Gunnerkrigg Court

A Gunnerkrigg Court egy 2005. áprilisában indult webcomic, heti három frissítéssel (hétfő, szerda, péntek, közép-európai idő szerint pontosan kilenc óra). A Gunnerkrigg Court költészet és dráma, nem kis regényességgel. A Gunnerkrigg Court varázslat, abból a fajtából, ami lenyűgöz, de kicsit mindig idegen marad.

Cikk az SFmag.hu-n.

időközben

Egyre kétségbeejtőbben egymásra torlódott munkák, két csomagolás közben megnézett Keith Mina Caputo koncert, aztán egy hét a fügepálinka földjén, fröccsözés a Cégtárssal, részeg vén perverz a buszon, meg a srác, aki lezavarta, ilyenek.

Meg persze egy csomó minden más is, szokás szerint.

háklis vénasszony vagyok

Iszonyúan idegesít, hogy a facebook átváltott erre a megszokhatatlanul ostoba módra, hogy nagyjából ugyanazokat a híreket pörgeti a jobb felső sarokban, villantja fel a bal alsóban, és tolja középen is, ettől persze lassú és tohonya, ráadásul kiszűrhetetlenül tele van olyasmivel, ami nem érdekel (nem érdekel, hogy számomra ismeretlen embereknek mit írnak a barátaim, azt hiszem, az zavarna csak igazán, ha érdekelne). Idegest, hogy a gmail is mindig kicsit átvariálja a dolgokat, hogy a blogger a szöveg elé beugró kis buborékokban próbál valamire rávenni, amit hatodszorra sem akarok, hogy össze-vissza váltogatják, mi hol van, mintha valami éberségi játékot játszanánk, hogy ne felejtsünk el alkalmazkodni a legújabb környezethez, de mi van, ha én néha szeretném egy kicsit nem dolgoztatni az agyamat? Ilyesmivel sem?

És igen, tudom, mit rinyálok én, ezek mind ingyenesek, nem kötelező használni őket, blablabla, de hát kicsinyes is vagyok, nem csak háklis meg minden.

song bird sing and give yourself away

 

 

végleg és örökké unalmas maradok most már, pedig lányok sírnak felragasztható csillámpöttyöket a tévében

Hosszú évek óta ma először nem égettem oda a pattogatott kukoricát, még nem tudom, hogy most valami új misztikus tudás birtokába jutottam, vagy csak tényleg számít, hogy más márkát vettem.

Reggel felébredtem valami iszonyúan ijesztő zajra, hát az eső verte az ablakot, tényleg elszoktam már tőle ebben az ótestamentumi kemencében, amit itt eddig szeptembernek hívtak. Aztán felvettem még egy zoknit, és álmodtam tovább hülyeségeket, továbbra is szeretném felpofozni a tudatalattimat, volna énnekem épp elég bajom nélküle is, nem kell még rálapátolnia a szokásos jajjajcsakeztnemár halmokat.

Annyi minden kattog a fejemben, hogy az rettenetes, és csupa olyasmi, amiről nem lehet írni, mert hosszú vagy bonyolult vagy szomorú vagy kínos vagy személyes vagy még ennél is sokkal unalmasabb.

egy boltkóros naplója

A vasárnap a következőképp telt: merengtem létem újonnan felfedezett korlátain (sosem lesz belőlem már Philip K. Dick, és én ennek személy szerint örülök, mert nála eléggé bejött ez a nomen est omen dolog, az utókor pedig őszintén nem érdekel), elkezdtem egy ládába dobálni a fürdőruháimat és a nyári ruháimat, vettem szúnyogriasztót, és azt is bedobáltam a ládába, és aloe verás napozás utáni zselét is, mert olyanom egyszer már volt; és évekig nagy sikerrel használtam égési sérülésekre is.

Ezen kívül megláttam a szomszéd bizsuszaküzlet ajtajában A Sálat, ami egyszerűen kiabált utánam és nekem, mert egyesít magában legalább három dolgot, ami kendőben és sálban kell nekem: skót kockás, fodrosra van gumírozva, és óriási. Az már csak ráadás, hogy piros. És gyönyörű. Aztán megláttam a pávás fülbevalót, ami pont olyan, mintha én rajzoltam volna, csak sokkal szebb, és a fekete csipke nyakbavalót, amihez vagy négy éve van már fülbevalóm, csak sosem tudtam, mit kössek a nyakamba, ha felveszem. Szóval ha Dick nem is leszek, ízig-vérig modern nő még lehetek.

A héten vettem amúgy egeret is a netbookhoz, mert mintha a touchpadet egy kicsit megviselte volna, hogy sokat kattintgatok (képeket piszkálok, játszom), és olyan kicsi és szép és tündér egeret találtam, hogy néha csak úgy nézegetem és tekergetem a madzagját. Kis fekete ékszeres zsákocskában lakik, és majdnem annyira élvezem, mint annak idején a gépet, amikor megszereztem (és ami egyszerűen azóta is szerelmetes boldogsággal tölt el, ahányszor bekapcsolom).

csak azért nem tengeribetegek, mert eszméletlenek

Még valamikor júniusban volt róla szó, hogy végül a Tobias S. Buckell novella, a Tagadd meg Babilont elé-mellé nem azt a rajzot raktam, amit eredetileg elkezdtem, mert például hogy az a sziget nem úgy néz ki, viszont telihold van a történetben, és egyáltalán.

Eltartott egy pár hónapig, de most akkor csak befejeztem, és íme, meg lehet nézni ezt is.

(Remélem, mindenkinél látszik a kép, mert vagy ezredszertre sikerült értelmezhetően betennem...)

biztos csak elgondolkoztam valamin

Tegnap valami teljesen érthetetlen elképzelésből leoltottam mindenhol a villanyt, mielőtt elmentem volna zuhanyozni, de hát azért élek lakótelepen, hogy az ún. „sötétben” vidáman lehessen akár olvasni is, szóval ez nem zavart abban, hogy utána kikapcsoljam a zenét, megigyam a maradék vizet, és kibogozzam a hajamból a csatokat.

Aztán nagy kötelességtudóan eltámolyogtam a szoba túlsó végére, és meggyújtottam a villanyt, mert tudtam, hogy azzal a kapcsolóval nekem elalvás előtt még dolgom van.

Azt már láthatóan nem, hogy mi a fene.

a szokásos

Amúgy tök jó, hogy nincs otthon internet, az elmúlt napokban ugyan nem vagyok épp hatékonyabb tőle, de legalább nem posztolok mindig minden hülyeséget, amikor elszontyolodok a világon és régi naplókon, amiket nem csak megtalálok, de hülye fejjel bele is olvasok, pedig igazán lehetne több eszem.

Kivirágzott a két évvel ezelőtt kapott amarilliszem és befejeztem egy rajzot.

És már megint 35 fok van, komolyan, valakit meg fogok verni az időjárás helyett.

voltam már ügyesebb is

Ma sikerült odáig eljutnom, hogy amikor épp elaludtam a villamoson (mert késésben voltam, és hamarabb jött, mint a busz, amire aztán végül átszálltam, és az egész végén mégis kaptam töltött káposztát és szilvásgombócot) szóval egyszer csak arra a kérdésre riadtam, hogy épp melyik narrációban járok, ami egyrészt azt jelenti, hogy hülye idegen szavakat használok rosszul félálomban, másrészt, hogy tele van történetekkel a fejem, sajnos nem azokkal a történetekkel, amikkel épp dolgoznom kéne, hanem más történetekkel, és ezért azokkal nem haladok cseppet sem, pedig kéne.

Persze nyilván azok a történetek jönnek elő, amikben a saját nagy problémáimat próbálom valamiféle szituációs gyakorlat keretében megoldani, például, hogy mit tennék, ha (leginkább a jegesmedvék és a varjak tulajdonságait egyestítő) intelligens óriásmadarak lepnék el a vidéket, bár gyaníthatóan valójában nem mennék el megkeresni a fészküket, valójában nincs bennem egy árva hősies vonás sem.

éjjeli kávézás

Leginkább azért nem írok, mert időm, agyam és netem nincs különféle kombinációkban, például, hogy néha csak időm és agyam nincs, máskor netem sem. Ó, és kedvem. Olykor annak is híja bizony, alaposan.

Tegnap voltunk mindenféle tudományos fantasztikumos eseménysorozaton (főleg sör), aminek a végén vagy inkább úgy a háromnegyedénél a Szigeten szerzett ikercipőnket fényképeztük, és hülyeségekről beszéltünk.

Ma teljesen oktalanul feltörte a lábamat a zoknim. Nem, nekem ahhoz még cipő sem kell. Mondjuk lehet, hogy valami más szuperképességnek azért jobban örülnék, de ez van.

tovább nyűglődik

Tegnap már szeptember volt egy ideje, és harminchét fok, és én olyan rosszul voltam, hogya napi adag munka fele után sírva beborultam egy sarokba, majd elmentem vaníliás tejet inni literszám, és megnéztem a Conan, a barbár első olyan változatát valaha, ami nekem tetszett.

Itt kitérnék arra, hogy annak idején többször is próbáltam megszeretni Howard munkásságát, legutóbb tavaly, és továbbra is teljes értetlenséggel állok a jelenség előtt, mármint hogy ez itt mi, és emberek miért szeretik, mert hát valami borzalmas. Giccses-ragacsos, vágykielégítő képzelgés, abból a fajtából, aminek a lányos megfelelőjét épp a Howard rajongók szokták a legmélyebben megvetni. Aztán az eredeti filmnél ott van szegény Schwarzenegger, aki minél kevesebb ruhát ránt magára egy filmben, annál kétségbeesettebben menekülök a képernyő elől, mert ejj már, valaki ne nézzen ki ilyen természetellenesen. Jason Momoa viszont épp annyira rettentően izmos, hogy az még hihető, és az sem árt, hogy van hozzá vagy két méter magas, és ritka érzéki fickó. A film története persze ritka egyszerű, és az elején az a császármetszés a csatamezőn valami olyan szinten röhejes, hogy az egész egyszerűen alulmúlhatatlan, de idővel egész kellemes kis kalandfilmmé rúgja ki magát.

Hétfőre aztán enyhülést ígértek, de persze ehelyett csak folytatódott a nyomorult dunszt, a gép leállt, én a földön fetrengve őrjöngtem, a vaníliás tej elfogyott, a kávé is, és be kellett ismernem, hogy itt komolyabb munkavégzés már nem lesz a hideg idő beálltáig. Határidőtől függetlenül. Lefordítottam két oldalt, visszaolvastam, és olyan rossz volt, hogy sírva töröltem a fenébe. Nem tudom elkapni a szöveget. Annyira leköt, hogy szakad rólam a víz, hogy nem megy.

Aztán ha meg eljövök légkondicionált és internetes helyekre, akkor vidám gimnazisták köpőcsöveznek és dobálódznak a fejem fölött, ami szintén nem kedvez a munkavégzésnek. Szerencsére nem nekem kellett rájuk förmednem, megtette helyettem a biztonsági őr, de akkor is. Legyen már ősz, vagy legalább csak emberi idő.

szombat esti láz

Darabonként győzöm le a dolgokat, mármint a munkát, és megint hőség van, ma egyszer már leállt a gépem, és legalább háromszor hozzáragadtam a billentyűzethez.

Szomorkás vagyok kicsit, főleg, mert mindjárt lejár a vacsoraszünetem, és mehetek vissza világokat pusztítani. Nem akarok világokat pusztítani, nyuszikat akarok rajzolni, de hát mindig ez a vége.

használati utasítás déli fekvésű erkélyekhez

Délután épp valami vad hordákat takarítottam el a könyvben, amikor kintről hangos robbanás hallatszott. Megijedtem, aztán megkerestem, épp kit kardoztam le, és folytattam volna tovább, de hirtelen iszonyatos cefrebűz töltötte be a szobát, és ahogy kinéztem az ablakon, valami esőféleség zuhogott lefelé. Pár másodperces értetlenkedés után rájöttem, hogy alighanem a felső szomszéd beépítetlen erkélyén felrobbant egy túlhevült, csendben meghibbant gyümölcslé, és épp vadul záporzik a nyitott ablakon befelé, a csukotton csak végig.

Bevágtam a nyitott ablakot is, aztán amikor végre elállt az áradat, nekiálltam megpróbálni lemosni valamennyire a ragacsot. Persze nem mindenhol értem el, meg az első két mosás után még mindig elég homályos a kilátás, ráadásul a végefelé már megérkeztek a darazsak, és valahogy nem volt akkora kedvem egy kedélyes darázsraj közepén hadonászni egy tizedik emeleti ablakban.

De legalább más hülyeségén tanulhatom meg, hogy ne tegyem direkt napfényre a gyümölcslevet.

Guy Gavriel Kay: Tigana

Ha valaki szereti a kalandot és a nagyívű, romantikus történeteket, az Kay egyik könyvével sem nyúlhat mellé. A Tiganával sem.

Cikk az SFmag.hu-n.

hőségriasztás

Még nem tudni, alapban milyen sikerrel haladna a netmentes élet, mert azóta meleg van, és ilyenkor én csak úgy ímmel-ámmal működöm, de ez a kisebbik probléma. Tegnap délben egyszer csak a gépem közölte velem, hogy ő most akkor elmegy készenléti állapotba, és mivel ilyet eddig még sosem csinált magától, kicsit megijedtem, hogy hőgutát kapott. Lehet, hogy teljes hülyeség, de valójában nem értek én ehhez. Inkább nem kockáztatom ezt a nappali dolgozást, a negyven fokot nem bírja semmi sem, a légkondicionált bevásárlóközpontokban is mindenkiről szakad a víz, komolyan, ez hihetetlen. Kávézókban pedig nyilván nem megy úgy semmi sem, és pár óránként váltani is kell (nincs mindenhol konnektor, és csúnyán néznek), és már csak azt várom, hogy egyszer végre hidegfront legyen, Istenem, legyen végre már hidegfront.

Brandon Sanderson: Elantris

Az Elantris egy igen kellemes könyv, jó a felépítése, a tempója, az alaptörténete, és ezt nem rontja el az sem, hogy érezhető, ez bizony egy tehetséges szerző kifejezetten korai könyve.

Cikk az SFmag.hu-n.

láthatóan nem hirtelen felindulásból

Most azt játszom, hogy magyar népdal vagyok, tegnap nem számítottam rá, hogy az éjjel-nappalik is bezárnak este tízkor, és itt ülök a Nemzeti Ünnep kellős közepén négy fej hagymával. És igen, keserű magában. Persze minek kellett este tízre hagynom a bevásárlást - talán mert addig nagyon meleg volt, és bár délután átevickéltem egy légkondicionált bevásárlóközpontba, ott csak a hobbiboltig jutottam (és levásároltam az ajándékutalványomat), meg egy kávézóig (és izé, dolgoztam a kellemes hűsben). Szokás szerint most is az volt, hogy amikor este kiléptem és megcsapott az a pállott mosogatórongy meleg, azt hittem, csak itt fúj ki a légkondi, és két lépés, és jobb lesz, de nem: a buszmegállóhoz érve már úgy éreztem magam, mint egy tornazsák alján felejtett, átizzadt frottírzokni.

Utána még egyszer utoljára (egy ideig legalábbis) kiélveztem, hogy éjjel emberekkel idétlenkedek az interneten, mert most már tényleg, vasárnaptól nem tartok itthon ilyet, csak a gond van vele. Kb. egy hónapja mondtam le, de kiderült, hogy az előfizetésem nem hó végén fordul (miért is, az logikus lenne), szóval most vagy kifizetek még egy hónapot három nap nethasználatért, vagy augusztus első kétharmadában nem dolgozom még nyugodtan.

Mert hát ez a fő indok, hogy amíg itt van az asztalomon ez az izé, ez a drót a vicces és változékony dolgok világába, addig én nem tudok úgy istenigazából belemerülni semmibe, és az is csak ideig-óráig megy, hogy akkor itthon a netbookon dolgozom, mert az az itthoni nettel nem kompatibilis (a szomszédaim pedig jelszavazzák a wifijüket). A másodlagos indok pedig a netkapcsolatom elképesztő trágya minősége, néha csak úgy lekapcsolt (óránként hatszor), lassú volt és gyűlöletes. Jobb lesz nekem nélküle. Vagy legalábbis egyelőre ebben reménykedem.

Azért nem leszek örökre teljesen nettelen, tele van a város ingyen wifit és megfizethető kávét osztó helyekkel, ahová úgyis gyakran elzarándokolok majd, hogy kétes függőségeimnek hódoljak (például nem itthon ülni mindig). Csak nem lesz folyamatosan a szemem előtt ez a leküzdhetetlen inger. Hogy kattints. Frissíts. Ne figyelj. Úgy igazából semmire.

Bécs, buli, brazilok

Elég furcsa időszak volt ez, mindig történt valami, és általában nem az, hogy úgy istenigazában bármi hasznossal sikerült volna haladnom, bár a folyamatos nekifeszülés megvolt. A világ dolgainak általában. Ezzel mások is így voltak persze, például az osztrák lány, aki meghívott engem is hétvégére, ha már a brazil lány épp nála volt férjestül, aztán bejelentette, hogy szombat reggel elutazik egy cseh fesztiválra, és majd vasárnap délután ér vissza. A brazilok meg hétfő hajnalban mennek. Kicsit olyan furcsa volt ez így nekem, mármint én talán nem ezt tenném, ha vendégeket hívnék magamhoz (bár az őrült amerikai óta erre nincs olyan sok indíttatásom), de hát mind mások vagyunk, az osztrák lány pedig sok jó tulajdonsága dacára különösen az.

Végül arra jutottam, hogy csak szomorú lenne, ha nem találkoznék a brazilokkal, ha már először járnak Európában, pedig vagy öt éve ismerem őket. El is ballagtam az egyik délutáni vonathoz, húztam sorszámot, 79(!!!) ember volt előttem, kicsit elkeseredtem, mert ez bizony azt jelentette, hogy hiába állt még benn javában az előző vonat, jegyet már csak a következőre kaptam. Felszálltam, amint beállt, úgyhogy nem kellett állnom Bécs büszke városáig, ellenben volt tíz perc aktív pánik, amikor a velem szemben ülő megkért, hogy vigyázzak a csomagjára, amíg elrohan ennivalóért. Legközelebb ilyenkor megmondom, hogy ne tegye, mert angol kultúrára szakosodtam, nekem ez nem megy, én ilyenkor biztos vagyok benne, hogy robbantásos merényletre készül, most is csak azért nem szálltam le sikítva a vonatról, mert az volt az utolsó, és azért nem ültem át máshová, mert ha tényleg vonatot akarnak robbantani, akkor minden kocsiba tettek bombát (és legalább én a bombával szemben ülve nem szenvednék annyit, mintha tíz üléssel arrébb csak a lábamat tépné le).

Némi késéssel aztán bedöcögtünk a Westbahnhofba, ahol visítva a nyakamba estek a lányok, és elmentünk vacsorázni egy igazán kellemes kiülős kis helyre, teljesen olyan volt, mint bármilyen háziasabb típusú magyar vendéglő, csak Bécs belvárosában. Majd ittunk még egy fröccsöt a Stephansdom tövében, amibe már mindenki belealudt egy kicsit. Az osztrák lány vendégszobájában épp a fekete szaténpárnámra szűrődött a bordó organza függönyökön át a telihold, de valahogy végtelenül otthonos volt még ez a mélygótika is (alighanem a véletlenszerűen elszórt gumikacsáknak és plüssegereknek köszönhetően). Ezek után szokatlanul hosszan és összetetten álmodtam az apokalipszis közelgő eljöveteléről (hideg lesz, és 2500 forint az euró, valamint nem lehet ropit kapni a falusi közértben, mielőtt néhány igazán ellenszenves alakkal tizenketten felvonulunk a Hegyre, hogy még a Vég teljes beköszönte előtt megírjuk krónikáinkat, a fenébe is, ha már hideg van, 2500 forint az euró, és ellenszenves alakokkal kell valami Hegyen krónikákat írnom, legalább ropi lehetne!), és rájöttem, hogy a szatén hatású lepedőt nem nekem találták ki, mert halál komolyan lecsúszom róla.

Másnap elég sokáig aludtunk, aztán C. levitt a kedvenc kávéházába reggelizni, ha már nem volt nála otthon semmiféle ennivaló, és nincs is jobb, mint álmos, bécsi sétálóutcácska teraszán habos kávét és epertortát reggelizni a vasárnap reggeli napfényben. Ráadásul teljesen véletlenül egyforma ruhában voltunk, csak az övé lila, az enyém sötét türkiz, és tényleg teljesen véletlenül, mert reggel mind a ketten felöltözve bukkantunk már elő, és nem is tudtuk, hogy van ikerruhánk, de milyen vicces dolog már ez.

Közben persze rám szakadtak mindenféle teljesen irracionális bánatok, hogy velem bezzeg olyan sosem esik meg, hogy egyszer csak ír valaki egy levelet, hogy ő az én művészetem nagy tisztelője, majd kiderül, hogy az illető valóban kultikus zenészlegenda, és utána nem keveredünk levelezésbe sem (ha már nem írt eleve, ugye; azért az csak megnehezíti a dolgot), és nem fog néha felhívni azzal, hogy "épp átjöttem a világhíres képzőművész barátomhoz, és eszembe jutottál", bár lehet, hogy nem bánom, ha a derék házigazda művészetéről nem jutok eszébe senkinek sem. Nem, ilyesmi tényleg biztosan sosem esik meg velem, meg szerintem ha meg is esne, olyan őszinte és riadt vinnyogással néznék az égre fel, hogy mi ez már, hogy az ég inkább előrelátóan nem tesz ki ekkora stressznek.

Aztán gondoltam, sétálok és várost nézek, ha már egyszer Bécsben vagyok, csak azt felejtettem el, hogy harmincöt fok van, és valami olyan UV-sugárzás, hogy öt perc után leégett az arcom (komolyan, két sarkot sem mehettem a napon, de az első fényképen már malacrózsaszín a fejem). Ennek örömére mezítláb rohangáltam egy parkban, és teszteltem azt az elméletet, hogy ez nem tesz nekem jót (túlpörget; de ez inkább fordítva lehet, csak akkor van kedvem mezítláb rohangálni a fűben, ha amúgy is túlpörögtem), egy ideig nagyon vicces volt azért, próbáltam vízcseppeket is fényképezni a fűszálakon, meg virágokat, és aztán ügyesen beleejtettem a gépem egy szökőkút medencéjébe.

Talán két másodpercet lehetett víz alatt, de azért nem tett jót neki. Továbbra is hőség volt, és egyre kevésbé volt kedvem várost nézni, úgyhogy beültem kávézni és netezni egy gyorsétterembe, aztán elsétáltam egész a Stephansdomig, és aláereszkedtem a földnek a mélyére, hogy elmetrózzak a vonathoz, de útközben sikerült nagyszerű pirított tésztát is szereznem, és amikor a peronon ülve épp azt villáztam be lelkesen, már koromfekete felhők sötétítették el az eget. Ennek örömére Győrig gyorsan megnéztem még egyszer a Hőst, ahh, Jet Li, de azért nem volt rossz a király sem. All Under Heaven. Valamikor írnom kéne az új Guy Gavriel Kay könyvről is.

mert az aszpirintől kitör belőlem az érzelgős állat

Annyi mindenről kéne írnom, és annyi mindenről akarok írni, tele a fejem félig összeállt mondatokkal, és forró vízben oldandó porokkal (Coldrex, ACC, Nescafé). Kezdek beletörődni, hogy sosem érek a végére a franciaországi fényképeknek, közben néha teli torokból éneklem azt, hogy e lucevan le stelle, máskor azon gondolkozom, hogy erdőket kéne rajzolnom, de egyelőre tönkrement a fekete tollam, úgyhogy még a habos hullámokat sem fejeztem be. A körmöm szederlekvár színű és szép, a házi szederlekvár szintén szederlekvár színű, és finom.

Embereknek tartozom telefonhívásokkal, munkákkal és tetoválástervekkel, emberek tartoznak nekem pénzzel és sörrel, nem jó ez így, de lehetne rosszabb is. Megint nyúlós és ragacsos meleg van, na, ez főképp csak jobb lehetne.

Pár hét ülepedési idővel azt is felfogtam, hogy a kölyökkel, akivel főleg arra alapult az ismeretségünk, hogy átlag négy évente hirtelen felindulásból nekiadom egy pólómat, most már tényleg visszavonhatatlanul és örökre wtf típusú kapcsolatunk lesz. Kicsit megnyugtat, hogy ha már az én hibámból, legalább nem csak az én furcsaságaim miatt. Azért szomorú ez, én a de ez most így hogy típusú viszonylatoknál jobban szeretem, ha egyszerűen és kellemesen csak kedvelnek, de mivel általában azt úgyis én barmolom el a barátságaimat, igazán nincs kire haragudnom (magamra nem szeretek, fárasztó meg minden). Különben is, azóta áttértem a lánypólók vásárlására, szóval jövőre már úgysem tudnám tartani az ütemet, vagy hát nagyon bután nézne ki, ha egy olyat úgy impulzívan a kezébe nyomnék.

Most az előbb ezt lánypókok vásárlásának olvastam, és kicsit megijedtem, hogy miről nem tudok a saját életemben.

Egyébként ilyen érzelmileg értékelős időszakomat élem épp, és mióta tudni lehet, hogy októberre Fields of the Nephilim koncert szerveződik, tréningezem magam lelkileg is. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy ha már így rákészülök, nem lesz ott az, akivel annak idején hallgattuk (pedig most már lenne annyi eszem, hogy utána nem próbálom meg szétverni homlokkal a fürdőszoba csempét, bármennyi sört iszunk meg kölcsönös ijedtségünkben hirtelen) (mármint nem a fürdőszoba csempével, az még nálam sem iszákos) és tök nagy csalódás lesz az egész, mindig ez van. És felfedezéseket is tettem, például, hogy már végképp nem állok romantikus költőnek, amikor a legutóbb az érzelmeimről próbáltam beszélni a barátaimnak, nagyon jókat nevettek (ajánlom ám nekik, hogy velem és nem rajtam), de semmi magukba roskadva zokogás nem volt, szóval azt hiszem, egyelőre nem taszítom le a trónjáról Keats-et.

és még csak nem is vicceltek

"Láthatatlan pénisszel szexelt, felgyújtották" - index.hu, 2011. Ide sem kattintok soha többet.

(Igen, igen, tudom, mérhetetlenül hosszú ideje mérhetetlenül vállalhatatlan, de ez most végleg betett.)

saját kárán tanul, ahelyett, hogy aludna

Közvetlenül lefekvés előtt bevenni a köptetőt = hülyeség.

De azután az őrjöngve átköhögött másfél óra után legalább már tudom, hogy tényleg hat.

Sziget

Még javában tart, de nekem idénre már ma hajnalban véget ért, és jó volt az a két este, amit kinn töltöttem, a megfázással eltöltött köztes nap dacára is (a NeoCitrannál egy rosszabb dolog van, a ColdRex).

Szerdán elég küzdelmes volt a bejutás, pedig felkészültem rá, hogy első nap, és időben elindultam. Ennek ellenére majd' egy órán át nyeltem a port, viszont sikerült szereznem metapay kártyát is, ha már idén nem ismerték el a készpénz jogosultságát a rendezvényen. Odabenn eleinte kószáltam, aztán megtaláltam Noizt és kis barátait (csupa olyan ember, akiket én mind nagyon szeretek, és ahhoz képest egész ritkán látok), csatlakoztak mindenféle Fekete Zaj látogatók is (ha már olyanos pólóban voltam, gyorsan meg is beszéltük, hogy ah, Leafblade, kis rózsaszín szívecskék, közben rájöttem, hogy például ott nem is írtam, mert annyira kitöltötte a gondolataimat, hogy feltételeztem, hogy az ujjam hegyéből átfolyik majd a billentyűzetbe, és onnan felkúszik a képernyőre is; de azt hiszem, nem tette, és nem lelkendeztem külön azon, hogy ah, Sean & Kev. Pedig. Csupa ah, néhány ohhal megtűzdelve), és ittunk sört, de nem lehetett borravalót adni a rohadt metapay miatt. Igazából én ezzel kínlódtam ám rettenetesen, megszoktam, hogy a borravaló az jár, és rettentően zavar, ha nem tudom odaadni, különösen, amikor tudom, hogy a pultosokat ott épp hogyan fizetik. No mindegy.

Elballagtunk belenézni az Empire of the Sun előadásába, még le volt kerítve az üres sátor, amikor odaértünk, aztán mindenféle tömegjelenet, és egy kerítés tövénél úgy döntöttünk, inkább elmenekülünk mégis, mert mindannyian paranoiások vagyunk, és sok fesztiválon sebződött fel a lelkünk (mindegyikünkkel kezdett már el zuhanni a tömeg). Aztán megjelent egy trópusi hal a színpadon, később kiderült, hogy ez valamelyik tag feje, én pedig elmentem bolyongani (látványos volt, profi, és nem az én világom), bámultam egy ideig az alkonyi félhomályban vöröslő Mekit, átvettem az AWESOME pólómat (ami egyszerűen awesome), és leballagtam a Motörheadre.

Óriási tömeg volt, valahogy mégis megtaláltam a többieket, de rá kellett jönnöm, hogy a Motörheadet én legfeljebb csak tisztelem – és két szám után unom. Elmentem hát lángos és Pulp iránt, a tömegben néhány idegennek összetejfölöztem a kapucniját, és az átszerelés alatt nagyon jókat mulattam a vicces tömeggimnasztikát végző részeg angolokon. A Pulp állat volt, de ekkorra már szinte sírtam a hidegtől, és inkább jártam még egyet; de azért Jarvis Cocker így is lenyűgözött. Folyamatosan dőlt belőle a hülyeség, és egyszer sem esett el a magassarkú férficipőjében. Később Noiz meg is vádolt minket azzal, hogy történelemtanár-fétisünk van, pedig nem, csak. Mindegy, próbáltunk felmelegedni kávétól és bodzafröccstől, finom volt mind a kettő, de meleg, az továbbra sem lett. El is ballagtunk hazafelé.

A csütörtököt a borzalmas megfázás jegyében töltöttem, olyannyira, hogy gyógyszertárba is kellett mennem, ami rettenetes, meg hát drága. És annyival azért sajnos jobban sem lettem tőle, de pénteken azért csak megacéloztam magam, elvégre Sziget egyszer van egy évben, és akkor sem örökre.

Ki is ballagtam, sétáltam, kaptam fröccsöt ajándékba, bambán néztem, ahogy vidám fiatalok egy kerítésen átlógatott, botra akasztott gumibabát dedikáltatnak az egészségügyi sátor dolgozóival (he?), óriási strandlabdákat láttam, amikbe elvben be lehetett volna cipzárolódni, és a vízen forogni (nem javallanám másnaposan és/vagy részegen), majd megtaláltam az EU központot a susnyásban, és épp a mellette lévő tarot labirintus fordításain morfondíroztam, de mielőtt alávetettem volna magam a fesztiválezotéria mélységeibe, utolértek a barátaim, és inkább adtak még fröccsöt. Pedig lehet, hogy megvilágosodtam volna, bár azért kétlem.

Ehelyett ittunk és mászkáltunk és kétkezes hotdogot ettünk és cipőt vettünk, igaz, ezen a ponton még nekem nem, én csak kinéztem a szépséges rózsaszín kockásat, és utána tipródtam hosszan. Megnéztük a Deftones-t, elmentünk a Borfaluba, és szembesültem vele, hogy a nagyon aranyos lány, akitől az előző fesztiválon pólót vettem (és megengedte, hogy elvigyem próbálni, meg vicces tanácsokat adott) valójában csodálatosan ismerős ismerőse, és akkor egymás nyakába borulva örültünk az előző fesztiválnak. És Sean & Kev derék párosának, bár azt hiszem, őket már szerettem eleget ebben a bejegyzésben, szóval érjék csak be vele.

A Borfalu egyébként vicces volt, három igazi, magyarosch vendéglátóipari egységekben szocializálódott cigányzenész járt körbe a padok között, és bárkinek elhúzták a nótáját – mondjuk azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a metapay évében ez miért érte meg nekik, és mivel hálálta meg művészetüket az értő (vagy olykor simán csak részeg) közönség, mert nem úgy tűnt, hogy a hegedű végébe lenne lecsippantó kis lehúzó rendszer építve. A hosszú asztalt amúgy vidám francia egyetemistákkal osztottuk meg, én olvadozva nosztalgiáztam, miközben a borról értekeztek. Nem mintha értettem volna bármit is, de ezek szerint a rendes brit kiejtés mellett már az igazi franszia is érzelmi rohamokat vált ki belőlem, hjaj, hát már csak meg kéne tanulni valahogy.

Miután megittuk a rendelkezésünkre bocsátott rengeteg bort, mentünk tovább. Út közben elharmadoltunk egy indiait (ételt, nem személyt, és legalább olyan finom volt, mint amilyen drága) a Nagyszínpad hallótávolságán belül, majd mutogattunk és szeleteltünk egy sort a Prodigy-ra, és próbáltuk megkeresni a többi embereket, néha egész sikeresen.

Noizt, Brightot és kis barátaikat a Hilltopnál hagytuk, míg mi elmentünk, és nekem is szereztünk kockás ikercipőt a szigetre kitelepült sportszer boltban. Ez abból a szempontból nem bizonyult jó ötletnek, hogy amikor később a Voltnál tomboltunk, vagy valaki fogta, vagy letettük, és körbeugráltuk, mint valami pogány oltárt – áldoztunk a fogyasztói társadalomnak, és Cipőtáncot jártunk az épp aktuális bálvány előtt, vagy valami hasonló. De az is lehet, hogy épp használható zenék voltak, a szervezetünkben pedig jelentős mennyiségű alkohol.

Innen átvonultunk a Demizsonba, ahol lényegesen rosszabb volt a zene, de az egyik pultos jó barát, sőt, mi több. Páratlan jeleneteknek lehettünk tanúi, például, ahogy az új cipőmet az arcomhoz szorítva vicsorgok (ezt feltehetően akkor épp lelkesedésnek szántam), vagy, ööö, erről az eseményről videófelvétel is készült, de az érintett megkérte, hogy töröljem (szerepelt benne Lady Gaga. Ennyi legyen is elég…). Noiz és Bright, nemzetünk nagy költői helyben rögtönözték a Crazy Town egyetlen és igen túlkoros slágerének magyar változatát (gyere babám, gyere babám, légy a galambom, igaz mátkám, vagy valami hasonló), aztán levezetőnek még zúztunk Pearl Jamre (ALIVE!!!) és Guano Apes-re a szomszédos Lovardában. Én konkrétan nem is hittem volna, hogy még mindig tudok ekkorákat ugrani. Biztos voltam benne, hogy ez a fajta állóképesség rég kihalt belőlem. De nem. A Sziget és a fröccs, vagy csak a nosztalgia még mindig kihozza belőlem (de kell hozzá a társaság is, mert például az amúgy zseniális Fekete Zajon mindig sírás lett az ugrabugra vége, mondjuk ott The Missiont adtak, ami velem szemben simán nem fair).

Aztán már világosodott, néha kiejtettem a zsebemből a fényképezőgépemet a sárba, és bár ugrálni még bőven tudtam, az egyszerű gyalogláshoz már nem volt erőm. Taxira vágyva ballagtunk ki a hídon, Noiz még összefutott egy gólyatáboros ismerősével, aztán Bright a munkahelyére számlázta a taxit, és hazahozott. Ha már szinte szomszédok vagyunk. Valahogy felbotorkáltam a tizedikre, és csak annyiból gyanítom, hogy még volt erőm rendesen megfürödni, hogy reggel nem voltak sárkoloncok a párnámon.

Csak izomláz a nyakamban.

spirit child

Első YouTube videóm valaha is (mondhatni evör), kicsit éles és hideg nekem a hangzás, de sokkal tisztább, mint általában az ilyen felvételeken szokás. Meg is lepődtem jól, hogy milyen ügyes kis gépem van nekem. Néha azért billeg a kép, mert közben mégis táncolni kellett, de hát ez van, sosem voltam az az átgondolt típus... És hideg is volt és éjjel négy és én álmos és némi sok sörök hatása alatt is.

(És természetesen a feltöltés leghosszabb része az volt, hogy találjak egy olyan felhasználói nevet, ami még nem foglalt. Szerintem az első negyvennél simán hazudtak.)