Mindig ez van, történnek dolgok és nem írok róluk, valamint éhes vagyok és álmos. Továbbá öreg is, ezt most abból szűrtem le, hogy voltam The Sisters of Mercy koncerten, és azon kívül, hogy időnként ősi reflexekkel arrébb löktem a pogózni próbáló, halovány nádszál gót tiniket, akik ránézésre feleolyan idősek lehettek, mint a pólóm, azt hiszem, ezen a ponton elvesztettem a mondat fonalát. De nem sírtam, nem szomorkodtam, még annyira sem éreztem a nosztalgia keservét is az édese mellett, mint a Justin Sullivan koncerten, és csak párszor jutott eszembe, hogy bár inkább Uriah Heep-re mentem volna (ha már egy napra szervezték a kettőt), ott legalább mélységesen kisikoltozhattam volna magam a July Morning-ra. Persze voltak körülmények, amik megkönnyítették, hogy az érzelmeimen kívül tartózkodjak aznap este, de azért meglep, hogy ennyire.
Már csak egy hét van a munkakezdésig, mondanám, hogy kezdek pánikolni, de igazából olyan hosszú ideje pánikban vagyok már, hogy legfeljebb a rémálmaimon tudom lemérni, épp melyik szakaszánál tartok. Azért az szokatlan, hogy két és fél hete csak rémálmaim vannak, és abban sem segít, hogy ébren emberszabásúan viselkedjek. Persze érthető, a világ mindent megtesz érte, hogy mindenkinek rémálmai legyenek, de kicsit már szeretnék csak ébren pánikolni. Lehet, hogy akkor kipihentebb is lennék? Kérdések, melyekre sosem tudjuk meg a választ.
