Ha jól emlékszem, az első ősz hajszálamat úgy hat-hét éve fedeztem fel, és magam is meglepődtem rajta, hogy szabályosan rosszul lettem a láttára, remegtem és szédültem, tisztára nevetséges volt, és ráadásul érthetetlen.
A második, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik szálra most vasárnapig kellett várnom, és ebből három üvöltően hófehér volt (nem is hittem volna, hogy a fehér hajszálak vagy százszor olyan vastagnak tűnnek, de esküszöm, ilyen vastag hajam nem volt még sosem, a Titanicot el lehetett volna vontatni egy szálával is), kettő pedig olyan piszkosszürke. Jó tudom, ez az emberi sors, meg fogok őszülni teljesen, és olyan leszek, mint a kis fehér kutya, csak (remélhetőleg) kevésbé szakállas, de akkor is. Végre megszerettem a saját hajszínemet, erre gondolkozhatok rajta, hogy ha megszaporodnak ezek az esetek, milyen színűre mázoltatom.
Amúgy pedig szemerkél az eső és hideg van, és színtani elképzeléseim dőlnek meg, például, hogy ilyen időben kékebbnek kéne lenniük a hegyeknek, erre pedig határozottan barnábbak.
mondhatnám, hogy paranoia, de
A mai napra aztán valahogy elfogyott a kiskanállal nagy nehezen összekapirgált kraft is, és hazafelé csak ültem a vonaton az esőben és időnként szétmázoltam a képemen a könnyeket, mert annyira sok volt és annyira sok és annyira sok és annyira sok.
És tudom, hogy nyilván rengeteg mindent tényleg én rontok el, és ezeknek talán a húsz százaléka már reálisan számon kérhető is lenne, de azokat is elrontom, mert nem tudok egyszerre tizennyolc folyamatban levő ügyet és jelentést és oktatást és levelezést még csak képernyőn sem tartani, nem hogy fejben, és ha valamit nem értek, és visszakérdezek, akkor jön az ingerült lesajnálás, és tudom, hogy ennyire nem vagyok buta, ennyire nyilván nem vagyok buta.
De most először komolyan felmerült bennem, hogy az új kollégát az én helyemre keresik, és nem a januárban szülő lány helyére.
És tudom, hogy nyilván rengeteg mindent tényleg én rontok el, és ezeknek talán a húsz százaléka már reálisan számon kérhető is lenne, de azokat is elrontom, mert nem tudok egyszerre tizennyolc folyamatban levő ügyet és jelentést és oktatást és levelezést még csak képernyőn sem tartani, nem hogy fejben, és ha valamit nem értek, és visszakérdezek, akkor jön az ingerült lesajnálás, és tudom, hogy ennyire nem vagyok buta, ennyire nyilván nem vagyok buta.
De most először komolyan felmerült bennem, hogy az új kollégát az én helyemre keresik, és nem a januárban szülő lány helyére.
autentikus ír színészekkel, kelta havasesőben
Szombaton kicsit távolról indítottunk, mármint ezúttal nem mentünk el Pécsig, csak ki a furcsa óratornyos lakótelepre, hogy mindannyiunk Adminjánál fojtsuk borba és sajtba heti nehézségeket. Pálinkába is. És pizzába a végén. Meg zellerszárba az elején. Nagyon jó volt és remek is, sőt. Pompázatos.
Esténként aztán mostanában gondolataim szoktak lenni az életről és a világról, és néha az is eszembe jut, hogy ha lenne olyan blogom, mármint ha olyan blogom lenne, amiben fejtegetem a dolgokat úgy általában, akkor most mindenféle érdekeset írhatnék, például arról, hogy mit és miért. Vagy mit nem és miért nem, de ez nem mind igaz ám, mert én kérem a természettudományos egységeknek azon részébe tartozom, akikről annyi bizonyos, hogy bizonytalanok, és nem azokba, akik szigorúan bináris eldönthetőségben léteznek.
Megnéztem a filmet, amiben római legionáriusok skót télben pikt lovasok elől futnak, igazából tetszett, mármint képileg, egészen tündérletesek volt például, amikor hőseink csak úgy a távolból látták, ahogy üldözőik elvágtatnak az erdő fái közt rézsút tűző, bágyadt napfényben. Szerintem tényleg ilyen lehet, amikor a Tündérkirály vadászik, ilyen vad és távoli és idegen. A filmbe aztán sajnos történetet is tettek, mert hogy elvben azt illene, és az nagyon nem állt jól neki. Az utolsó öt perc pedig különösen ördögtől való volt. De nem a laza dolgok ördögétől, hanem attól, amelyik rosszindulatúan röhögve kevergeti a szánalmasságok üstjét (egy gigantikus műanyag kávéspálcával) és Britney Spearst dúdol közben.
És polcokat rángatok a nemhelyükre, mert a helyüket még én sem tudom.
Esténként aztán mostanában gondolataim szoktak lenni az életről és a világról, és néha az is eszembe jut, hogy ha lenne olyan blogom, mármint ha olyan blogom lenne, amiben fejtegetem a dolgokat úgy általában, akkor most mindenféle érdekeset írhatnék, például arról, hogy mit és miért. Vagy mit nem és miért nem, de ez nem mind igaz ám, mert én kérem a természettudományos egységeknek azon részébe tartozom, akikről annyi bizonyos, hogy bizonytalanok, és nem azokba, akik szigorúan bináris eldönthetőségben léteznek.
Megnéztem a filmet, amiben római legionáriusok skót télben pikt lovasok elől futnak, igazából tetszett, mármint képileg, egészen tündérletesek volt például, amikor hőseink csak úgy a távolból látták, ahogy üldözőik elvágtatnak az erdő fái közt rézsút tűző, bágyadt napfényben. Szerintem tényleg ilyen lehet, amikor a Tündérkirály vadászik, ilyen vad és távoli és idegen. A filmbe aztán sajnos történetet is tettek, mert hogy elvben azt illene, és az nagyon nem állt jól neki. Az utolsó öt perc pedig különösen ördögtől való volt. De nem a laza dolgok ördögétől, hanem attól, amelyik rosszindulatúan röhögve kevergeti a szánalmasságok üstjét (egy gigantikus műanyag kávéspálcával) és Britney Spearst dúdol közben.
És polcokat rángatok a nemhelyükre, mert a helyüket még én sem tudom.
összességében
A múltkor egy film előzetesében be tudtam azonosítani egy operarészletet (igaz, elsőre tévesen), tulajdonképp meglep, hogy nem csak az AC/DC örökzöldeket ismerem fel.
Van a kis gyógyszeres szekrénykénk a Gyárban, tele láz, fájdalom, és görcs elleni vény nélküliekkel. Az alsó polcon egy űrlap, ki kell tölteni, ha az ember onnan vételezi a betevő napi Algoflexet. Előttem valaki beírta a panasz rubrikába: élet.
Csütörtök este aztán megérkeztem az Alaptáborba, és mintha megnyitottak volna valami csapot, éjjel egyig folyamatosan dőlt belőlem a szó, többnyire hülyeség vagy önközpontúság, szóhoz sem hagytam jutni másokat. Nem jó ez így. Ha a fröccs ilyen hatással van rám. Nagyon jó volt persze látni a barátaimat - még ha beszélgetni ugye nem is beszélgettünk, mert nem hagytam őket szóhoz jutni - és hazafelé gyalogolni egy sajtburgerrel a kezemben. Alvás közben véresre horzsolni a könyökömet a falon, és reggel hernyómozgásban kihámozódni a takarók alól, az már kevésbé volt jó, de azért csak megérte.
És ott volt még Szent Kevin és a feketerigó esete, de mostanában már nem tudok verset fordítani, úgyhogy ott is maradt.
Van a kis gyógyszeres szekrénykénk a Gyárban, tele láz, fájdalom, és görcs elleni vény nélküliekkel. Az alsó polcon egy űrlap, ki kell tölteni, ha az ember onnan vételezi a betevő napi Algoflexet. Előttem valaki beírta a panasz rubrikába: élet.
Csütörtök este aztán megérkeztem az Alaptáborba, és mintha megnyitottak volna valami csapot, éjjel egyig folyamatosan dőlt belőlem a szó, többnyire hülyeség vagy önközpontúság, szóhoz sem hagytam jutni másokat. Nem jó ez így. Ha a fröccs ilyen hatással van rám. Nagyon jó volt persze látni a barátaimat - még ha beszélgetni ugye nem is beszélgettünk, mert nem hagytam őket szóhoz jutni - és hazafelé gyalogolni egy sajtburgerrel a kezemben. Alvás közben véresre horzsolni a könyökömet a falon, és reggel hernyómozgásban kihámozódni a takarók alól, az már kevésbé volt jó, de azért csak megérte.
És ott volt még Szent Kevin és a feketerigó esete, de mostanában már nem tudok verset fordítani, úgyhogy ott is maradt.
este van, este van
Írhatnék is, de álmos vagyok és nem tetszett igazán a Szellemíró (tudom, én az átlagnál hatékonyabb paranoiával kezelem az ilyen helyzeteket, de már az elején egyértelmű volt, hogy ki itt a ludas, és hősünkben annyira kevés volt az életösztön, hogy még sajnálni sem lehetett), ráadásul a félig megírt gondolataimat elhagytam, bár volt bennük élet, igaz, főleg tünetegyüttesként.
Nem örülök neki, hogy megint sürgetni kezdtem az időt, hogy jaj, már csütörtök lesz végre, mert ettől nem csak a hétköznapok pörögnek le gyorsabban, de a hetek és a hónapok és az évek is. És érdemes lenne őket megélni is, nem csak ledarálni, mint a mákot.
(Annak viszont örülök, hogy a héten már csak kétszer kell hajnalban kelnem.)
Nem örülök neki, hogy megint sürgetni kezdtem az időt, hogy jaj, már csütörtök lesz végre, mert ettől nem csak a hétköznapok pörögnek le gyorsabban, de a hetek és a hónapok és az évek is. És érdemes lenne őket megélni is, nem csak ledarálni, mint a mákot.
(Annak viszont örülök, hogy a héten már csak kétszer kell hajnalban kelnem.)
nemzeti ünnep
Augusztus huszadika van, nagyon kábán ülök a padlón, és arra gondolok, hogy este akár vihar is lehet, de nem baj, mert leszerelték a maradék redőnyeimet, és az új ablakot nem nyomja be a legnagyobb szélvihar sem.
Az agyonvertségig kimerült vagyok, pedig tegnap este csak két whiskyt ittunk meg és egy csodálatos ale-t. (Azt hiszem, az Ardbeg egy olyan scotch, ami nekem minden szempontból tökéletes. Van még pár ilyen, de más alkalmakkor mindig túl sokat kóstoltunk ahhoz, hogy emlékezzem a nevükre.) (Egyszer úgyis veszek magamnak sok ilyet. Tőzegeset. Füstöset.)
Az agyonvertségig kimerült vagyok, pedig tegnap este csak két whiskyt ittunk meg és egy csodálatos ale-t. (Azt hiszem, az Ardbeg egy olyan scotch, ami nekem minden szempontból tökéletes. Van még pár ilyen, de más alkalmakkor mindig túl sokat kóstoltunk ahhoz, hogy emlékezzem a nevükre.) (Egyszer úgyis veszek magamnak sok ilyet. Tőzegeset. Füstöset.)
álmok és ébrenlétek
A szemhéjtus egyetlen bőrfelületemet fogta meg letörölhetetlenül: az ujjamat. A szemem környékén már nem is látszik.
Meglepő, de csak két és fél hét után kezdtem el álmodni a munkahelyemmel, azóta viszont megállás nélkül. Egyik éjszaka kiderült, hogy valójában beérkezve kopott szürke zsákokba öltözünk, és levonulunk egy elhagyott rendezőpályaudvar végére, ahol egy kibombázott vonatban, az üvegszilánkokon és meghajlott, szétégett vasrudakon ülve kellett dolgoznunk villódzó képernyőjű, kiörögedett laptopjainkon a jeges esőben, miközben a kerítés túloldalán egy távol-keleti város csillog, a zöldellő hegyek ormán száz méter magas, színarany istenszobrokkal (Szingapúr lehetett, a váci részleg jogilag oda tartozik). Épp mondani akartam Dulifuli típusú kollégámnak (akit aggaszt, hogy nem tud szellemileg kiteljesülni a munkában, hmm, szerintem aki nem tud szellemileg kiteljesülni a munkán kívül, az nyilván benne sem), hogy most már megértem, miért elégedetlen a pozícióünkkal, aztán arra ébredtem, hogy csak ledobtam magamról a takarót, és a szél belökte az ablakot.
Ma aztán Roxforttal egyesült álmomban a Gyár, a részlegek tornyokban laktak, és a vészhelyzet nem eldönthető mód vagy az volt, hogy elfogyott az alkatrész, és nem tudtunk sárkányokat gyártani, vagy az, hogy egy vadsárkány leszállt az udvarra, és riasztásra kapcsoltak a vándorló védőtavak szellemei (légy szíves, az elkövetkezendő tizenhárom napon belül menj le a déli tóhoz, és kérd vissza a csontjaidat, mondta a csoportvezetőm, a tavi szellem nagyon megijedt a felfordulásban, és szétszedett pár embert... semmi gond, átmenetileg betettünk a csontok helyére pár alkatrészt, de idővel érdemes lenne visszapakolni a rendeset, és hát tizenhárom nap után már mindenféle engedélyt kéne kérnünk az orvosmérnöki csapattól; tudod az a baj a szellemekkel, hogy még a minőségellenőröknél is kényesebbek az engedélyekre, dátumokra, részletekre).
A valóság ennél persze sokkal bizarrabb, reggel kis üzenet várt az asztalomon, hogy sikeresen átmentem az éjszakai biztonsági szúrópróbán, azaz nem volt bekapcsolva a számítógépem, kulcsra zártam a fiókomat, lekódoltam a telefonon a városi vonalat, és egy árva cetli sem volt az asztalon. Megtudtam, hogy büntettek már meg azért embert, mert az asztali naptárján szerepelt az apja születésnapja, és nem hagyhatunk személyes vagy céges információt elérhető helyen - igazából csodálkozom, hogy a húszéves Swissair bögre miatt nem kaptam ki, van rajta egy évtizedek óta inaktív telefonszám, ez súlyos kihágás kéne, hogy legyen.
Mert ez itt egy komoly cég, kérem szépen.
ezek ilyen napok
Péntek hajnalban még a nővéreméktől indultam, szereztem új személyit, nem értettem semmit a munkahelyemen, aztán a sógorom anyjához mentem haza, ahol volt meleg vacsora, tévé és az ablakon át bedübörgő Sziget. Éjszaka vihar. Reggel átballagtam a saját otthonomba, szembesültem vele, hogy a derék mesteremberek csodálatos szép lakást varázsoltak nekem, csak épp a bútorokat hagyták odakinn a folyosón mind egy szálig. Ezen mérhetetlenül elkeseredtem, mert ki vagyok én, hogy egymagam fél kézzel könyvespolcokat cipeljek, jól van, a könyvespolcok nagyobb részét ha nem is fél kézzel, de be tudtam vinni egymagam, de a többit, a többit (fiókos szekrény, másik fiókos szekrény, harmadik könyvespolc) nem. Ezen zokogtam egy darabig, az öreg laptop - amit szerdán még netkapcsolatra tudtam bírni - olyan kódokat kért a modemhez, amiket még soha más program eddig, ekkor rövid tombolásba kezdtem, aztán inkább aludtam egyet. Nyomorult vagyok mostanában, kérem, nyomorult.
Ennek örömére kimentem a Szigetre. Kaptam a szüretelőktől szüreti kalácsot, találkoztam rengeteg jó baráttal, kaptam legigazibb chipset, és ott voltam. A Szigeten. Sok sör után megálltunk a Nagyszínpad előtt a tömegben, meleg volt, zaj, villódzó fények, és végre egyszer úgy éreztem, hogy most minden jó, most minden rendben. Otthon vagyok. Na, ezért baj, hogy idén csak egy napra jutottam ki, mert ez a varázs a K-híd túloldalán teljesen szertefoszlott, és most nagyon nincs minden rendben, és nem érzem magam otthon... leginkább otthon sem.
Valamikor hajnalban felkeltem hajat mosni, és átköltöztem a félig kicsavart matracra, oda nem sütött a nap. Délelőtt nagy nehezen újraélesztettem magam, aztán Búvárzenekar segítségével becipeltem a maradék bútort, adtam neki kávét, felmostam a folyosót, majd kizártam magam a lakásból. Mert nekem kulcs nélkül kellett ellenőriznem, hogy felszáradt a folyosó, huzatos időben. Pedig még a szemetet is úgy szoktam kitenni az ajtó elé, hogy a kulcs a kezemben, én pedig a küszöbön belül.
Innentől kezdve pár órára beköltöztem a szomszédokhoz, akik nem csak rettentően segítőkészek voltak, de még kávét és palacsintát is adtak. Röpke három órába és tízezer forintba került, hogy visszajussak a saját lakásomba, végül is lehetett volna rosszabb, például ha közben kitör a vihar, és a tárva-nyitva álló, vadonatúj ablakon át elárasztja a víz a vadonatúj parkettát. De legalább tudom, milyen elképesztően rendes szomszédaim vannak (megköszöntem aztán nekik egy doboz belga csokival). Aznap már több inzultus nem ért a sors részéről, ebben azért az is benne volt, hogy hamar eltakarodtam aludni.
Hétfőn aztán elindultam úgy munkába, hogy félúton vettem észre, hogy a bő nyári nadrágom zsebei hátul vannak, azaz fordítva vettem fel reggel, fáradt lehetek, tényleg. Eszembe jutott, hogy ilyenkor elvben azért nem szabad megfordítani, mert megfordul vele a szerencse is, aztán az is eszembe jutott, hogy milyen szerencsém volt nekem az elmúlt napokban, és ha ez fordul, nem tudom, én nem fogok sírni.
Ennek örömére kimentem a Szigetre. Kaptam a szüretelőktől szüreti kalácsot, találkoztam rengeteg jó baráttal, kaptam legigazibb chipset, és ott voltam. A Szigeten. Sok sör után megálltunk a Nagyszínpad előtt a tömegben, meleg volt, zaj, villódzó fények, és végre egyszer úgy éreztem, hogy most minden jó, most minden rendben. Otthon vagyok. Na, ezért baj, hogy idén csak egy napra jutottam ki, mert ez a varázs a K-híd túloldalán teljesen szertefoszlott, és most nagyon nincs minden rendben, és nem érzem magam otthon... leginkább otthon sem.
Valamikor hajnalban felkeltem hajat mosni, és átköltöztem a félig kicsavart matracra, oda nem sütött a nap. Délelőtt nagy nehezen újraélesztettem magam, aztán Búvárzenekar segítségével becipeltem a maradék bútort, adtam neki kávét, felmostam a folyosót, majd kizártam magam a lakásból. Mert nekem kulcs nélkül kellett ellenőriznem, hogy felszáradt a folyosó, huzatos időben. Pedig még a szemetet is úgy szoktam kitenni az ajtó elé, hogy a kulcs a kezemben, én pedig a küszöbön belül.
Innentől kezdve pár órára beköltöztem a szomszédokhoz, akik nem csak rettentően segítőkészek voltak, de még kávét és palacsintát is adtak. Röpke három órába és tízezer forintba került, hogy visszajussak a saját lakásomba, végül is lehetett volna rosszabb, például ha közben kitör a vihar, és a tárva-nyitva álló, vadonatúj ablakon át elárasztja a víz a vadonatúj parkettát. De legalább tudom, milyen elképesztően rendes szomszédaim vannak (megköszöntem aztán nekik egy doboz belga csokival). Aznap már több inzultus nem ért a sors részéről, ebben azért az is benne volt, hogy hamar eltakarodtam aludni.
Hétfőn aztán elindultam úgy munkába, hogy félúton vettem észre, hogy a bő nyári nadrágom zsebei hátul vannak, azaz fordítva vettem fel reggel, fáradt lehetek, tényleg. Eszembe jutott, hogy ilyenkor elvben azért nem szabad megfordítani, mert megfordul vele a szerencse is, aztán az is eszembe jutott, hogy milyen szerencsém volt nekem az elmúlt napokban, és ha ez fordul, nem tudom, én nem fogok sírni.
pitty
Nem azért nem írok, mert nincs miről, hanem mert a fejem a szavak szintjét el nem érő izékkel van tele, színekkel, formákkal, textúrákkal, és (az átlag MÁV szerelvényt figyelembe véve hála istennek) jóval kevésbé illatokkal és esetleg ízekkel. És/vagy nincs gépem, mármint van, de a gardróbszekrényben, a monitor a konyhaszekrényben, az egér és a billentyűzet pedig egy gondosan leragasztott ládában a szobában, én pedig a nővéreméknél, vendégségben. Hosszas küzdelem után megkezdődött a lakásfelújítás. Nem euklidészi, hogy mennyi könyvem és ruhám van, nem euklidészi (ha már főleg úgyis geometriával foglalkozott a derék görög). Heteken át pakoltam dobozokba, ládákba, zsákokba, előszoba- és konyhaszekrényekbe (a lábosok között van 43 DVD és nyolc stóc könyv), iszonyat, iszonyat, el sem tudom mondani. Ablakcsere, parkettázás, festés.
Van emellett ugye új munkahelyem is, annyi biztonsági előírással és felfoghatatlan kóddal, hogy ahhoz képest könyvem is kevés van (ruhám is, nyilván), két beléptetőkártyával és az egyik ablakban műanyag ciklámennel. A hónap elején a helyi lakosok egy része segélykoncertekkel gondoskodik a szórakoztatásunkról - még sosem láttam embert dalolva csigavonalban biciklizni, különösen délelőtt 11-kor nem. A magasított kerítés és a szögesdrót túloldalán kéklő Toporgó Büfé árnyas fái alatt egész nap hangos danolászással ünnepelték a családi pótlék, majd pár nappal később a segély érkeztét. (Mi voltunk a dróton belül. Ez egy ilyen rezervátum.) Megbeszéltük, hogy az első fizetésünkkor mi is átmegyünk, és bedobunk egy felest, aztán éneklünk valami szépet, de egy kicsit tartok tőle, milyen egészségkárosító hatása lehet az ott árusított "italbolt jellegű szeszes italoknak".
Erről jut eszembe, hogy a napi 2x50 perces vonatút szép, és amikor épp nem ájulok be rajtaütésszerűen, és nem a kollégákkal kell társalkodnom, akkor bámészkodom (mert a vonatút szép) vagy írok (kézzel, mint az állatok), valamint elkezdtem vázlatokat készíteni a 9745. számú italboltról és törzslátogatóiról, a mappám konya bajszú biciklitranszformerekkel és bamba vízvezetékszerelőkkel van tele. Újabb tétel az ígéretes, ám egyelőre/soha meg nem valósuló projektjeim listáján. (A nyulas bábképregényből amúgy júniusban elkészült 7 oldal, ebből 5 oldalt meg is lehet tartani, ez már egy teljes epizód, EGY TELJES EPIZÓD! Kár, hogy nem az első... és hogy rémesen kurta ahhoz képest, hány napot vacakoltam vele. A másik 2 oldal nem rossz, nem rossz, csak kukába vele.)
Most akkor egyszerre ennyit, a többit majd ha lesz időm és agyam és gépem egyszer.
Van emellett ugye új munkahelyem is, annyi biztonsági előírással és felfoghatatlan kóddal, hogy ahhoz képest könyvem is kevés van (ruhám is, nyilván), két beléptetőkártyával és az egyik ablakban műanyag ciklámennel. A hónap elején a helyi lakosok egy része segélykoncertekkel gondoskodik a szórakoztatásunkról - még sosem láttam embert dalolva csigavonalban biciklizni, különösen délelőtt 11-kor nem. A magasított kerítés és a szögesdrót túloldalán kéklő Toporgó Büfé árnyas fái alatt egész nap hangos danolászással ünnepelték a családi pótlék, majd pár nappal később a segély érkeztét. (Mi voltunk a dróton belül. Ez egy ilyen rezervátum.) Megbeszéltük, hogy az első fizetésünkkor mi is átmegyünk, és bedobunk egy felest, aztán éneklünk valami szépet, de egy kicsit tartok tőle, milyen egészségkárosító hatása lehet az ott árusított "italbolt jellegű szeszes italoknak".
Erről jut eszembe, hogy a napi 2x50 perces vonatút szép, és amikor épp nem ájulok be rajtaütésszerűen, és nem a kollégákkal kell társalkodnom, akkor bámészkodom (mert a vonatút szép) vagy írok (kézzel, mint az állatok), valamint elkezdtem vázlatokat készíteni a 9745. számú italboltról és törzslátogatóiról, a mappám konya bajszú biciklitranszformerekkel és bamba vízvezetékszerelőkkel van tele. Újabb tétel az ígéretes, ám egyelőre/soha meg nem valósuló projektjeim listáján. (A nyulas bábképregényből amúgy júniusban elkészült 7 oldal, ebből 5 oldalt meg is lehet tartani, ez már egy teljes epizód, EGY TELJES EPIZÓD! Kár, hogy nem az első... és hogy rémesen kurta ahhoz képest, hány napot vacakoltam vele. A másik 2 oldal nem rossz, nem rossz, csak kukába vele.)
Most akkor egyszerre ennyit, a többit majd ha lesz időm és agyam és gépem egyszer.
folyók
vannak a fejemben, és ennek semmi értelme, nyilván nincs is, hogy a fenébe lenne, nézd már meg, nincs neki. Folyó a fejében, nem is lehet. De hogy én milyen elképesztően szerettem ezt a számot annak idején, mert pontosan tudom, milyen az, amikor folyók vannak az ember fejében, és sötét utcák és tágas mezők, és hatalmas barlangok, ahol elbújhat, és kőbörtönök, ahol könyörög és kérlel és könyörög. És kérlel. Mármint az én fejemben ezek nagyon éles képek, illatok, ízek, és persze ott van az is, hogy és az a rengeteg esély, amit kaptál, úgy nézem, az sem tudta kinyitni azt az ajtót.
A lelkemre megy nekem ez a pakolás, most már tényleg. A régi leveleimet szerencsére már évekkel ezelőtt egy dobozba gyűjtöttem, azokkal nem kell most egyesével megküzdenem, de anélkül is őrületes dolgokat tartok itthon.
Persze ha kidobnám őket, az emlékek akkor is a fejemben maradnának.
Ki kéne dobnom a fejemet is, azt hiszem.
kedves naplóm 3.
Pénteken elvben angolt oktattam volna, ennek örömére Philt lepasszoltam valahová Gödöllőre, én pedig csavarogtam, mert az óra több hónapos hagyománynak megfelelően elmaradt. Rohadtul örültem, hogy végre egyedül lehetek, de tényleg, egyedül lenni én sokkal jobban szeretek, mint mindig emberekkel. Este egy üveg rozéval próbáltam átvészelni azt, hogy egy szem vendégem az Alkotmány úttól nem talál el a Nyugatiig (csak négyszer tettük meg együtt gyalog azt a távot, igazán semmi oka nem volt rá, hogy egy rövid és egyenes szakaszon eltévedjen), és teljesen navigálhatatlan, olyan hülye. Végül taxit kellett fognia, hogy visszajusson.
Másnap kora reggel kibotorkáltunk a Keletibe, elvonatoztunk Bécsbe, kóvályogtunk a borús, fülledt hőségben, levonatoztunk a hegyekbe, ámultunk és bámultunk, felvitettük magunkat a fesztivál helyszínére, ott konstatáltam, hogy ó, szóval ez a kisszínpad, aztán, hogy ez az egész fesztivál? Akkora lehetett, mint a gimnáziumunkban a tornaterem. Szerintem nem voltunk ott kétszázan sem, a krumpliárusokat és a zenészeket is beleértve.
Nem tudom, mit adtak sör helyett, hogy négytől sem sikerült kellemesen berúgnom, de idővel csak elmúlt az idő is, aztán vacsoráztunk a füves domboldalon, aztán besötétedett, és aztán a világ egyik legrosszabb együttese után előkerült a Primordial. Sikerült az első sorba verekednünk magunkat (volt talán három sor is), a koncert korrekt volt, én személy szerint utáltam minden pillanatát, mert elegem volt már akkorra minden emberből körülöttem, olyannyira, hogy arra gondoltam, az öreg Nem mester is csak a rohadt fotós hordáknak pózol, nem a lelkesedés fűti ennyire, pedig nekem hivatalból nem lenne szabad ilyesmiket gondolnom, csak rajonganom kazalszám. Aztán Nem addig mondta, hogy jön a vihar, hogy az utolsó szám alatt már esett is az eső, és amikor levonultak, leszakadt az ég. Mi elkaptuk a német srácot és a görög lányt, felajánlották, hogy meneküljünk le az ő szállásukra, én főleg azért egyeztem bele, mert a fesztivál területén nem volt más fény, csak a színpad világítása, és persze a villámok, az egyik oldalon meredek hegyfal, a másikon ugyanez lejtőben, és egész jól el tudtam képzelni egy sáros-sötét tömegpánikok. A faluig persze teljesen átáztunk, szerencsére nálam volt egy száraz garbó, de nadrágot és zoknit nem tudtunk cserélni, majd kedvenc piroshajú osztrák barátnénk kidobott a szobából (ahol legalább az ágytakarókba burkolódzva melegedhettünk), hogy ő úgy nem tud ott aludni, hogy ha mi a földön fekszünk, majd átment a szomszéd szobába bulizni és inni (igen, a kurva anyját neki). A szálloda halljában dideregtünk még pár órát valami lócán, a nyugágyak matracával próbáltunk takaródzni, mellettünk egy ájult fiatalember időnként a cserepes növények tövébe hányt. Aztán ki az első vonathoz, mire az Bécsbe ért velünk, nekem már erőteljes lázam volt. Haza, Phil összecsomagolt, hogy átadhassam Búvárzenekaréknak (akiknél időközben szintén válsághelyzet állt elő), aztán nem sikerült megtalálnia a 17-es villamost, úgyhogy helyette az 1-es végállomására ment, ezt én távmenedzselhettem még vagy másfél órát, kicsit mindenki összeomlott, én nagyon, és délután öttől hajnalig aludtam. De előtte káromkodtam sokat.
Majd kimentem Vácra, és reggel 8-tól este 6-ig lázasan és kimerülten állást pályáztam.
Kedden délben átballagtam Métely Anyjához, ahol átmenetileg letétben tartózkodott a vendégem, ettünk, fagyiztunk, felmentünk sétálni a Várba, iszonyatos fülledtség volt már megint, ettünk menet közben kürtős kalácsot, és megáztunk a ragyogó napsütésben. Phil átjött hozzám, felvette a maradék csomagját, és végleg áttelepült a Vár tövébe, ahol főztek rá, és macskák is voltak (neki is van vagy három, úgyhogy ő ezt értékelte), én pedig fellélegeztem. Volna, de épp olyan rohadt taknyos voltam, hogy az aszpirinen és az alváson kívül nem vágytam már semmire sem.
Nem vagyok én jó házigazda, ezt kéretik mindenkinek észben tartani, mielőtt vendégségbe jönne hozzám. És mondjuk menjen helyette inkább szállodába, ha lehet.
Másnap kora reggel kibotorkáltunk a Keletibe, elvonatoztunk Bécsbe, kóvályogtunk a borús, fülledt hőségben, levonatoztunk a hegyekbe, ámultunk és bámultunk, felvitettük magunkat a fesztivál helyszínére, ott konstatáltam, hogy ó, szóval ez a kisszínpad, aztán, hogy ez az egész fesztivál? Akkora lehetett, mint a gimnáziumunkban a tornaterem. Szerintem nem voltunk ott kétszázan sem, a krumpliárusokat és a zenészeket is beleértve.
Nem tudom, mit adtak sör helyett, hogy négytől sem sikerült kellemesen berúgnom, de idővel csak elmúlt az idő is, aztán vacsoráztunk a füves domboldalon, aztán besötétedett, és aztán a világ egyik legrosszabb együttese után előkerült a Primordial. Sikerült az első sorba verekednünk magunkat (volt talán három sor is), a koncert korrekt volt, én személy szerint utáltam minden pillanatát, mert elegem volt már akkorra minden emberből körülöttem, olyannyira, hogy arra gondoltam, az öreg Nem mester is csak a rohadt fotós hordáknak pózol, nem a lelkesedés fűti ennyire, pedig nekem hivatalból nem lenne szabad ilyesmiket gondolnom, csak rajonganom kazalszám. Aztán Nem addig mondta, hogy jön a vihar, hogy az utolsó szám alatt már esett is az eső, és amikor levonultak, leszakadt az ég. Mi elkaptuk a német srácot és a görög lányt, felajánlották, hogy meneküljünk le az ő szállásukra, én főleg azért egyeztem bele, mert a fesztivál területén nem volt más fény, csak a színpad világítása, és persze a villámok, az egyik oldalon meredek hegyfal, a másikon ugyanez lejtőben, és egész jól el tudtam képzelni egy sáros-sötét tömegpánikok. A faluig persze teljesen átáztunk, szerencsére nálam volt egy száraz garbó, de nadrágot és zoknit nem tudtunk cserélni, majd kedvenc piroshajú osztrák barátnénk kidobott a szobából (ahol legalább az ágytakarókba burkolódzva melegedhettünk), hogy ő úgy nem tud ott aludni, hogy ha mi a földön fekszünk, majd átment a szomszéd szobába bulizni és inni (igen, a kurva anyját neki). A szálloda halljában dideregtünk még pár órát valami lócán, a nyugágyak matracával próbáltunk takaródzni, mellettünk egy ájult fiatalember időnként a cserepes növények tövébe hányt. Aztán ki az első vonathoz, mire az Bécsbe ért velünk, nekem már erőteljes lázam volt. Haza, Phil összecsomagolt, hogy átadhassam Búvárzenekaréknak (akiknél időközben szintén válsághelyzet állt elő), aztán nem sikerült megtalálnia a 17-es villamost, úgyhogy helyette az 1-es végállomására ment, ezt én távmenedzselhettem még vagy másfél órát, kicsit mindenki összeomlott, én nagyon, és délután öttől hajnalig aludtam. De előtte káromkodtam sokat.
Majd kimentem Vácra, és reggel 8-tól este 6-ig lázasan és kimerülten állást pályáztam.
Kedden délben átballagtam Métely Anyjához, ahol átmenetileg letétben tartózkodott a vendégem, ettünk, fagyiztunk, felmentünk sétálni a Várba, iszonyatos fülledtség volt már megint, ettünk menet közben kürtős kalácsot, és megáztunk a ragyogó napsütésben. Phil átjött hozzám, felvette a maradék csomagját, és végleg áttelepült a Vár tövébe, ahol főztek rá, és macskák is voltak (neki is van vagy három, úgyhogy ő ezt értékelte), én pedig fellélegeztem. Volna, de épp olyan rohadt taknyos voltam, hogy az aszpirinen és az alváson kívül nem vágytam már semmire sem.
Nem vagyok én jó házigazda, ezt kéretik mindenkinek észben tartani, mielőtt vendégségbe jönne hozzám. És mondjuk menjen helyette inkább szállodába, ha lehet.
kedves naplóm 2.
Szerdán aztán el is indultunk időben, csak 50 percet kellett várni a nemzetközi jegyvételre, de sokkal jobban bírtuk türelemmel, mint a terézanya ruhás néger apácák a szomszéd oszlop tövében. Pont 5 perccel késtük le az aktuális vonatot, úgy döntöttünk, megjutalmazzuk magunkat némi jeges-habos kávéval a szomszédos gyorsétteremben, Phil teljesen elámult rajta, hogy ó, hát a McCafé ilyen is lehet, feléjük az csak egy fél kassza a pult csücskén, semmi süti, semmi stíl. Bezzeg itt.
A vonat légkondicionált volt és halk, terveztem is, hogy igazából fenn kéne maradni rajta, de hát azt nem lehetett. Bécsben besiettünk a városba, és beültünk enni egy újabb légkondicionált gyorsétterembe, a hőség miatt még a nyitott teraszokon sem lehetett volna megmaradni. Ezek után teljes menetfelszerelésben végiggyalogoltunk a Hofburgon és le a szállásunkig, igen kellemes kis hostel volt, árnyas kerttel, nagy bokrokkal, kemenceforró szobákkal.
Elindultunk megkeresni a házibuli helyszínét (pofátlanul jó a piroshajó fényképészlány új lakása, pofátlanul jó), meg is találtuk, igaz, ehhez először át kellett jutnunk a Purgatóriumon, azaz utaznunk kellett a Pokol Villamosán (se légkondicionálás, se nyitható ablak), és persze a pofátlanul jó lakásban is állt a levegő, tócsákat izzadtunk a parkettára. Viszontláttuk a skandinávokat, végre élőben is megismerkedtünk a görög lánnyal (hozott nekem falra akasztható Nereidát), szétrobbant a kezemben egy pohár, aztán pedig elszakadt a nyakláncom anélkül, hogy hozzáértem volna. Csak reménykedem benne, hogy minden követ megtaláltunk. Ezen a ponton enyhén hisztérikus lettem, hogy mi lesz még, de szerencsére a dolgok kivételesen nem hármasával közlekedtek, csak párban, és sértetlenül sikerült visszatérnünk a bázisra.
Valamikor hajnal négy körül arra ébredtem, hogy állok a szobámban a mosdó előtt, és behajolok a víz alá, hátha van még benne hideg, de nem volt; aztán csuromvizes fejjel visszaesek az ágyra, és örülök a takarónak, mert valamivel legalább le tudom törölni magamról az izzadtságot. Úgy éreztem magam, mint egy nagyon zavarodott bibliai hős, bár az az angyal, akit mellém rendelt az Úr ebbe a kemencébe, nem klimatizált tökéletesen.
A hőség másnap sem engedett, árnyékról árnyékra eltévedtem a metróállomások között, de legalább találtunk egy légkondicionált reggelizőt, és megvitattuk, hogy bár nem látványosság, de egyelőre mégis ez tetszik a legjobban. Aztán felmentünk a Stephansdomba, és le a katakombákba, és lenn a katakombákban hideg volt, viszont kellemetlen szag, és mindenütt bedobozolt lágy részeket kellett megtekintenünk, vagy elsárgult, pőre csontokat. Százával. És meséltek hozzá borzalmas érdekességeket, a végén nagyjából azt szűrhettem le, hogy még a pestisgödör a legszimpatikusabb benyíló az egészben, azt legalább mindenhol így kezelték, de az utólag letisztogatott, tűzifaként glédába rakott lábszárcsontok-combcsontok-bordák (és hogy azokat valaki letisztogatta) nálam már enyhe kultúrsokkot okoztak. Mármint hogy ha én ezeket a magyarázatokat valahol fekete Afrikában hallom, azt mondom, hogy hű, de lenyűgözően barbár népek élnek itt; de hát a világ egyik legelegánsabb városában ez valahogy mégis furán hangzott volna, akkor is, ha épp az alkoholban tartósított, cirádás fémkondérba zárt Habsburg belsőségek közt ácsorogtunk (igen, a kisebb kondérok a gyermekek, válaszolta az idegenvezető készségesen). Persze a szakrális királyság elképzelését figyelembe véve érthető, hogy azok a szerencsétlen halva született csecsemők is legalább három részletben vannak széttemetve, csak azért az az én fejemben nem épp keresztény elképzelésként élt, meg csak azért már mégis.
Elvonszoltuk magunkat az Operáig, ahol is körbevezettek minket (némi pénz ellenében) (meleg volt) (a bécsi opera NAGY. NAGYON NAGY), majd mivel Caro előző este nagyon a lelkünkre kötötte, beültünk a megfelelő helyre igazi Sacher tortát enni és igazi bécsi kávét inni - persze az atompuccba az már nem fért bele, hogy a cukrászda légkondicionált legyen, így én a rendelésünket bármikor elcseréltem volna a szomszédos McCafé azonos termékeire. Nehéz úgy élvezni bármi sűrű és csokoládé alapút, hogy közben leizzadom a tányért is az asztalról.
Rövid téblábolás után megállapodtunk benne, hogy ideje hazamenni, majd Budapesten sétálunk még egyet, ebben némileg akadályozott, hogy - hál' Istennek a vonatot kivéve - bármire szálltunk fel, pillanatok alatt lerobbant. Vagy eltévedtünk. Megnéztük azért a Parlamentet, lesétáltunk a tűző napon a Vörösmarty térig, és elföldalattiztunk a másik végállomásig; a turista ezt végre nagyon élvezte, ott álmélkodott, hogy hű, és hé, ez szép, és hogy itt az állomások tényleg olyanok, mint egy kis időutazás (a szerelvények is, csak egy kevésbé elegáns korba). Az adott csütörtökre kijelölt kocsma felé azért eltévedtünk egy kissé, de aztán szerencsére összefutottunk Amonnal, és megtaláltuk az asztalunkat is.
Nagy, vidám, szellős, szabadtéri fröccsözgetés vette a kezdetét, AnnGel kiokosított, hogy mit és hogyan kell majd a hétfőre megbeszélt állásinterjún, időnként fényképeztünk, nagyokat nevettünk, a vendég lelkesen vegyült a többiekkel, én pedig egy pillanatra szinte megfeledkezhettem róla, hogy ez most nem teljesen csak egy csütörtök, és a hátizsákomban még ott a vörösborral telerobbant, fehér póló, és a tartalék zoknimba belekötözött féldrágakövek előző este még nyakláncot alkottak. (És utazott velem egy Nereida is.)
A vonat légkondicionált volt és halk, terveztem is, hogy igazából fenn kéne maradni rajta, de hát azt nem lehetett. Bécsben besiettünk a városba, és beültünk enni egy újabb légkondicionált gyorsétterembe, a hőség miatt még a nyitott teraszokon sem lehetett volna megmaradni. Ezek után teljes menetfelszerelésben végiggyalogoltunk a Hofburgon és le a szállásunkig, igen kellemes kis hostel volt, árnyas kerttel, nagy bokrokkal, kemenceforró szobákkal.
Elindultunk megkeresni a házibuli helyszínét (pofátlanul jó a piroshajó fényképészlány új lakása, pofátlanul jó), meg is találtuk, igaz, ehhez először át kellett jutnunk a Purgatóriumon, azaz utaznunk kellett a Pokol Villamosán (se légkondicionálás, se nyitható ablak), és persze a pofátlanul jó lakásban is állt a levegő, tócsákat izzadtunk a parkettára. Viszontláttuk a skandinávokat, végre élőben is megismerkedtünk a görög lánnyal (hozott nekem falra akasztható Nereidát), szétrobbant a kezemben egy pohár, aztán pedig elszakadt a nyakláncom anélkül, hogy hozzáértem volna. Csak reménykedem benne, hogy minden követ megtaláltunk. Ezen a ponton enyhén hisztérikus lettem, hogy mi lesz még, de szerencsére a dolgok kivételesen nem hármasával közlekedtek, csak párban, és sértetlenül sikerült visszatérnünk a bázisra.
Valamikor hajnal négy körül arra ébredtem, hogy állok a szobámban a mosdó előtt, és behajolok a víz alá, hátha van még benne hideg, de nem volt; aztán csuromvizes fejjel visszaesek az ágyra, és örülök a takarónak, mert valamivel legalább le tudom törölni magamról az izzadtságot. Úgy éreztem magam, mint egy nagyon zavarodott bibliai hős, bár az az angyal, akit mellém rendelt az Úr ebbe a kemencébe, nem klimatizált tökéletesen.
A hőség másnap sem engedett, árnyékról árnyékra eltévedtem a metróállomások között, de legalább találtunk egy légkondicionált reggelizőt, és megvitattuk, hogy bár nem látványosság, de egyelőre mégis ez tetszik a legjobban. Aztán felmentünk a Stephansdomba, és le a katakombákba, és lenn a katakombákban hideg volt, viszont kellemetlen szag, és mindenütt bedobozolt lágy részeket kellett megtekintenünk, vagy elsárgult, pőre csontokat. Százával. És meséltek hozzá borzalmas érdekességeket, a végén nagyjából azt szűrhettem le, hogy még a pestisgödör a legszimpatikusabb benyíló az egészben, azt legalább mindenhol így kezelték, de az utólag letisztogatott, tűzifaként glédába rakott lábszárcsontok-combcsontok-bordák (és hogy azokat valaki letisztogatta) nálam már enyhe kultúrsokkot okoztak. Mármint hogy ha én ezeket a magyarázatokat valahol fekete Afrikában hallom, azt mondom, hogy hű, de lenyűgözően barbár népek élnek itt; de hát a világ egyik legelegánsabb városában ez valahogy mégis furán hangzott volna, akkor is, ha épp az alkoholban tartósított, cirádás fémkondérba zárt Habsburg belsőségek közt ácsorogtunk (igen, a kisebb kondérok a gyermekek, válaszolta az idegenvezető készségesen). Persze a szakrális királyság elképzelését figyelembe véve érthető, hogy azok a szerencsétlen halva született csecsemők is legalább három részletben vannak széttemetve, csak azért az az én fejemben nem épp keresztény elképzelésként élt, meg csak azért már mégis.
Elvonszoltuk magunkat az Operáig, ahol is körbevezettek minket (némi pénz ellenében) (meleg volt) (a bécsi opera NAGY. NAGYON NAGY), majd mivel Caro előző este nagyon a lelkünkre kötötte, beültünk a megfelelő helyre igazi Sacher tortát enni és igazi bécsi kávét inni - persze az atompuccba az már nem fért bele, hogy a cukrászda légkondicionált legyen, így én a rendelésünket bármikor elcseréltem volna a szomszédos McCafé azonos termékeire. Nehéz úgy élvezni bármi sűrű és csokoládé alapút, hogy közben leizzadom a tányért is az asztalról.
Rövid téblábolás után megállapodtunk benne, hogy ideje hazamenni, majd Budapesten sétálunk még egyet, ebben némileg akadályozott, hogy - hál' Istennek a vonatot kivéve - bármire szálltunk fel, pillanatok alatt lerobbant. Vagy eltévedtünk. Megnéztük azért a Parlamentet, lesétáltunk a tűző napon a Vörösmarty térig, és elföldalattiztunk a másik végállomásig; a turista ezt végre nagyon élvezte, ott álmélkodott, hogy hű, és hé, ez szép, és hogy itt az állomások tényleg olyanok, mint egy kis időutazás (a szerelvények is, csak egy kevésbé elegáns korba). Az adott csütörtökre kijelölt kocsma felé azért eltévedtünk egy kissé, de aztán szerencsére összefutottunk Amonnal, és megtaláltuk az asztalunkat is.
Nagy, vidám, szellős, szabadtéri fröccsözgetés vette a kezdetét, AnnGel kiokosított, hogy mit és hogyan kell majd a hétfőre megbeszélt állásinterjún, időnként fényképeztünk, nagyokat nevettünk, a vendég lelkesen vegyült a többiekkel, én pedig egy pillanatra szinte megfeledkezhettem róla, hogy ez most nem teljesen csak egy csütörtök, és a hátizsákomban még ott a vörösborral telerobbant, fehér póló, és a tartalék zoknimba belekötözött féldrágakövek előző este még nyakláncot alkottak. (És utazott velem egy Nereida is.)
kedves naplóm 1.
Az őrült amerikai - aki amúgy nagyon kedves és rendes ember, csak kicsit olyan, mintha egy különösen figyelmetlen óvodást bíztak volna a felügyeletemre - mindenféle kalandokba rángatott, és szállásért cserébe állta a pizzámat is, no meg a söreimet. De előtte még voltak a skandinávok, akikkel a hőség első napjaiban éjjeli túrát tettünk a Várba, és láttunk sünit a Halászbástya alatt, és az erősen arachnofób Heidi reakciójából azt is megtudtam, hogy a Lánchíd egyetlen pókkeltető. Később aztán megérkezett Phil, az őrült amerikai, és már kapásból sikerült úgy eltévednie, hogy csak az mentette meg, hogy a helyi kocsmába leballagott egy számítógépes szakember, hogy laptopról dolgozzon a sörszagú félhomályban, és nem csak, hogy értett angolul, de hagyta, hogy Phil emailezzen a gépéről holland barátnéjének, aki smsezett a skandinávoknak, akik smseztek nekem, én pedig elballaghattam felvételezni a vendégemet.
Másnap volt az incidens a csengővel, néha meglep, hogy ez az ember sértetlenül bejárta Afrikát, többször is.
No mindegy, akkor már hőség volt, és én a hőséget nem bírom (kiütéseim lesznek tőle, a kiütésektől nyűgös leszek, ha nyűgös leszek, akkor pedig... akkor nyűgös vagyok), az időjárásra való tekintettel megnéztük a szomszédos moziban az egyetlen angolul beszélő filmet, ez történetesen a Napfogyatkozás volt, úgyhogy most csillogó vámpírokból nagyon képben vagyunk mind a ketten, de persze a légkondicionálás kedvéért én akár a The Leauge of Extraordinary Gentlement is megnéztem volna, pedig az nagyon rossz film volt. Azért persze ez a Team Edward vs. Team Jacob III sem volt az az igazi, még azt a bájos "Beverly Hills 90210 - now with sparkly vampires!" hangulatot sem sikerült hoznia, ne is vesztegessünk rá több szót. Este aztán kiültünk a Batthyány térnél a folyópartra, és igencsak megsértődtem azon, hogy kedves vendégemet csak a kétnapos bécsi kirándulás érdekli, és szerinte fényképezőgépet érdemlő város csak Bécs lehet, Budapest az olyan... hát jó, itt folyik a Duna, és az olyan romantikus, mert az átfolyik Bécsen is. De igazából még a Duna is ott az igazi. Ennek lehetett némi köze ahhoz, hogy nem vittem el a továbbiakban várost nézni, ő pedig egyedül nem akart elmenni, már csak azért sem, mert bárminek utánanézni lusta volt, úgy bóklászni pedig tényleg nincs sok értelme, ha a hellotourist arra sem vette a fáradtságot, hogy megnézze, melyik városban állomásozik.
Ekkor derült ki az is, hogy valójában egy szervezőzsenit látok vendégül, aki a megbeszélt 3 nap Budapest, 2 nap Bécs, 5 nap Románia programból pontosan semmit nem szervezett meg, mármint én időnként megkérdeztem tőle, hogy akkor mikor jön, megnéztem a szállást Bécsben, és kérdezgettem, hogy a román lánnyal egyeztetett-e, amire mindig kitérő választ adott. Mert hogy nem - aztán pedig nagyon meglepődött, hogy Claudia nem tartotta magát a március elején felvetett időpontokhoz, és elment nyaralni. Úgyhogy ez még 5 nap nálam kempingezést jelent, ami igencsak emberpróbáló úgy, ha egy lakásban több a Celsius, mint a négyzetméter. Csak azért nem mondom, hogy ezen a ponton nem volt őszinte a mosolyom, mert már mosolyra sem futotta; elvégre nekem azért lett volna olyasmi, hogy kisebb munkák, barátok, rokonok, bedobozolni a lakást a felújítás előtt, meg úgy általában, élet. Amit nyilván mind nem nagyon lehet, ha egy különösen önveszélyes hatéves tájékozódási képességeivel megvert turista lakik az egyetlen szobám kellős közepén (én meg az erkélyen).
Kedden ennek megfelelően bánatomban a lakást nem voltam hajlandó elhagyni (odakinn még melegebb volt, és még inkább arra kellett volna figyelmen, hogy ne essen le a járdáról, ne szaladjon ki az autók közé, vagy valami), inkább dolgoztam és különféle cseteken próbáltam megoldást találni a problémáimra (nem venné-át valaki tőlem pár napra? Kedves ember, csak sok itt egyszerre), ő pedig hangosan szipogva egy Pratchett könyvet olvasott a hátam mögött. (Az amerikaiakat nem is tanítják meg orrot fújni; ellenben van külön fájdalomcsillapítójuk a náthás fejfájásra, amiből gyermekkori ismereteim szerint aztán príma arc- és homloküreg gyulladás is lehet, és amit nagy eséllyel megelőz, ha nem felszíjjuk a taknyot, hanem kifújjuk.) (Gyermekkori ismereteimet két, darabonként 7-9 arcüreg-öblítést is tartalmazó téli szezonban szereztem; azóta nagy barátja vagyok a zsebkendőnek.) Estére aztán előállt a tervvel: a hétvégén csináljunk még egy kétnapos kirándulást, ugorjunk ki egy osztrák fesztiválra, ahová egyrészt mennek ismerőseink is, másrészt akkor én megnézhetem a Primordialt (pedig nem is sírtam érte, úgy voltam vele, hogy végül is mostanában úgysem tudom megnézni a kedvenc együtteseimet, nem láttam a Queensryche-ot sem, az én lelkemnek már olyan mindegy, és amilyen hangulatban az utóbbi időben vagyok, még egy Life of Agony koncerten is a sarokban morcoskodnék). Én ezt kiegészítettem azzal, hogy utána pedig ő átköltözik Búvárzenekarékhoz, és ez van, mert nekem meg amúgy erre az időszakra élet és egyéb teendők voltak betervezve.
Ebben meg is állapodtunk, és lélekben és váltás ruhákkal felkészültünk a másnapi, két napos bécsi kiruccanásra. (Valamint ráförmedtem, hogy üljön be a gép elé, és guglizza-wikizze ki magának, mi a fenét akar megnézni abban a romantikus és fényképet is érő Bécsben, mert az én érdeklődési köröm időjárási okokból kimerül a légkondicionált gyorséttermekben. Egyszerű is vagyok ám, főleg melegben.)
Másnap volt az incidens a csengővel, néha meglep, hogy ez az ember sértetlenül bejárta Afrikát, többször is.
No mindegy, akkor már hőség volt, és én a hőséget nem bírom (kiütéseim lesznek tőle, a kiütésektől nyűgös leszek, ha nyűgös leszek, akkor pedig... akkor nyűgös vagyok), az időjárásra való tekintettel megnéztük a szomszédos moziban az egyetlen angolul beszélő filmet, ez történetesen a Napfogyatkozás volt, úgyhogy most csillogó vámpírokból nagyon képben vagyunk mind a ketten, de persze a légkondicionálás kedvéért én akár a The Leauge of Extraordinary Gentlement is megnéztem volna, pedig az nagyon rossz film volt. Azért persze ez a Team Edward vs. Team Jacob III sem volt az az igazi, még azt a bájos "Beverly Hills 90210 - now with sparkly vampires!" hangulatot sem sikerült hoznia, ne is vesztegessünk rá több szót. Este aztán kiültünk a Batthyány térnél a folyópartra, és igencsak megsértődtem azon, hogy kedves vendégemet csak a kétnapos bécsi kirándulás érdekli, és szerinte fényképezőgépet érdemlő város csak Bécs lehet, Budapest az olyan... hát jó, itt folyik a Duna, és az olyan romantikus, mert az átfolyik Bécsen is. De igazából még a Duna is ott az igazi. Ennek lehetett némi köze ahhoz, hogy nem vittem el a továbbiakban várost nézni, ő pedig egyedül nem akart elmenni, már csak azért sem, mert bárminek utánanézni lusta volt, úgy bóklászni pedig tényleg nincs sok értelme, ha a hellotourist arra sem vette a fáradtságot, hogy megnézze, melyik városban állomásozik.
Ekkor derült ki az is, hogy valójában egy szervezőzsenit látok vendégül, aki a megbeszélt 3 nap Budapest, 2 nap Bécs, 5 nap Románia programból pontosan semmit nem szervezett meg, mármint én időnként megkérdeztem tőle, hogy akkor mikor jön, megnéztem a szállást Bécsben, és kérdezgettem, hogy a román lánnyal egyeztetett-e, amire mindig kitérő választ adott. Mert hogy nem - aztán pedig nagyon meglepődött, hogy Claudia nem tartotta magát a március elején felvetett időpontokhoz, és elment nyaralni. Úgyhogy ez még 5 nap nálam kempingezést jelent, ami igencsak emberpróbáló úgy, ha egy lakásban több a Celsius, mint a négyzetméter. Csak azért nem mondom, hogy ezen a ponton nem volt őszinte a mosolyom, mert már mosolyra sem futotta; elvégre nekem azért lett volna olyasmi, hogy kisebb munkák, barátok, rokonok, bedobozolni a lakást a felújítás előtt, meg úgy általában, élet. Amit nyilván mind nem nagyon lehet, ha egy különösen önveszélyes hatéves tájékozódási képességeivel megvert turista lakik az egyetlen szobám kellős közepén (én meg az erkélyen).
Kedden ennek megfelelően bánatomban a lakást nem voltam hajlandó elhagyni (odakinn még melegebb volt, és még inkább arra kellett volna figyelmen, hogy ne essen le a járdáról, ne szaladjon ki az autók közé, vagy valami), inkább dolgoztam és különféle cseteken próbáltam megoldást találni a problémáimra (nem venné-át valaki tőlem pár napra? Kedves ember, csak sok itt egyszerre), ő pedig hangosan szipogva egy Pratchett könyvet olvasott a hátam mögött. (Az amerikaiakat nem is tanítják meg orrot fújni; ellenben van külön fájdalomcsillapítójuk a náthás fejfájásra, amiből gyermekkori ismereteim szerint aztán príma arc- és homloküreg gyulladás is lehet, és amit nagy eséllyel megelőz, ha nem felszíjjuk a taknyot, hanem kifújjuk.) (Gyermekkori ismereteimet két, darabonként 7-9 arcüreg-öblítést is tartalmazó téli szezonban szereztem; azóta nagy barátja vagyok a zsebkendőnek.) Estére aztán előállt a tervvel: a hétvégén csináljunk még egy kétnapos kirándulást, ugorjunk ki egy osztrák fesztiválra, ahová egyrészt mennek ismerőseink is, másrészt akkor én megnézhetem a Primordialt (pedig nem is sírtam érte, úgy voltam vele, hogy végül is mostanában úgysem tudom megnézni a kedvenc együtteseimet, nem láttam a Queensryche-ot sem, az én lelkemnek már olyan mindegy, és amilyen hangulatban az utóbbi időben vagyok, még egy Life of Agony koncerten is a sarokban morcoskodnék). Én ezt kiegészítettem azzal, hogy utána pedig ő átköltözik Búvárzenekarékhoz, és ez van, mert nekem meg amúgy erre az időszakra élet és egyéb teendők voltak betervezve.
Ebben meg is állapodtunk, és lélekben és váltás ruhákkal felkészültünk a másnapi, két napos bécsi kiruccanásra. (Valamint ráförmedtem, hogy üljön be a gép elé, és guglizza-wikizze ki magának, mi a fenét akar megnézni abban a romantikus és fényképet is érő Bécsben, mert az én érdeklődési köröm időjárási okokból kimerül a légkondicionált gyorséttermekben. Egyszerű is vagyok ám, főleg melegben.)
röviden, mielőtt beüt a dupla aszpirin
Élek még, csak beteg vagyok és az elszórt sírásig végtelenül lemerült.
Ellenben úgy tűnik, hogy lesz olyanom, hogy munkahely, munkaidővel és kollégákkal (és ami egy fordítónak szinte elképzelhetetlen: időben utalt pénzekkel).
Ellenben úgy tűnik, hogy lesz olyanom, hogy munkahely, munkaidővel és kollégákkal (és ami egy fordítónak szinte elképzelhetetlen: időben utalt pénzekkel).
na jó, legalább a pizza mindjárt itt lesz
Normalizálódott annyira a helyzet, hogy épp nem a gyilkosság és a zokogva fetrengés között tötymörgök, bár azért azt tartom, hogy vendéget többet nem fogadok inkább, nem való ez nekem, azt hiszem... Ech.
hozzám vendég soha de többet nem jöhet
Tudtam, bazdmeg, hogy ez szörnyű lesz, de hogy ennyire előadja az "én elveszett ártatlan bárányka vagyok, aki a kibaszott csengőt nem találja meg a folyosón, és ezért 10 percig áll kétségbeesetten az ajtó előtt, majd sírós hangú sms-t küld", azt nem hittem volna, és én nem bazdmeg vagyok óvónéni bazdmeg. Most komolyan, felnőtt emberekkel ikútesztet meg túlélési alkalmasságit kéne végeztetnem, hogy képesek-e életben maradni vendégségben? És ez még csak a jéghegy kibaszott csúcsa, hogy a folyosóról nem sikerült bejutnia. Meg a kibaszott javulás, mert legalább sikerült használnia a kibaszott mobilját. És amikor mondom neki, hogy "látod, az ott a csengő", mondja, hogy "de azt hittem, az egy lámpakapcsoló", mire én, hogy "nem, nézd csak, rá van rajzolva egy elbaszottan nagy csengő", ő meg, hogy "ja, meg sem néztem, mert azt hittem, az egy lámpakapcsoló". És még ő van megsértve. Sírni bazdmeg tudnék bazdmeg, és hogy kidobni sem lehet mégsem (az ablakon sem).
huzivoni kovácsok
Épp itt vendégeskednek a skandináv fórumozók, Heidi és Robin, és ennek örömére álmomban valahol Svédország északi részén (ami egyszerre volt amúgy a Velencei tó is) nyaraltunk egy városban, mert ott írták és forgatták a Huzivoni kovácsok című sorozatot, és álmomban tudtam, hogy az volt a világ legjobb dolga, valahol a Harisnyás Pippi és a Hamish Macbeth közt félúton, és hogy Selma Lagerlöf írta, de két mesét Eric Knight-tal - persze mindezt csak azért, mert alighanem kevés csodálatosabb lenne annál, ha ötvöznénk Nils Holgersson és Sam Small történeteit. Egy kisváros, ahol csak néha van napsütés, de akkor ragyog; a cseresznye júniusban virágzik, addig kőbékák nőnek a fák alatt; lépcsők futnak a hegyoldalban, és a főtéren a tavat nem lehet parkosítani, mert a mélyén fakad a varázsforrás; és mindenki kicsit csodálatos, de leginkább nagyon makacs és ravasz. Kéne írni egy ilyen mesekönyvet. Ha csak egy csipetnyit csodálatos, és egy morzsányit makacs és ravasz lennék.
(Jó, igazából most a tegnapi rémálmokért törlesztett a világ, mert előtte pedig álmomban Hannánál voltunk vendégségben, és ahol laktak, az egy lakás, egy vidámpark, egy város és egy sok pályás, színesen bizarr számítógépes játék érdekes ötvözete volt, tele hatalmas, színes és ínycsiklandó sütikkel, de komolyan, mindenhol tejszínhabos és málnás és ribizlis és krémes nyalánkságok voltak; és a gyerekszoba ablaka egy alvó sárkány alakú, smaragdzöld erdőkkel benőtt, mély szakadékok szabdalta hegyre nézett.)
(Jó, igazából most a tegnapi rémálmokért törlesztett a világ, mert előtte pedig álmomban Hannánál voltunk vendégségben, és ahol laktak, az egy lakás, egy vidámpark, egy város és egy sok pályás, színesen bizarr számítógépes játék érdekes ötvözete volt, tele hatalmas, színes és ínycsiklandó sütikkel, de komolyan, mindenhol tejszínhabos és málnás és ribizlis és krémes nyalánkságok voltak; és a gyerekszoba ablaka egy alvó sárkány alakú, smaragdzöld erdőkkel benőtt, mély szakadékok szabdalta hegyre nézett.)
csalán, kitűzés, szokásos
Az előző részben (vetítési hely: Budapest különböző csücskei) az történt, hogy hétfőn pizzát ettem, kedden elmentem megnézni a nővérem táncbemutatóját, és utána csatlakoztam sörözéshez, szerdán felvittem a nővéremnek a kutyakekszet, amit Párizsban vettem, és utána csatlakoztam sörözéshez, csütörtökön átmentem a nővérem anyósához, felvittem neki a cipőt, amit Párizsban felejtett, és adott nekem enni és inni rengeteget. Ez így unalmasnak hangzik, de voltak közben hatalmas drámák, és rémálommal teli éjjelek, és nagy nyűglődések, és a kevés pozitívum közt azért akadtak gyönyörű, sárga flitteres ruhák is, igaz, azok nem rajtam.
A lakás egy merő rendetlenség, pláne ahhoz képest, hogy két napon belül ide vendég jön (akit, tegyük hozzá, én nem hívtam, hanem benyígta magát, hogy jaaaaj, de hát csak van egy matrac, ahol elalhat), végtelenül nincs kedvem semmihez, csak a sarokban ülni és csendben pityeregni, de már aludni sem, mert az sem jó semmire, nem mintha a sarokban ülés és pityergés jó lenne bármire, de arra most épp kifejezett tehetséget érzek. Semmi másra nem. Még a bevásárlásra sem. Még az alvásra sem. Pedig ezekre azért velem született nagy képességeim szoktak lenni amúgy.
(És végül is csak szombaton meg hétfőn fogok lemaradni két nagyon kedvenc együttesem magyarországi koncertjéről, mert már megint nem fizették ki hónapok óta a munkámat, szóval azt hiszem, még jogos is az a meglátás, hogy a világ márpedig bassza meg.)
A lakás egy merő rendetlenség, pláne ahhoz képest, hogy két napon belül ide vendég jön (akit, tegyük hozzá, én nem hívtam, hanem benyígta magát, hogy jaaaaj, de hát csak van egy matrac, ahol elalhat), végtelenül nincs kedvem semmihez, csak a sarokban ülni és csendben pityeregni, de már aludni sem, mert az sem jó semmire, nem mintha a sarokban ülés és pityergés jó lenne bármire, de arra most épp kifejezett tehetséget érzek. Semmi másra nem. Még a bevásárlásra sem. Még az alvásra sem. Pedig ezekre azért velem született nagy képességeim szoktak lenni amúgy.
(És végül is csak szombaton meg hétfőn fogok lemaradni két nagyon kedvenc együttesem magyarországi koncertjéről, mert már megint nem fizették ki hónapok óta a munkámat, szóval azt hiszem, még jogos is az a meglátás, hogy a világ márpedig bassza meg.)
képek, esetleg szöveggel
A kert kicsi, de tele van virággal, és a meggy is épp érni kezdett.
A kerten kívül a vízimadaraké a világ: a gém ugyan félénk, de a legelésző kishattyúktól-kiskacsáktól fél méterre sétálgattunk.
Ilyen finomságokkal tömtük magunkat.
Egyik este kóstolót rendeztünk a Provins-ban vett, mézes sörökből.
Provins, a rózsák és a méz városa.
A La Defense felhőkarcolói.
Az 1-es metró túlsó végállomását, Chateau de Vincennes-t is bekebelezte már Párizs.
Vegyes és általános Párizs... hiányzik.
eh
Persze annyiszor nem írtam már meg, de néha tényleg fáraszt, még így is, hogy abból, hogy hetente háromszor sírva ébredek fel, már addig tompult, hogy csak havonta kétszer mondom azt álmomban kissé megfáradva a tudatalattimnak, hogy ne, ezt most légy oly szíves ne, mert semmi értelme, akkor sem volna sok, ha történetesen tartanék itthon időgépet, de így még annyi sem. Dolgok elmúlnak, végük, az néha csúnya, sőt a legtöbbször nagyon, valahogy a befejezésekhez nekem sosem volt érzékem, tartok tőle, már nem is lesz, de ennél még az is jobb, ha sárgarigókkal álmodom, vagy mit tudom én, mindenféle olyasmivel, ami soha nem lesz, de legalább soha nem is volt.
Tényleg le kéne már formázni az agyamat teljesen simára, mert ez ami ott kavarog benne, ez úgy mind nem jó nekem.
Tényleg le kéne már formázni az agyamat teljesen simára, mert ez ami ott kavarog benne, ez úgy mind nem jó nekem.
hazaértem
Ezúttal az ablakom sem tört össze, és a szívem is csak kicsit, főleg, mert ott olyan szép volt minden, itt meg rendetlenség van és betonrengeteg - de hát ott minden nap ünnep volt, izgalmas, kaland, itt pedig nyilván a hétköznapok fogadnak, és ráadásul azért lássuk be, hogy a magyar hétköznapok színvonala manapság nem épp a legmagasabb (különösen egy barátságos, madárdalos francia elővároska után). Majd írok róla részletesen vagy nem, most egyelőre csak vissza akarok menni, vagy legalább megtalálni a kávét vagy rájönni, hol lehet kikapcsolni a világon ezt a fojtó hőség gombot.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)