A gond az, hogy ami egy olyan kicsi és rettentően fókuszált történetnek, mint a DA2, még jól is állt, az egy tíz évnyi várakozás után kihozott játékhoz kevés. Nem rossz a Veilguard, de kevés... vagy inkább súlytalan. A pályák sokkal kisebbek és egyszerűbbek (és nem lehet szabadon mászkálni rajtuk, ami az Inquisition után nekem borzasztó visszalépés), a történet fókuszálatlan, a karakterek egy része önmaga paródiája (nagyon szeretem Emmrichet, de nekem az egész nevarrai nekropolisz szál kínos azzal, hogy egy amúgy érdekes halottkultuszt próbálnak az egyetemi pozícióharcokkal összefércelni), ráadásul semennyire nem képesek kapcsolódni egymáshoz. Még a banterek is üresek, egyedül a Lucanis-Neve párosnál éreztem, hogy ilyesmit akár emberek is mondhatnak egymásnak. Sajnos amúgy is Neve volt az egyetlen erősen megírt karakter szerintem, megtalán még Davrin. A többiek is szerethetőek, némelyiküknél a személyes dráma is eltalált, de az péládul kissé zavaró, hogy Lucanis személyiségének milyen nagy százaléka, hogy sok kávét iszik. Mert olasz. Érted, hát olasz. Sok kávét iszik. Elvégre olasz. Jó, van az a dolog is, hogy nem akar aludni, de elsősorban olasz. Kész szerencse, hogy a rendes nápolyi pizzát még nem találták fel Thedason! Ezzel együtt Lucanis a szívem csücske - alighanem azért, mert a többiekkel végképp nem tudtam mit kezdeni. A játék végén az első Nagy Fordulat számomra nagyon meh volt, a második várható, és utána olyan gyorsan rövidre zárták az epilógust, hogy pislogni sem volt időm. Őszintén szólva, annyival jobban meg lehetett volna csinálni... és ezt nem azért mondom, mert ilyen hosszú idő alatt irreálisra dagadtak az elvárásaim, hanem mert az előző három játékot annyival jobban megcsinálták.
Persze mindezzel együtt is jó volt végigjátszani, és szomorú vagyok, hogy a maradék írókat is kirúgták, és szinte esély sincs rá, hogy valaha legyen következő játék. Mondjuk oké, most egy ideig úgysem lenne pénzem új gépet venni.
