elképzelni a derék Nemtheanga mestert vastag, fekete keretes szemüvegben, homlokába fésült hollófekete tincsekkel, durcásan topogva motyogni. Durcásan motyogva topogni. Akkor már az asztalt csapkodtam nevettemben. De persze mondott rengeteg olyasmit is, amivel én mélyen egyetértek, például a világról, bizony, és hogy "use your rage for change" , és ezzel végre megfogalmazta, hogy miért is gondolom én úgy, hogy nekem Primordialt kell hallgatnom. Mert ezért. Hát ezért.

Amúgy pedig unatkoztam, és kiderítettem, hogy az azték-maja horoszkóprendszerben a Nyúl évében születtem; az észak-amerikai indiánok újrakutyult rendszerében a Nyúl hónapjában, a kínaiaknál pedig a Nyúl évében, és egyes elképzelésekkel a kínaiak Nyulát az európaiak Rákjával lehet leginkább párhuzamba állítani, aminek a havában, naná; szóval most már tényleg, szerintem ha az Antarktiszról előkerülnek a befagyott ufók, kis csillagrajzokkal, azon is lesz egy nyúl, és épp az én születési dátumom fölött.

komor üzenet, valami más tudatállapotból, ahonnan nem szoktam írni

Ez durva. Voltaképp részegen általában udvariasan tartózkodni szoktam mindenféle megnyilvánulástól, elvégre ilyenkor az ember olyan rétegeit is felfedi, amiket amúgy ugye - ugye? - nem. Mert őszinte, őszintébb, mint amilyen lenni szokott, és... a rohadt, a rohadt életbe, ilyenkor vagyok a legfegyelmezettebb. Mert nem akarok bántani senkit. Magamat sem. Úgyhogy fegyelmezett vagyok.

De most le akarom írni például, hogy amikor életemben először igazán berúgtam - mármint leszámítva első találkozásomat az alkohollal, amikor olyan tizenkettő lehettem, és Máramarosszigeten nyaraltunk, és távoli aggleány rokonunk és némileg túl sok ribizlibort töltött gyermeki poharunkba, mi pedig a nővéremmel korrektül bealudtunk a Bánk bán alatt, anyai felügyelettel, és amennyi alkohol ahhoz kell, hogy két felsőtagozatos kislány bealudjon a Bánk bán alatt- szóval amikor először tényleg   berúgtam, 1998. december 30. lehetett, azaz már 23 és fél éves voltam, és az úgy történt, kérem, hogy éhgyomorra megittunk ketten két deci gint. Két liter tonikkal. De éhgyomorra, és ráadásul enyhén influenzás állapotban, és bizony, megártott, de olyannyira, hogy összehánytam egy szórakozóhelyet, és kitettek a bejárat elé, pólóban, csinos kartondobozzal, végleg. Olyan mínusz két fok lehetett.

A következő két-három órát a lépcsőn töltöttem, pólóban és kartondobozzal, és minden befelé igyekvőt megállítottam, hogy keressék meg odabenn a világoskék, kapucnis felsővel, és jellegzetes, derékig érő, szőke hajzuhataggal rendelkező ivótársnőmet, és mondják meg neki, hogy ki kellene venni a kabátomat a ruhatárból, és haza kellene engem vinni. Bizony. Az egyik leszólított erre azt reagálta, hogy: "sorry, I don't speak Hungarian" , amire mondtam is neki, hogy "it's OK, I speak English" , majd megvitattuk, hogy ő Ausztráliából érkezett, és a salisbury-i katedrális jellegzetessége, hogy a tornyán van csúcsos tető. Márpedig ez az angol katedrálisépítői hagyományokra - ahol ugyan torony van, de csúcsos tető nincs - rohadtul nem jellemző. És keresse meg, ha már ilyen ékes angolsággal kérem, a világoskék kapucnis lányt.

Órákkal és embertucatokkal később kiderült, hogy a világoskék kapucnis lány vagy másfél méterre állt tőlem, és mindezt végighallgatta, és nem mert odajönni és megmodani, hogy nincs annyi készpénzünk, hogy taxival menjünk haza.

És ha odajött volna, és ezt megmondja, akkor megoldottam volna a helyzetet. Úgy, hogy ő józan volt, és én nem. De akkor is tudtam volna, kit hívjak fel; az életösztön azért akkor sem hunyt ki belőlem teljesen. Csak a kabátomért nem mehettem volna vissza; csak az kellett volna, és hogy kihozza.

Így két-három órát ültem a mínusz két fokban, és megtanultam, hogy nem számíthatok senkire. Hogy senki más nem vigyáz rám. Azt hiszem, a pokol első három körére elég lenne ennyit kiírni.

Senki más nem vigyáz rád.

Úgyhogy ma is, három sör után (márpedig az a mitikus határa az én részegségemnek - a formailag tiszta hármasság) felhívtam azokat az embereket, akiket hetek óta nem, mert nehéz azt mondani, hogy nem tudom mikor és nem tudom hogyan találkozzunk, mert nem lennék mostanában jó társaság, és rossz társaság minek legyek? És megbeszéltem velük, amit hetek óta nem, és gyűlöltem magam, amiért nincs senki sem - amiért amióta van telefon az életemben, soha nem volt igazából senki sem - akit felhívhattam volna úgy, hogy azt mondom, hogy "gyenge vagyok, egy picit kell, hogy te vigyázz rám".

És ezért volt, hogy újév környékén ott ültem és magamban szentségeltem, hogy Montag miket ír, és majdnem írtam neki, hogy hidd el, szabad gyengének lenni, sosem késő gyengének lenni, és inkább legyél gyenge, mint így összetörve; de aztán úgy voltam vele, hogy ki vagyok én, hogy a közel-ismeretlenségből beleszóljak az életébe.

És amúgy is. Nem szabad gyengének lenni. Mégsem.

De nem akarok erős lenni soha többet.

Úgyhogy most, miután leírtam (és leellenőriztem) mindezt, megyek, elpakolom a ruhámat, hajat mosok, lefekszem aludni, a vekkert már felhúztam hazafelé jövet - mert nem szabad gyengének lenni. Mégsem.

bizarr

Álltam a villamoson és a következő dolog történt: ott ült ez a kölök szegecses rasztával. Szegecses. Rasztával. PVC-rockerkabátra való szegecsekkel megtűzdelt... hamisítatlan, vaskos rasztával.

Lemaradhattam vagy három extrém-divat összeolvadásról.

Amúgy épp azért utaztam villamoson, hogy vegyek magamnak eredeti és igazi River Runs Red -et, és vettem is, úgyhogy lesz mire rugdalnom az asztallábat, ha legközelebb elkap az idegességgel vegyes rosszkedv. A múltkor megnéztem a Broken Valley -hez adott "hogykészült" DVD-t, és rájöttem, hogy Life of Agony-t kell hallgatni, és akkor már. Nagyjából csak ez nem volt még meg digitálban.

(Egyébként nyilván megőrülhettem, mert utána pedig pánt nélküli, fekete szatén fűzőket nézegettem, és pánt nélküli, vörös brokát fűzőket is, és gótikus, uszályos - érdekel a folyami teherszállítás, hát ez van - műbársony vámpírruházatokat. Aztán felidéztem magamban a tükörképemet, a világoskék farmeromat, a rózsaszín Order of the Stick pólómat, a lassan már négy és fél centis, pirosas-barna hajamat, és kis híján elhaláloztam heveny nevetésben.)

szépek és képek

A hétvégén ugyan hülyére ettem magam (aztán sajnos mérlegre is álltam, és az elkeserítő volt, de nagyon), bár az otthon fetrengést nem sikerült tökéletesen kiviteleznem. Szombaton este a nagyonszinglikkel találkoztam, valami csoda folytán (de tényleg csoda volt, nem is kicsi) még Asztrogótot is sikerült utolérni, pedig mi már nem nagyon hittünk ilyen fejleményekben, mint hogy kétszer egymás után fel lehetne hívni, mondjuk három hónapon belül, és különösen akkor, amikor programot egyeztetünk. Azért így is az utolsó utáni pillanatban jött össze, vissza kellett fordulnunk, hogy felszedjük. És néztünk Harry Potter trailert (J örül, hogy nem 13 éves, mert akkor telesírná a párnáját Daniel Radcliffe-ért) és szép Szauront A Gyűrűk Ura   film egy méltán elvetett ötletéből (azért jó, hogy Aragorn nem küzdött meg Szauronnal, és nem szúrta hasba nem éppen szúrásra tervezett kardjával; az nem egyszerűen röhejes, de egyenesen förtelmes lett volna) (bár Szauront tényleg szépnek rajzolták meg, kár, hogy a könyvben szerepelt, hogy a Másodkor vége óta ha akart volna, sem tud embernek tetsző alakot felölteni, és kár, hogy nekem nem ez a kicsit már nőiesbe hajló szépség tetszik, hanem a zord északi szélbe lobogás).

Vasárnap pedig betegre ettük magunkat mindenféle disznótorosokkal, és sütöttünk almás pitét, és a nővérem és jómagam csendes, állkapocsgörcsbe hajló kulturális sokkot szenvedtünk az Austin Powers - Aranyszerszám   alatt. Igaz, nekem minden hatodik poén tetszett. Vagy minden tizedik, elvégre nem kizárt, hogy a poénok egy jelentős részét nem is észleltem. A nővérem viszont egyszer csak odafordult a férjéhez, ránézett, és azt mondta, szólhatott volna tizenöt éve, hogy neki ez tetszeni fog.

A mindenféle brit nyöszörgősöknek szentelt fórumokon mostanában néha előkerülnek olyan témák, amikről gondolok én mindenféléket, de azért nem írnám fel oda, mert összességében mégis elég felületesek arrafelé a népek, és őket sem az érdekli, hogy mit gondol a másik, hanem hogy kifejthessék, hogy de ők. Azt hiszem, a virtuális közösségekben ugyanúgy és nagyjából ugyanazon okok miatt érzem magam tökéletesen működésképtelennek, mint a való életben; mindig elkap a kommunikáció alapvető hiábavalóságának leküzdhetetlen érzése, és onnantól kezdve aztán tényleg hiába minden.

Kommunikálás helyett nekiálltam és előszedtem azt a képet, amin a múltkor két napig nem tudtam túltenni magam, mert hát én ezt a képet már ismerem mióta, épp csak fekete-fehérben, és akkor miért van az, hogy színesben látom rajta azt is, amit csak gondolok (ezzel kapcsolatban, de a kép ismerete nélkül mondta Grafikuslány, hogy ő nem szokta összekeverni a képeket az emberekkel; én pedig, hogy ahányszor csak azt akarom gondolni, amit csak gondolok, megnézhetem a képet, és máris tudni fogom, hogy hogyan folytassam azt a történetet, amibe ezt a gondolatot fojtani szoktam) (világfákba, természetesen) (bár ezt a gondolatot nem annyira világfákba, mint inkább túlvilágjárásba fojtom) (és különben is, erről az egészről az az őszinte véleményem, hogy ameddig az ember nem követi el azt a hibát, hogy a képet tényleg összekeveri az emberrel, addig nyugodtan gondolhat egy képről, amit csak akar, nem? a gond ott kezdődne, ha egyszer csak közölném tetszőleges kép alanyával, hogy láttam azt a képet, és abból ám következik, hogy kiskorában utálta a vaníliapudingot, de van otthon három kék matchbox-a és egy zöld is).

Megfejtettem; a színes képeken jobban csillog az emberek szeme. És konkrétan ezt a képet elnézve mindig úgy gondolom, hogy igen, tényleg vannak emberek, akik hisznek abban, amit csinálnak, és milyen jó nekik. És de jó lenne hinni bármiben.

A termoszom kísértet-hangon sípol. Közeleg a vég.

vihar után

Ahogy a szél süvítéséből elősiklik a sziréna hangja... Ahogy az ablak előtt hajladozó fák mintha egy nyomasztóbb Caspar David Friedrich képről szöktek volna... Ahogy tegnap este telefon ébresztett, hogy vihar lesz, és csukjam be az ablakom... Ahogy álmomban kamasz voltam, és már megint olyan emlékeim voltak, amik sosem lehettek. Például a nagyszüleim kertjében tartott, igen belevaló Faith No More koncertről.

Közben minden jel szerint lezajlott a háziorvos-váltásunk is, és ez azt jelenti, hogy nemsokára valamikor napokat tölthetek mindenféle doktornéni-bácsinál, hátha most már akkor kapok valami hasznosat... minden létező bajomra. De ha itt is ordítva fog lélektelen, mohó cédának titulálni az asszisztens, amiért már a kartonomon is látja, hogy még nincs gyerekem (neki meg köze, az nincsen; de ez láthatóan kevésbé érdekelte, mint hogy én még egy kölköt sem pottyantottam a világra), akkor lehet, hogy visszakuporodok az orvosfóbiámba, és örökre taknyos és allergiás és kiütéses és fejfájós és hülye maradok. Nyilván szívesebben járnék orvoshoz, ha eddigi életemben az orvosok és asszisztensek többsége nem érezte volna úgy, hogy munkaköri kötelességük hosszan és harsányan kiröhögni, pedig egy kézműtétben vagy egy állás megpályázásához szükséges igazolásban én igazán nem látom a humor ellenállhatatlan forrását. Biztos az én készülékem nem stimmel. Vagy nagyon vicces kis figura vagyok.

Ennek örömére - vagy bánatára - a hétvégén otthon akarok aludni, rendet rakni, és enni, enni, enni. Pizzát és zöldséges spagettit és hozzá bort és barackpálinkát és sokat. És nem vagyok hajlandó törődni a kalóriákkal sem, és jóllakottan jól akarom érezni magam egy kicsit (de inkább nagyon).

hiszti

Hazamentem, beestem az ágyba, aztán éjjel háromnegyed tizenkettőkor arra ébredtem, hogy síneket és betont barmolnak, ipari felszereléssel. Ezek után ideges lettem, és ettől, illetve hogy egész nap egy kriptahideg irodában ültem, rohadtul fájni kezdett a torkom is, és ittam egy nagy bögre mézes teát - évente egyszer elfelejtem, hogy a méztől csupa kiütés lesz a fejem. Reggel aztán szembesültem a pöttyeimmel, és még idegesebb lettem, és persze el is aludtam, és egyébként is, a legszívesebben a takaró alól nem másztam volna ki soha többé, hideg volt, szürke, és mi a fenének, az egész úgy egyben. Ilyenkor szoktam aztán estére teljesen bepörögni, és tövig levágni a hajamat - ez, tekintve, ahogy aztán ma épp ki bír nézni az a marék tüske és kóc a fejem tetején, lehet, hogy nem is lenne olyan rossz ötlet. És még csak csütörtök van, és ráadásul délután egész céges éves értekezlet, és még csak el sem bújhatok a számítógépem mögé, zokogva... Olyan rohadtul biztos nem véletlen ez így, de olyan rohadtul biztos nem hiányzott.

Nem kizárt, hogy ma meg fogok ölni valakit.

miért rossz most és az E.K.A.T.A.N.A.V.K.

Szóval tegnap éjjel háromnegyed egykor még épp a betont bontották az ablakom alatt. Tudom, tudom, ezt nálunk mindig éjszaka kell, gondolom, a villamosok miatt; de azért ez azért egy lakótelep széle, emberek másnap mennének dolgozni, és biztos szeretnének előtte aludni is... Igen, az önző, mocskos pofánkat, örüljünk, hogy nem Ruandába születtünk, csak mégis.

És ha legalább nem lenne hideg, de mostanában éjszakára lekapcsolják a fűtést, és mostanában éjszaka fagy. És reggel pedig nem kapcsolják vissza a fűtést, csak én, amikor beérek, és érzem, hogy de rohadt hideg van. Valahogy az sem lep meg, hogy meg vagyok fázva - persze épp körzeti orvost váltunk, úgyhogy hirtelen azt sem tudnám, hová menjek... Valahogy nem jó ez ma sehogy sem. És aztán még kaptam öt oldalnyi jogi szöveget is fordítani, és ha azzal végeztem, magyarról angolra, jogul, akkor nekiláthatok a munkámnak, bár akkorra már valószínűleg nem lesz agyam, egy csepp sem.

Közben azért befejeztem az Első Könyvet A Történelemben Amit Nem A Végén Kezdtem (azaz az Amerikai istenek -et); igaz, ezt valójában a vége után két évvel, a Monarch of the Glen -nel kezdtem, bár abból még olyan sok nem derült ki, legfeljebb pár, láthatóan nem végleges haláleset. Nagyon élveztem, hogy mindig legalább két sorral azelőtt rájöttem az összefüggésegre, mielőtt a szerző is leírta volna őket. Vindalf fia Alviss bemutatkozásakor például ledőltem a székről, és harsányan kacagva elvonultam még egy pár zoknit húzni fázó lábacskámra, mert hé, Vindalf, haha, hát az egy tööörpe! Egy tööööörpe! És három sorral lejjebb ezt el is magyarázzák, persze.

És most már biztos vagyok benne, hogy Shadow-Árnyék neve csak a Monarch of the Glen -ben derül ki, és itt hiába ő a főszereplő, nem tudjuk meg, valójában hogy hívják - és úgy egyáltalán nem olyan kegyetlen, hogy Loki épp és pont fagyönggyel akarja átszúrni a szemét... Mindenesetre kifejezetten tetszett a könyv. Összemitologozálásból ugyan messze nem tűnt olyan komolynak, mint pl. Holdstock The Hollowing -ja, de azt hiszem, nem is az volt a cél - és mindenképp hatásos és hangulatos darab (például mindig esznek benne és erre én is mindig éhes lettem közben).