csomó csomó

Módosítottam a koncepciót, egy állat, két csomó (egy négyzetes, egy kerek), egész hétvégén csomókat rajzoltam, ez a legjobb dolog a világon, az agyamat is tisztíccsa. Eddig három csomó van, amelyik kifejezetten kuszára és rondára sikerült, a többivel egész elégedett vagyok, a kisebbekkel jobban (ott nagyobb eséllyel el tudom kerülni, hogy úgy nézzenek ki, mintha csak a képernyőre öntöttem volna egy tál spagettit), íme néhány.

Azért persze a csomókon kívül is van élet, szombaton elmentem megnézni a visszatelepülő expatot (megnőtt a haja: nem tudom, hogy a lengyel borbélyok számlájára írjam, vagy tudatos döntés eredménye), vasárnap pedig régi barátokkal írtunk, majd vettünk részt kocsmakvízben. Továbbra sem szeretem a kvízjátékokat és a kompetitív szórakozás egyéb formáit, olyankor különösen nem, ha a válaszok egyharmadát sem tudom (pedig tájékozott embernek szeretem hinni magam). Este még egy koncertre is eljutottam, ami részemről kiérdemelte a világ legunalmasabb haknija címet - nem volt rossz, azt a szintet sem érte el; ha nem vagyok olyan álmos, valószínűleg a végtelenségig el tudtam volna hallgatni bármiféle érzelmi reakció nélkül. Így viszont egy ponton ránéztem az órámra, és úgy döntöttem, aludni mégis kellemesebb.

Szombaton egyébként volt egy igen érdekes beszélgetésem is egy egészen addig vadidegen nővel, aki szintén expat-nézőbe érkezett, és egy pohár bor mellett hirtelen nagyon sok mindent elmesélt nekem az életéről. Érdekes volt, meg egy sor idegesítő dolgot elég más megvilágításba helyezett a saját életemben is, ó, hát akkor értem, egyrészt megnyugtató, hogy nem csak én nem tudom érzelmileg kezelni ezt az öregedés dolgot, másrészt az emberi lét még annál is sokkal szánalmasabb, mint gondoltam. De komolyan, és akkor még észre sem vettem az újabb ráncot a szám sarkában.

Ó, viszont arról sem írtam még, hogy voltam Pozsonyban, nyilván azon a hétvégén, amikor őrült hideg volt és hatalmas szél, és szombaton még az eső is esett. Szombat este felmentem az UFO tetejére, hát majdnem lefújt a szél. Utána a fenti panoráma-étteremben vacsoráztam, és azért kellett három deci sör és egy fél hamburger, hogy ne rezzenjek össze, ahányszor egy erősebb szélroham dob egyet a egész építményen. De azért szép volt. És vasárnapra a nap is kisütött, fényesen, ragyogóan, csak hát a szél... illetve a fagylaltos-karamellás kürtőskalács, ami nagyon jól nézett ki, nagyon finom is volt, de olyan masszív cukorsokk, hogy estig rosszul voltam tőle.

csomó, minden

Kicsit fáj az agyam az álmosságtól, még a múlt hétről hoztam, amikor hétköznap sikerült egy teljes adag alvást eldobálnom apránként, és hétvégén sem nagyon tudtam belőle visszapótolni. Undorítóan, rettenetesen álmos vagyok, pedig rajzolni szeretnék (rajzolni kéne), és írni is, és néha mosni és vásárolni sem ártana, akkor sem, ha azokat amúgy nem szeretnék kifejezetten.

Vettem gyömbért, fényesebb a héja, és érdekes kékes-zöld gyűrűk vannak benne, ahogy felszeletelem, valamint az íze is élesebb, kámforosabb.. Először jól megijedtem, hogy meghalok mind egy szálig, aztán rákerestem, hogy csak más fajta gyömbér. Nem kell kidobni, az van benne, ami a lilakáposztában és a vérnarancsban is, most legalább másfél heti adag gyömbérem megmenekült, ráadásul ez a változat jobban is ízlik nekem (és tovább bírja összeszáradás nélkül, úgy nézem).

Most, hogy már senki sem fogja kidobni a kék gyömbért, kicsit naplóskodom is, bár ahhoz nem ártana tudni, hol tartottam. Néha találkozom barátokkal, néha írunk, néha borozunk, és olyan is van, hogy közben ők nagyobb közönség előtt okosakat mondanak.

Néha szerveznénk a novemberi NaNoWriMót, de a szeptember közepén, erősen háromnegyedkész állapotban feltett új oldal olyan szinten akadályoz benne minket, hogy az nem igaz - például a hírlevél funkció még mindig nem működik, és a résztvevőket nem tudjuk semmiről sem tájékoztatni... igazán baráti így három héttel kezdés előtt, különösen, hogy októbere is terveztünk programokat. Meh. Mondjuk igazán csak én pörgök bármin, a másik két szervező kissé eltűnt az éterből, amit nem teljesen értek, de hát legfeljebb idén majd nem lesz semmi sem... végül is nem szükséges, hogy bármi legyen, az ötvenezer szót úgyis elengedett kézzel kell megírnia mindenkinek.

Inktober, az inktober kapcsán már nem is vagyok benne biztos, hogy csinálom-e, vagy csak az számít, ha a megadott kulcsszavak listáján megyek végig, ami még annál is kevésbé inspirál, mintha az aznap talált hibákat kéne lerajzolnom (PIN oldalon nem jön fel a billentyűzet; a visszaigazoló pdf-ben nem sorolták fel az összes csatolmányt). A tavalyi nagyszabású, azonnali bukás után idén tarthatóbb célokat tűztem ki magam elé, egyik nap rajzolok egy állat-sziluettet (illetve most először embert is), másik nap ezzel az új rajzzal csinálok egy csomót, egyelőre jól állok, van öt alapom, öt csomóm, és csak egy részük rohadt béna, de hát csomóknál ez sajnos mindig előfordul.

valami színes is legyen már

Teljesen össze-vissza képek az augusztusi nyaralásról, Liverpool-Dublin-London, jobban mondva Liverpool, Port Sunlight, Chester, Southport, Dublin, Glendalough, Kilkenny, London, semmiféle sorrendben.

példabeszéd a ki mit láthat típusú beállításokról

Szóval a céges rendszerben mindig kell jelentkeznünk ezerféle dologra, céges vacsorára, állatmenhely látogatásra, karácsonyi bulira, és mindig be kell jelölni ezerféle dolgot, vegán vagyok-e, laktózérzékeny, netán allergiás a macskaszőrre, és eddig mindig csak a saját válaszainkat láttuk beküldés után.

Nem úgy a pólórendelésnél, ott mindenkiét megcsodálhatta az ember, és gondolkoztam is, hogy jaj, hát mennyire kínos már, hogy én alacsony vagyok, mégis Akkora Darab. De hát utálom, ha mellben szorít a pólóm, és bár közel sem nekem van a legimpozánsabb dekoltázsom a cégnél, a hátam cserébe jó széles: rendre legalább egy, de inkább két mérettel a várható fölött kell választanom. És különben is, komolyan, úgysem nézi meg senki, ki mit rendelt!

Aha, egy órán belül volt, aki rákérdezett cseten, hogy de miért, hát biztos nem kell nekem akkora. Ami egyrészt jól esik, hogy nem feltűnő a körméretem, másrészt viszont mennyire kínos már, hogy most mindenki tudja, valójában mekkora irdatlan darab vagyok.

vagyok még

Csak nincs időm írni, de amúgy nagyjából minden egyben.

ráférne egy kis töredezettség-mentesítés néha

Elég vegyes most ez az elmúlt időszak, egyrészt van benne csomó napfény és érdekes beszélgetés, másrészt egy hete már megint megállás nélkül szédülök és fáj a fejem (meg a nyakam és a vállam is egyre jobban, szóval a frontok mellett gyaníthatóan az tehet az egészről, hogy a memóriahabos csodapárna sem tudja ellensúlyozni az ülőmunka kártékony hatását). Ráadásul múlt csütörtökön olyan erős indítással kezdte az idei szédelgés, hogy dolgozni sem tudtam bemenni, pedig aznap volt benn ingyen pizza. Aztán szombaton összetörtem a telefonom kijelzőjét, kedden elpusztítottam egy tányért, egyfolytában nekimegyek és botlom és bicsaklom dolgoknak/ban/ról, igencsak elegem van a napok rohangálós részéből, az a helyzet.

Aztán persze van olyan is, hogy épp nem vagyok elkésve, lemaradva, nyakig tizenkilenc különböző megold(hat)atlan pitiáner fosban, és van másfél percem észrevenni a csodás szeptemberi fényeket, kiülni még a Dunapartra anélkül, hogy ráfagynék a kövezetre, ebédelni egy öreg tölgyfa árnyékában. Csak utána mindig tovább kell rohanni, és a komolyan, ennek az egésznek így mi értelme? És persze, le lehetne tenni dolgokat, még mindig el lehetne engedni barátokat és hobbikat, de már így is egyre közelebb állok ahhoz, hogy a hétköznapi dolgozom-alszom között már csak az ingázás és a fürdés legyen az ütköző, és hétvégén így is alig tudom kipihenni magam, annyira kíkészít, hogy egész nap folyamatosan tucatnyi dolgot kéne egyszerre-párhuzamosan-azonnal-mélységében figyelemmel kísérni. Nem megy a multitasking, nem az a vége, hogy megtanulok egyszerre több dologra összpontosítani, hanem hogy már egy kétsoros emailt nem tudok egyben megírni, annyira szétesett az agyam.

(De legalább tudjátok, miért tartott két hétig befejezni ezt az egy darab posztot.)

újabb hét

Vihar végül nem volt, csak erős szél, és aztán valamikor késő éjjel eső. Aztán pedig egy egész hét, amikor történtek dolgok, voltunk például városnéző sétán Noizzal, sörfesztiválon a kollégákkal, westieválon a nővéremékkel, és az irodaépület szemközti szárnyában néhány emeletre bekerültek a falak.

Egyébként minden rendben, csak fáradt vagyok, beszélgetni sincs indíttatásom, se témám, se agyam, se kedvem.  Tegnap majdnem elindultam hazafelé a benti kis papucsomban, odakinn szemerkélt az eső, használna, ha nem egyszerre kéne mindent csinálni ebben a modern világban, hogy aztán leginkább ne haladjak semmivel. Amúgy nincs semmi baj, csak feltorlódtak a gondolataim, és használhatatlan masszává rohadtak össze, majd egyszer virág sarjad rajtuk vagy gesztenyefa, nagyjából ebben reménykedem.

ízig-vérig hétfő

Az irodában szétverték a konyhát, garanciális javítások, most egy hétig a szobánk előtt van egy mikró és egy kávégép. Hűtő és vízcsap csak a másik épületszárnyban, amit a javítások miatt csak kilép-belép (súlyos ajtókat rángat) koreográfiával lehet megközelíteni. Szóval ha tejet akarok a kávémba, visszafelé menet úgyis leöntöm magam, ha teát innék, le is forrázom, és egyébként pedig mindenki kinn zajong az ajtónk előtt. Mindeközben jelentős lehűlés száguld felénk, hogy véget vessen a hetek óta tartó, fülledt harmincsok foknak, és a legapróbb műtéti hegem is sajog, az agyműködésem pedig nagyjából leállt.

Egyszer majd biztos jobb lesz minden, például hátha hazaérek még a vihar előtt?

olvadt sajtot még még még

Fodrászhoz végül nem lett időm elmenni, és az esőkabátom sem találtam meg, de a nyaralás ennek ellenére jól sikerült (leszámítva a rohadék náthát, amiből még mindig nem lábaltam ki teljesen). Kedvem lenne írni róla, időm és erőm nincsen, mert hát rohadék nátha, és munka, és ingázás, és a világ is épp összeomlik, amit mondjuk nem feltétlenül az összes lasagna felzabálásával kéne ellensúlyoznom. Már csak azért sem, mert az a mai ebédem lett volna.

Lehet, hogy ezért vagyok most éhes?

röviden

Jól sikerült az idei távolról indítás, alighanem használt előtte a kis kényszerpihenő, még ha aludnom nem is sikerült sokat. Kezdek már készülni a nyaralásra (kell is, hiszen csak úgy, spontán nem lesz elég tiszta ruhám), a fő kérdés, hogy vigyek-e magammal egy fél könyvtárat kézipoggyászban, csak mert a legkedvencebb két szerzőm is dedikál, vagy majd ott rögtönözök valamit (állítólag ex librist is ér aláíratni, csak az ex libristől valamiért borsódzik a hátam). És mikor lesz időm elmenni fodrászhoz, és hová tettem az esőkabátom, és mit vegyek fel holnap, úgy egyáltalán.

szédületes

Hétfőn hajnal négy órakor, amiko rmég mindig nem tudtam aludni a szédüléstől, és odakinn össze-vissza dúltak a viharok, úgy gondoltam, hogy most már akkor tényleg otthon maradok De aztán sikerült háromnegyed kilenckor felébrednem, és így reggeli nélkül épp beértem negyedóra késéssel, mert lelkiismeret-furdalásom volt a projekt miatt, amit pénteken este nyolcig azért csak nagyjából sikerült áttesztelnem, és igazából voltak még kérdéseim. Kedden már kifejezetten négykézláb kúsztam be, aztán szerdán már tényleg nem volt rá erőm. Akár büszke is lehetnék magamra, ha amúgy lett volna értékelhető eredménye és mérhető értelme annak, hogy másfél héten át bejártam úgy, hogy a fejfájástól és a szédüléstől azt sem tudtam, hol vagyok, de az az igazság, hogy a hatékonyságom nem nagyon ad okot bármiféle büszleségre. Persze, legalább húsz-harminc százalékban életképes voltam, de én is tudom, hogy a hatékony munka, az nagyon nem ilyen.

Délután elvonszoltam magam a rendelőbe (gyök kettővel, mert tényleg nem vagyok jól), és kiderült, hogy a körzeti orvosom szabadságon, és a váltótársa délelőttös volt, úgyhogy holnap délután mehetek vissza, és reménykedhetek benne, hogy csütörtökön még ki tudnak írni szerdára is (ha jól tudom, igen). Közben nagyon szomorú kis nyuszi vagyok, annyi mindent kéne csinálnom, és hanyatt feküdni is alig van erőm. Ki fog így mosni a másfél hét múlva esedékes nyaralás előtt? És feltrancsírozni a két hete az ablakban érő ananászt? És pénzt váltani, ha már kényelmesen épp beszakadt a font? Nem tudom, majd egy valamivel kipihentebb változatom, bár mivel aludni sem tudok, az jó kérdés, mikor lép akcióba.

ez a hét már csak ilyen

Kicsit jobb lenne, ha őszintén aggasztani tudna, hogy kitöröltem azt a fájlt, amiben az elvégzendő teszteket összeírtam (az oldal, ahonnan összevadásztam a listát, még megvan, csak most akkor újra másfél órát ezzel kell vacakolnom), de az az igazság, hogy annyira fáj a fejem, hogy semmi sem tud őszintén semmit sem, aggasztani, érdekelni, lelkesíteni, nem tudom. Péntek délután négykor lett kész végre úgy a környezet, hogy be is lehet lépni, és nekem mindent végig kellene egyben tesztelnem, mert így is bő egy hónap csúszásban vagyunk, és az ügyfél már erősen morcos.

Végül is... amúgy sem volt ma estére jobb programom.

továbbra sem

Hétfő este még félálomban is azt pörgettem magamban, voltaképp mitől van rossz kedvem (a rettenetes novellát leszámítva), és nagyjából rá is jöttem, meg letisztáztam magamban egyéb dolgokat is, aztán kedd reggel megint úgy keltem fel, hogy nem kéne bemenni dolgozni, és megint bementem, és rögtön az első email az volt, hogy a vezérigazgatónk elhagyja a céget, pedig hát őt én végtelenül szeretem, kivel fogunk céges ünnepnapokon pálinkázni, mi lesz így a világgal, rettenetes.

Később volt egy elég hervatag tesztelői vacsora, ahol minden irányban kisgyermekes anyukák beszéltek a kisgyermekükről (és az orrszívó porszívóról, és hogy az szörnyű... pedig tudjátok, mi a szörnyű? Az arcüreg-mosás), két óra után hozták ki a főételt, és egyáltalán, én otthon akartam macskás csomókat rajzolni, vagy csak hanyatt fekve nyöszörögni halkan.

Idővel ez a két kívánságom teljesült, a macskás csomó mondjuk nem lesz valami szép, ha elkészül, akkor sem, a hanyatt fekve nyöszörgéstől pedig begörcsölt a nyakam. Szerdán szintén elgondolkoztam rajta, hogy most már otthon maradok, de tényleg, egyelőre még várom, hogy összeomlik-e az irodaépület, vagy most mi lesz, amiért jobb lett volna nem bejönni (ó, kaptunk egy csomó fényképet a tegnapi vacsoráról, mert nincs is ám jobb, mint amikor a melletted ülő előkapja az überprofi monstrumot, és húsz centiről arcon fényképez!!! komolyan már).

Nekem már csak a macskás csomó maradt örömnek az életemben, de igazából az sem lesz valami szép, ha elkészül. És még mindig nem játszanak semmit a moziban, amit meg akarnék nézni.

a jó pillanatok (sosem tartanak sokáig)

Jó, hát nem ez volt az a nap, amikor helyes döntés volt hősiesen bevenni még egy fájdalomcsillapítót, és bemenni dolgozni, úgy tűnik, már a vasárnapi fejfájás sem csak a másnapnak szólt. Eh. Az a baj, hogy olyan szörnyű és nyomasztó a körzeti orvosnál várakozni, hogy inkább bejövök dolgozni akkor is, amikor talán több értelme lenne otthon haldokolnom.

Nyilván a kedvem is ennek megfelelően borzasztó, és az sem segít, hogy sürgősen és nulláról újra kell fordítanom egy novellát, amit még három és fél éve vállaltam el, és minden egyes kibaszott szavát rühelltem már elsőre is. Végül akkor 90%-nál abbahagyhattam, mert megbicsaklott a kiadó hitele, és aztán a majdnem-kész fordítás benne volt abban az öt-hat dologban, amit végérvényesen elveszítettem, amikor két éve elszállt a gépem. Kész öröm most újra nekilátni.

44

Nem nagyon emlékszem ennyire álmos születésnapra, még a mozikban sem játszanak semmit, amit szívesen megnéznék, és más program sem nagyon jut az eszembe. Persze az is benne van az álmosságban, hogy hajnal négyre értem haza, kellően részegen, és bár a durva másnaposságot megúsztam, azért jóval dél után sikerült kimásznom az ágyamból. Megnéztük a Nirvana feldolgozás-estet a Kobuciban, aztán maradtunk még táncolni, és szent elhatározásomhoz képest, hogy csak semmi tömény, végül is két és fél felest is megittam, mert hát egy ponton már születésnapom volt.... És pompás, táncolásra termett nyáréjszaka.

Amúgy is kicsit kevésbé vagyok nyugtalan és csalódott, mint ilyenkor lenni szoktam - nem hinném, hogy végre eljutottam az érzelmi érettségnek arra a fokára, amikor nem csak tudom, de fel is fogom, hogy a születésnapomon sem foroghat körülöttem a világ. Inkább csak arról van szó, hogy valamikor pár hete volt egy pillanat, amikor minden jó volt, és minden pont úgy volt, ahogy azt kértem volna a világtól, ha sejtettem volna, hogy kérhetek ilyesmit. Persze ez csak egy pillanat volt, de az idei születésnapomra nagyjából rendben vagyok a mindenséggel.

meg kéne nyerni a lottót, de most már tényleg

Rijeka jó volt, bár a hálókocsis MÁV szerelvény erősen sokkolt. Akár élvezhettem is volna a grátisz időutazást, hogy nem csak a horvát tengerpartra, de a nyolcvanas évekbe is eljutottam, de ezek a gyorsvonatok már akkor is undorítóak voltak, és az azóta eltelt harminc év nem tette őket vonzóbbá. Sőt. Néha úgy kattogott és rázott és csikorgott, hogy attól féltem, menet közben kettéhasad a fülke.

De Rijeka jó volt, még ha szombaton nagyjából egész nap esett is az eső, és vasárnap sem volt annyira meleg, hogy komolyan nekiálljak megkeresni a strandot. De bejártam a kikötőt, az óvárost, felkapaszkodtam a várba (annyi lépcső a világon nincs), sok finom pizzát ettem, és nagyon drága volt a sör. Néztem a tengert, ha már fürödni nem sikerült benne, és néztem az öböl túlpartján a hegyeket. Némelyikbe szabályosan beleszerettem, egyszer fel kell majd mennem az egyik tetejére, nem feltétlenül gyalog, mert rohadt meredeknek tűnik, és alacsonynak sem mondanám.

Hazafelé már rutinosan előkerestem lefekvés előtt a füldugót, nem csak éjjel kettőkor kotortam bele a táskámba, hogy mintha szokott volna nálam lenni megmagyarázhatatlan okokból, így csak akkor ébredtem fel, amikor mozdonyt cseréltünk vagy másik vonathoz csatoltak, illetve ahányszor ordítva fékezett a vonat. Elképesztő hangja volt.

Aztán egész héten csomó dolgom volt, szerdán például egy rongyosra mosott plüsskutyával az ölemben mentem haza, a zsebemben pedig csak azért nem koccant össze a karácsonyi csengettyű és a hófehér Zsolnay róka, mert begyömöszöltem melléjük egy csipketerítőt. A többi kiválasztott emléket (két borospohár, két porcelán tányér, egy kenyérvágó kés, a falra akasztott bibliai idézet, a nagyobbik hófehér porcelánróka, néhány könyv) egyelőre ott hagytam az üres lakásban, a nővéremnek és anyámnak kiválogatott holmik mellett. Furcsa volt osztozkodni egy élet hordalékán.

Most hétvégén vége alszom. Kivéve, ha megint egész szombaton fúrnak.

kár belém a kultúra

A fáradtságnak és az érzelmi nemtudomminek abban a stádiumában vagyok, amikor a legszívesebben bármilyen kérdésre korai James Blunt slágereket énekelnék válaszul, de nem biztos, hogy ezt minden munkatársam értékelné. Kéne még két nap alvás, ahelyett, hogy hétfő van.

Pedig aludtam hétvégén, óraszámra legalábbis eleget. Februártól június közepéig ez sem nagyon ment, de most már két hete legalább a heti átlagot lealszom, jó, most már akkor csak azt a hatvan-hetven óra lemaradást kéne behoznom, tudom, tudom.. csak azt nem, hogy mikor.

Az alvás mellett is elég eseménydús hétvége volt, végigcaplattam a Pride-ot az eszméletlen hőségben, aztán elmentem szabadtéri színielőadásra, ami összességében kellemes volt, de igazából nem való nekem a színház. Láttam Aida felvételt moziban, sajnos belevetítettek kétszer negyven perc szünetet is, és az sokat tompított a lelkesedésemen (nem, nem élő közvetítés volt, akkor megértőbben viszonyultam volna a dologhoz), viszont ah, Amneris. Vettem gyömbért és sárgabarackot, mert újra előszedtem a kis turmixgépemet, úgyhogy most egyfolytában egészséges mindenfélét iszom. Már tudom, milyen almát nem veszek többet, hogy a biorépa három nap alatt megrohad, a szedernek és a málnának pedig ott marad a sok kis rohadék mag az alján. Eddig a spenótos-zöldalmás-gyömbéres vált be a legjobban, az volt a legfinomabb és a legkrémesebb is. Csak vennem kéne valamikor még spenótot.

a vihar elmaradt

Jól van, néha a tükörben sem vagyok nagyon szép, sőt, éjjel egykor, a párás hőségtől még kócosabbra göndörödött hajjal, a szemfestékre egyenetlenül felkent szúnyogriasztóval, ernyedten fodros, furcsán szürkésbarna ruhámban például egészen sok minden más vagyok a szép helyett. Például túl fáradt, hogy érdekeljen bármi is egyáltalán még valaha az életben tizenhat óra egyenletes hőmérsékleten történő alváson kívül. És az nem most lesz.

Végtelenül régi barátok költöznek külföldre, az utolsó fröccsözésen végtelenül rég nem látott emberek, a múlt csak fény, változik, és hirtelen a folyóillatú éjszaka már egy szigettel északabbra van, tizenpár évvel korábban, a fényfüzérek egy fesztivál egymásba érő kocsmái fölött ringatóznak, nem a strandröplabda pálya magas kerítésén. Akkoriban persze jobban bírtam még az ébrenlétet és az ivást is, most már az is soknak tűnik, hogy éjfélre érek csak haza.

Külföldre költözött barát látogat haza, kitartóan iszunk a levegőtlen, zsúfolt kerthelyiségben, épp lemondok a meghívottak nagyjáról, amikor megjelennek. Itt nem mosódnak össze a képek, nincs minek egymásra vetülnie, és jó is, hogy elindulunk, mert egy pohárral később már pénteken is fel kell még kelni dolgozni.

Most álmos vagyok és kicsit szomorú, leginkább azért, mert túl fáradt vagyok, hogy érdekeljen bármi is egyáltalán még valaha az életben.

jajjjj

Oké, a fogammal nincs mit tenni, szerencsére abbahagyta a fájást is, a fogorvos szerint olyan mélyen van, hogy reális, hogy ott is marad. Remélem, hogy ott is marad.

Ettől persze (és az időjárástól is persze, nem csak ettől) én még olyan elképzelhetetlen mértékben frusztrált vagyok, hogy a levegőt rugdalom, és csak azért nem vinnyogok hangosan, mert még hárman ülnek a szobában, és dolgozni szeretnének. Este megyek baráti búcsúfröccsre, nem ártana vigyázni, hogy idegességemben ne igyam le magam, még rengeteg munkanap hátravan a hétből, szám szerint kettő.

most már tényleg

Ó, kivételesen egész kellemes min...

...eszeveszett, agyrohasztó fogfájás. A bölcsességfogam úgy döntött, mégis szeretne kinőni.

kajla

Aztán a vihar a földre csapta és eláztatta a megvadult molylepke-hadat, ami gondolatok helyett zsibongott a fejemben, hazafelé menet félúton és félálomban ettem végre meleg ételt (először a héten), odahaza pedig énekeltem másfél órát, és megittam másfél cent gint, mert keményen tolom. Utána simán csak nem aludtam el időben, akár valami hasznosat is csinálhattam volna, de nyilván nem.

De most kicsit jobb, kicsit kevésbé érzem magam aranyhalnak - mondjuk emberszabásúnak is, de az csak azért van, mert megérkeztek az első fényképek a céges hétvégéről, és hát. Nem leptek meg, eddig is tudtam, hogy nem vagyok ám olyan szép, mint a tükörben, és azt is felfedeztem már, nem csak az a baj, hogy hörcsögszabású vagyok, hanem hogy kajla is. Össze-vissza áll a hajam, a kezem, a lábam, hát ezek után csoda, ha a gondolataim is? ... Ja, ennyi, ezzel letudtam a kötelező nyári hogynézekmárki köröket, ha nem nyírnak véletlenül megint felpuhult ketrecharcosra, amint visszamerészkedem a fodrászhoz, egy ideig most csak magamban morgok.

A tükörben egyébként nagyon szép vagyok, csak mondom.

búgócsiga

Aztán a szállásadók jóindulatából megoldódott ez is, segítettek elintézni, hogy utólag tudjak neki utalni SZÉP kártyáról (MKB-nál nem úgy van ám ez, hogy csak utalok, mintha bankszámla lenne, vagy mi, de nem ám) (ó, és persze képtelenek voltak megmondani, miért nem sikerült a fizetés, mert hát érvényes a kártya, van rajta pénz... reméljük, legközelebb nem lesz vele baj?), a hagyományos pénzfélét meg visszautalták. De hát azért nem kis idegeskedés és telefonszámla volt ezt lebonyolítani, szóval továbbra is fenntartom, hogy rohadjanak meg.

Voltunk aztán Hollókőn céges hétvégén, nagyon jó volt a kaja, nagyon meleg volt az idő, nagyon sok volt a szúnyog, nagyon jó volt az egész. Mondjuk én főleg aludtam, mert nagyon jó volt a matrac is. Ezen kívül: életemben először lőttem íjjal (eltaláltam a földet), volt rajtam hollókői népviselet (nem, senki nem nézheti meg a fényképeket), ittam aperol spritzet (nekem bejött). Azóta azért most megint tudnék két napot aludni.

Amúgy pedig csak a szokásos (illetve egy kicsit rosszabb), dolgok vannak a fejemben, miért vannak dolgok a fejemben, úgy érzem magam, mint egy különösen hiperaktív aranyhal, másfél másodperc alatt felejtek el mindent, és iszonyatosan túl vagyok pörögve, miért vagyok iszonyatosan túlpörögve, és mennyire fogok összeomlani, ha vége?

mkb, a kurva anyád

Megpróbáltam kifizetni a szállásomat SZÉP kártyáról. Van rajta legalabb ötvenezer forintnyi nem lejárt zseton. A terminállal nem lehetett zsebet választani. Készpénzzel kellett végül mindent kifizetnem, vagy készpénzzel?

A kibaszott kurva anyjukat basznák meg, de tényleg. Minek kapom játékpénzben a fizetésem egy részét, ha aztán még fizetni sem lehet vele?

tompa

Lusta vagyok írni, fáradt és unott; vagy csak nem ide tartozik, amin rettentően jár az eszem; vagy csak minek. Nagyjából ezek vannak, nagyjából ebben a sorrendben.

Huszonöt év fáziskéséssel teljesen rácsavarodtam a Corrosion of Conformity-re, részint azért, mert a mellettem ülő kolléga rengeteget tanácskozik emberekkel rohadt hangosan, és a gondolataimból sem tudom végigvinni fél szót sem, nem hogy dolgozni. Vannak azért helyzetek, amikor nosztalgiával révedek vissza a kussban fordítós időkre. Oké, hogy mindig fúrtak, de hát itt is mindig fúrnak, egy félkész épületben ülünk, mindig fúrnak, mindenhol fúrnak, csak még a tetejében ordítva csocsóznak, pingpongoznak és xboxoznak is a szobánk előtt. Kifogtuk a legjobb sarkot.

A helyzet valószerűségét azt hiszem, a sötét, szűk belső lépcsőház fordulóiba festett A kis herceg idézetek lőtték ki az űrbe, néha, amikor megyek haza, úgy érzem magam, mintha egy díszletben bolyonganék. Egy nagyon furcsa világ nagyon furcsa díszletében, a kiglancolt, szinte már huszonegyedik századi Corvin sétányon a szomszédos gettómaradvány lakói vitatják meg börtönélményeiket, a plázában télen-nyáron rosszul szintetizált csokoládéaromát kevernek a levegőbe, az egész nem valóságos, eltűnhet bármelyik pillanatban, lekapcsolhatják a reflektorokat, álomszerű minden. Még az átmeneti irodával kapcsolatban sem volt ilyen bizonytalan érzésem, az minden dobozszerűsége dacára valós hely volt, szerettem, rohadt személyes és önző okokból, persze, de szerettem. Ezen a helyen viszont csak meglepődöm, amikor néha sikerül ráébrednem, hogy tényleg létezik.

Rengeteg sok mindent el kéne intéznem (lemondani, átállítani, szervizbe vinni, időpontot kérni, asztalt foglalni), csupa olyan dolgot, amihez tagolt mondatokban el kell magyaráznom idegeneknek a szándékaimat, márpedig én erre életemben sosem éreztem magam képesnek. Nem, nem lesz jobb, minél többet csinálom, a legkevésbé sem lesz jobb tőle. Szerencsére azért az élet nem csak ebből áll, néha hazafelé rajzolok a Duna-parton, írok a villamoson, és lassan már egész szépen ki tudom festeni a szememet.