csak úgy nyafog

Közben elutaztam, már haza is értem, egyre több a képanyagra váró poszt, egyre kevesebb az idő és a kedv. Vagy csak több mindent kéne beleszorítanom az időbe és a kedvbe is: rendbe kell szedni a nyaralás képeit (van pár, amire kifejezetten büszke vagyok), írnom kéne (nem csak blogot), rajzolnom kéne (elmondhatatlanul rég dolgoztam új ötleten), olvasnom kéne (rengeteg olvasatlan könyv gyűlt össze), énekelnem kéne (megnyugtat), utána kéne néznem dolgoknak (nem érzem magam nagyon butának, de egyes témákban azért mégis) és végre komolyabban kéne venni a sportot, a franciát, a németet, ó, és aludni sem ártana. És rendet rakni, mert most már tényleg embertelen kupleráj van odahaza. Közben felületes ismerősök piszkálnak, hogy micsoda trógerség, hogy nem főzök magamra; tisztára, mintha közük lenne hozzá. Jut eszembe, emberekkel is kéne találkoznom néha.

Az első ősz hajszálak óta nem ért ilyen sokk, mint ma reggel: belenéztem a tükörbe, és életemben először határozottan láttam a szemem sarkában a szarkalábakat*. Egészen hisztérikusan szánalmas dolog ez az öregedés, most azon gondolkozom, milyen szemránckrémet kéne vennem, az ára sem érdekel, csak ezeket tüntesse el innen! Most! Már! És tudom, hogy lehetetlen, és utálom magam, mert biztos lehetne több méltósággal viselni a dolgot. De azt is tudom, hogy ezt nem lehet komolyan elvárni senkitől sem, amikor a csapból is az folyik, hogy a szép az fiatal, a jó az fiatal; és utálom magam, hogy nem tudok szabadulni ezeknek a hülyeségeknek a hatása alól.

Ráadásul mióta levágattam a hajam, néha baloldalt választom el, és mindig elfelejtem, reggel épp melyik irányba fésültem. Mondanám, hogy az életem egy katasztrófa, de inkább csak egy unalmas Mr. Bean epizód.

*tisztázzunk valamit. A szarkalábat csak akkor szeretem, ha igazi szarka tartozik hozzá.

ennyit a pihenésről

Már egy hete szabadságon vagyok, de álmomban minden éjszaka dolgoznom kell, és azt hiszem, nem számolhatom el túlórának.

tartom a menetrendet

Erős késéssel, de jelenteném, hogy a terv sikerült: szerda este leittam magam.

leolvadás közeli állapot

Megfejtettem a rejtélyt, viszonylag kevés olyan helyzet van, ahol feltűnés nélkül lehet emberek lábát stírölni, feltűnően meg ciki, szóval azt talán mégsem. Utálom ezt a rohadt kánikulát, különösen, mivel sikerült csúnyán megfáznom, napok óta úgy fáj a torkom, hogy kell rá a kendő légkondicionált és huzatos helyeken, közben pedig csorog rólam a víz. Én már csak aludni szeretnék, és azt most a közeljövőben nem nagyon fogok - őszinte rettegéssel nézek az elkövetkezendő másfél nap elé, de holnap este legalább nyugodt lelkiismerettel leihatom magamat.

az élet nagy dolgai

Egyik reggel mentem munkába, valamelyik fiatal kolléga előttem ballagott, és hirtelen rájöttem, hogy egyáltalán nem néztem meg a fiúk lábát, pedig már hetek óta rövidnadrágos idő van.

Aztán eltelt másfél hét, és még mindig ugyanitt tartok. Úgy érzem, valamit rosszul csinálok.

P.S.: Az hagyján, de tavaly sem ellenőriztem a céges vádlikat. Hát milyen nő vagyok? Még azt sem tudnám megmondani, kinek milyen feneke van!

fáradtan is hülye

Mire eljutok odáig, hogy írjak is valamiről, sőt, hogy akár képeket is szerezzek róla, sőt, hogy a kettőt valahogy összhangba hozzam, már olyan rég elmúlt az egész, hogy magam sem emlékszem rá. Szóval a beszámolómra tatai kirándulásról még várni kell, még csak egy bő hete értem vissza, és azóta nem volt sem időm, sem agyam semmihez. Utóbbi különösen  nem.

Sűrű hét volt, sok programmal, némelyikre el is mentem. Hétfőn békésen fröccsözgettünk Fleóval, Sulemiával és Nimandival és összehasonlítottuk a céges és a bölcsis fényképezéseket. Kedd este egyszerűen olyan fáradt voltam, hogy inkább vinnyogva hazavonszoltam magam, csütörtökön pedig egyszerre akartam menni két helyre, és utólag nyilván úgy érzem, hogy a másik jobb lett volna. De legalább a pénteki rohanás lefeleződött menet közben, és csak a kellemes whiskyzgetés maradt meg belőle. Szombaton végre-végre-végre rajzoltam, úgy egy évvel azután, hogy kitaláltam a következő projektet, és bő öt hónappal azután, hogy el akartam kezdeni, végre nekiláttam az első darabnak. A macskás rajzokhoz képest unalmas és egyszerű sorozat, nem kell rajta gondolkozni, és még így sem ment egész eddig. Úgy belemelegedtem a munkába, hogy amikor aztán befejeztem és felálltam, őszintén megijedtem, hogy mi történt az éggel, mert ilyen színe még teliholdkor sem lehetne... aztán rájöttem, hogy világosodik. Okos is vagyok, nem csak ügyes.

mese a lányról az üvegfal mögött

Mindig nagyon értékelem, amikor a vegyesen nem túl közeli barátok és barétnék előrehajolnak, és cinkosan rám hunyorogva megkérdezik, hogy na és a pasizással mi a helyzet, ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Mintha úgy éreznék, égek a vágytól, hogy Nagy és Fontos Újdonságokról számoljak be nekik, csak hát külön rákérdezés nélkül nem merem elkezdeni. Istenem, ahhoz túlságosan is szégyenlős és szemérmes vagyok.

Ilyenkor udvariasan el szoktam magyarázni, hogy ha bármi jelentős változás áll be a szerelmi életemben (hirtelen lesz ilyenem, vagy valami), okvetlenül tájékoztatom őket. De a legutóbbi eset óta hajlok rá, hogy ezentúl majd visszakéredzek. Na és a válással mi a helyzet, hát ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Statisztikailag rég megérett volna már a válásra ez a helyzet, nem? De. Na, akkor inkább beszéljünk erről, engem ez sokkal jobban érdekel.

Egyébként nem, nem érdekel mások válása, a válások borzalmasak, és ha nem muszáj, nem vájkálok mások szenvedésében. De annyira örülnék, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört. Biztosan szívesebben találkoznék ezekkel az emberekkel, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört.

ilyet sem csináltam még

Ma reggel elaludtam a fogorvosnál. Miközben a fogamat tömték.

rövid és úgyis átalszom, mi az?

Nem volt akkora ötlet fél délután olyan videókat nézni a youtube-on, amikben különféle pályatársak emlékeznek meg Chris Cornellről, némelyikük egész meglepő, mások elsírják magukat (mindig is szerelmes voltam Corey Gloverbe, ez van). Én pedig egész éjszaka nyomorultul szomorú dolgokat álmodtam, hatalmas üvegablak mögül néztem a szürke, deres téli hajnalt, nem voltam ott, csak tehetetlenül figyeltem. Vidám dolog így ébredni hétfő reggel.

A hétvége amúgy kellemesen telt (az az elenyésző kis része, amit ébren töltöttem), például életemben először megnéztem a Gourmet fesztivált. Ár-érték arányban nem volt meggyőző, de tapasztalatnak mindenképp kellemes, és most már azt is tudom, hogy az eper igenis értelmezhető (sőt, finom!!!) pizzafeltét. Ráadásul a megkóstolt halleveshez kaptam igazi lekoccolt zománcbögrét (igazából csak azért volt a leves is, mert nekem az a bögre kellett) (régi és romantikus vonzalom fűz a zománcbögrékhez, végtelen sátorozós ifjúságom fő kellékeihez, és nem emlékszem már rá, a régi útitársak hol lehetnek), az olivás mangalicakolbász mindent tudott, amit ebben a kategóriában tudni kell, és még haza is értem az esti vihar előtt.

A borecetes üdítőről viszont nem vagyok meggyőződve, kellemesen savanykás volt, de éktelenül büdös.

Vasárnap kávéztunk és írtunk, hosszú idő óta először én is értékelhető betűszámot hoztam, azért nincsenek illúzióim afelől, hogy ez a fellendülés sokáig tartana. Túlságosan is fáradt vagyok én ahhoz fejben.

Az alvásigényem alapján nem csak fejben.

Az elhagyatott fészek körül azóta sem láttuk a szülőket, szegény varjak, olyan lelkesek voltak, én pedig itt a civilizált városi létemben teljesen elszoktam ám attól, hogy az élet valójában ilyen. Jön másfél hét havaseső április közepén, és oda minden. Örülnöm kéne, hogy a mi világunk már nem dől össze ilyen könnyedén*, de most inkább csak szomorú vagyok.

Nagy, vaníliás-epres süteményre vágyom. Úgyis szezonja van.

*tudom, összedőlőben van, kevésbé könnyedén, ellenben sokkal alaposabban.

say hello to heaven

Nem igazán tudom elhinni, hogy Chris Cornell meghalt, ötvenkét éves volt, csupa lelkesedés, és persze a kamaszkorom. Soundgarden, Temple of the Dog, Audioslave... Nyugodj békében, Chris. Hiányozni fogsz.

I never wanted to write these words down for you.

szó se róla, frissítő élmény

Bármilyen fáradt vagyok, nem kéne a mentaolajas üveg kupakját rágcsálnom.

soktételes élménybeszámoló

Lassan kisebb időutazás lesz felvenni a fonalat, ez van, ha az ember nem is tudom, nem blogol rendszeresen, vagy mi. Volt háromnapos hétvége, jó volt, lehetne gyakrabban, nagyjából a harmadik napra voltam olyan állapotban, hogy ne csak bután nézzek magam elé. Ennek örömére elmentem végre libegőzni, végül is csak tavaly október eleje óta tervezem.

Persze ez sem volt egyszerű: fogalmam sem volt róla, épp melyik busz visz ki a Libegőhöz, annyit változott az elmúlt években. Gondoltam, kicselezem a rendszert, és felmegyek busszal a Normafához, onnan átsétálok a Libegőhöz, és minden rendben. Halványan ugyan eszembe jutott, hogy egy napfényes május elsején akár tömeg is lehet, de arra azért nem számítottam, hogy nagyjából olyan lesz, mint a Szigeten délután három-négy körül, amikor már elég sokan ébren vannak, de még meg lehet mozdulni. Ami oké, csak nem épp kirándulóbarát; ráadásul az Anna-réten mindenki nyílt tűzön sütögetett, úgyhogy még meg is éheztem. A közelben valami egyházi gazember csepegtette a gyűlöletet a hívek szívébe, fontos ám a napi intolerancia.

A szentbeszéd elől menekülve kicsit eltévedtem, aztán visszatértem a szélesebb és zsúfoltabb útra (bár ez ellentmond vallásos neveltetésemnek, mely szerint a jó helyre bizony a szűk és kényelmetlen ösvény visz el; ennyit a vallási oktatás gyakorlati hasznáról!), és idővel megérkeztem a Libegőhöz. Ott nagyjából végtelen sorok álltak: leültem, betoltam az út közben vett spagetti maradékát, figyeltem a sor tempóját, és arra jutottam, hogy ez most így nem fog menni. Felballagtam inkább a kilátóhoz, láttam, hogy nyitva a kávézó, sőt, asztalok is vannak kitéve szépen, rendben a teraszra, úgyhogy ittam egy sört és rajzoltam (nem sokat. Inkább keveset). Mire visszaértem a Libegőhöz, már kezelhetőnek tűnt a sor, én meg kicsit fáradt voltam ahhoz, hogy visszabandukoljak a Normafáig, és megpróbáljam felverekedni magam egy dugig tömött 21-esre, szóval inkább a sorbanállást választottam. Én voltam az egyedüli egyedül libegőző, de szeretetteljesen magamhoz öleltem a táskámat, és arra gondoltam, legalább nem hisztizik visítva a fáradtságtól, mint a mögöttem álló kisiskolás kölök (és nem sérteget, mint a kettővel előttem álló párocska tette boldogtalan kölcsönösségben).

Az alsó végállomáson sokadszorra is megbeszéltem magammal, hogy én abban a kempingben egyszer meg akarok szállni, mert érdekel (ahhoz képest, hogy soha többé nem akarok sátorban aludni, és épp tervezem, hogy a két (feltehetően már szétrohadt, 21, illetve 28 éves) sátramat eladományozom) (a másik nagy álmom, hogy egyszer lakni akarok a Margitszigeten abban az erősen lekattant hostelben, ami előtt olyan idillit söröztünk tavaly májusban) (szerintem egyik esetben sem néznének hülyén, amikor kitölteném a kötelező adatlapot, és látnák a budapesti címem). Tudom, furcsa álmaim vannak. És az igazi álmaim még sokkal furcsábbak (de most mindenkit megkímélek tőlük).

A négynapos munkahetet túléltem, csütörtökön a kollégákkal söröztünk, és bár terveztem, hogy később csatlakozom a kreatív írókhoz, végül maradtam az illetlenül aranyos munkatársakkal (tényleg, hát nem is értem, ennél a cégnél mindenki eszeveszett cuki, komolyan már). Ettünk rántott tintahal karikákat, kellett is ahhoz, hogy pénteken ne négykézláb és másnaposan vonszoljam be magam az irodába. Hétvégén írtunk együtt, majd részt vettem évadzáró keltuláson is, és szembesültem vele, hogy mióta péntekre tették az ószirmi meséket, és sosem jutok el (péntek! Ha nincs más dolgom, akkor álmon halok), rengeteg új dal és új mese lett, és áááá, kimaradtam mindenből. Illetve a koncert alatt a terem üresen tátongó hátsó traktusában a sötétben lelkes párok ropták kényszer és irányítás nélkül bonyolult ír társastáncokra, még figuráztak is, hát ilyet sem láttam még, irigyeltem őket. Bennem még élénken él, amikor másfél évvel ezelőtt berángattak egy egyszerű körtáncra, és mindenkinek nekimentem az alap emberi mozgáskultúrával összeegyeztethetetlen irányokban és módokon (néha azóta is vannak rémálmaim, Cthulhu ehhez képest semmi), erre mások könnyedén szökdécselnek egyik bonyolult kombinációból a másikba. Rémes.

Vasárnap apám látott vendégül házi breton palacsintára, nagyon finom volt - mondanám, hogy csak a cidre hiányzott mellőle, de igazság szerint épp megfázás elleni gyógyszereken éltem, azokkal pedig még a legkönnyedebb alkoholokat sem érdemes kombinálni. Tervezgettük, hogyan juthatnánk vissza a palacsinták földjére, hah, nemsokára nyár és utazások, alig várom már!

Kedden filmklubba mentem, megnéztük a Neon démont. Mondanám, hogy nem értem azt a filmet, de azóta olvastam egy interjút a rendezővel, ami alapján az érthetetlen, bizarr, irreális és undorító részeket is megtörténtnek kell tekinteni, szóval azt hiszem, értem a filmet. És ez nem jó senkinek. Nagyon esztétikus, nagyon szép, de a nekrofíliánál úgy elvesztettek, hogy mire a kannibalizmusig értünk, már a vállamat sem vonogattam. Nagyon kisplogár vagyok én ahhoz, hogy ne érezzem öncélúnak ezeket a tabudöntögetéseket, hát érteni lehetett volna a DRÁMÁT (a modell-lét megesz! Salátakörettel!) anélkül is, hogy vérben kell fürdeni és tengerárként menstruálni a telihold fényében. Hiába volt szép, hiába volt gyönyörűséges képileg, az összbenyomásom nagyjából az volt, hogy "öreg, értem én, hogy akarsz magadnak forgatni egy saját Mulholland Drive-ot, de ezt így inkább ne".

Persze lehet, hogy ebbe a nagy szigorba már belejátszott a hirtelen időjárásváltozással érkező migrénféleség is, amitől a szerdát nagyjából négykézláb vészeltem át. Szerda reggel még kesztyű-sál idő volt, pénteken már harminc fok, nem bírom én ezt, kérem. Alighanem az sem volt jó ötlet, hogy az időjárás erős sújtására csütörtökön még három korsó sört is rátoltam, bár a szombat reggelig tartó másnapban szerintem az is benne volt, hogy amilyen retek helyre járunk mostanában a kreatívan írókkal (én mostanában kreatívan nem írok, de szívesen hallgatom a többiek sztorijait), a sör is lehetett enyhén hibbant, meg a pohár is lehetett ótvar mocskos. Követni kellett volna a pálinkázók példáját és fertőtleníteni.

Maga a sörözés amúgy elég vicces volt, egyrészt M. úgy másfél hónapja feladta, hogy tiltakozzon E. elmélete ellen, mely szerint ő bizony nyugalmazott MI6 ügynök, és azóta príma történeteket mesél a különféle bevetésekről (amik vagy igazak, vagy csak nagyon szórakoztatóak). E. ugyan saját bevallása szerint nem volt ügynök, de dolgozott nagy multiknak szovjet utódállamokban, és remek sztorikat tud arról, amikor felgyulladt az üdítőgyár, vagy amikor feltörekvő amatőrök úgy döntöttek, megpróbálnak védelmi pénzt beszedni egy nemzetközi cégtől (később a cég az ex-KGB-s partnere intézkedett, és néhányan elhagyták a bolygót). Egy idő után hétköznapibb dolgokról esett szó, és épp elmagyaráztam volna, miért nem lesz Fields of the Nephilim koncert Budapesten, amikor a kocsma törzsközönsége betántorgott a mi kis hátsó termünkbe, és tört angolsággal előadta nemzetközi nézeteit az asztalnál ülő britnek (they're all a bit fascist and very racist, foglalta utána össze a célközönség). Mindenki más le volt ejtve, de egy brit, egy igazi BRIT, hát szóval na, a derék Orbán-hívő egy ponton karon fogta, és kivonszolta a pulthoz pálinkát inni. Még nem sikerült megfejtenem, hogy pontosan mi ez a viszonzatlan szerelem, amit az iskolázottabb magyar jobboldaliak éreznek a britek (és kizárólag a britek) iránt, de már többször láttam, és nagyon vicces. A dicsfényből valami halvány derengés ránk is vetült, például egy ponton az egész asztalt meghívták egy tál rágcsálnivalóra (szalonna, töpörtyű, ecetes almapaprika; szigorúan kenyér nélkül). Ez nem feltétlenül volt jó ötlet, de összességében még mindig túlélhetőbb, mint amikor pár hete egy ilyen alkalommal a tulajdon társaságunk egy tagja egy tálca szilvapálinkával jelent meg.

Pénteken ezek után dolgoztam (de tényleg!) és munka után még sütiztünk is egyet Orsie-val (sőt, láttunk SIX terminálokat természetes élőhelyükön; a SIX terminál egy bankkártyát és egyéb fizetési módokat támogató eszköz, amivel mi egyéb fizetési módokat tesztelünk). Később én elmentem Arthur királyos filmet nézni. Azzal vigasztalom magam, hogy nekem mindenképp meg kellett néznem, kötelező, nincs mese - amúgy kínosan ostoba és rossz film, nem is értem, Guy Ritchie hogy adhatta hozzá a nevét. No nem baj. Az új Titánok harcáná... ööö... szóval igazából nem jobb annál sem.

Szombat este teraszparti, grill és barátok, hamar haza, alvás, alvás. Vasárnapi csúcsteljesítményem, hogy átvergődtem a boltba vacsoráért. A nyakamat a memóriahabos csodapárnán is tökéletesen tönkre tudom aludni, és sajnos erre nem találtam olyan kiváló gyakorlatokat, mint annak idején a derékfájásra. De jövő héttől kéthetente lesz céges masszázs! Nem ingyen, de legalább házhoz jön! Hátha az segít. (Jövő héten lesz fogorvos is, az még annyira sem lesz ingyen, házhoz sem jön, de legalább nem is lelkesedem érte. Ellenben muszáj.)

szomorú

Egész nap nem láttam a varjakat a fészek közelében.

a helyi élővilág

Tegnapelőtt épp azon gondolkoztam, hogy tavaly ilyenkor már havazott a vattafa, erre ma megjelentek az asztalomon az első pihecsomók. Soha többé nem lehet szellőztetni legalább két hónapig.

A varjak megvannak. Sőt; tegnap még csak a fészken ülve láttunk valami feketeséget kilógni a fészekből, de ma már volt olyan, hogy mindkét varjú a fészekbe hajolva piszmogott. Lassan ideje is lenne már, hogy kikeljenek a fiókák, szóval reménykedünk!

kávé és egyéb dolgok

Lassan, de bizonytalanul kezdek visszatérni a kávéhoz. A héten voltam beteg, beteg, beteg, részeg, másnapos és fáradt, és ennek egy részére észszerű gyógymódnak tűnt a kávé, úgyhogy három nap alatt többet ittam, mint előtte öt hónapig (vagy mint egy átlag felnőtt egy nap alatt). Valójában nem akarok visszaszokni rá, mert teljesen jól elvoltam nélküle, de nincs okom kerülni sem: egy hónapja rendszeresen mérem a vérnyomásom, és leginkább alacsony. Ettől persze még nem ártana továbbra is odafigyelni, egészségesen étkezni és többet mozogni, tudom, tudom, csak nehéz néha. Például amikor egy hétig csak beteg vagyok, részeg, másnapos, vagy fáradt, akkor sem a testedzés, sem az tudatos bevásárlás nem tűnik vonzó programnak.

Azért nem kell olyan nagyon sajnálni, jobban mondva csak csütörtök délutánig kell sajnálni, mert addig irtózatosan rosszul voltam az időjárási frontok miatt. Aztán céges vacsora volt, pompásan berúgtunk, hajnalig mulattunk, és utána megint irtózatosan rosszul voltam egy darabig, de legalább végre jó okom volt rá! Legalább úgy voltam másnapos, hogy előtte ittam is! Csodálatos élmény volt! Vagy legalábbis sokkal jobb, mint testidegen légköri jelenségek miatt szenvedni.

Csütörtök-pénteken megtolta a negyedéves vacsorát, hogy ezúttal a mi svájcijaink voltak itt látogatóban, mind a hárman pofátlanul cukik (komolyan már. Hát itt mindenki illetlenül cuki), és péntek este elmentünk még velük vacsorázni… aztán pedig salsázni. Mármint azt mondták, hogy odamegyünk a salsa klubba, ha már az egyik fejlesztőnk ott oktatgat, de szigorúan a pultot fogjuk támasztani, iszunk, és semmi tánc.

Aha.

Hát persze.

Amikor aztán a lelkes kolléga próbált engem is megtanítani a salsa alaplépéseire (engem, akinek annak idején a bécsi keringő is meghaladta a képességeit), kis híján elsírtam magam, annyira ügyetlennek és fáradtnak éreztem magam. Kicsit még tipródtam (főleg mások lábán), és arra gondoltam, na, majd egyszer elmegyünk valami rendes metálbuliba is, és ott majd megmutatom, hogy van, amihez én értek (például bárkit és bármikor kegyetlenül vesén könyökölök).

Másnap kivonszoltam magam a Könyfesztiválra, Furcsa érzés volt, hogy már kávéztam egyet az épület előtt, és egy teljes kört megtettem odabenn, mire ismerőssel találkoztam, de legalább utána már nem kellett magányosan bolyonganom az ijesztő könyv- és embertömegben. Rájöttem, hogy igazságtalanul és aránytalanul zavar, ha emberek nem ismernek meg (összességében ez a hét nem tett jót az önbecsülésemnek), de aztán pompásat kávéztunk a padlón ülve, és jókat beszélgettünk rég nem látott emberekkel. (Könyvet is vettem, alá is írattam!) Noizzal és Nyerwvel ittunk még egy sört, aztán ahelyet, hogy kivártam volna a villamosomat, nem felejtettem el bemenni a plázába testpermetért (limitált széria volt, elfogyott, soha többé nem leszek napsütötte sárgabarack illatú). Bánatomban vettem egy nyári ruhát, legfőképp azért, mert találtam olyat, amibe beleférek, és mert a könyvekkel ellentétben a nyári ruhákról még sosem éreztem úgy, hogy ijesztően sok van belőlük egy helyen. Kamasz énem most nyilván hosszú és formátlan bölcsészszoknyája ráncaiba temetné az arcát, és úgy zokogna, de kamasz énemből nem facsarta ki az utolsó csepp betűszeretetet is a magyar könyvipar.

az oké, hogy szánalmas vagyok, de

Ez az a pont, ahol a számítógép megkönyörül rajtam, és a kivágás után a beillesztést már nem hajlandó végrehajtani. A visszavonást szintén nem. Némileg megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy egy, másfél, négy, tizenöt év múlva ennyivel is kevesebbet kell visszaolvasnom a múltam nyomorult vinnyogásból álló részéből.

harmadnapos fejfájás

Az időjárás nagymamámat is megviselte, nem láttam még ennyire elesettnek – és hát őszintén, én is kis híján leborultam a székről, annyira vacakul voltam. Mintha egyre másnaposabb lettem volna, márpedig ez nagy igazságtalanság, ha előtte még csak részeg sem volt az ember. Utálom a frontokat. Utálom az ilyen elvesztett napokat, amikor semmi hasznosra nincs erőm, még gondolkozni sem. (Hülyeségeket álmodni bezzeg! Az megy!!! Most már tényleg nagyon dühös vagyok a tudatalattimra...) Ezek után természetesen a kedd még rosszabb volt, este hatkor már aludtam, és lassan már nem is reménykedem abban, hogy valaha egyszer leszek még ébren. Úgy teljesen, és nem csak nagyjából. Szerda reggel ernyőstül-kabátostul bőrig áztam a havasesőben; kicsit féltem a varjainkat, remélem, szegény tojó nem fagy meg költés közben, és mire kikelnek a fiókák, az idő is észhez tér.

Hogy fogunk így leégni a Könyvfesztiválon a füvön ücsörögve?

úgysem

Mert valahova fel kell szögezni az embernek a szívét, és akkor már lehetőleg rozsdás kerítésdarabbal épp arra az ócska vágódeszkára, amin előtte az agyonsózott húsvéti sonkát szeletelték; hát körülbelül így vélekedek most dolgokról. Néha fontos írni róluk, mert szavakba gyúrva annyival nevetségesebbnek hatnak, hogy kicsit én is elszégyellem magam, és hátrébb lépek – nem olyan fontos ez, mint a félig még formátlan érzések (túlnyomórészt hisztik) mutatnák. Másfelől viszont ha a félig még formátlan hisztik sem fontosak, akkor mi a fene fontos, kérdezném, bár őszintén szólva nem érdekel a válasz. Úgysem fontossági sorrendben fáj.

húsvét, hétfő, hidegfront

A négynapos hétvége negyedik napjára úgy estem szét, mint egy elöregedett hungarocell tábla. Reményeim szerint ez csak a hidegfront: fáj a fejem, szédülök, remegek, és nagyon nem akarok beteg lenni, nagyon nem akarok beteg lenni. Abból is elegem van már, hogy fáradt vagyok.

Ennek jegyében csütörtök este hétkor beájultam - terveim szerint egy órára, hogy utána felfrissülve elrohanjak bulizni, de nyolckor csak arra volt erőm, hogy megírjam Noizéknak, döglött vagyok, és aludjak még tizenhárom órát. Utálom, hogy a szabadidőmben szinte csak alszom, lenne más dolgom, és olyan is, amit szívesen csinálnék. Úgyhogy vasárnap átmentem mosómedvébe, és mostam, valamint tönkretettem a porszívómat.

Azért persze nem csak ebből áll az életem. Kedden Amerikából hazalátogató barátunkkal és sok másik, rég nem látott emberrel söröztünk egyet, jó volt végre találkozni Nimandival is. Szerdán projektvacsora volt, és miután határozottan közöltük, hogy a tesztelők ülnek középre, végre beszélgettünk a fejlesztőkkel is, erre nem nagyon volt eddig példa. Csütörtökön ugyan kidőltem a buli előtt, és pénteket is átaludtam, de szombaton együtt ebédeltem Edemmel és Rhiannal (cukiság!!!), este pedig családilag toltuk a sonkát és a főtt tojást, ahogy azt kell. Vasárnap este Impatienttel majdnem elmentünk megnézni a Trainspotting 2-t, de nem volt már jegy, így csak fröccsöztünk egy nagyot. Hétfőn apámmal ebédeltem, és a tervek szerint még nagymamámhoz is eljutok, ha elmúlt a sziesztaidő és elfogyott a kávém.

És büszke vagyok magamra, nem vettem magamnak teljesen fölöslegesen olyan ruhát, ami tetszik, de sosem hordanám. Idővel még akaraterőm is lesz, vagy mi.

a mieink

Az email, amit öt percig nem nyitok meg, mert más dolgom van, de közben arra gondolok, mi lenne, ha az anyacégből idelátogatók jövő héten a mieink lennének, a könnyű, pezsgőként habzó öröm, hogy igen... és mögötte csak árnyalatnyi a józan kétely, hogy úgysem fogunk semmi időt tölteni velük. Fejlesztők, a sajátjaikhoz mennek a másik épületbe, nem a tesztelőkhöz. Ősszel sem találkoztunk, amikor pedig a szomszéd szoában vendégeskedtek – jobban mondva találkoztunk, amikor lementem cigizni V.-vel, illetve átjöttek beszélgetni, amikor én épp állásbörzén voltam. Nagy-nagy sóhaj.

megint a paprika

Észnél voltam, és csak egy fél erőspaprikát vágtam a mai salátámba - aztán persze az egészet nyakon öntöttem azzal az olivaolajjal, amibe három hete beleszórtam fél zacskó csilit (és fél zacskó bazsalikomot és fél zacskó petrezselymet is). Nem durva, csak annyira éget, hogy eszembe jusson, pont ezt nem akartam.

eger

Ehhez képest persze ragyogó idő volt végig, szombat estére le is pirultam, pedig bekentem az arcom 50-es naptejjel (létezik olyan naptej, amitől nem ragad az ember arca? Én még a hiperdrága, ultramárkás, napvédős arckrémem után is úgy érzem, mintha csirizzel kentem volna át a fejem). Mivel péntek este általános iskolás osztálytársnőkkel találkoztam, szombaton nem indultam valami korán: amúgy is arra számítottam, hogy rossz idő lesz, nem siettem sehová. A vonaton olvastam, aztán Füzesabony környékén eldöntöttem, hogy ez a könyv rossz (valamit sejthettem, hogy a sorozatnak csak ezt az első részét* vettem meg), és onnantól próbáltam kitalálni, hogy akkor most milyen idő lesz, és mit is csináljak, ha megérkeztem.

Eger szerencsés választás volt, mert kicsi, de szép, és mert nem kapcsolódik egyértelműen életem valamelyik meghatározó alakjához vagy szakaszához. Voltam itt osztálykiránduláson hatodikban, emlékszem a várra és a bazilikára, ott vettük a nagyon bazári szívecskés medált, és titkosírást találtunk ki, majd éjszaka hallgatóztunk, hogy a szomszéd szobában a menő lányok miről beszélnek. Emlékszem a vizes utcákra, ahogy másnap kora reggel visszagyalogoltunk a vasútállomásra, mert a kísérőtanáraink nem tudtak velünk mit kezdeni a hirtelen jött májusi esőben.

Úgy tíz évre rá egyik nyáron sátoroztunk ott is egyet a barátommal, akkoriban mindenhol sátoroztunk, és emlékeim szerint az egri volt az egyik legjobb kemping. Talán még a pannonhalmival is vetekedett, pedig ott egy egész, sövény-kerítette lakókocsi beállót kaptunk. És a kempinges büfékaja finom is volt, nem csak olcsó, és voltunk strandolni is, és egyszer csak a mi kedvünkért kellett kinyitni a mozit. Nem hinném, hogy bármi másban kirúgtunk volna a hámból, akkoriban kispénzű egyetemisták voltunk, akik csorba kőlépcsőkön ülve ették a májkrémes kenyeret. Szerintem még a közepes bort is csak évekkel később engedtük meg magunknak (a rossz bort meg már akkor sem; a sznobságnak is vannak előnyei).

Aztán újabb tíz évre rá voltam ott valami vámpírkodáson is, nagyjából arra emlékszem, hogy ettünk és ittunk, aztán máshol mást ittunk, aztán este kivittek minket a Szépasszony völgybe, és ott volt valami töltött káposzta és bor (mégis, mi lett volna?). Valahol alighanem vámpírkodtunk is közben, de azt szerencsére már törölte az agyam (bár az egri vámpírkölkök mintha összességében aranyosak lettek volna? És egész értelmesek? Voltak pedig ijesztő városok). Október volt, másnap felmentünk a várba, és többen is felhívtak életem egyéb fejezeteiből, hogy aznap este még okvetlenül találkoznunk kell Budapesten. Én pedig örültem, hogy még eszébe jutok embereknek.

Szóval most nem tudtam, mit várjak. Sejtettem, hogy nem fog úgy fájni, mint más helyek, és jó volt, hogy van már valami halvány elképzelésem a helyekről és a távokról. Így is volt egy óra, amíg a vasútállomásról elértem a szállásra, de csak azért, mert közben megálltam fagyizni, kergetőző kutyákat nézni, képeslapokat válogatni, fényképezni.

A szállás nagyon korrekt volt, bár kicsit halványabb, mint a booking.com-os értékelések alapján vártam. Viszont tényleg közvetlenül a várkapu alatt volt, ennél közelebb nem is lehetett volna, az ablakomból rá is láttam, nagyon élveztem ám a dolgot! Magamat is megleptem, hogy sikerült a kisebbik hátizsákomba bepréselni mindent, amit vinni akartam, úgyhogy a szobában gyorsan ki is dobáltam a nehezebbjét (netbook, töltők, váltóruha, pizsama, fogkrém, hajlakk), és visszaindultam a városba. Elkanyarodtam a minarethez, a tövében áruló néniktől vettem fülbevalót, hűtőmágnest és képeslapot, majd időben tisztáztam kalandvágyó énemmel, hogy van egy enyhe klausztrofóbiám és egy enyhe tériszonyom, szóval oda nem megyünk fel (ez nem mindig sikerül, volt már, hogy félútról rettegtem vissza magam talajszintre egy kilátóban). Ezek után leballagtam... mondanám, hogy toronyiránt, de Egerben minden irányban van egy torony, tényleg, hát tele van az egész templommal.

Ha terveztem volna, biztos nem sikerül pont öt óra előtt másfél perccel a bazilika elé bóklászni, így viszont lemehettem megnézni a várost a város alatt, ami egyrészt nagyon vicces volt, másrészt eszembe juttatott dolgokat egy városról, ami alatt bizony olyan lyukacsos a hegy, hogy ihaj (és még püspöki palota is van benne, bár lehet, hogy ekkora borospincéket nem tervezek alá visszamenőleg). Utána körbejártam a bazilikát is, ha már, aztán valahogy sok utcányira onnan egy igazán dinamikus szoborcsoport tövében kötöttem ki, egy derék végvári hazafi csetepatézott ott mindenféle gaz törökökkel. Ültem és néztem és arra gondoltam, hogy borzasztó dolog ám az ember, amiért a gyilkolás ilyen központi eleme a létének. Később betértem valahová vacsorázni, és az étlap és az étel közti különbségből arra jutottam, hogy manapság már kínos leírni, hogy krumplipüré. Vettem kézműves sört is (Bakelit), ha már a bor városában vagyok... hát nem azért, kicsit el volt szállva az ára, pláne ahhoz képest, hogy nekem leginkább erős közepesnek tűnt a végeredmény.

Rosszul aludtam, rosszakat álmodtam, hajnalban ébredtem, a reggeli is halványabb volt az értékeléseknél, bár azért még kellemes. Visszadőltem még egy félórára, aludnom nem sikerült, mert a folyosó túlsó végén csapkodó takarítónők úgy ordítottak, mint a sakál. Iszonyat kába voltam, amikor felmentem a várba, ahol aztán három és fél órát tébláboltam, de komolyan, nem tudom, mi tartott ennyi ideig, hát még aknalesős körbevezetés sem volt, mert sosem gyűltünk össze elegen! Egyes romosabb pontokon annyira Dragon Age jellegű volt a díszlet, hogy szinte éreztem, hol kéne küldetést vételeznem, de aztán arra gondoltam, nem biztos, hogy elég magas szintű vagyok a borospincékben bujkáló sátánisták megfékezéséhez (gyógyital helyett is csak egy fél palack csapvíz volt nálam), illetve nem biztos, hogy ez a történetszál beférne a nyolcórás budapesti munkám mellé. Tudom, tudom, az ilyen mellékküldetések megvárják az embert, de lehet, hogy legközelebb máshová utaznék?

Az emlékeimhez képest döbbenetesen nagyott nőtt a megnézhető dolgok száma, és a 3D-s bemutatók igen pazarok voltak, szinte már el tudom képzelni, hol volt a püspöki palota, és hát jó, azt nem, hogy a vár lerombolt fele hol és meddig terült el. Az 1552-es tömegsír feltárásakor talált koponyák, kard okozta fejsérülésekkel című kiállítási tárgynál erősen elszontyolodtam, tényleg szörnyű dolog az ember, és lényegesen kevesebb Monet-t és Heaney-t termel, mint ipari trancsírozást.

Ebédeltem, a pinot noir továbbra is a kedvenc vörösboraim közé tartozik, sétáltam, elvesztettem a kardigánomat, vettem fagyit, megtaláltam a kardigánomat, hülyeségeken járt az eszem, pont időben kiértem az állomásra, tömeg volt, hazaértem. Kicsit még hőbörögtem magamban hülyeségeken, néztem, hogy az ismerőseim közül ki mikor ér haza a tüntetésről (ahova mehettem volna én is, ha reggeli után egyenesen hazajövök, de bocs, akkora forradalmiság nem volt bennem), próbáltam rendet csinálni a fejemben, és többre már nem volt erőm sem.

Képek nem lesznek, mert nincs időm, nincs kedvem, és egyébként sem.

*James Wilde: Hereward - angolszászos-vikinges regény a normann hódítás előtt (később alatt, majd után). A történet és a szereplők az első kötet feléig nagyon kínosak, ha az ember nem Conan legújabb kalandjaira készült lélekben (és én személy szerint rühellem a Conan történeteket, sőt, Howard minden szempontból az egyik legfosabb szerző, akitől bármit is olvastam – és igen, tudom, hogy de hát ő a legjobb!!!4!!4! ... de nekem nagyon nem), néha olyan leírások és szókapcsolatok kerülnek elő, hogy én kérek elnézést, de a háttér egészen tisztességesen össze van rakva. Azért vettem meg, mert annak idején a szakdolgozatomat saccperkábé ennek az időszaknak az irodalmából írtam, mert hasonló témában voltak jó könyvélményeim (Robert Low, ahh... nem mindig szoktam szeretni, amit fordítok, de az Oathsworn / Felesküdöttek minden szinten ott volt, a jelzőktől a történetig), és mert a szerző a saját nevén, Mark Chadbournként írt olyan könyvet, ami nekem nagyon tetszett. Igaz, a háromszor három kötetes nagy eposz lezárásával nem voltam elégedett, de nem azért, mert hőseink balfasz jelzőkkel és egy fél csirkecombbal is megölnek mindenkit HÁROMSZOR!!! És utána hajigálóznak a fejükkel!!!  Abban a sorozatban ilyesmivel legfeljebb az ellenszenves kelta tündérek próbálkoztak, és hosszú távon nekik sem jött be.

még tervek

Aztán múlt hét pénteken még találkoztam Noizzal és Fleóval, ittunk fröccsöt, és néztünk ír táncházat, táncolni nem volt hajlandó egyikünk sem. Szombat-vasárnap erős elhatározás lobogott bennem, hogy olyan gyönyörű idő van,  elmegyek valahova - ez mindkét esetben annyiból állt, hogy elindultam, rájöttem, hogy de én igazából sehova sem akarok menni, és nagyon hamar hazajöttem. Megérte. Totál megérte. (Nem.)

A hét elég stresszes volt, bár szerdán kiválót borozgattunk, és csütörtökön sikerült eljutnom az írogatós találkozóra is (írnom nem sikerült rá; írnom jó ideje nem sikerül már). Irtózatosan álmos vagyok, és épp erre a hétvégére foglaltam szállást Egerben. Hideg lesz, eső, és már most sincs az alváson kívül semmihez sem kedvem - tulajdonképp ez sem baj, legrosszabb esetben kihagyom a minimális városnézést is, és kiváló körülmények között lustálkodom szombat délutántól vasárnap reggelig. A Kindle dugig van könyvekkel, és a netbookon is van még egy korai évad Vikings, amit nem láttam.

tervek

Türelmetlen vagyok megint, egész héten nem aludtam eleget, de legalább nem is emberekkel töltöttem az időt, csak magammal. Arra is erősen szükségem van olykor. Csütörtökön aztán végül csak elmentem programokra, benéztem egy céges sörözésre, és elmentem a filmes beszélgetésre, nagyon szeretem azokat az embereket, és szerintem lassan gyanús lesz nekik, hogy csak azért járok oda, mert annyira szeretem őket, nekem pedig kínos, hogy annyira nem értek a filmekhez, hogy az ihaj. Bár tegnap is legalább két tételhez hozzá tudtam szólni a... ööö... tizenkilenc film plusz teljes Lars von Trier életmű megvitatásából.

Mindjárt húsvét, négy nap pihenés.

Nem számolom a napokat, csak vannak adatok, amik könnyen megragadnak a fejemben, a számok többnyire ilyenek. Na jó, a lényegtelen dolgok többnyire ilyenek, azt hiszem, valamikor tavaly nyáron rá is világítottam arra, hogy amit épp mondtam, az természetszerűen csak lényegtelen dolog lehet, hiszen megjegyeztem; mentségemre legyen mondva, akkor már második estéje beszéltem hülyeségeket.

Ha már napok és számolás, azt hiszem, nagyon komolyan át kell gondolnom a szabadságaimat, mert a tavalyihoz képest eszembe jutott még legalább két utazás, amit szeretnék megejteni. És rendben, több szabadnapom van a teljes évre, mint tavaly a csonkára volt, de januárban már elhasználtam belőle párat, és ááááá, legfeljebb majd év végén két ünnep között nem otthon heverészek.