össze, nem, függőben

Azt hiszem, azért az már a vég, amikor annyira fáradt vagyok, hogy. Mindent elfelejtek. Ma például átmásolni az összes fájlt a pendrive-omra, beleértve egy másnak beígért betűkészletet, és a tegnap gondosan összefoglalt múlt heti eseményeket (mármint nem az eseményeket nem másoltam át, csak az összefoglalást, az események nem másolhatók amúgy sem). Ezen kívül elfelejtettem, hogy szombaton délután igazi esküvőt illett volna néznem, és persze azt is, hogy szombat délelőtt pedig "kisebb tárgynyeremény" -t kellett volna átvennem, azt sem tudom, mit, és mivel elfelejtettem elmenni érte, most már örökre a tudatlanság sötétjében kell tévelyegnem.

Amikor épp nem felejtek el semmit, akkor pedig elbóbiskolok, például akkor is, amikor beszélek és/vagy eszem - kiváló dolog mostanában találkozni velem - és néha a zebrán is, vagy két lépcsőfok közben. Pedig annyira nem alszom keveset, hogy ez reális lenne, és a munka végzése helyett inkább csak idegeskedem, rettemtő lassan és inverz hatékonysággal dolgozom, nyűgös is vagyok rendesen. De: már csak öt nap munka, és utána két hét irodátlanság!!! Csodálatos! Igaz, hogy azon a két héten fordítanom kell, fordítanom és fordítanom, néha-is, de már az is szabadság, hogy nem kell naponta kétszer átutaznom a városon, és kollégákat hallgatnom és néznem, és számlát készítenem és védjegyet látnom. Egyet sem. A logókat is majd lesatírozom mindenhol.

A karikásostornak pedig akkora sikere van, hogy szerintem elmegyek, megtanulok olyat fúrni-faragni, és amúgy meg majd talán leszek még összefüggőbb is egyszer.

cipőtalp

Az evolúció ismét bebizonyította, hogy tökéletes zsákutca vagyok, a világ legpuhább gumicipője is képes feltörni a lábamat. Úgy tűnik, csak a képemen kellően vastag a bőr. Teljesen kiváló rajzötlet jutott az eszembe, csak azt hiszem, ki fogok vele csúszni az időből, és persze nem tudok rajzolni - egyrészt, mert minden mással is épp kicsúszom az időből, másrészt, mert emberek is lennének rajta, és az nem megy. Bár majd legfeljebb megfogadom Max tanácsát, és addig stilizálom, amíg már senkinek nem jut róla eszébe, hogy anatómiailag helytelen.

A tudomány és technológia csodálatos világából származó múlt heti hírekről közben kiderült, hogy a föld alatti tó Darfurban feltehetően már évezredekkel ezelőtt kiszáradt - bár délebbre akadt víz, de azért már csak a puszta tényért is kár, egy Erie-tó méretű tó a föld alatt... bár így meg egy Erie-tó méretű lyuk van a föld alatt, és az is kellően izgalmas.

Amúgy mostanában D. hatására olvasgatom a The tale of Genji -t, angol verzióban, ha már úgy tudtam megszerezni - és remélem, hogy csak a nyelvi korlátok állnak közém és a történetben rejlő szépség közé, mert egyelőre minden kifinomultsága dacára sem tudom megkedvelni a csodálatosságos címszereplőt. De az is lehet, hogy csak a XI. századi Japán és a XXI. századi Európa közti kulturális különbségen nem tudok átlábalni. Azért még barátkozom vele.

hőség, 4. rész

És ma éjszaka végre nem cipeltem magammal a másfél liter jeget az ágyba, nem is baj, vasárnap éjjel már ahányszor megfordultam, orrba vagy szájon vágtam magam vele, igaz, valahogy a vasárnap éjjel amúgy is viharos volt, például mindkét lábammal úgy belerúgtam a virágállványba, a komódba és az ajtófélfába (ezek mind fordulási távon belül vannak), hogy csoda, hogy megúsztam lábujjtörés nélkül. Lábról szólva, pénteken aztán elbicegtem valahogy a nővéremhez, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a család levonult, és igazi Crocs papucsokba fektette a tőkéjét, mert ugyan csúnyák, de kényelmesek, és tényleg. És gondoltam, hogy én most átveszem, ha már kényelmesek, bár csúnyák, mert a szandálom ugyan szép, de a spanyol inkvizíció kelléktárából érkezett, és akkor láttam, hogy mindkét talpa ketté van törve. Szóval nem mondanám, hogy csak a Szentlélek egyesítő ereje tartotta össze, mert annyira azért nem volt stabil konstrukció, épp csak az a csillogó antracit talpragasztmány fogta még egybe, és nem csoda, hogy abban nem lehetett már járni sem (pedig amikor reggel felvettem, esküszöm, még egy... izé, összesen két darabban voltak). Azóta viszont kiváló, bumfordi fekete papucsom van, és akkor is szeretem, ha nem szép (én sem vagyok szép, hátakkormeg), mert kényelmes és puha és jó.

Szombaton a család felvonult az erdei házikóba, és bár ott is meleg volt, de volt árnyék, amiben hűsölhettünk, és víz, amivel lelocsolhattuk egymást, és természetesen ennivaló is, rengeteg. Nem aludtam fönn, mert nyűgös voltam és rosszul a melegtől, és hiányzott az ölelgetni való jegespalack, amivel utána éjszaka többször is arcon csaptam magam, ennek örömére. És vasárnap kilátogattunk a Duna-kanyarba, és a vágtázó habokban fürödtünk, valamint ittunk sört is, hogy jó legyen. beigazolódott az a tétel, hogy minden kenutúrázó keresztény gittegyletben van egy moslékranda fiatalember, aki másfél akkordos, gitáros danászással próbálja ellensúlyozni előnytelen külsejét, és ez itt már délben, a nyilvános strandon kezdte, és én elég hamar eljutottam arra a pontra, hogy fizettem volna neki, csak menjen innen. Délután pedig nagycsaládi nagyprogram, még torta is volt, és elvitelre hatalmas csokor szellőrózsa, bor, fűszertartó, csoki, no meg Harry Potter.

Azért hajnali háromnegyed négykor sikerült magam berugdosni az ágyba, hogy még aludjak három órát.

De Harry Potterrel jól lehet barátkozni, a földalattinál az újságárus például lelkemre kötötte, hogy amint elolvastam, nézzek be hozzá, és meséljem el, mert annyira kíváncsi. Mondtam neki, hogy az úgy nagyjából holnap reggel lesz, és teljesen belelkesedett. Egyébként úgy tűnik, hogy bár minden eddiginél kevesebb olyan rész fért a könyvbe, ahol a helyzet komolysága dacára is fuldokolva nevetek, fordulatosabb is, jobb is, mint a harmadik rész óta bármi! Accio broom , hogy álmaimhoz is hű legyek.

a 1000000 éves nyúl

Ma álmában azt kiabálta, hogy "accio broom" , mert Halálfalók elől kellett menekülnie az ablakon keresztül.

hőség, 3. rész

Kérem ide utalják a Nobel díjat, a másfél liter jég két réteg frottírba csavarva tényleg megoldotta az elviselhetetlenül forró éjszaka gondját, csak néha ébredtem fel arra, hogy az arcomat megégette a párna hűtetlen fele, de minek forgolódok annyit, ugye. Reggel gondosan visszapakoltam a palackot a mélyhűtőbe, újabb szinte átvészelhető éjszakának nézek elébe.

A forróságra való tekintettel beüzemeltem a nyitott cipőimet is, a kis lábujjközti papucsom másfél óra alatt gyalázta szét a lábamat, mos úgy nézek ki, mint akit a mutatólábujja tövében megtámadt egy lábfetisiszta vámpír. Ennek örömére ma előkaptam az extrasarkos szandált, mire beértem, két húszforintos nagyságú vízhólyag volt a talpamon, úgyhogy most én vagyok az iroda hippije, mezítláb, valamint szigorúan külső talpélen közlekedem. Azt még nem tudom, hogyan jutok haza. De fájdalmas élmény lesz.

Tegnap ezen kívül a legváltozatosabb külföldi térítők támadtak meg az alatt a másfél óra alatt, amíg a munkahelyem és a családi prorgam között egy jeges kávét szerettem volna bedönteni. Először jött egy roppant reality show kamerára kívánkozó dél-koreai páros, akik az Anyaisten létezéséről szerettek volna meggyőzni, szigorúan bibliai alapokon; a lány szerepe arra korlátozódott, hogy durcás arccal, átszellemült tekintettel időnként biccentsen egyet, a férfi pedig egyre csak azt ismételgette, hogy de hát a földi világban is van anyja és apja az embernek, ezért egyértelmű, és a Bibliából is kitűnik, hogy a mennyekben is van Anyaisten és Atyaisten, mert az másképp nem lehet. Mivel odakinn nagyon meleg volt, és a negyven fok azért komoly érv a menekülés ellen, hallgattam őket egy darabig - de amikor mondták, hogy most menjek el velük, és gyorsan ünnepeljük meg a páskát, mert különben elüt a gyorsvonat, a fejemre esik egy meteor, és amúgy is hőgutát kapok, akkor már én is szabadkozni kezdtem, hogy sajnos most mennem kell, és különben is, anyukám arra tanított, hogy ne menjek fel idegen dél-koreai térítők lakására, ugye. De azért érdekes volt, hogy az ő szűrőiken keresztül hogy néz ki a világ. És nem teljesen euklidészien.

Alig álltam föl az asztaltól, a nyomonba szegődött egy roppant nyugat-európai külsejű idősebb úr, elsőre angolnak tippeltem volna, de csak kivételesen tiszta angolságú német volt, és mondta, hogy véletlenül hallotta, miről van szó, és most akkor ezek a derék távol-keletiek pontosan miféle érdekes szektához tartoznak? Mondtam, hogy ők ilyen anyaistenkedők, erre először a tenyerébe temette az arcát, majd nevetve megkérdezte, hogy kiderült, hogy ezt úgy miért? Mondtam, hogy nem, szerintem csak egyszerűen felfoghatatlan volt számukra egy egynemű, ne adj' Isten, nemtelen égi berendezkedés, és a magyarázataik túlnyomórészt azt sugallták, hogy a szimbólumok és az elvonatkoztatás terén is volna hová fejlődniük, de annyira azért nem tudtak angolul, hogy érdemes lett volna vitába szállni velük. És túlságosan elvakultan ragaszkodtak ahhoz a két mondathoz, amit sikerült megtanulniuk, úgyhogy ezért sem kezdtem magyarázni, hogy konkrétan mit és hol értettek félre. Ezen még elnevetgéltünk egy darabig, tényleg nagyon kultúrált öregúr volt, megbeszéltük, hogy Kálvin mit csinált rosszul, aztán kiderült, hogy valójában most Jehova első civilizált Tanújával akadtam össze. Szerintem a világon. És meglepő módon nem akart megtéríteni, és ezt azóta sem értem. Mondott pár dolgot, hogy ők hogyan látják ezt meg azt, és érdekes volt - most, hogy nem csak a lángolva tomboló ostobaság özönlött elém, végre kicsit mintha jobban értettem volna az elképzeléseiket. Bár azt továbbra sem fogom, hogy egy láthatóan művelt és értelmes ember mit keres Jehova Tanúi között? Nagy a világ állatkertje.

Viszont tegnap a családi program keretében láttam Barátok közt -et, és én már olyan hosszú ideje nem vagyok függő, hogy alig ismertem fe belőle bárkit. Életem a televízió nélkül. Rengeteg időt hagy a WarCraftIII függésre.

És itthon van az én anyukám, krómfényű orgonalila a körmöm, és lehetne már egy kicsit hűvösebb, de sajnos nem lesz.

hőség, 2. rész

Éjszaka sem megy már harminc fok alá a hőmérséklet, hajnalig megállás nélkül azt álmodtam, hogy különféle dolgokat pakolok a mélyhűtőbe (kivéve, amikor azon gondolkoztam, hogy most azonnal kivetem magam az ablakon, elvégre akkor legalább pár másodpercig élvezhetem a kellemes légmozgást), úgyis mint: takarót, párnát, alvómacit, vekkert. Ez utóbbit nem értettem már akkor sem. Álmomban viszonylag ritkán ölelgetem a vekkeremet. Mindenesetre eldöntöttem, hogy ma éjszaka másfél liter keményre fagyott vizet is magammal viszek az ágyba, törülközőbe csavarva, hogy ne legyen olyan sokkolóan hideg, amikor épp nem találok a testhőmérsékletnél hűvösebb felületet, és nyomoromban már sírok. Tudom, hogy ilyenkor felkelhetnék és vehetnék egy jó hideg zuhanyt is, de arra aztán végképp nem volna erőm.

Később az iroda hűvösében találtam mindenfélét, például újabb érdekes cikket a Brit-szigetek létrejöttéről, és egyet arról, hogy a tudomány néha tényleg szolgálhatja a békét is (valamint mekkora földalatti tavak vannak!). Valamint nyálcsorgató viking hajót annak aki szereti (én például szeretem) (már majdnem megörültem, hogy végre egy kora-középkori cucc, ami nem ír, de aztán megnéztem, hogy azért csak kapcsolódik).

Továbbá... A cikk, amit senki sem akar megmutatni skót és ír ismerőseinek, kivéve, ha szeretné, hogy sírva a tengerbe vessék magukat, netán a sörükbe fulladjanak. Aztamindenit.Azért van itt pár olyan névmagyarázat, hogy az a Toron-tó, mint kanadai magyar ősbirtok összefüggést is simán bealázza.

Ezen kívül két gyógyszernév kutatás közben eljutottam odáig, hogy kipróbáljak egyszerű összetett keresést a myspace-en, és sikerült beigazolnom az elméletemet, hogy az alapján nem lehet megtalálni senkit, azaz meg lehet találni vagy kétezer embert, de válogasd ki közüle azt az egyet, és hogy benne van-e egyáltalán. Ez egy legalább háromsoros párbeszéd témája lesz. Nem lehetne azt mondani, hogy nem dolgozom alaposan. (Legfejlebb néha a gyógyszernevekkel vagyok kicsit nagyvonalú. De ott is csak amennyire belefér.)

hőség, 1. rész

Annyira meleg van, hogy tegnap ebédszünetben megszegtem azt a szokásomat, hogy kartonládáról áruló kisebbségiektől nem vásárolok, mert szinte biztos, hogy lopott holmi - de most kénytelen voltam beruházni egy áttört falegyezőbe, egyszerűen nem lehetett mást tennem. Idebenn persze rohadt hideg van, komolyan nem értem, hogy a légkondicionálót miért nem lehet mondjuk huszon-fokra beállítani, hogy például ne kelljen átöltöznöm ebédszünetre, vagy megfáznom munka közben, ez utóbbit már csont nélkül sikerült.

Hétfőn megnéztük a Harry Potter filmet, és nekem tetszett. Ügyesnek találtam, ahogy átírták-tömörítették a könyvet, és bár persze szívesen megnéztem volna a kimaradt eseményeket is, Helyesek a kölykök, és az unokatestvéreim ismeretében elhiszem nekik a tizenhatot; Umbridge professzor viszont lehetett volna egy kicsit ocsmányabb, így persze nagyobb volt a kontraszt, de nem tudtam annyira szívből gyűlölni.

És akkor most a következő részben nem lesz Gary Oldman. Vigasztalhatatlan vagyok.

Aztán hazamentem, és olyan fáradt voltam, és annyira nem tudtam aludni, hogy terápiás célzattal magamba döntöttem azt a cseresznye-meggysört, ne árválkodjon már ott magában, és használt is, csak utána reggel nem tudtam felkelni. Bár ehhez inkább az elmúlt napok alváshiányának, mint a sörnek lehet köze.

Most szereztem amúgy fülhallgatódrót-hosszabbítót, de mivel a benti gépemen csak körülbelül a barlangrajzokkal kompatibilis MediaPlayer van, telepíteni bármit nincs jogosultságom, ezért kénytelen vagyok a myspace-en zenét hallgatni, ami érdekes, de inkább azért tökéletlen megoldás (tudom, rádiózhatnék is az neten, de egyelőre ez viccesebb). Legalább most végre ennyi, az országban eltöltött év után néhány magyar együttest is megismertem, a külföldiekről nem is szólva, valamint egy Living Colour videó láttán megállapítom, hogy soraikból tényleg Doug Wimbish az én egyetlen szerelmem, Corey Glover egyszerűen nem öregedett szépen.

nemcseresznye

Pénteken már nagyon nyűgös voltam, aludtam is egyet délután, mint az ovisok, hogy este bírjam a kiképzést, bár tudom, az ovisok nem azért alszanak. Ennek ellenére elkéstünk mind a ketten, és én közben elkezdtem olvasni a Billie Morgan -t, ami egy könyv arról, hogy sosem akarok Bradfordba menni. Aztán A. is megérkezett, és bevonultunk mulatni a Helyszínre, ahol először degeszre ettük magunkat, aztán be kellett kicsit rúgnunk, hogy táncolni merjünk, de persze sikerült. És táncoltunk. Majd megvitattuk a jelenlévőket (hogy lassúznak ezek, egy ló átférne köztük), a férfiakat (ha ezeken múlna, kihalna az emberiség), és törékeny lelkünket (úgyis kitölti a szívemet a nagy üresség, nincs másnak helye - nem is a szívedbe kell beférnie - az ágyam viszont teli van plüssállatokkal), ahogy azt sok vörösbor, részemről whisky után szokták a nők.

Később megmagyarázhatatlan okokból összeismerkedtem egy osztrák kölyökkel, azt hiszem, néha elfelejtem, hogy én igazából nem szeretek flörtölni, és ez ugyan perverz dolog és ráadásul nagy hiányosság egy nő jellemében, de hát ilyen vagyok. Az jobban zavar, hogy mennyire utálok takarítani. A kölyök ettől még hajnali négykor képes volt az Európai Unióról értekezni, mire A. kis híján elsírta magát, neki heti hatvan órában ez a dolga, és most mulatni akart. Úgyhogy inkább hazamentünk az utolsó éjszakai busszal, és a kelő nap fényében megint Billie Morgan -t olvastam, és még annyira sem akarok Bradfordba menni. Joolz Denby kiváló író, csak hát reálisan látja az angol ipari pusztulatot, és az ám azért sok az én rózsaszín csipkés lelkemnek.

Szombaton azért lelkiismeretesen kávéztam egyet az osztrák kölyökkel, ha már megismerkedtem vele, sőt, még várost nézni is elvittem, és nagyon barátian értekeztünk az Európai Unióról. Rengeteg érdekes felfedezést tettem arról, hogy az osztrákok hogy láthatják a világot, és ez érdekes - érdekes, hogy milyen különbségek és milyen hasonlóságok vannak a társadalmunk, a világlátásunk, és úgy általában, a lakótelepeink között. Például náluk minden lakótelep kötelezően gettó, nekem pedig azért az értelmes ismerőseim fele panelben lakik, és én is, ugye, tizedik emeletet nem vályogból vetnek. Azt sem tudtam, hogy náluk sokan éppúgy nem tették még túl magukat a monarchia felbomlásán, mint nálunk Trianonon, és hogy szerintük a franciák nem kifinomultak és művésziek, hanem gonosz, ellenséges nagyhatalom. Pedig azt hittem, hogy a francia kultúrfölényt még az angol ipari pusztulaton is elismerik.

Ennek megfelelően a huszadik púp nem alakult jól, de aztán nekiestem, és közben többször rajtaütésszerűen elaludtam (nem szórakoztat a goblin tájszólás, hát ez van), valamint befejeztem a Billie Morgan -t is. És végképp és száz kilométeres körzetébe sem, de legalább rájöttem, hogy a felét sem értettem volna a könyvnek, ha nem olvasok sajátos stílusban megalkotott blogokat és fórumbejegyzéseket, hasznos dolog ám az internet. Ha az ember az angol ipari pusztulatról akar olvasni.

De azért befejeztem a huszadik púpot, és még görögdinnyét is ettem, bár a termesztők láthatóan csak a nagycsaládosokra gondolnak, nem volt egy árva dinnye sem öt és fél kiló alatt. Azt pedig képtelenség egyedül megenni. Viszont akartam venni sört is, ha már egyszer kitaláltam, hogy van kedvenc söröm (Krusovice, az barnábbik fajta), de nem volt, mármint a boltban, azaz később kiderült, hogy de, volt, csak olyan mélyen egy polcon, hogy oda képtelenség lett volna bemászni. Különösen rövid, bő nyári ruhában. Úgyhogy végül Borsodi Bivalyt vettem és Bambira gondoltam közben (szerinte ez a legjobb magyar sör, és én már csak érzelmi alapon is hiszek neki), és egy üveg valami cseresznyés belga extraságot, mert megérdemlem (pedig nem is a L'Oreal palackozta, azt hiszem), és hogy majd ha a púp csúcsán állok és kitűztem a zászlót, legyen mivel megjutalmaznom magam.

Persze kiderült, hogy nem szeretem a gyümölcssöröket, ügyesen megjutalmaztam magam. Most ott áll egy szinte teli üveg Belle-Vue Kriek a hűtőmben, és nem látok rá esélyt, hogy elfogyna, hiszen egy csordára való Bivaly kérődzik mellette... Kezdem azt hinni, hogy nem vagyok ínyenc.

néha kicsit fáradt vagyok, vagy annál sokkal jobban

Tulajdonképp akár írhatnék is, de nem nagyon történik velem semmi azon kívül, hogy fáradt vagyok. És a billentyűzetem kezd elpusztulni, végül is már több, mint egy éve rendszeresen leöntöm kávéval és narancslével, kész csoda, hogy egyáltalán még működik. Érdekes jelenség még, hogy szinte mindig azt álmodom, hogy valamiért kirúgnak, és kezd aggasztani, hogy ilyenkor mindig elönt a megkönnyebbülés - valószínűleg szabadságra kellene mennem, de még jó három hétig nem lehet, és utána is odahaza fogok fordítani pihenés helyett. Egyébként a visszatérő kirúgás-motívum mellett álmomban még fejjel lefelé fordult, spirális sorstornyokban is jártam, és miért van az, hogy mások legalább néha úgy kelnek föl, hogy nem ment át az agyukon a fél szürrealizmus.

Szerdán voltam meglepetés Meshuggah koncerten, tényleg meglepetés volt, feltehetően nekik is, a legendák szerint a fellépés előtt nem egész huszonnégy órával találták ki, hogy mondjuk legyen koncert. Ahhoz képest olyan teltház volt, hogy nem csak a koncertterembe nem lehetett beférni, de a létesítménybe sem, és bizony, voltak akik kinn ragadtak. Őket sajnáltam egy kicsit, mert lehet, hogy tényleg rajongtak, én pedig csak úgy lesétáltam, hogy hát a Meshuggah az egy ilyen igen energikus zene, és milyen jó lesz arra ugrálnom nekem.

Jó is volt, amúgy.

Még sok ilyet.

A kopasz frontembereket továbbra is szeretem.

Ettől eltekintve azonban tényleg nagyon szürkék ezek a mostani hétköznapik, a monotóniát csak a huszadik púpnak bevállalt munka szabályosan szellemi fogyatékos koordinátorlánya töri meg, ő például felhívta rá a figyelmemet, hogy a szószedetet nem kell lefordítani (és a szótárt sem, remélem), és a munkahelyemen a szintén agyhalott, de legalább nagyon agresszív német ügyfelek - sajnos egyikük sem a jó irányba. A csütörtök délutánt például azzal töltöttem, hogy három órán keresztül megpróbáltam elindítani az ügyfél saját maga tervezte jelentéskészítő programocskáját (amit a múlt héten a rendszergazda körülbelül négy órán át telepített sűrű és válogatott káromkodások közepette), és aztán hosszas szenvedés után úgy mentem haza, hogy engem péntek reggel biztos kirúgnak, amiért nem sikerült, de legalább tényleg megkönnyebbülés lesz, hogy nem kell többet ezzel kínlódnom. Aztán nem rúgtak ki, bár az ügyfél már reggel nyolckor jelezte, hogy de és a kutatás; a főnökasszony szerencsére megértően viszonyult a dologhoz, amikor látta, hogy könnyek közt ülök egy vadidegen gépnél, és harminc oldalnyi kinyomtatott útmutatóból próbálom kikeresni az utolsó jelszót.

Ami egyébként öt sorba elhelyezett 164 (!!!) betű volt, tipikusan jelszó méretű és formájú tárgy.

Mindenesetre túléltem, most már csak vasárnap estig kell szószedethiánnyal és goblin tájszólással megküzdve legyilkolnom azt a huszadik púpot, és aztán boldogan visszakanyarodhatok az egyre rövidebb időre besűrűsödő Jordan könyv elé, és még jövő héten is a kolléganőm nélkül intézhetek vagy másfél tucat kutatást (és ami még jön) egymagam.

De ellenben viszont addig még elmegyünk bulizni is, mert úgy szép az élet, ha zajlik, ugye?

nyári alkony és feledékeny is vagyok

Szeretnék írni a nyári alkonyokról, amikor olyan lustán és melegen hever el az este a városon, hogy a gondolatok elalszanak, és az érzések és érzékek uralkodnak el helyettük, és soha olyan éles nem lehet a fák illata, az úton dübörgő autók hangja, mint épp ilyenkor.

Persze erről viszonylag nehéz valóban hitelesen írni, miközben két kupac munka kerülésével vagyok épp elfoglalva, és valahogy szeretném visszaterelgetni a beszűrődő benzingőzbe és sirályrikoltásba menekült gondolataimat, mert sajnos határidők is léteznek, és nem járja, hogy három csésze kávétól rögtön erőt vesz rajtam a lánglelkű költészet.

És mostanában a bortól mindig nagyon fejfájós vagyok, még az 1996-ban ezüstérmet nyert bordeaux-i csodabortól is, és egyébként úgy nem jó aludni sem. És mostanában már részegen is csak unalmas hülyeségeket beszélek, régen legalább izgalmas hülyeségeket beszéltem, vagy csak a távolság köde szépíti meg.

És oly mértékben megnövekedett a hajam, hogy múltkor már egy hirtelen előkapott fél zoknival kellett összecsomóznom, nehogy fürdés közben vizes legyen.

És amúgy igen, határozottan rossz hatással van rám, ha Baudelaire-t és Rimbaud-t olvasok szabadidőmben, bár ha orvosi szaklapokat olvasnék, azokat egyrészt még ennyire sem érteném, másrészt oldalanként hat halálos betegséget diagnosztizálnék magamon, azonnal és tíz évre visszamenően.

(Tegnap pedig elfelejtettem, hogy július nyolc van, és Living Colour a Zöld Pardonban, és most vigasztalhatatlan vagyok. Már megint nem tudtam szerelmet vallani Doug Wimbishnek. Illetve megnézni végre élőben is a megejtő ajkú Corey Glovert.)

nyűgös és nyávog, pedig lett összefirkált könyve is(és szereti a zord, szeles időt)

A magyar nyelvben pillanatnyilag nincsenek rá szavak, hogy én most mennyire nyűgös és frusztrált vagyok. És épp nem vagyok különösebben nyelvújító hangulatban, úgyhogy csak nagyon, valamint nagyon-nagyon, és közben unom is magam. Úgy, ahogy vagyok. Különösen azt, ahogy vagyok.

Persze ilyenkor kicsit jól esik, ha történnek jó dolgok, például volt Neil Gaiman dedikálás, és egyrészt láthattam élőben Neil Gaimant, aki teljesen úgy néz ki, mint a fényképeken, csak alacsonyabb és szélesebb a válla, és a kislányát is, aki sokkal-sokkal szebb, mint a fényképeken, és roppant aranyos kamaszkölyök, no meg Doug Jonest, aki nem tudom, hogy viszonyul a fényképeihez, mert fényképen még nem láttam, élőben viszont nagyon kedves és szelíd embernek tűnt. És ő maga a Faun a Labirintusból, amúgy. Szóval lett aláírt és alárajzolt könyvem, kettő is, és rengeteg ismerőssel találkoztam, sőt, utána még söröztünk és pennéztünk is (lemásoltam D. rendelését, de hát így jár, akinek jó ízlése van), hazafelé pedig sokan mentünk Óbudára, és az mindig jó, például nem alszom el az éjszakai buszon, hogy még három kört menjek. Igaz, ilyen még amúgy sem fordult elő velem.

Az olyanokkal viszont rendesen le lehet lombozni, amikor például blogügyileg leteremtenek, amiért nem tudom fejből minden magyar parasztblogok legelsőbbikének utolsó két bejegyzését, szóról szóra, (viszont a menyétajtókról mindent tudtam) és persze az sem valami vidám, ha egy szűk másfél órás baráti talákozón még messze ez a legizgalmasabb téma. Szóval... én is unalmas ember vagyok, de néha azt hiszem, hogy egyes ismerőseim már sportot űznek abból, hogy nekik még ennyire sincs életük. Pedig izé, hát nekem sincs sok.

Ma viszont sikerült a toronydarut túrórudinak, a space ships-t spice chips-nek olvasnom, és vagy éhes vagyok, vagy diszlexiás, vagy mind a kettő.

Utána pedig ültem, néztem a képernyőn egy június 21.-i blogbejegyzést valahol, és komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy én akkor most egy kicsit sírva fakadok. Pedig semmi érdekesről nem volt szó benne, csak eszembe jutott róla mindenféle, és nem véletlenül szeretnék ám feledékeny lenni én sem, de sajnos azt mindig csak a befizetendő számlákkal kapcsolatban sikerül megoldanom.

(fejfájás)

Bár valahol mélyen örülök, hogy az előző bejegyzés többek szerint is kiválóan megállná a helyét a modern költészet soraiban és versszakaiban, valójában tényleg nem versnek szántam, valójában tényleg ennyire szilánkosak voltak a gondolataim, semmi több.

Ma semmivel sem jobb, azaz inkább egy kicsit rosszabb, mert most meg olyan fejfájásom van, hogy a reggeli kávémtől is érzékeny búcsút vettem, a fejfájáscsillapító pedig nem hat, csak rátesz még egy lapáttal a hányingeremre. Olyan rossz, hogy még csak sírni sem volna kedvem. De majd elmúlik. Mindjárt. Biztos vagyok benne.

Izgalmas dolgok nem történtek, a hétvégén szokás szerint erdei ház, betegre grillezés, ezúttal még több és még egzotikusabb alapanyagokból, és előtte sütöttünk szalonnát is, azért volt emlékezetes, mert a fém nyársat nekitoltam az ujjamnak, és most van rajta egy szép csík égési sérülés.

Nekiláttam a Keith Donohue féle The Stolen Child -nak, még márciusban néztem ki magamnak a dublini repülőtéren, csak akkor épp szakítottam a fantasy-vel - de már ott is láttam rajta, hogy ez igazán ígéretes, nem csak olyan tucat olvasnivaló, és nem is nagyon találtam más értelmezhető könyvet a csinos halomba rendezett soksemmi közt.

(És ezek szerint nem csak egyes képeken látom, mit ábrázolnak, de egyes borítókon is, hogy mit rejtenek. Majd egyszer írok róla bővebben is, vagy ki tudja, lehet, hogy önző mód megtartom magamnak, mi olyan jó benne. Mert tagadhatatlanul kiváló, ötletes és elgondolkoztató könyv.)

okot adok a saját aggodalmamra

Rájöttem, hogy nincs is humorom
És unatkozom és fáj a fejem
És hányingerem van
És éhes is vagyok közben
Ami azért elég bizarr
És hogy fog így kinézni a jobb felső sarokban a vers
És miért fáj a fejem ha tegnap nem is ittam
Csak vizet
És kólát
De azt reggel
Fázom is
Azt hiszem, hőemelkedésem van
Legalábbis szokatlanul forró a homlokom
Igaz, a kezem pedig mindig hideg
Most is
De a tarkóm is fáj
Nem csak a halántékom
Haza akarok menni
Aludni
De igazából ahhoz sincs kedvem
Csak ülni akarok egy vonaton és nézni a semmibe
Ahogy dombok zötykölődnek a hátam mögé
Vagy a hátam mögül, ha nincs hely menetirányban
Szerintem komolyan beteg vagyok
Még a kedvenc fórumaimat sem néztem meg
És nagylelkűségi roham tört rám, szokatlan
De itt nincs rajzprogramom
Otthon pedig nincs nyomtatóm
Az is csak elromlana
És különben is
El kellene mennem ebédelni
De unom a hamburgereket és a gyrost
Nem létező ételekre vágyom
Pepperonis, ecetes paradicsomlevesre
Pedig az valójában rossz lehet
Sajttal
A sajt jó
Sok sajttal és
Fahéjas-borsos gesztenyepürére
Bár az akár finom is lehet, kis gyömbérrel
Legalább már péntek van
Ebédidő
Az asztalba dörgölöm a fejem és halkan vinnyogok

helyreigazítás és rövid élménybeszámoló

Visszavonom a tegnapi lelkesedésem felét, a két letöltött tesztpéldány alapján gutenberges hangoskönyveket hallgasson... valaki más. Förtelmes. Rossz. Géplejtésű géphang.

Grafikuslánynak tényleg legörbült a szája sarka, sőt, láthatóan komoly csapásként érte, hogy én akkor most nem vittem el neki azt a könyvet, és nem fogom később sem, és megkérdezte, hogy azért még hajlandó leszek-e ezek után is szóba állni vele. Jó ideig vigasztalhattam, hogy a világ azért nem dőlt össze, nem kell kútba ugrania sem, csak az a könyv elment tönkre és nem jön vissza már, de azért majdnem minden majdnem rendben. Amúgy voltak más furcsa momentumok is, például nem ismert meg, csak amikor már fél métere voltam tőle. "Úgy megváltozott a kisugárzásod" , mondta, és amikor néztem bután, hozzátette, hogy "mert olyan sokkal... nőiesebb vagy...!"   És egyébként rendes, az is vagyok, nem vetettem oda, hogy "tudod, a hagyományos mosóporok erre annyit mondanak, hogy de megnőtt a hajad az elmúlt fél évben, mert az változott, nem az asztráltestem" , elvégre az imidzse része, hogy lila ködöket hömpölyget, és hiába fárasztó néha, ha már találkozom vele, illene elfogadnom olyannak, amilyen. És amúgy aranyos volt, és kellemesen elkávézgattunk egy-egy vagyont.

Később Búvárzenekarral ittunk a Várban, a zöld gyepen, én a magam részéről azt hiszem, eposzi mennyiségű scotch-t kevés sörrel. Ahhoz képest annyira nagyon még részeg sem voltam, csak néha kérdeztem hülyeségeket panaszosan nyafogva, például, hogy akkor most a világ miért oly igen kegyetlen - és ahhoz képest annyira nagyon még másnapos sem voltam, és az is leginkább abban nyilvánult meg, hogy felvásároltam egy kisebb közért élelmiszer- és kólakészletét, szokatlan. De lehetne már este, hogy aludhassak is.

kicsit dühös, de még inkább audio-vizio-bibliofil

Annyira rájöttem, hogy akkor most lehet, hogy én tulajdonképp szeretem a hangoskönyveket, hogy nagy lelkesedésemben felfedeztem, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárban is akad egy négyzettucat (még Rejtő és Zsoldos is, bár én rájöttem, hogy időmértékes eposzokat fogok hallgatni megállás nélkül, és Rimbaud-ot és Tóth Árpádot, hogy megint legyen rím- és ritmusérzékem) (vagy lusta leszek és mégsem), és a Gutenberg project-en is van jó néhány, most szerintem ezekből is legarázdálkodom a fél világot, aztán bele sem hallgatok soha egybe sem.

(Egyébként az egész úgy kezdődött, hogy kezdtem kifogyni oldalra vághatóan rövid versecskékből, és elkezdtem kutatni új idézendők után, lám, veszedelmes, ha a nyúl mindenféle hülye koncepciókkal áll elő.)

Egyébként Grafikuslánynak sikerült leolvasztania pár biztosítékot a fejemben, ugye az ominózus könyvet, amit tucatnyi darabban adott vissza, most elkérte újra - mármint elkérte helyett inkább használjuk a "hajnal ötkor (!!!) írt egy sms-t "kérlekszépen hozd el nekem az Altdorfert..! Pliiiz :)" szöveggel -t, és bár nem én vagyok a legnagyobb könyvtisztelő a világon, erre a párnába dörmögött, lakonikus "lófaszt, bazdmeg" -en kívül nem nagyon találtam megfelelő választ. Szerintem azért értetlenül fog legörbülni a szája széle, hogy könyv nélkül jelenek meg, de ha annyira tetszett neki az a könyv, kerestesse antikváriumban, lopja el a könyvtárból... amit csak akar, de ne az én amúgy is szétgyalázott példányomat nyúlja le újabb háromnegyed évre.

Ááááááá... emberek.

tíz könyv

Szóval akkor itt az ideje, hogy én is elkezdjem felsorolni a tíz meghatározó könyvélményemet, megjegyzem, sznob voltam, mert a tizenhat leginkább meghatározót sikerült úgy időrendbe sorolnom, hogy a Zöld Alapon Fehér Pöttyös Könyv és az Űrfantasy is kimaradt (a pöttyös könyvnél eleve komoly akadályokba ütközött, hogy a nővérem magának követelte, én pedig nem tudom, ki írta vagy mi a pontos címe, és elég kínos lett volna körbeírni, hogy "hát az a pöttyös könyv, amiben Juli és a nagymamája meghal gombamérgezésben, de Lalikát megmenti a főhős kislány, akinek nem emlékszem a nevére, csak hogy valahol Komló fölött egy erdészházban laknak a szüleivel és a nővérével, és ugye ott a titokzatos Akér Soká, és Ottília néni a lengyel hadiárvával" ). Viszont meglepően sok magyar könyv fért bele, és legalább két olyan könyv szerepel a listán, amiben nem varázsolnak! Jobban megnézve. Jó, ezek egyike romantikus történelmi regény, romantikus nagy eseményekkel - de hát eddig sem vallottam magam a zord realizmus elkötelezettjének... A másik pedig nyilván csak véletlenül fért be. Vagy mert Móra Ferenc mégis jó író.

1. Sir Thomas Malory: Artur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája
Az első könyv, amit olvastam, történetesen a Vuk   volt, és a Malory féle Morte d'Arthur -t csak felsőtagozatos koromban fejezhettem be, mégis az egyik legkorábbi könyvélményeim közé tartozik. Azt hiszem, Balin és Balan szomorú történeténél járhattam, amikor apám úgy döntött, hogy hétévesen mégsem kellene vérfertőző angol királyi főkről és elátkozott, testvérgyilkos lovagokról olvasnom, és a könyvet feltette arra a polcra, amit már széken állva sem értem el (másfél évvel később a magasabb régiókba száműzött Néró életrajzot félig a vasalódeszkán, félig egy polcon egyensúlyozva loptam le; azt hiszem, anyám nem előlem rejtette oda, egyszerűen csak nem merült föl benne, hogy épp alegdekadensebb római császárok után érdeklődnék) (ő kizárólag a krimiktől tiltott minket, de azt olyan hatékonyan, hogy a mai napig untatnak). Ennek ellenére a hangulata mélyen belém ivódott, és amikor végre már elég nagy voltam hozzá, hogy elolvassam, évekig csak Tristramosat játszottam (jellemzően még akkor is órákat játszottam különféle babákkal és bábukkal, amikor már Hesse novellákon bólogattam, hogy igen, ez azért nagy igazság) (bár így utólag nem biztos, hogy mindent értettem belőle) (illetve a mai napig is órákat játszom különféle babákkal és bábukkal, csak most már nem kell kézbe fognom őket, elég a puszta gondolat). És Gareth... ó, Tristram, Gareth és Gawaine voltak a kedvenceim, Lancelot a nyomukba sem érhetett.

A könyv amúgy az egyik legátfogóbb feldolgozása az artúri mondakörnek; Sir Thomas Malory a XV. század végén, börtönben írta - mielőtt bárkinek is romantikusan elpárásodna a tekintete, történetesen azért raboskodott, mert kirabolta a szomszédját, és még a feleségével is erőszakoskodott, bár kérdés, hogy akkor pontosan mit is értettek ez alatt a kifejezés alatt. Mindenesetre Malory jól összegzi az addigi hagyományokat, meglehetősen sok történetszálat felvonultat a könyvében, és ráadásul a mai napig izgalmas. Az angol eredeti ugyan roppant sűrű és régies, de magyarul szerintem az - amúgy szép és egyenletes - archaizálás dacára is könnyedén olvasható a szöveg (persze mi kálvinisták vagyunk, a Károli Biblián nevelkedtünk, és arról sem tűnt föl soha, hogy érthetetlen - aztán kiderült, hogy az átlagfogyasztó számára korántsem nyilvánvaló, hogy a barom   például az "általában ilyen izé, na, ilyen cucc"   szinonimája is lehet; persze fetehetően az illető az Egri csillagokat   is elbliccelte, mert ez ám abban is szerepelt).

2. Jókai Mór: Az új földesúr
A Jókai rajongást anyai nagyapám családjától "örököltem". Náluk otthon, Máramarosszigeten díszkiadásban pompázott a polcon a Jókai összes - nagyszüleim budai lakásába már csak szerényebb külsejű, szerényebb számú készlet jutott. Az persze így is elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb találkozzam a nagy mesemondóval; és ez viszonylag korán be is következett. Valószínűleg beteg voltam, mert mintha egész nap a nagyszüleimnél lettem volna, amikor kezembe akadt Az új földesúr   - később megkaptam tőlük ajándékba azt a kék vászonkötéses példányt, amit először olvastam - és nem hinném, hogy hosszabb időre el lehetett volna szedni tőlem, mielőtt befejeztem volna. Súlyos Jókai-függőségben töltött évek következtek; minden születésnapomra és lehetséges alkalomra Jókait kértem és kaptam. Valamikor az Aranyember után egyszer felhívtam rá a nagymamám figyelmét, hogy a gonosz női főszereplők neve a statisztikailag indokoltnál is gyakrabban A-betűs (azaz a lánglelkű romantika már akkor is viaskodott bennem a mindent rendszerező, mérnöki szemlélettel; miközben a pokolra kívántam Anasztáziát és Alfonzine-t, hidegen elemeztem a kezdőbetűket is, kérem), de sosem sikerült megfejtenünk a rejtélyt.

A regényt pedig sietve újraolvastam, és a mai napig tetszik; szeretnék én valaha olyan hatásos nyitóbekezdést írni, mint amivel itt indít a szabadságharc bukása után passzív ellenállásba menekülő földbirtokos, az öreg Garanvölgyi Ádám...

"Cogito; ergo sum.

Tehát, ha "non cogito", akkor "non sum".

Én pedig mátul fogva nem gondolkozom semmit, híreszteljétek ki, hogy meghaltam. Meglehet ugyan, hogy élek, hála a komáromi kapitulációnál kezembe nyomott geleitscheinnak; s dacára annak a muszka lándzsának, amely Szebennél az oldalamba törött; hanem én egyáltalában nem tudom megmondani az okát, hogy miért, és különösen, hogy miért tovább, mikor a fű éppen olyan szépen kinő, ha én nem nézem is, s az idei termés tökéletesen úgy elfogy a maga útján, mint ha én nem segíteném is fogyasztani. Hanem hát az Úr rendelte, hogy olyan állatok is legyenek a világon, amik félig növények; tehát – vegetáljunk!!!"

És alighanem az árvíz elöntötte kastély romjai közt éjszaka csónakázó Aladár alakja nélkül sosem vonzott volna a kőcsipkésen setét pozőrködés.

3. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
A babó   épp csak leszorult a listáról, de első helyen szerepelt volna; még épp csak a betűkkel ismerkedtem, amikor a szüleink felolvasták nekünk. Ahhoz képest, hogy épp akkor váltak el, tökéletes együttműködésben - anyám esténként, apám pedig néha a vonaton, amikor épp elvitt minket hétvégére. Hatalmas élmény volt: vannak illatok, amikről a mai napig Bilbó bakacsinerdei (jobban mondva ebben a fordításban setéterdei) kalandjai jutnak az eszembe. Később ez volt az első könyv, amit egy nap alatt olvastam el; olyan sok mást nem is csináltam aznap, de így, egy húzásra is elvarázsolt a történet.

A Gyűrűk Urát   a család előrelátóan rögtön két garnitúrában szerezte be, mintha sejtették volna, hogy jó tíz évig kell várni a következő kiadásra, addig viszont a fél világ a mi példányainkat olvassa majd (a fél általános iskolai és a fél gimnáziumi osztályom legalábbis feltétlenül). Amikor kiolvastam, egy papírból kivágott, aprólékosan megrajzolt, szürke köpenyes Pippin is csatlakozott a babáimhoz, és miután Függelékeken is átrágtam magam, a kedvenc Lego-figuráimat Dáinnak és Náinnak hívták, bár hegyoldalt és barlangot építeni csak később tanultam meg. A nővérem nem osztotta maradéktalanul a lelkesedésemet, így egy időben felolvastam neki a könyvet - de őt igazából csak a Fekete Lovasok érdekelték, és a későbbi fejezeteken rendszeresen elaludt. Tizennégyéves koromban nagyjából kívülről tudtam mind a három kötetet, és különösen a Függelékek kibontatlan történeteiért rajongtam.

Idővel aztán persze minden rajongás megfakul és átalakul, és bár (eredeti terveimmel ellentétben) még a szakdolgozatomat is A Szilmarilok - A Babó - A Gyűrűk Ura   hármasságról, valamint a bennük tobzódó óangol elemekből írtam (hja, bizony, tobzódnak bennük az óangol elemek; a közhiedelemmel ellentétben az egésznek úgy százszor több köze van az óangolokhoz és a többi ógermán fajzathoz, mint bármiféle ködgomolygató keltasághoz), a film kellően lehűtötte a lelkesedésemet. Tudom, hogy szinte mindenki isteníti a filmeket, engem tetszőleges résszel a világból ki lehet kergetni (bár az elsőt még böcsülettel megpróbáltam szeretni, de már az sem ment), és egyes változtatásokért, például Faramir jellemének tökéletes kicsavarásáért kifejezetten sokáig tudnám rugdalni az alkotógárda fejét (igen, még az hiányzott volna, hogy Szauron és Aragorn személyesen megvívjanak, mint azt tervezték - bár a harmadik részen már így is hangosan sírtam). Csak mostanában kezdem rehabilitálni a könyvet, de azt hiszem, továbbra is kénytelen leszek úgy tenni, mintha a film meg sem történt volna (ettől persze nem haragszom senkire sem, akinek tetszett, feltéve, hogy nem próbálják elmagyarázni nekem, hogy de azt nekem akkor is kötelező szeretnem).

4. Karátson Gábor: A gyermek Altdorfer
Ha van méltatlanul el nem ismert könyv, akkor ez az. Nagyjából beszerezhetetlen, és amióta Grafikuslány úgy gondolta, hogy bár neki   adtam kölcsön, ő azért elolvastatná egész népes családjával, és annál is népesebb ismeretségi körével, azóta az én példányom is tizenöt önálló darabra esett (nem kifogásolom én a kultúra terjesztését, de kölcsönkönyvet így szétgyalázni, hát azért nagyon dühös tudok lenni).

Amikor vagy tíz évesen először olvastam, csak a hangulat tágassága, végtelensége fogott meg; és az, hogy az északi regékkel, vagy A Gyűrűk Urával ellentétben ez a tér nem hideg, mint a hajnal a hegyekben, hanem valahogy avarillatú, akár a csendes, koraőszi erdő. Nem Ulrik úr és a Sárkány, vagy a gyermek Altdorfer történetére emlékeztem évekig, hanem a kisasszonyokra és a Francia királyra, aki tudvalégvőleg nem a Párizsi király, hanem a vadon mélyén alvó nagy uraság, az egész nyugati erdővilág ura. Amikor másodszor olvastam, már buzgón bólogattam a beleszőtt mesékre is, a Sárkány megannyi alakjára, és hogy igen, hát Kínában nyilván máshogy gondolják ezt is, és bizony, azt ugye meg kell jegyezni, hogy ott a másolás, ha ihletett, ugyanolyan művészetnek számít, és ezt fontos ám megértenie és felfognia egy mai európainak, hiszen mi - szóban legalábbis - az eredetiség kultuszában tobzódunk, és nézzünk csak jól körbe, mire visz. Amikor harmadszorra olvastam, akkor pedig élveztem a szavak, a mondatok sokszínű szépségét, élveztem, hogy a történet nem egyenesen halad, hogy a könyv világa hol Nagy Sándor seregéig tágul, hol békés dunaparti uzsonnákra szűkül, és az egész legalább annyira költészet, mint próza. Mert ez a könyv legalább annyira költészet, mint próza, és legalább annyira szól a szóról, mint a képről - hiszen Karátson Gábor festőművész is, akárcsak a kis Albrecht, a későbbi Altdorfer mester, és talán épp ezért tud szóban is festeni.

5. Michael Ende: A Végtelen Történet
Elsőre a történet sokszínűsége olyannyira lekötött, hogy szinte semmit sem fogtam föl a mondanivalójából, de legalább lelkesen megpróbáltam lerajzolni a helyszíneket. És természetesen mélységesen együttéreztem a kövér, szemüveges, félénk főhőssel, aki nagyjából szintén tíz-tizenegy éves lehetett, bár persze neki még annál is sokkal rosszabb volt, mint nekem - de ezért cserébe aztán átjutott Fantáziába! És ott helyt állhatott és amit még csak kell! Azután pedig egészen megváltozhatott! És hát én is hányszor szerettem volna kibújni abból a könyvekből és mesékből szőtt gubóból, ahova én magam menekültem.

Később aztán szembesültem azzal, hogy a híres "Tégy, amit akarsz"   leginkább a Crowley-féle Golden Dawn irányzatban szerepelt, és akkor kicsit elbizonytalanodtam, mert valahogy nekem azért ő sok és sátáni, de nagyon. Idővel aztán úgy döntöttem, hogy az önjelölt bestia dacára is szeretni fogom ezt a könyvet, mert mit értel én az ezoterikus irányzatokhoz, lehet, hogy egy rakás rokonszenves ember is fényképezkedett proto-Aurinokkal a nyakában, és különben is, vitathatatlanul az egyik legszebb, amit valaha olvastam. És a magyar fordítás előtt is le a kalappal. Különösen, hogy még az alliterációkat is képes volt megtartani, pedig a magyar hagyományokban ennek nincs is akkora hagyománya, mint a germán nyelvekben (ahol sokáig rím helyett használták).

6. Robert Graves: Az aranygyapjú
Az ókorban játszódó történelmi regényeknél talán csak a különféle mítoszokat és mondákat szerettem jobban, és ez egy idő után Robert Graves könyveihez vezetett. Graves ugyan képes volt a közízlésnek jóval inkább megfelelő történelmi regényeket is írni (például az Én, Claudius   illetve a Claudius, az isten ), rám mégis ez a különféle testnedvekben igencsak bővelkedő könyv hatott a legjobban - talán épp azért, mert olyan véres volt, kegyetlen, és bizarr, hogy egy pillanatra mintha valóban betekintést nyertem volna egy idegen és ősi világba. Mintha valóban megérthettem volna egy gyökeresen más gondolkozást. Mert ez a könyv bizony véres és kegyetlen, és a görögök bosszúszomjas, követelődző istenségei úgy is a legkíméletlenebb arcukat mutatják benne, hogy szinte csak álmok és sugallatok szintjén jelennek meg.

Graves az egyik kedvenc témája köré szövi a mesét: a regény háttere az ő elképzelése szerinti, kegyetlen, leginkább földi-alvilági (azt hiszem, a tellurikus kifejezés illik ide) szellemvilághoz kapcsolódó, matriarchális, női világ alkonya, az égi (uránoszi), férfiak dominálta világ felemelkedése. A görög Argonauták már inkább az új rendet képviselik, de az Aranygyapjút őrző kolkhisziak és az útjukba eső, számtalan barbár vidék lakói még vagy teljes egészében a női istenségeket tisztelik, vagy épp csak kezdenek áttérni az új berendezkedésre. Ebből fakadóan a régi és az új értékek és tabuk gyakran összeütköznek, és sokszor nem is annyira a mai európai műveltségét alapjait látjuk, mint inkább az ősi, az idegen, még sokszor barbár világot, ahol a szokások és tiltások a józan észnél is erősebbek. Ezt az átmeneti állapot érdekes hátteret fest az ismert mitológiai hősökből verbuvált csapat mögé - mert az Argó hajósai bizony válogatott hősök voltak - és egyes történeteket szinte teljesen újraértelmez.

A könyv mindemellett igen fordulatos és eseménydús, de azért gyermekeknek és érzékeny lelkületűeknek nem ajánlanám - nem csak a vérben és az agyvelőben járnak benne térdig, olykor szó szerint, de a nimfaszerelem és a többi termékenységi rítus témájába is szívesen belebonyolódnak, néha egy teljes szigetre való nővel. Olykor persze mindezt a vérben és agyvelőben tocsogással egybekötve, mint ahogy az a görög regék ismeretében nem is meglepő (ah, Dionüszosz, és az ő menádjai)... És akkor még a részletes rokongyilkosságokat nem is említettem.

De hát így görög a dráma, és megrázó a regény - és ezért érdemes Gravest olvasni. Ha valaki, hát ő életre tudja kelteni ezt a rég elfeledett, nyers és éles világot is.

7. Kodolányi János: Vízözön és Új ég, új föld
A két kötet szorosan összetartozik, és a sumér Gilgames történetét mesélik el - bár azelső még a címszereplőként végigdomborított eposz előtti időket, az özönvíz előtti, ősi országokat veszi sorra, természetesen Utnapistim jelentős közreműködésével. Azt hiszem, itt fogott meg végleg a lelki birodalmakba révedő szellemi erő varázslatos mivolta, mert hát ezek a vízözön előtti népek rettenetes hatalommal bírtak, a puszta gondolatuk erejével emelték föl a kőtömböket, földtörténeti korokat meditáltak át, és időnként még az időt is megállították - épp csak a saját gondolataik korlátját tudták kevesen átlépni. Nekem ugyan már a lótuszülés sem ment valami könnyedén, de azért már akkor is biztos voltam benne, hogy hah, nekem a bölcsesség hetedik háza, ugyan, a lét és a cselekvés illúziója, mit nekem! És így utólag visszagondolva rá tényleg.

A két kötet közül a Vízözön   az érdekesebb és mozgalmasabb, bemutatja az elsüllyed világok, a halpikkelyes, úszóhártyás, régi emberek életét, ahogy az Égi Sárkány, a világot elpusztítani készülő üstökös közeledtével sem változik a természetük - és bemutatja Gilgames, a kiközöstített, csupasz bőrű kölyök férfivá érését. Sok szempontból keserű és sötét történet, de az öreg bölcsek révén van benne annyi irgalom és remény, hogy még a vízözön apokaliptikus sötétjén is átsegítsen.

És utána új ég, új föld várja őket.

Persze az is hamar kiderül, hogy a világ ettől még mit sem változott, az ember pedig még a világnál is kevesebbet, és amikor Gilgames a vízözön előtti emberek utolsó képviselőjeként király lesz, ugyanolyan kicsinyes áskálódásokkal kell szembenéznie, mint amik gyermekkorában keserítették meg az életét. De Gilgames már érett és bölcs férfiú, és nem szédíti meg a hatalom - minden hibáját a túlzott megértés és a szánalom okozza. Itt már végig a Gilgames eposz történetét követjük, és az új korszak, a Bika korszakának kezdetén feltűnik a féltékeny Istár istennő is, hogy az örökkévalóság békéjét a jelen gyönyörébe és kínjába fordítsa.

Persze azért itt Kodolányi klönyvekről van szó, lassú sodrú, sokat elmélkedő, sokat elmélázó írásokról, amik legalább annyira szólnak a bölcsesség szertefolyó semmilyenségéről, mint bármiféle történetről. És az is tény, hogy, bár kamaszkoromban nem idegesített, felnőttkoromra már kifejezetten dühít, mennyire furcsán látja a nőket, persze én már Hesse női szereplőitől is ideggörcsöt kapok, döbbenetes, hogy férfiak ilyen vakok legyenek, azért annyira nem különbözik a két nem.

8. Szabó Magda: A Pillanat
Az Aeneis   női változatban, azaz jobban mondva, ahogy alcímként is szerepel, a Creusais . Elvégre Szabó Magdát mindig is bosszantotta, hogy Aeneas csak úgy elveszítette a kényelmetlen kolonc első feleségét Trója romjai közt bukdácsolva, hiszen attól, hogy a város bukásával a trójai királylány haszna lejárt, Itáliában pedig csak új házassággal szerezhetett magának földet, még nem kellene ilyen dicstelenül elhagyni egy nőt, mint egy koszos papírzsebkendőt, ugye. És hát lehet, hogy valójában az nem is úgy volt, hanem épp az élelmes és érzelmes, de mégis fegyelmezett Creusa veszítette el tohonya férjét, nem is olyan véletlenül, és ő utazott tovább az új ország és az új birodalom felé...

A könyv azon kívül, hogy egy, a mítoszokat és a valóságot egyénien ötvöző világban játszódó, érdekes alternatív eposzkísérlet, a Szabó Magdától megszokott érzelmi gazdagságot és sokrétűséget is hozza. A dacos, kamasz Lavinia, amint szétharapja a Heléna hímzésével díszített kendőt, mert "férje" igenis szépnek mondja, aki készítette; a csalódott Dido, amikor ráébred, hogy vendég-szerelme nem azért olyan szűzies, mert elveszett "feleségét" siratja... és Creusa maga, ahogy megpróbálja túltenni magát világa végleges pusztulásán.

És ahogy az a Charonnál tett utazásnál is kiderül: nem a fájdalom, a nehézségek felidézése a legnehezebb. Hanem az elveszett boldogság emléke.

9. Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről
Igaz, hogy az első meghatározó irodalmi élményem, ami az élet kiegyenlíthetetlen szörnyűségéről szól, Kós Károly Varjú nemzetség -e volt, és Móra Ferenctől is jóval előbb zokogtam végig az Aranykoporsó -t (aki azon nem sírt, annak nincs is szíve), mint hogy akár megtaláltam volna ezt a könyvet a családi polcokon, de ennél kegyetlenebb, és mégis felemelőbb történetet keveset olvastam. Talán, mert olyan igaz.

A Szeged környéki tanyavilágban játszódó történet az első világháború végén kezdődik, és vagy tíz keserves évet ölel fel. Nehéz eldönteni, hogy a háttérben zajló történelmi események mennyiben teszik még embertelenebbé a mocsaras vidéken élők sorsát, a háború és a forradalmak, fordulatok nélkül is igencsak balladába kívánkozó események sorjáznak egymás után... Bár nyilván a balladák is szedték valahonnan azt a rengeteg vért és könnyet (a valóságból, feltételezhetően?). A történet nyersességét szerencsére olvashatóra tompítja a fanyar, szinte már anekdotázó hangnem.

"Egész nap nyikorgatták a gémet, és nem győztek hálálkodni minden kanta vízért.

- Az Isten fizesse mög, és adjon ezörannyit helyötte!

Az Isten meg is hallgatta az áldást és adott is ezerannyit minden kanta vízért, de mindig csak tavasszal, amikor annyira megszaporította a semlyékben a vadvizeket, hogy fölkapaszkodtak a partokra is, s a Mátyás földecskéi csak itt-ott látszottak ki belőlük. Ezért támadt Mátyásnak az a gondolata, hogy a fizetést nem bízza többé a mennyei közigazgatásra."

Külön örömöt okoz egyébként a könyv nyelvezete - a sokszor talán burjánzó, de sosem mesterkélt leírások éppúgy, mint a szereplők tömör, ízes beszéde.

10. Szerb Antal: Szerelem a palackban
Talán azért ezt a novelláskötetet szeretem a legjobban a világ összes novelláskötete közül, mert szerény véleményem szerint a nyitónovella - Pico herceg és Monna Lianora története   - a világ legköltőibb és legszebb novellája, bár azért A zsarnok   sem marad el sokkal tőle, vagy Ajándok mátkasága , azt hiszem, valahogy így kellene fantasy-t írni, hogy érdemes is legyen.

Persze tegyük hozzá, hogy javíthatatlanul romantikus vagyok, és kissé régimódi. Bár ez már a lista eddigi tételeiből is süt.

Mindenesere a kötet első felét alkotó történelmi-mesei alapú novellák után érdekes a huszadik század első felének szerelmi ügyei be csöppenni; érdekes, de roppant humoros fordulat. A párizsi és londoni szívügyek gyakran mulatságos, sokszor ezzel együtt fájdalmas krónikái nem fakultak meg, csak mert elmúlt jó néhány évtized - az emberek végül is ugyanezekkel az élményekkel találkoznak, ugyanezekkel a nagyszabású és kicsinyes, fájdalmas, vagy inkább bosszantó csalódásokat élik át, és sokszor maguk is látják történeteik banális mivoltát - éppúgy, ahogy Szerb Antal látta.

A Századvég   kicsit kilóg a sorból, viszont szórakoztató Yeats ábrázolást rejt a fiktív Tyrconnel név mögé, és az egész novellát átitató, zseniális, fanyar humor... például ez a bekezdés.

"A trójai vénekre gondolt, akik meglátták Szép Helénát és helyesnek tartották a trójai háborút. Igen, Ernest Dowsonnak teljesen igaza volt. Logikus dolog, hogy Dowson, admirálisok és külügyi államtitkárok hosszú sorának késő ivadéka, ízlésben visszatér a földhöz, amelyből vétetett. Miss Higgins a tipikus angol parasztlány volt, izmosan domborodó testtel, arcán a barackszerű hamvassággal, mely az angolszász fajta nagy büszkesége, egészen faji szőkesége alatt. A tekintete oly kedvesen kifejezéstelen volt, mint a nagyobbterjedelmű háziállatoké és akármit is mondott Tyrconnel, nem gyulladt benne az értelemnek vagy az érdeklődésnek semmiféle szikrája."

Nos, ennyi lett volna az én tíz meghatározó könyvélményem, meglepő mód szám szerint tízen... Kedvenceket megneveznem talán nehezebb lett volna, talán nem - talán akkor is ugyanezt a tíz címet hoztam volna fel, mert valahol mélyen mégis csak a kedvencem az, ami ennyire meghatározó élmény maradt... És ezek után meg sem próbálom felsorolni azt a több tucat örök életemre emlékezetes könyvet, ami most nem fért bele a tízes keretbe, akkor sem, ha talán jobban árnyalnák az irodalmi ízlésemről mutatott képet - hiszen talán nem árnyalnának rajta, elvégre abban is csak romantika lenne, szimbolizmus, preraffaeliták, Nyugat, tudományos és tudománytalan fantasztikum, történelmi és gyerekkönyvek... a realizmushoz egy lépéssel sem kerülnék közelebb.

A realizmus unalmas. És különben sincs semmi köze a valósághoz és az élethez.

natúr joghurt transzcendens saláta

Igazából ebédelhetnék is, mert nagyon éhes vagyok, de mindig feszélyez, ha mások előtt kell kicsomagolnom és megtámadnom az otthon összeszeletelt gyümölcssalátát, úgyhogy megvárom, amíg a kolléganőm elmegy ebédszünetre, és addig hülyeségeket írok. Hátha az eltereli a figyelmemet a saját keverésű ananász-narancs-zöldalma-natúrjoghurt ebédemről; igen, igen, valamiféle fogyókúrás szándék is van benne, a nadrágjaim szerint vagy egy számot nőttem keresztbe, és nem akarom lecserélni a teljes ruhatáramat.

Pénteken kaptam CD-t az Amazontól, igaz, fizettem érte, bár azt a nagylelkűséget, hogy a két darab (2db) CD-t miért egy 35x25x15 cm-es dobozban adták föl, temérdek légzsákkal kipárnázva, igazán nem értem. Eddig régebben voltak kicsi, kompakt, pont CD_re méretezett dobozaik is, amit a postás nagyszerűen át tudott frizbizni a rács résein (az egy CD-t tartalmazó, 30x20x10 cm-s dobozt így is beperdítette, az külön várt a lábtörlőmön), de most a nyugati partvidék teljes oxigénkészletét is mellékelték gondosan lezárt tasakokban, nekem pedig külön el kellett zarándokolnom érte a postára. (Valójában terrorista összeesküvést sejtek, hogy amerikai levegővel akarják megfertőzni a mi kis magyar Ugarunkat, úgyhogy vigyázok a légzsákjaimra, nehogy perforálódjanak, és terjesszék a barbie-rózsaszínt meg a szabad fegyvertartást.) A zene viszont megérte, Josh Ritter, leginkább a Simon & Garfunkel féle zenékre emlékeztet, nagyon hangulatos, nagyon szép, és nagyon... nem barbie-rózsaszínen amerikai.

Hétvégén az erdei házikóban grilleztünk, leginkább gombát, cukkinit, paradicsomot, juhsajtot, fűszeres sajttal töltött újkrumplit, kolbászkákat és virslit, mindezt fokhagymával és zöldfűszerekkel, olivaolajjal bőven; szóval félholtra ettük magunkat, csak az életmentő körtepálinka és száraz vörösbor segített, de az nagyon. Hajnalban aztán kipp-kopp, a kicsi fehér kutya beügetett a szobámba, felugrott az ágyra, és kényelembe helyezte magát a lábamon - ilyenkor persze aztán meg sem merek moccanni, de olyan aranyos... még ha begörcsöl a lábam, akkor is.

Aztán vasárnap este megszállt, hogy de hát ez az év (egyik) legrövidebb éjszakája, és sötétedés után egy doboz sörrel nekiindultam a környező lakótelepnek, egyzerűen valami rettenetes nyugtalanság vett rajtam erőt, magam sem értem, miért. Végül egy árnyas és sötét részen kötöttem ki, alacsony házak, magas fák, lombtakarta villanyoszlopok között ücsörögtem egy pad támláján, a The Hobbit -ot hallgattam hangoskönyvben, és átéreztem, hogy Bilbónak rossz volt a Setéterdőben (bezony, az nekem ebben a kötetben még nem Bakacsin, én itt az old school fordítást tartom mérvadónak), különösen a pókokkal küzdeni. Azon a kis folton erdőillat volt, és a fákra a lombok közül szóródott a sárga lámpafény, az egész olyan volt, mint egy nagyon öreg, nagyon besötétedett olajfestmény, és mintha egy fasor vezetett volna meredek perspektívában az éjszaka mélyére. Egy idő után csak hunyorítottam bele a fókuszpontjába, és egészen döbbenetes dolgokat láttam, azaz nyilván teljesen hétköznapi optikai csalódásokat, de nagyon transzcendens volt mégis. Mintha egy pillanatra már majdnem   átláttam volna a valóság szövetén.

Aztán balról átvágott előttem egy patkány - azaz patkány méretű és formájú, farkát a fűbe rejtő sötét folt, mozgása és alakja alapján egyértelműen rágcsáló - majd a következő hunyorgás végén jobbról bepillantott egy jól fodrászolt fekete uszkár. A harmadik kör után érkezett egy srác egy bernáthegyivel, és egyenesen a fókuszpont felé tartott, de nem vártam meg, hogy odaérjenek, nagyon elzsibbadt a lábam, és rájöttem, hogy ez ugyan vicces, de valójában semmi értelme nincsen. Viszont utána már nem volt mehetnékem, legfeljebb csak haza, és aztán aludni gyorsan.

Most pedig magamra hagyott a kolléganőm a salátámmal, úgyhogy ideje nekilátnom az evésnek.

jelentéktelen dolgok

Az a baj, hogy igazából valahogy nincs kedvem életem apró-cseprő és jelentéktelen eseményeiről beszámolni, nagy dolgok meg - a nagy dolgok jellemző természetéből fakadva talán hál' Isten - nem történnek, és mostanában dolgokat sem gondolok, azaz igen, csak azok is főleg apró-cseprő dolgok, és jelentéktelenek. Mostanában a legfontosabb kérdések, amik felmerültek bennem, a következők voltak:

1. Mit egyek ebédre? Valahol, ahová a hőségben is el tudom vonszolni magam... Valahol, ahol van légkondicionálás, és finom-finom ételeket adnak... lehetőleg olcsón. Szóval a kérdés igazából nem az, hogy mit, hanem hogy hol egyek?

2. Vegyek-e smaragdzöld bársony fűzőt, mert ugyan szép, de zöld, és ahhoz mit veszek föl, és amúgy is csak még jobban kihangsúlyozná, mekkora a fenekem?

3. Ha egy írásban a szereplők interneten és/vagy mobiltelefonon kommunikálnak, azt rövidítésekkel, ún. "text speak" -ben érdemes megalkotni az örökkévalónak, vagy egy könyvben igenis könyvül legyen minden?

4. Antiszociális vagyok mostanában, vagy csak hőség van, vagy csak álmos vagyok?

Pedig szerdán jól sikerült a sörözés, unokatesóm meglepett, elhívta az öcsémet is, és nagyon kellemeset beszélgettünk unokatesómék albérletének szellős teraszán (a két kölyök nem rokon; unokatestvérem anyám testvérének fia, öcsém pedig apám második házasságából született; pár hónapja derült ki, hogy egy évfolyamba járnak az egyetemen, és egyáltalán ismerhetik egymást), nagyon jó volt! Azért én éjjel egyre hazatámolyogtam, ők még mentek tovább, részeg csoporttársakkal részegedni késő hajnalig, és állítólag az a része is jól sikerült az est... éjszakának. Csütörtökön ennek és a melegnek köszönhetően csak támolyogtam, de kaptam a nővéremtől cserepes bazsalikomot, saját vetés, nagyon kis aranyos.

Aztán ma meg már megint hőség van, és reggel lehánytam a liftajtót. (De csak egészen kicsit. Az időjárás tehet róla, és az éhgyomorra bekapott vitaminok.)

tíz film, tegnap és ma és holnap

Úgy döntöttem, hogy először a filmes tízen esem túl, mert a filmekről sosem gondolok olyan sok érdekeset, mint a könyvekről. Szerintem az ismerőseim egy része már eleve azon csodálkozik, hogy én életemben láttam tíz filmet, amilyen lelkesedéssel moziba járok, filmet másoltatok, töltök le, kerítek és veszek, nem is csoda; és különösen, hogy már tévém sincs mióta (azaz van egy a gardróbszekrényben, de nem biztos, hogy működik)...! Egyébként tényleg gondban vagyok, mert rengeteg filmet bámultam végig mélységes imádattal, csak nem emlékszem a címükre, másokról tudom, hogy nagyon tetszettek, de nem emlékszem, csak a hangulatukra (A hetedik pecsét   például zseniális, és pislogni sem volt érkezésem közben, de meg tudnám úgy nézni még egyszer, hogy a végkifejletet leszámítva nem is sejtem, mi történik benne... de a hangulata, az nagyon emlékezetes).

1. A királyasszony lovagja (megfelelő életkorban kapott el a Jean Marais sorozat, bár az is lehet, hogy valójában keverem egy másik Jean Marais filmmel)

2. Derszu Uzala (ez is inkább csak emlék és álom, de annak nagyon szomorú és szép; most majd megismerkedem az írott változatával is)

3. A hetedik pecsét (bár ugye nem emlékszem, csak a hangulatára, és hogy sakkoznak benne magával a Halállal - és ezek után nem gótuljon meg a kamasz?)

4. A vihar kapujában (úgy látszik, Kuroszava azon kevés rendezők közé tartozik, akik rendesen és rendszeresen letaglóznak)

5. Jó reggelt, Babilónia (sokáig csak a gipszelefántokra emlékeztem belőle, és a többi csak mint álom, de amikor újra láttam, újra tetszett)

6. Rosencrantz és Guildenstern halott (angol szakos bölcsészként kötelező és kihagyhatatlan)

7. A navigátor: középkori odüsszeia (ez amolyan vagy tetszik, vagy fizikai fájdalmat okoz film; nekem tetszett, különösen, ahogy a saját meséjükben átesnek a világ túloldalára)

8. Get Carter (1971) (megnéztem, és többé nem hittem, hogy a kései hippikorszakban még Angliára is sütött a nap)

9. Meseautó (mert alapvetően nagyon szeretem a régi filmeket, a magyarokat és a hollywoodiakat egyaránt, és a romantikus filmeket is, bár az autókhoz nem értek, kérem szépen)

10. A Karib tenger kalózai I.-III. (kalózos filmből az alap Captain Blood   is nagy kedvencem, Errol Flynnel - de azért ez csak hosszabb és mulatságosabb...)

Tegnap aztán voltunk kávézni és salátázni és hasonló női dolgokat művelni (sosem tudom, hogy épp kit hogyan nevezzek meg, szóval A.-val, aki a Mac and the City tulajdonosa, ugye), valamit keverhettek az ásványvizünkbe, mert a végén már pántnélküli ruhákról és fűzőkről volt szó, és azért ez durva. (Különösen, hogy megnéztem, és a rendes fűzők ára, hogy is mondjam, csillagászati.) Ma pedig az őrült unokatestvéremmel találkozom, utoljára, mielőtt kis megszakítással három és fél hónapra elhagyja az országot, te jó ég, előre rettegek a holnaptól... Azt hiszem, fáradt leszek. És nem elképzelhetetlen az sem, hogy másnapos.

napról napra

Szerdán megint tettem az országimázsért, konkrétan friss kutyaszart szedtem a Duna-korzón. Azt is nyakon tudnám vágni, aki a nyóckerben a járdára szaratja a kutyáját, de aki Budapest egyik leglátványosabb turisztikai csomópontján flancol - és láthatóan nem arrafelé lakik, hanem csak ott flancol - az arra kis nejlonzacskóra és használatára is adhatna annyit, mint a mellszőrvillantó fehér ingre vagy a muszlintopci alól elővillanó push-up melltartóra. Az ilyenektől felforr az agyvizem. És nem, nem kapattam el őket, nem érzik úgy, hogy ezek után mindig felszedi valaki utánuk a kupacokat - nem törődtek ők annyit a dologgal, hogy akárcsak hátranéztek volna, mire bennem az undort legyőzte a felháborodás, már messze ringatták grillcsirkére sült testüket.

Áááá. Gépisztolyt. Az ilyenek ellen.

Csütörtök reggel egyértelműen úgy tűnt, hogy az íróasztalomtól mehetek a temetőbe, mármint nem úgy, bár a közeli rokon temetése sem olyan vidám. De valahogy este negyed nyolcra sikerült végeznem a kutatásokkal, és elindultam, hogy aznap még sörözzek egy jót Brainoiz születésnapjára, persze amilyen fáradt voltam, már azt hittem, hogy másfél órát kések, ahelyett, hogy fél órával korábban érkeznék. Ennek örömére arrébb tántorogtam, kávét ittam, nem használt, jelentem, pedig még sört is ittam rá, igaz, csak egy korsóval, különben azonnal korty közben elszunnyadtam volna, igen, sörrel a számban (a résztvevők okulására mondom, hogy azóta sikerült szembesülnöm a "marmite miners"   kifejezéssel, úgyis mint meglátás két, a börtönben egymásra találó, pedo-nekro kéjgyilkos szerelmének szárba szökkenéséről) (ha már komolyan körberiadtunk attól az üvegnyi hamisítatlan borzalomtól). Ennek megfelelően éjfélre már otthon is voltam, abban a boldog tudatban, hogy addig alhatok, ameddig jólesik. Sajnos ez ebben a hőségben nagyjából negyed nyolc, azaz ettől nem lettem sokkal kipihentebb.

Pénteken aztán ismeretlen rokonok és ismeretlen ismeretlenek, amúgy sincs valami jó arcmemóriám, de az elérzékenyülve anekdotázgató nénik egy részét - a történetek tanúbizonysága szerint - huszonöt, esetleg harminc éve nem láttam, pedig láthatóan elvárták, hogy ujjongva felismerjem őket. Holott szerintem engem is csak az alapján következtettek ki, hogy kik mellett állok, vagy nem is tudom, lehet, hogy kísértetiesen hasonlítok másfél éves önmagamra.

Eljövend a szombat, meleg, meleg, meleg; annyira futotta, hogy az ágyon fekve nyöszörögtem, vagy ha már azt sem bírtam, a különösen nehéz WarCraftIII pályákat vettem sorra. Az "akkor most kivárásra vagy lerohanásra érdemesebb játszani" -nál komolyabb szellemi teljesítményre nem voltam képes. Később délután elmentem sétálni, ezúttal a Batthyány térről a Vörösmartyra, nem fordítva, ahogy szoktam; és fényképeztem szép Budapesteket, hogy ezentúl tudjak küldeni képet a lelkes holland családanyáknak, ha megkérdezik, mégis, milyen városban lakom (tudom, hogy vannak hivatalos honlapok és hivatalos képek, de nekem a sajátjaim kellenek).

Persze közhely, hogy az életben vannak varázslatos pillanatok, de ezt tényleg mintha valami lassúdad mediterrán művészfilmből vágták volna ki, a Vörösmarty téren egy magányos fagott játszott hullámzó, fel-felszökkenő komolyzenét, az este épp csak sűrűsödni kezdett a fák ágai között, a Gerbeaud századfordulót idéző épülete fehéren dereng, és hosszú, fodros ruhába bújtatott kislányok kergették sikongatva a szappanbuborékokat. Az egyikük göndör hajában megültek a buborékok, a galambok lustán rebbentek arrébb, amikor egyik-másik gyerek közéjük szaladt, a zene lágyan fodrozódott, mintha nem is a valóság része lenne, elvégre a valóságnak nincs zenéje.

Egyébként az én ujjhegyemre is szállt szappanbuborék. Kettő is. Ragadt is tőle a kezem.

Ilyen romantikus pillanatok után a lelkiegyensúly gyorséttermet követel, ahol meredten bámultam a sültkrumplit, remélve, hogy eszembe jut valami, bármi, amiért érdemes volt leülnöm gondolkozni, de nem. Csak hogy ez a környék, a túlszámlázók Bermuda-háromszöge, milyen embertelen és szürreális sötétedés után, és hogy még a kivilágított, zsúfolt utcákon is félek elmenni a Ferenciek teréig, olyan nyomasztó. Tudnám, hogy miért.

Vasárnap tovább folytattam a fetrengés-WarCraft életmódot, aztán rendet raktam az asztalomon, és megtaláltam a The Hobbit   hangoskönyvet, és mivel nem tudtam, melyik rész milyen hosszú, végül éjjel egyig azt hallgattam a langyos lakótelepi sötétben, lábamat az ablakpárkánynak támasztva, a fejem alatt három párnával, a kezemben doboz sörrel, majd limonádéval, majd hideg vízzel. És rá kellett jönnöm, hogy ezt a könyvet én nem ismerem angolul. És eleve, nekem ez akkor is örökre babó   marad, ha sosem hittem volna, és ha már a legfrissebb magyar kiadásokat is átjavították hobbitra - nekem akkor is babó marad. Amúgy angolul határozottan érezhetőbb a nagy nordikus télbelobogás benne, és most, hogy sok William Morrist olvastam, a direkt Morris hatások is sokkal jobban kiugranak. És mivel vesézgettem épp eleget a főbb Tolkien művek ógermán vonásait, ahányszor csak szóba került, hogy Kili és Fili, a két szinte még gyerek útitárs Thórin húgának fiai, mindig szélesen elmosolyodtam, hogy "ó, igen, sister's son, azért ezt fontos kiemelni, a rokonságból ők a leghűségesebb és legfontosabb támpillérei bárki hatalmának (a tulajdon fiakkal ellentétben velük kapcsolatban aztán nem kell a korán jött becsvágytól sem tartani)" . És bár a sárkány, az igen, az nagyon, a "Gandalf, mint Ódin"   szálat továbbra sem vagyok haljandó egyértelmű és kötelező igazságként elfogadni.

meggyes-fahéjas fáradtvagyok

Tegnap aztán este negyed nyolcig itt küzdöttem, mint pocok a lisztben, majd hazafelé átgyalogoltam a Lánchídon, hátha az jó lesz, mindenesetre a Batthyány magasságában már olyannyira magamon kívül voltam, hogy meggyes-fahéjas turmixot ittam, és konkrétan a fejemből nem láttam ki. Reggel pedig másfél órán át minden tíz percben tovább nyomtam az ébresztőt, úgyhogy végül is elég későn értem be, valamint álmos is vagyok, és a tetejébe hideg van. És teljes agyhalál. Elkezdtem nézegetni a mai összevetendők listáját, és eleve ott elbizonytalanodtam, hogy a balnida   hasonlít-e az enkatos -ra (nem, de ha már ennyire nem látom, akkor hogy leszek kész tíz jelentéssel holnap délutánra?) (és előre jelzem, hogy holnap estére zombi leszek... teljesen!) és különben is, aludni akarok...!

Elkezdtem összeírni a tíz legmeghatározóbb könyvélményemet, először is háromszor listát cseréltem, majd rájöttem, hogy igazából mindegyikről kisregény terjedelemben szeretnék értekezni, vagy fantasy tetralógiában, és azt azért mégsem. Vagy mégsem így. Úgyhogy most gondolkozom, hogy akkor hogy? Egyetlen tízképernyős bejegyzésben? Tíz rövidebben? Vagy menjek inkább, sétáljak egyet, hátha egy kis meggyes-fahéjas turmix is az utamba akad?

Ó, tudom, mit akartam... Tettem föl egy rajzot ide, ez pedig egy vázlat, egyszer majd még a maradék grafittalanságot is összehuzalozom, aztán pár hónapos munkával átrajzolom tollal is, és utána kiszínezem, és akkor lesz egy negyed (vagy háromötöd?) elírült kódexlapom is, tulajdonképp hihetetlen sok munka, és magam sem értem, miért. Talán, hogy bebizonyítsam, hogy szinte szabályos és szinte szimmetrikus dolgokat is tudok rajzolni, szinte vonalzóval és szinte körzővel (ez utóbbi azért csak szinte, mert utána kézzel húzom át a vonalakat, és ezzel nagyjából mindenféle tökéletességet elmaszatolok).

agyritmus

Az extra hosszú nyaklánc előnye, hogy a hosszabbik végét fáradtabb pillanataimban a fülemre tudom akasztani. Ennek ugyan semmilyen gyakorlati haszna nincs, de nagyon megnyugtat. Csak ne így menjek majd ki az utcára. Továbbra is háromszor-négyszer annyi munka van, mint lenni szokott, illetve elviselhető, és ráadásul a hőség és a viharok, és hogy nem haladok semmivel, rettenetesen unom már. Igaz, a hétvégén kiváló tárkonyos levest bográcsoltunk, és szalonnát is sütöttünk, fenn, az erdei házikóban, a kicsi fehér kutya folyamatos felügyeletével (még a hagymát is meg kellett vele szagoltatni, különben nem hitte el, hogy nem valami neki való finom falatot aprítunk), de egész kevés munkaórányi gyógyszernév kutatás elég ahhoz, hogy a világ ismét sivár és nagyon, nagyon fárasztó legyen.

És/amúgy/pedig annyira mindig Woven Hand-et hallgatok, hogy kezd az agyam átritmizálódni a keresztény sámánizmusra, ez egyrészről jó, mert érdekes oldalát világítja meg teljesen hétköznapi történeteknek is (a legsötétebbet, ha már világításról van szó; szinte már holdstock-i komorság uralja most az elképzeléseimet), másrészről viszont hiányzik belőle a lila minotauruszokra és egyéb egyértelmű metálkodásokra jellemző nyers hősiesség. Itt az emberek nem a viharral farkasszemet nézve, büszkén lobognak bele a tragédia alkonyvörös szelébe, hanem leszegett fejjel törnek utat a hófúvásban, kicsiny, makacs gondolatokkal az élet kicsiny, de halálos gondjai ellen.

Hűha, úgy látom, elkapott a költőiség. Az összehasonlításra kilökött, tizenötödik százas lista után mindig ez van. Költőiség, valamint heves "adjatok már csokit vagy cukrot vagy kekszet vagy valamit, már, most, mert sírni fogok különben, vagy ami még rosszabb, nevetek" . Haza kellene mennem, és csokit ennem. Vagy a múlt heti fotókat elnézve mégsem. Különösen, mivel valójában egyáltalán nem szeretem a csokit, csak a gyógyszernevek és a banklogók váltják ki belőlem, hogy kellene. Mégis. Vagy mégsem.

(Viszont észrevettem, hogy elrontottam a múlt heti nógrádi kirándulás fényképeihez vezető linket, úgyhogy gyorsan ki is javítottam.)

gyász

Meghalt az apai nagymamám. Kilencvenkét éves múlt. Hiányozni fog, amíg csak újra nem találkozhatunk.... Nyugodjék békében.

Az XKCD kitett magáért

With Apologies to The Who: bloggin' bout my generation