Az ember sosem tudhatja, miben alkot majd maradandót.

Csak a haloványan A és I betűket formáló két virágot terveztem, a napocska régebbi... A és I a képen szereplő hölgy két kislánya, a napocska pedig a férje nevének kezdőbetűjét rejti.
Aztán elgondolkoztam a tündéreken is, mert igazából engem foglalkoztat ez a téma, és egészen biztos vagyok benne, hogy a tündérek nem kedvesek, nem aranyosak, és nagyon örülök, hogy nekem nem kell személyesen találkoznom velük. Anélkül is épp elég kisebbrendűségi komplexusom van, például mert nem tudom rendbe tenni az életemet; úgyhogy csatlakoznék az ipari forradalom előtti népek óvatos, utálattal vegyes gyanakvásához, és inkább távol tartanám magamat az olyan fajzatoktól, akik emberfeletti képességeit a mikrohullámú sütő előtt nem nagyon tudtuk kompenzálni.
A baloldali jelölt például egészen egyértelműen haditündér, bár az arckifejezését elnézve az egyszeri halandók nála ágyútöltelékként sem jöhetnének számba. Az egyszeri halandók áltagminősége egyszerűen... túl... alacsony. Ezen a ponton persze komoly kérdésként merült föl, hogy használna-e egyáltalán ágyút, mocskos kis halandó találmány, piha; de aztán arra jutottam, hogy az ábrázatán is látszik, milyen őszintén célratörő, úgyhogy igen, feltétlenül, minden olyan helyen és helyzetben, ahol az a leghatékonyabb.
De tele van írnivalóval és köddel és reggelente egyre tovább tart, mire kitisztul a tekintetem. Ha elmegyek itthonról, rögtön süt a nap, aztán hazajövök, és rögtön esik az eső;, most már hivatalos, hogy a világmindenség összeesküdött ellenem, vagy azt hiszi, hogy valami skót mocsári növény vagyok, és csak hideg nyirkosságban érzem jól magam.
Persze legalább a vonatjegyem megmaradt, volt nálam némi készpénz - meg hát arról nem is beszélve, hogy épen és elevenen, ami azért sajnos nem mindig evidencia - és mivel aznap este már négy órája elment Budapestre az utolsó vonat, inkább visszamentem a létesítménybe, és belekeveredtem életem első igazán súlyos backstage bulijába. Volt egy olyan pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a megfáradt arcú, rövidnadrágos, kötöttsapkás alak az maga a Mille (a színpadon metálabbnak nézett ki, nna), és hogy ezért ismerőseim fiatalabb korukban hányszor eladták volna a lelküket (akár a bencéseknek, de tán még ferenceseknek is; hát az én ismerőseimnél ezek a csoportosulások álltak a lehetséges lélekügyletek ellenkező végén) mert hogy Krítör meg minden, de én őszinte megilletődés helyett ránéztem a kettővel arrébb támaszkodó valami másik zenészre, és mondtam, hogy abból a zöld izéből én is kérek, és egy időre hozzámn került az abszintos üveg.
Aztán volt egy olyan pillanat is, amikor úgy döntöttem, hogy én most megkeresem az Eluveitie-ben vendégszereplő Pete-et, mert mindenki németül beszél, az akcentusok egész széles skáláján, de számomra mind érthetetlenül, csak ő nem, ő biztos nem, ám ezt később elrontotta azzal, hogy megpróbált feltenni valakinek egy német kérdést, és akkor komolyan sírtam a röhögéstől. Később rájöttem arra, hogy azért egy turnét tényleg nem lehet ép ésszel kibírni, minden este ez van, buszon, kis lyukakban alszik az ember, tiszta zoknikról álmodik, és valójában három hónapig ezt csinálja, kivéve, amikor néha szomorúan maga elé néz, és azt mondja, hogy úgy hiányzik a felesége.