Még két éjszaka a 130 centi hosszú díványon, és mehetek vissza Párizsba, biztos felvesznek toronyőrnek a Notre Dame-ba.
Azért nem sírok olyan nagyon, szépen szárad minden, bár kissé unalmas, hogy már az első 24 óra alatt négy vihart bambulhattam végig. El sem tudom képzelni, másfél hét folyamatos esőnézés után milyen lehet a lakosság általános lelkiállapota, egy kicsit félek kimenni az utcára.
Hiányoznak a kacsák a kert alján, a bokorban költő rigópár, vagy hogy egy pohár borral a kezemben dézsmáljam a feketeribizlis bokrokat. És még sok minden más.
helyesbítés
Közelebbről szemügyre véve egyrészt nagyon szép alakúra tört a konyhaablak (szerencsére csak a belső üveglap; most ilyen angolszász mód szimpla üveges ablakom lett), másrészt olyan büszke vagyok az új vízágyamra, hogy ma inkább a díványon alszom, de előtte még a leghosszabb programon kimosom a három napig fülledt plüssállatokat és ágyneműt.
A monitorom hátulján látható cseppnyomok is aggasztanak, de a könyveim egész száraznak tűnnek, és amúgy is, mit tehet az ember a természet erői ellen? (Már azon túl, hogy lemondóan káromkodik.)
A monitorom hátulján látható cseppnyomok is aggasztanak, de a könyveim egész száraznak tűnnek, és amúgy is, mit tehet az ember a természet erői ellen? (Már azon túl, hogy lemondóan káromkodik.)
szolgálati közvélemény
Visszatértem a monszun-sújtotta övezetbe.
A konyhaablak távozott a rendszerből, hagyott maga után egy üvegcseréppel hintett konyhát, és a szobám ablakát is benyomta a szél - szerencsére nem törte, így az ágyamon csak kisebb festék- és faforgácsok vannak, valamint egy cserepes virág, amiből a földet, a virágot, és az alátétet már megtaláltam, de a cserepet még keresem. Esküszöm, volt neki.
Elmegy az ember egy hétre, aztán. Ez lesz a vége.
Takarítás, mosás, takarítás, mosás. Takarítás.
A nyulas projekt meghatározatlan ideig felfüggesztve, mert (amúgy épp a vihar napján) a fényképezőgépem teljesen megszűnt, és anélkül nehéz fényképeznem. Majd rajzolok nyulakat addig tablettel, de egyrészt ahhoz új epizódokat kellene kitalálnom (amár felvázoltakat nagyon a fényképezős módszerre hegyeztem ki), másrészt időm sem lesz, harmadrészt agyam már hosszabb ideje nincsen.
Útibeszámoló pedig majd. Képekkel.
A konyhaablak távozott a rendszerből, hagyott maga után egy üvegcseréppel hintett konyhát, és a szobám ablakát is benyomta a szél - szerencsére nem törte, így az ágyamon csak kisebb festék- és faforgácsok vannak, valamint egy cserepes virág, amiből a földet, a virágot, és az alátétet már megtaláltam, de a cserepet még keresem. Esküszöm, volt neki.
Elmegy az ember egy hétre, aztán. Ez lesz a vége.
Takarítás, mosás, takarítás, mosás. Takarítás.
A nyulas projekt meghatározatlan ideig felfüggesztve, mert (amúgy épp a vihar napján) a fényképezőgépem teljesen megszűnt, és anélkül nehéz fényképeznem. Majd rajzolok nyulakat addig tablettel, de egyrészt ahhoz új epizódokat kellene kitalálnom (amár felvázoltakat nagyon a fényképezős módszerre hegyeztem ki), másrészt időm sem lesz, harmadrészt agyam már hosszabb ideje nincsen.
Útibeszámoló pedig majd. Képekkel.
a tájékozott sátánista
Megkérdezte, hogy a muzulmánok tulajdonképp miért nem szeretik a sátánistákat, amikor azok is mind egy szálig keresztényellenesek.
Azt hittem, azért a magukra valamit adó sátánisták legalább utánanéznek, pontosan hány világvallásban rosszalják őpatásságát és vidám démonpajtásait. Legalább most már sejti, hogy például Irán miért nem híres a black metal fesztiváljairól.
Azt hittem, azért a magukra valamit adó sátánisták legalább utánanéznek, pontosan hány világvallásban rosszalják őpatásságát és vidám démonpajtásait. Legalább most már sejti, hogy például Irán miért nem híres a black metal fesztiváljairól.
ha jó
Mostanában meleg van és napsütés, és fülledtség is, és néha tárgyakat rugdalok, mert nem úgy működnek, ahogy szerintem működniük kellene, és nincs nekem már türelmem, egy szikrányi sem. El fogok most utazni 10 napra, nem leszek elérhető sem sörre, sem borra, de még pálinkára sem, ez van, nincs más, ezt kell szeretni, vagy nem szeretni, akárhogy is.
távolról indít
És hosszú is lesz, mert valamivel ki kell párnáznom ezt a rengeteg képet. Tudom, ki is hagyhatnám őket, de hát szörnyű vétek volna, olyan ritkán sikerül lefényképeznem lepkéket (különösen nagy szélben), és virágot és borospoharat sem szoktam látni soha, legfeljebb csak álmomban (na jó, ez nem igaz).
Történt egy szép napon még tavasz derekán, hogy Jud és Woof meghívtak minket, hogy töltsük náluk június első hétvégéjét Pécs kies városában; sőt, még villányi bortúrát is ígérgettek, ami tudvalevőleg jó dolog. Erdőben sétálással egybekötve, elvégre mégis Judról és Woofról van szó, és náluk ez az erdőben sétálás igen jellegzetes dolog, képesek voltak tavaly másfél hónapon át gyalogolni Spanyolországban is, amikor gyengébb emberek egyszerűen kifeküdtek volna a tengerpartra, és szénné égtek volna szép csendben.A vonat tömve volt, a naplemente giccses, később alacsony zombitartalmú ködök hömpölyögtek a dombok között, és kis erdei tanyák mellett is elsuhantunk. Meglátásom szerint kevésszavú, zord pásztorok éltek ott, kiknek szívében még erős az Igazság szava; de Brainoiz és AnnGel azt mondták, nem is, mert több évszázad folyamatos vérfertőzésétől terhelt baltás gyilkosok, akikhez képest a két völggyel arrébb düledező pajtában lakó élőhalott betyárok is jó házigazdák.
Házigazdáink (akik - bár nem laktak erdei tanyában, nem voltak zordak, sem kevésszavúak - mindenben az én elképzeléseimet igazolták, nem a Stephen King könyveken szocializálódott ifjúságét) merész terve az volt, hogy a pálinka, az első bor, a sajttál és az előétel után majd csilis babot is eszünk. A valóságban persze az előétel felénél kidőltünk, és utána már csak a magyar science fiction helyzetéről értekeztünk. Egészen kora hajnalig.
Az előző esti köddel ellentétben a reggel igen zombidús volt, én konkrétan másfél óráig csak résnyire tudtam nyitni a szemem, úgy néztem ki, mint a vén Morla teknős a Szomorúság Ingoványában, csak kicsit rosszabbul, nem találtuk a kávét, és már épp a lényegében koffeinmentes cappuccino porral kezdtünk volna ismerkedni, amikor befutott a felmentő sereg. Jud csinált nekünk igazi kávét, és többen tejet is ittak; sőt, szóba került a kakaó is, ami azért már a hedonizmus csúcsa. Gyártottunk szendvicseket gyorsan, és nem késtük le a vonatot sem.
Az erdőben sétálás helyett a műút mentén barangoltunk, mert az erdőben sár volt - és ujjhegynyi békák, sárga csigák, hernyók, lepkék, pipacsok, valamint az ufótevékenység megfigyelésére épített Valami. A vadon szava hallatán persze ismét elöntött minket a gyermeki romantika, Brainoiz például a miniatűr béka rajongóinak elárulta, hogy "ez egy vérengző vadállat, aki több száz testvérét ette meg", én pedig vinnyogva arrébb mentem, ahányszor csak azt mondták, hogy "csigabiga", vagy "jaj de éééédes kis kukac". A lepkéket ennek ellenére lefényképeztem, sőt, a szöcskéket is. A kék fadongóról nem is beszélve. Igazából azt hiszem, csak az olyan állatoktól iszonyodom nagyon, amik fel tudnak kenődni a cipőm talpára, ha nem figyelek. (Ennek megfelelően azon az útszakaszon, ahol több ezer szőröshernyó hemzsegett a forró betonon - kilencven százalékuk egyenletesen beledolgozva az úttestbe - na azon a szakaszon szabálytalanul ott mentem, ahová még hernyó nem jutott el; az út átellenes szélén.)Az első kis faluban rögtön elkanyarodtunk a pincék felé, aranyszín chardonnay barique-ot kortyolgattunk, fényképeztük az élénkkék terítővel, a pohár görbületében visszatükröződő dombokkal és pincesorral. Valamint felfedeztük, hogy leégtünk, és hogy gondosan kicsomagoltam indulás előtt a naptejemet. Távoztunkkor eperfáról epret szedtünk, de csak a merészebbek mertek enni is belőle, a többség gyáva volt, és nem kockáztatta a hasmenést.
Ennek megfelelően Villányba már igen jó hangulatan értünk, a Bock pince teraszán sajtokat majszoltunk borainkhoz, a sajtok jók, a sajtok finomat. A borok is jók. A borok is finomak. Roséval engem még sosem sikerült elkeseríteni. Most sem.
A következő pince felé menet találkoztunk az emberrel, akinek összement a motorja, de amikor látta, hogy fényképezzük, azért ő is röhögött. A muskátlis, fehérre meszelt kis udvaron aztán szembesültünk a bornépszerűsítő Szent Irattal, megtudtuk, hogy egyes borok az avar zamatát hordozzák magukban (az avar tele van olyasmivel, ami fel tud kenődni a cipőm talpára, az avar ízét nem szeretem) és hirtelen zárnak - ezek szerint jobban emlékeztetnek a közértre, mint a sarki kocsmára, de lehet, hogy mégsem ezt akarták mondani. Itt ismerkedtünk össze a szőlőpálinkával is, amit kéretik nem összekeverni a törköllyel, és illatos volt, könnyed, mégis édes, mintha csak egy virágos parfümöt kóstolgatott volna az ember. (És ha elolvastam volna az árlapot, biztos ittam volna még kettőt. Így jár, aki lusta felvenni a szemüvegét.)
Nem nagyon mertünk sokat inni a rezzenéstelen hőségben (amikor még a macskák is az árnyékba vonulnak szunyókálni, akkor a népi bölcsesség szerint meleg van), sőt, egy biztonsági rétesezést is beiktattunk, kávéval. Itt újabb érdekes dolgokat tudtunk meg a magyar tudományos fantasztikumról, döbbenetes; azért néha beszéltünk másról is, de szigorúan csak néha. Az utolsó pince felé menet ránk támadt a lakodalmas - a szintetizár mögött billegő szakember egy lapról olvasta fel a nóta szövegét, és nem tudtuk eldönteni, hogy ez most épp Track09 vagy a Track13 lehet nagy népi klasszikusaink közül, de mivel mindnek az volt a dallama, hogy tücccc, ezért inkább menekülőre fogtuk. vastag kőfalak és fedél alá bújva szopogattuk el az édes-gyümölcsös borkülönlegességeket.
Természetesen nekem ott is a félreértésből kihozott száraz fehérbor ízlett a legjobban, de a többiek alaposan körbepróbálgatták az ürmös, meggyes, mandulás italokat. Jud pedig bebizonyította, hogy az íráson és a festésen kívül a szobrászathoz is nagy érzéke van, és tökéletes alumínium vizslát hajtogatott a szendvics burkolatából. Elméleti kérdésként ezúttal a cápák és a repülőgépek közös történetét vizsgáltuk, mert sok az oldalaink száma is, szinte már mint egy dobókocka készletnek.
(Amúgy ez volt az a hely, ahol a berendezés része volt az igazi, beépített agyagrészeg.)Az állomás felé ballagva betekintést nyerhettünk Brainoiz jövőjébe, amint tompán ülő szemeivel az erdőben kódorog, és már csak a romantikis lányregények írásáért kapott kokain szagára ront elő olykor a vadonból. Később Woof ránk parancsolt, hogy mind egy címen írjunk blogot (I'm so blogging this), örültünk neki, hogy nem vagyunk rocksztárok, majd hazaértünk, és házigazdáink enyhe megrökönyödésére nem csak a csilis babra mondtunk igent, de a "ki kér még egy kis bort?" kérdésre is harsányan és egyöntetűen lelkesedtünk. Később ismét megváltottuk a világot (vagy nem; nem emlékszem erre már), jó és rossz fantasztikus novellákat olvastunk, és vörösre égett vállunkat fájlaltuk.
A vasárnap délelőttbe csak egy rövid séta fért bele, hosszas ebéddel (baconba tekert szűzérnék nyárson sütve, friss ssalátával, könnyű fehérborral; illetve igény szerint hagymás tepsis újkrumplival és barna Szalon sörrel), aztán indulni kellett, mert engem estére várt a család. Szembevonatoztunk a viharral, az étkezőkocsiban kávézva néztük az ázott búzaföldeket, szakadó esőben szálltunk le a Keletinél. Megittunk még egy kávét, kis híján belealudtunk a csészéinkbe, aztán mentünk az utunkra - rám aznap még nagy kalandok vártak, de ez már egy másik bejegyzés témája, ha nem leszek túl lusta megírni azt is.
ez még nem az a bejegyzés...
...amiben animális borokról és öngyilkos hernyókról van szó (nálunk a gettóban, mondta Brainoiz, és a szemébe húzta vérpettyes bandanája emlékét, egészen másféle hernyók voltak), hanem az, amiben alkonyi parkokban és éjszakai erkélyek sörözünk, cserebogarak, rossz könyvek és képzelt tankok támadnak meg minket, és többször elvesztem az igeidőimet.
Továbbá eltörtem a Black Hód bögrémet is, holott egyedi volt, ereklye, soha vissza nem térő napok leggyakrabban (kávénál, teánál) előkerülő emléke, és most vigasztalhatatlan vagyok, nagyon.
Szereztem egy könyvet, amiről már a megrendelés pillanatában sejteni lehetett, hogy nem a világ legjobbja, de amikor még úgy gondoltam, hogy egyszer majd közepesen rövid blogbejegyzéseknél összetettebb dolgokat is akarok írni, akkor nagyon hasonló történeten gondolkoztam - elvégre közhelyes is vagyok, nem csak lusta - és hajtott a kíváncsiság, hogy más hogyan oldja meg. Megnyugtatóan másképp. Még az ökoterrorista tündéreket is. Az első háromnegyed kötet elég idegesítő volt, de aztán egyszer csak az eszembe jutott, hogy itt nem csak a kelta mitológiával és a 2x1 hónap InterRailes élményeimmel (amikor is a könyv fontosabb helyszíneinek 70%-án megfordultunk, beleértve Invernesst, bár onnan én legszívesebben akkor is az aranyos kajla fülű dobbermanra és a kertvárosi garázsban hangosan próbáló zenekarra emlékszem a legszívesebben, nem a kelta tündérletekre) vannak komoly átfedések, de a The Fionavar Tapestry-vel is, és így még sokkal érdekesebb, hogy pontosan honnan is jön az, hogy öt hősnek kell megmentenie a világot, 3fiú-2lány arányban (és miféle kozmológiai áthallás lehet, hogy amúgy az osztályunkban pontosan ez volt a fiú-lány arány, bár tudtommal azóta sem ejtettek teherbe senkit sötét istenségek, pedig ez Guy Gavriel Kay-nél és itt is jelentős fordulat, szóval úgy tűnik, mégsem nekünk kell kollektíve megakadályoznunk a Világ Összes Végét), és hogy hőseink miért olyan ostobák, amilyenek. (Valamint hogy a második kötetben miért kellett felszámolni Edinburgh óvárosát, én azt a helyet szeretem.) (Némileg megnyugtat, hogy a könyvben leírtakkal ellentétben a derék skótok mégsem falaztak be és hagytak éhen pusztulni egy egész utcányi katolikust a pestisjárvány idején... no de ez a mondat most megütött: "some of the ceilings in the closes are made from plague victims", azt hiszem, benne van minden, amiért hitetlenkedve szoktam körberöhögni az elmúlt korokba visszavágyó, romantikus lelkeket.)
Szóval egyik este napnyugtatájt mentem át vásárolni az út túloldalára, és balzsamos meleg volt, virágillat, egy kis darabon pedig fű, fa és pad is, amin elheveredtem a könyvemmel és egy sörrel, és időnként felnéztem, és bámultam a leveleket, a hegyoldalat és a felhőket, mert az ember ott találja meg a szépséget, ahol keresi. Ekkor elballagott a pad mellett egy fickó, kiitta az utolsó kortyot a sörösdobozból, egy pillanatra találkozott a tekintetünk... azt hiszem, mind a ketten meglepődtünk rajta, hogy azonos köztéren azonos márkát iszunk, és ez annyira olyan volt, mint egy rossz sörreklám, hogy inkább elszégyelltük magunkat. Én például sietve visszatértem az Avebury alatt nyugvó sárkányokhoz. Később még erősebben illatoztak a hársfák, a felhők rózsaszínek voltak, a sör elfogyott, a szomszéd padon söröző lányok sikítozva fogadták a rajzó cserebogarakat... én pedig hazamentem.
Egy másik este pedig esett az eső, elmosva a nagyszabású, több szereplős kültéri sörözést; így kötöttünk ki végül egy "sokadik emeleti lakás erkélyén", ahol távoli villámokat néztünk, képzeletbeli tankokra nem lőttünk, nehogy visszalőjenek, és úgy általában. Szóviccekkel tarkított beszélgetésünk a fantasztikus irodalom, a II. világháború és a múltbéli dicső ivászatok körül forgott, mint mindig (ilyenkor szerzem be azokat az ismereteimet, amikkel később gyanútlan íreket nyűgözök le, bizonyítván, hogy a geek az országhatártól függetlenül geek; szinte már meglepett, hogy a harcművészeti összehasonlító elemzés és a kötelező keltagyalázás kimaradt), emberek csodálkoztak azon, hogy mennyi pezsgőt megittak, és gazdagabb lettem egy érdekes meglátással a férfiakkal kapcsolatban, ami nekem sosem jutott volna az eszembe (feltehetően azért, mert nő vagyok). Hogy a kínai kultúráról ne is beszéljünk. (Elszoktam már attól, hogy az embereknek mind mennyivel érdekesebb kalandjai voltak, mint nekem.)
(Nyughatatlan kalandor vérem később arra csábított, hogy az eső elől egy plázába menekülve kiolvassak egy fél kötet fantasztikumot. Mert élek én a kihívásokkal, élek ám. Később még egy hamburgerrel is megkoronáztam a veszedelmek sötét árját.)
Továbbá eltörtem a Black Hód bögrémet is, holott egyedi volt, ereklye, soha vissza nem térő napok leggyakrabban (kávénál, teánál) előkerülő emléke, és most vigasztalhatatlan vagyok, nagyon.
Szereztem egy könyvet, amiről már a megrendelés pillanatában sejteni lehetett, hogy nem a világ legjobbja, de amikor még úgy gondoltam, hogy egyszer majd közepesen rövid blogbejegyzéseknél összetettebb dolgokat is akarok írni, akkor nagyon hasonló történeten gondolkoztam - elvégre közhelyes is vagyok, nem csak lusta - és hajtott a kíváncsiság, hogy más hogyan oldja meg. Megnyugtatóan másképp. Még az ökoterrorista tündéreket is. Az első háromnegyed kötet elég idegesítő volt, de aztán egyszer csak az eszembe jutott, hogy itt nem csak a kelta mitológiával és a 2x1 hónap InterRailes élményeimmel (amikor is a könyv fontosabb helyszíneinek 70%-án megfordultunk, beleértve Invernesst, bár onnan én legszívesebben akkor is az aranyos kajla fülű dobbermanra és a kertvárosi garázsban hangosan próbáló zenekarra emlékszem a legszívesebben, nem a kelta tündérletekre) vannak komoly átfedések, de a The Fionavar Tapestry-vel is, és így még sokkal érdekesebb, hogy pontosan honnan is jön az, hogy öt hősnek kell megmentenie a világot, 3fiú-2lány arányban (és miféle kozmológiai áthallás lehet, hogy amúgy az osztályunkban pontosan ez volt a fiú-lány arány, bár tudtommal azóta sem ejtettek teherbe senkit sötét istenségek, pedig ez Guy Gavriel Kay-nél és itt is jelentős fordulat, szóval úgy tűnik, mégsem nekünk kell kollektíve megakadályoznunk a Világ Összes Végét), és hogy hőseink miért olyan ostobák, amilyenek. (Valamint hogy a második kötetben miért kellett felszámolni Edinburgh óvárosát, én azt a helyet szeretem.) (Némileg megnyugtat, hogy a könyvben leírtakkal ellentétben a derék skótok mégsem falaztak be és hagytak éhen pusztulni egy egész utcányi katolikust a pestisjárvány idején... no de ez a mondat most megütött: "some of the ceilings in the closes are made from plague victims", azt hiszem, benne van minden, amiért hitetlenkedve szoktam körberöhögni az elmúlt korokba visszavágyó, romantikus lelkeket.)
Szóval egyik este napnyugtatájt mentem át vásárolni az út túloldalára, és balzsamos meleg volt, virágillat, egy kis darabon pedig fű, fa és pad is, amin elheveredtem a könyvemmel és egy sörrel, és időnként felnéztem, és bámultam a leveleket, a hegyoldalat és a felhőket, mert az ember ott találja meg a szépséget, ahol keresi. Ekkor elballagott a pad mellett egy fickó, kiitta az utolsó kortyot a sörösdobozból, egy pillanatra találkozott a tekintetünk... azt hiszem, mind a ketten meglepődtünk rajta, hogy azonos köztéren azonos márkát iszunk, és ez annyira olyan volt, mint egy rossz sörreklám, hogy inkább elszégyelltük magunkat. Én például sietve visszatértem az Avebury alatt nyugvó sárkányokhoz. Később még erősebben illatoztak a hársfák, a felhők rózsaszínek voltak, a sör elfogyott, a szomszéd padon söröző lányok sikítozva fogadták a rajzó cserebogarakat... én pedig hazamentem.
Egy másik este pedig esett az eső, elmosva a nagyszabású, több szereplős kültéri sörözést; így kötöttünk ki végül egy "sokadik emeleti lakás erkélyén", ahol távoli villámokat néztünk, képzeletbeli tankokra nem lőttünk, nehogy visszalőjenek, és úgy általában. Szóviccekkel tarkított beszélgetésünk a fantasztikus irodalom, a II. világháború és a múltbéli dicső ivászatok körül forgott, mint mindig (ilyenkor szerzem be azokat az ismereteimet, amikkel később gyanútlan íreket nyűgözök le, bizonyítván, hogy a geek az országhatártól függetlenül geek; szinte már meglepett, hogy a harcművészeti összehasonlító elemzés és a kötelező keltagyalázás kimaradt), emberek csodálkoztak azon, hogy mennyi pezsgőt megittak, és gazdagabb lettem egy érdekes meglátással a férfiakkal kapcsolatban, ami nekem sosem jutott volna az eszembe (feltehetően azért, mert nő vagyok). Hogy a kínai kultúráról ne is beszéljünk. (Elszoktam már attól, hogy az embereknek mind mennyivel érdekesebb kalandjai voltak, mint nekem.)
(Nyughatatlan kalandor vérem később arra csábított, hogy az eső elől egy plázába menekülve kiolvassak egy fél kötet fantasztikumot. Mert élek én a kihívásokkal, élek ám. Később még egy hamburgerrel is megkoronáztam a veszedelmek sötét árját.)
szélsőséges egy nap ez, vagy mégsem
Ordít a Led Zeppelintől a Kashmir, sülthagymás-májpástétomos hárommagos kenyeret eszem, romantikusan költői gondolatok kavarognak a fejemben, az élet közel tökéletes (mindenem fáj a náthától - leginkább a monitornézésem - rengeteget kéne dolgoznom, már megint nincs a gépemen WarCraftIII, és rohadt hideg van).
Közönségfilmeket néztem a moziban, tetszettek; esett az eső, átaludtam; piros virágszirmot ragasztott az ablakomra a vihar, lefényképeztem. A Led Zeppelin átadta a helyet Beethovennek (elvégre idősebb), gondolkozom rajta, hogy két külön program alkalmazásával majd hangoskönyvet és szimfóniákat fogok hallgatni - de ehhez kényelmes karosszék is kéne, hogy legyen miben elterülve tejszínes teát kortyolgatnom, csak akkor biztos elaludnék és leönteném magam, szóval jó lesz a műanyag szék is, goromba nescaféval.
Közönségfilmeket néztem a moziban, tetszettek; esett az eső, átaludtam; piros virágszirmot ragasztott az ablakomra a vihar, lefényképeztem. A Led Zeppelin átadta a helyet Beethovennek (elvégre idősebb), gondolkozom rajta, hogy két külön program alkalmazásával majd hangoskönyvet és szimfóniákat fogok hallgatni - de ehhez kényelmes karosszék is kéne, hogy legyen miben elterülve tejszínes teát kortyolgatnom, csak akkor biztos elaludnék és leönteném magam, szóval jó lesz a műanyag szék is, goromba nescaféval.
magyarázom a lustaságom + az élet nagy kérdései
Gondolkoztam azon, hogy írnom kéne valami könyvismertetést is végre, mert idén még nem tettem, pedig már olvastam is könyvet (jó, hát tizedannyit sem, mint a tavalyi év azonos szakában, de azt nem is lehet ép ésszel) (és lapos pénztárcával, aktuális letöltési akciók nélkül), de aztán rájöttem, hogy bár Jay Lake Trial of Flowers-e zseniális, de épp most adtam kölcsön, és nem emlékszem a főszereplők teljes nevére (sőt, a zsiráfos főbohócéra sem, pedig ő a legkedvencebbem az egészben - izé, ő az egyetlen főbb szereplő, aki nem teljesen gusztustalanul perverz), Sanderson Mistborn sorozatánál pedig legalább egy bekezdést szánnék annak, hogy miért nem értek egyet azzal, hogy a ska magyarul szká lett (hasonlítsuk össze a _a és a _á típusú szavak gyakoriságát a magyar nyelvben, ott a megoldás) - sajnos ez fordítók közt nem számít udvarias megnyilvánulásnak, de nem tudnám leküzdeni a késztetést.
Mostanában amúgy csak a következő dolgok érdekelnek:
Mostanában amúgy csak a következő dolgok érdekelnek:
- mikor utalják át a kiadók a pénzemet (különös tekintettel a tavaly augusztusban leadott munkáért járó összegre)
- miért nem hat a kávé
- mit érdemes inni, ha nem hat a kávé
- hová tűnt a drótvágó-hajlító-nyünyörgető fogóm
- mivel vágom-hajlítom-nyünyörgetem méretre a maradék hat nyulat fogó nélkül
- mikor adom fel a nyúlprojektet, és rajzolom meg inkább az egészet tablettel (egyelőre ott tartok, hogy lehet, hogy egyes epizódokat megrajzolok, másokat befényképezek)
- mikor utalják át a kiadók a pénzemet (különös tekintettel a tavaly augusztusban leadott munkáért járó összegre)
- mikor fedezik fel és bocsátják kereskedelmi forgalomba az akaraterő-növelő szereket
- hová tettem a kamaszkori írásaimat, mert szeretnék nosztalgikusan zokogni azon, hogy milyen éktelenül naiv, béna és ééédes dolgokat írtam
- miért nem lehetek megint gimnazista, azt tulajdonképp szerettem, és még Chris Cornell is jó zenét csinált akkoriban
- én is csak egyre jobban akarok kinézni, ahogy öregszem, mint Mike Patton, nem egyre megfáradtabban, mint Jerry Cantrell (bár akkor is Ő. És AZ.)
- mikor térek át arra, hogy kigyúrt kamaszfiúk csillogó hasizmáról álmodozzam különféle grunge istenségek csapzott tincsei helyett (hűbazdmeg, remélem, soha)
- miért nem ízlik nekem a nagyon édes málnafröccs
- miért nem jut az eszembe semmi értelmes hónapok óta már egyáltalán sosem
rövid töredék az improduktivitásról
Ma már kétszer is elhullottam a fordítás mezejéről egyenesen az ágyra, és a szememre tekert pizsamaujjal rémálmodtam félórákat, pedig még csak dél van. De egész éjszaka lángoló metróalagutakban kellett menekülnöm, és elfáradtam, és az sem segít, hogy most mutáns démonokkal kell küzdenem, pedig már ébren vagyok (és érdemes megjegyezni, hogy vasárnap reggel hétkor elkezdtek betont bontani, mert ez egy lakótelep, ilyenkor itt emberséges - bár akkor rövid falrugdosás után, puszta dacból mégis elaludtam, de azért ne már). És hiába iszom már a harmadik kávét, nem bootol az agyam.
lehet, hogy mégis kurt cobain csinálta jól, a mi szempontunkból legalábbis
Most hallottam Chris Cornell Timbalanddel közösen készített számát, ami leginkább olyan, mint egy rosszul széteffektezett....
...nem is tudom, ennél Ricky Martin és Enrique Iglésias közös ufonautája is férfiasabb és életerősebb.
Nem mondom, hogy egy világ omlott össze bennem.
Annál ez rosszabb.
Erős késztetést érzek, hogy most hirtelen még a legrégebbi Soundgarden lemezeimet is megsemmisítsem.
...nem is tudom, ennél Ricky Martin és Enrique Iglésias közös ufonautája is férfiasabb és életerősebb.
Nem mondom, hogy egy világ omlott össze bennem.
Annál ez rosszabb.
Erős késztetést érzek, hogy most hirtelen még a legrégebbi Soundgarden lemezeimet is megsemmisítsem.
a questionable content mai epizódját küldeném:
Vidnek, Srakkernek, Petyának, Minden Rénszarvasok Urának, Drótsáskának, Brightnak, Edemnek, és mindenkinek, aki borzalmas szóviccekkel szokta terrorizálni a környezetét (valakit úgyis nyilván kihagytam a rémkommandóból) (de egyszer majd összezárjuk őket egy egyszobás lakótelepi lakásba, és nem, nem lesz belőle valóságshow, mert már az első epizód után kipusztulna az ország).
Komolyan fontolgatom, hogy szerzek egy kartondobozt, rápingálom, hogy Penalty Box, és mindig magammal viszem, ha akár csak egy ezreléknyi esélye is van, hogy találkozzam velük. Szerintem da Noiz kolléga is csatlakozna a kezdeményezéshez (úgyis épp most járt tanulmányúton a spanyol inkvizíciónál).
Komolyan fontolgatom, hogy szerzek egy kartondobozt, rápingálom, hogy Penalty Box, és mindig magammal viszem, ha akár csak egy ezreléknyi esélye is van, hogy találkozzam velük. Szerintem da Noiz kolléga is csatlakozna a kezdeményezéshez (úgyis épp most járt tanulmányúton a spanyol inkvizíciónál).
házasság
Az ornamentikus tükördémonoknál ez már csak így megy; a házastársak összeolvasztják az arcukat, és ez nekik nagyon jó. Ha nem lenne ilyen nagyon jó, nyilván nem csinálnák. (A blogspot meg nem hagy nagyobb képet felrakni, mert ilyen gonosz; a rajzra kattintva kicsit már értékelhetőbb lesz a felbontás.) (És természetesen csak a középső rajzot készítettem én a saját két kezemmel - mint az állatok - és a két szélső abból tükröződött, ahogy az lenni szokott; láttunk már ilyet, nem is egyszer.)
ez hosszabb lesz
Mostanában vannak ötleteim is, ez nem olyan jó, pl. abban, hogy "facebook - a vámpírok netpincére" még annyi kraft sincs, hogy ezt a pár betűt megtöltse. De legalább most lemészároltam azt a szemernyi kis késztetést is, hogy ezt a rettenetet megpróbáljam megvalósítani, szóval jó legyen. Már a világnak.A nyulak haladnak, lassan, de még lassabban; ellenben már van csinos álöltözete a főgonosznak, az egyik nyúl már jelmezben gubbaszt, elkészült két háttérelem, és épp most találtam három szövegbuborékot (kéne valami a néggyel is, azt hiszem) (a másik nyúl jelmezén négy helyen nem tartott a cellux).A hétvégén nagy ötletelés közpette le lettem szidva, hogy miért nem látom be, hogy a projektnek önálló fénytechnikára lesz szüksége (mon dieu, engem már az is elrémít, hogy önálló hátterekre lesz szüksége, az már végképp sok, hogy még szpotlámpákkal is idétlenkedjek), de persze igaz, teljesen igaz - hát ezért érdemes (fény)képileg gyakorlott emberek tanácsait kérni, különösen, ha szintén heveny nyúlmániában szenvednek (egy kínai év szülöttei vagyunk mi mind).
Nyomorgok olyanokon, hogy jobb lenne ám, ha azok, akik szeretnek, inkább úgy szeretnének, ahogy az nekem jó és tápláló, ahelyett, hogy néha hisztis káromkodást, máskor pedig szorongásos fuldoklást váltanának ki belőlem - aztán rájövök arra, hogy cserébe már én is rég leszoktam róla, hogy figyeljem, mi jó a másiknak, és ha ők így, hán én is visszatérek arra, hogy mindenki azt kapja tőlem, amit én szeretnék - hangzatos című, olvashatatlan könyveket, deformált, hőre keményedő gyurma ékszereket, bölcsész fazonú ruhadarabokat (kamaszként naiv mód hittem benne, hogy nem illik pénzt ajándékozni) (a pálinka pedig még eszembe semjutott), meg hogy akkor csillapítok, közvetítek, állok szóba egyáltalán, ha épp időm, erőm, és kedvem van (szóval majd ha fagy) (szóval novembertájt). A nem sürgős emailjeimet három hét alatt válaszolom meg (vagy örökre elfelejtem), de több fajta munkával is haladok, úgyhogy legalább a végső csüggedésre és önostorozásra nincs okom.
ez rövid lesz
A fene sem igazodik ki azon, hogy mikor van hideg, és mikor van meleg; több éjszakát is átbolyongtam sör után kutatva; néztem szélesvásznú, feliratos filmeket; és nincs mondanivalóm, egy szál sem.
a csillagok is megmondták
Felkeltem, elolvastam a horoszkópomat, és arra jutottam, hogy valóban jó ötlet volt még egy órával elidéznem a felkelést, és válogatott édességekről, repülő csipke hintaágyakról, tengerpartról és romantikus hősökről álmodnom ahelyett, hogy ébren lennék ebben a lehangoló, hideg, nyomasztó szürkeségben.
(k)é(k)kövekről ábrándozik mélán
Már egy hete nem írtam semmit (most a hatás kedvéért egy kicsit sikoltoztam fel-alá rohangálva, de aztán inkább leültem és elaludtam), pedig nem igaz, hogy nem történt semmi, például rengeteg minden történt. Meleg van, de a teraszon kávézva még megfáztam, rajzoltam állatokat, meglátogattam BoSzit és WhoIsNotot, akik adtak nekem kulcsot Plútó palotájához (és traubit és csípős csokit), elindultunk bográcsolni Mergencékkel, és aztán oda is értünk, sőt, még Timur Lenk koncertre is eljutottam - és ami ennél is súlyosabb, mindezek után még haza is találtam.
Tudom, írhatnék mindenféle érdekeset is, de épp most nem akarok "véleményformáló blogger" lenni, úgyhogy nem mesélem el, hogy referenciafotó keresgélés közben milyen érdekes dolgokat tudtam meg a királykobráról (de, mégis: a királykobra akár 5,4 méteresre is megnőhet, és mivel képes a hosszúsága egyharmadában felemelkedni, ilyenkor akár 180 centi magasról is fenyegetheti az ostoba pórnépet - belenéz a rettenthetetlen viking harcosok szemébe is, és megrettenti őket, mert ő a királykobra!!! - és persze mindemellett nem kobra, mármint rendszertanilag nem rokona az összes többi kobrának, de ezt eddig is tudtam).
Tudom, írhatnék mindenféle érdekeset is, de épp most nem akarok "véleményformáló blogger" lenni, úgyhogy nem mesélem el, hogy referenciafotó keresgélés közben milyen érdekes dolgokat tudtam meg a királykobráról (de, mégis: a királykobra akár 5,4 méteresre is megnőhet, és mivel képes a hosszúsága egyharmadában felemelkedni, ilyenkor akár 180 centi magasról is fenyegetheti az ostoba pórnépet - belenéz a rettenthetetlen viking harcosok szemébe is, és megrettenti őket, mert ő a királykobra!!! - és persze mindemellett nem kobra, mármint rendszertanilag nem rokona az összes többi kobrának, de ezt eddig is tudtam).
a gondolataim kuszák, de legalább van bennük komondor
Nagyon érdekeseket lehet ám álmodni, ha az ember egyvégtében megnézi a The Bride with White Hair első és második részét, aztán megmagyarázhatatlan okokból még három órán át magyar kutyafajták amerikai honlapjait böngészi (mindent tudok a komondorokról és a kuvaszokról, és természetesen a pulikról is, valamint a vizslákat sem hagytam ki) (az Egyesült Államokban évente mindössze 150 törzskönyvezett pulit adnak el, pedig jóval többre lenne igény). Szóval ilyenkor aztán különféle kócos, fehér kutyák művelnek apokaliptikus dolgokat a holdfényben, a folyó nem tudom, honnan került elő, de folyó az mindig van az apokaliptikus álmaimban, mindenki meghalt (ilyen vidám műfaj ez a wuxia), és a lufik elrepültek (ennek fontos szerepe volt abban, hogy mindenki meghalt), de azért bosszút álltunk jól, mert egy igazi wuxia hőst nem zavarnak olyan apróságok, mint hogy meghalt, ellenben roppant morcos, ha a szomszéd kisasztal méretű komondorkölykeit bántják, mert a komondorkölykök kajlák, és nem igazán tudnak láthatalan, gonosz árnyakkal küzdeni.
Jobb, ha csak úgy berúgok, mint ha józanul még filmet is nézek.
Érdekes viszont, hogy a II. világháború végére állítólag alig tucatnyi kuvasz maradt, mert amit nem lőttek le a különféle dicsőséges megszállók (a kuvasz az olyan, hogy nagyon közé állt a fosztogató katona és a fosztogatandó objektum közé), azt magukkal vitték, hogy legyen nekik otthon ilyen jó kutyájuk. A komondorok is megfogyatkoztak, de őket nem próbálták összeszámolni. Persze mindez nincsen teljesen összhangban azzal a gyermekkori élményemmel, hogy mindenhol komondorok és kuvaszok vannak, borzalmasan nagyok, és borzalmasan félelmetesek, de nyilván azért a legtöbb helyen nem a törzskönyvüket nézegették, hanem azt, hogy rendben ugat. Szóval én valószínűleg csupa korcs rettenettel találkoztam, bár nyilván az sem kizárható, hogy az a tucatnyi példány, amelyik megmaradt, roppant lelkes volt a háborút követő, nagy szocialista fényességben. Mindeközben az Amerikába elszármazott kuvaszok és komondorok lassan növekvő, de igen lelkes rajongótábort szereztek, bár azt mindenhol kiemelik, hogy egyik sem szobakutya, sőt, nem is házikedvenc - mind a kettő munkakutya, és ha nem kap munkát, akkor alkoholista lesz, eluralkodik rajta a játékszenvedély, vagy csak szétrág mindent a lakásban, és egyfolytában ugat.
És a rövidre nyírt komondor marha viccesen néz ki. Szinte nem is ugyanaz a kutya. (Hagyományosan azért nem nyírták meg őket mert 1) a vastag, összenemezesedett szőrt sokkal nehezebben harapja át a farkas 2) olyan az, mint a szűr: melegben hűt, hidegben fűt 3) nem igen zavart senkit, hogy büdös a kutya.) (És azért fehérek, hogy a pásztor az éjszakai farkastámadásnál ne nézze farkasnak, és ne csapja fejbe baltával.)
Jobb, ha csak úgy berúgok, mint ha józanul még filmet is nézek.
Érdekes viszont, hogy a II. világháború végére állítólag alig tucatnyi kuvasz maradt, mert amit nem lőttek le a különféle dicsőséges megszállók (a kuvasz az olyan, hogy nagyon közé állt a fosztogató katona és a fosztogatandó objektum közé), azt magukkal vitték, hogy legyen nekik otthon ilyen jó kutyájuk. A komondorok is megfogyatkoztak, de őket nem próbálták összeszámolni. Persze mindez nincsen teljesen összhangban azzal a gyermekkori élményemmel, hogy mindenhol komondorok és kuvaszok vannak, borzalmasan nagyok, és borzalmasan félelmetesek, de nyilván azért a legtöbb helyen nem a törzskönyvüket nézegették, hanem azt, hogy rendben ugat. Szóval én valószínűleg csupa korcs rettenettel találkoztam, bár nyilván az sem kizárható, hogy az a tucatnyi példány, amelyik megmaradt, roppant lelkes volt a háborút követő, nagy szocialista fényességben. Mindeközben az Amerikába elszármazott kuvaszok és komondorok lassan növekvő, de igen lelkes rajongótábort szereztek, bár azt mindenhol kiemelik, hogy egyik sem szobakutya, sőt, nem is házikedvenc - mind a kettő munkakutya, és ha nem kap munkát, akkor alkoholista lesz, eluralkodik rajta a játékszenvedély, vagy csak szétrág mindent a lakásban, és egyfolytában ugat.
És a rövidre nyírt komondor marha viccesen néz ki. Szinte nem is ugyanaz a kutya. (Hagyományosan azért nem nyírták meg őket mert 1) a vastag, összenemezesedett szőrt sokkal nehezebben harapja át a farkas 2) olyan az, mint a szűr: melegben hűt, hidegben fűt 3) nem igen zavart senkit, hogy büdös a kutya.) (És azért fehérek, hogy a pásztor az éjszakai farkastámadásnál ne nézze farkasnak, és ne csapja fejbe baltával.)
vadászidény gollamokra
Annak idején Aragorn valószínűleg épp csak kicsit foglalta össze rövidebben a témát az Elrondnál tartott tanácskozás során; igaz, nyilván nem volt ennyire képszerű, és arról is hallgatott, hogy közben olykor Arwenről hallucinált, vagy hogy egész ork alakulatokat semmisített meg (bár ezt minden tisztességes olvasó elvárta tőle, ugye, minimum). Tolkien rajongóknak kihagyhatatlan, kifejezetten hangulatos kis darab, még én sem gyűlölöm annyira, mint a filmeket. Beszélek ám itt ösze-vissza: a filmeket gyűlölöm, de ez szinte már tetszett. (És állást foglal a "vajon van-e Aragornnál olyan kard is, ami nincs markolat alatt eltörve, és ha nincs, akkor miért hülye, hogy fegyvertelenül mászkál, és ha van, akkor miért nem tűnik fel senkinek, hogy két kardot cipel" témában is, pedig ez egy időben hosszas vitára adott alapot - igaz, mi a forgatócsoporttal ellentétben a "mert ez nem hülyeség, csak romantikus kötelezőség, hős a törött és hasznavehetetlen karddal" következtetésre jutottunk, de nekünk nem is kellett bele tanterven kívüli harcjeleneteket koreografálnunk.)Persze azért a tündék itt is tenyérbemászóak, és ha történetesen Aragorn tényleg vívott volna magányos, éjféli párbajt gyűrűlidércekkel, hát az én figyelmemet elkerülte (mostanában, hogy hetente és fejezetenként újraolvassuk A Nagy Művet, néha meglep, mennyi minden elkerülte az én figyelmemet), és túlzásnak is érezném, bár legalább megmagyarázza, honnan szedte, hogy tüzes botokkal kell hadonászni őfeketeségük felé, mert azt nem szeretik. Ezzel együtt kellemes negyven perc.
És a linkről sem feledkeztem meg teljesen:
The Hunt for Gollum
(Egyébként a szerzők terveznek egy teljes órás filmet is Aragorn szüleiről és gyermekkoráról, 2009 őszére - az előzetes képek alapján Aragorn leginkább a frizurájában hasonlít a kedves papára, és tessék megmondani, Gilraen miért vörös hajú és malacfejű? Azt hittem, a tisztességes kószák mind hollófürtűek és szikárak... Viszont jó látni, hogy a rekonstruált angolszász falvakat ilyesmire is használják.)
színek
És most ráesett a fény az átlátszó kártyámra, és vérvörösen felragyogott benne valami középső fólia. Azt hiszem, az anyacég nem ezért keresztelte kéknek.
bulvárbölcsészet
Leszbikus költőnő kerül a brit udvarba - és már a cím láttán visongtam, hogy igen, Carol Ann Duffy végre tényleg koszorús költő lett, már a legutóbb is eséllyel indult, de azért a bombasztikus bulvárhírektől eltekintve róla fontosabb tudni, hogy az egyik legjobb kortárs brit (erőteljesen és hamisítatlanul skót) költő, mint azt, hogy igen, amúgy pedig történetesen tényleg nő és tényleg leszbikus.
Barátnők
(Verlaine után John Griffith-nek)
Azon a forró szeptemberi éjszakán együtt aludtunk,
meztelen, törékeny testünkön a veríték lehűlt
és újra patakzott. Kinyújtottam a karom,
és te, kezeddel mellemen, megcsókolták. Borostyán este.
Köntösünk a földön hevert, hol térdre rogytál,
és megvadultál, fejed hasamhoz nyomtad,
szádat a vörös aranyhoz, a rózsaszín árnyakhoz; de
akkor ezt nem így láttam, hanem hátamat
homorítva öklömmel vizet facsartam a
fullasztó légből. Arra is emlékszem, hogy tisztán,
de távolról, szirénázást hallottam pár utcával arrébb - nó
né-nó-né-nó-né - hangja elvegyült abszurd sikolyommal,
és ahogy felnéztm, láttam, hogy ujjaim, mintha
magukat számlálnak, ütemre kinyílnak.
Holló Krisztina fordítása
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)