Az ember sosem tudhatja, miben alkot majd maradandót.
Csak a haloványan A és I betűket formáló két virágot terveztem, a napocska régebbi... A és I a képen szereplő hölgy két kislánya, a napocska pedig a férje nevének kezdőbetűjét rejti.
a művészet örök
Ma kaptam fényképeket az első tetoválásról, amit én terveztem.
Az ember sosem tudhatja, miben alkot majd maradandót.
Csak a haloványan A és I betűket formáló két virágot terveztem, a napocska régebbi... A és I a képen szereplő hölgy két kislánya, a napocska pedig a férje nevének kezdőbetűjét rejti.
Az ember sosem tudhatja, miben alkot majd maradandót.
Csak a haloványan A és I betűket formáló két virágot terveztem, a napocska régebbi... A és I a képen szereplő hölgy két kislánya, a napocska pedig a férje nevének kezdőbetűjét rejti.
rossz hír
Vannak helyzetek, amikor a döbbent "de hát nem arról volt szó...?", a zsibbadás, a szédelgés, a sírás után után nem nagyon marad más, csak hogy este be kell rúgni, hátha az legalább egy pár órára kitakarítja a gondolatokat és az elkerülhetetlent.
(De egyébként nem, egyébként ott lapul utána az összes nyomasztó álomban, az éjjel kettőkor felriadásban, a csuromvizesre izzadt pizsamában.)
(De egyébként nem, egyébként ott lapul utána az összes nyomasztó álomban, az éjjel kettőkor felriadásban, a csuromvizesre izzadt pizsamában.)
coraline
Megnéztük a Coraline-t, csodálatos vizuális élmény, és roppant félelmetes is, bár engem a rettegett első jelenet nem ijesztett meg, én annyit varrtam babát életemben, hogy még drótvázas, kék nyulakat is. Akik egyébként mind a hárman ott voltak velem, valamit akartam nekik vázolni délután, és tudtam, hogy csak két program közt kávézva lesz rá időm, és rögtön mondták is, hogy ha gombszemet varrok nekik, akkor letörik a kezem, mert az ilyenkor úgy dukál, de megnyugtattam őket, mert a gombszemekre amúgy sem tudnám ráhúzni az álarcukat (ennek ellenére öltöttem coraline-i ötleteket az ő meséjükbe is, mostanában már az időjárásról is újabb ötleteim támadnak, csak általában nem túl összefüggőek).
A babavarrás tehát nem rémített meg, de aztán a koszosan felbukkanó baba folyamatosan. Azt hiszem, igazából az volt az egyetlen, ami nagyon mgrémített, amúgy még a Másik Anyától sem féltem. De a Coraline-baba, az rosszabb volt, mint a(z éjszaka, ködben, vámíprokkal teli ládákat szállító) hajó, márpedig arról tudjuk, hogy maga a transzcendentális rémület. Persze a Másik Házban történő dolgok is elég ijesztőek voltak, mert odaát mindig éjszaka volt, de ugyanakkor lenyűgözőek is, hah, világító kert repülő szöcske-traktorral, vattacukor-ágyú, mi kellhet még?
Nem olvastam a könyvet, de a film történetének nagyon tetszett a szerkezete, a szép szabályosságok, a mesék törvényei, a hármasságok, az és-egy-a-ráadás, ami megfordít mindent, no meg persze a macska, aki kivételesen nem a boszorkány tartozéka. A különféle szimbólumokba pedig belegondolni is kimerítő.
Egy szó, mint száz: érdemes megnézni, de csak ha nem tartozott alapvető gyermekkori félelmeink közé, hogy anyánk valójában egy rozsdamentes géppók, és meg akar enni minket.
(Lezárásként pedig megjegyezném, hogy a magyar címben szereplő titkos ajtó engem korai szerepjátékos éveimre emlékeztetett, és nem csoda, hogy a felnőttek nem találták, az emberek, mint faj, nem értenek hozzá; a kis fehér kutyára gyakran alkalmazott "gombszemű" becézést pedig kétszer is meggondolom ezután... szerencsére a "gomborrú" maradhat.)
A babavarrás tehát nem rémített meg, de aztán a koszosan felbukkanó baba folyamatosan. Azt hiszem, igazából az volt az egyetlen, ami nagyon mgrémített, amúgy még a Másik Anyától sem féltem. De a Coraline-baba, az rosszabb volt, mint a(z éjszaka, ködben, vámíprokkal teli ládákat szállító) hajó, márpedig arról tudjuk, hogy maga a transzcendentális rémület. Persze a Másik Házban történő dolgok is elég ijesztőek voltak, mert odaát mindig éjszaka volt, de ugyanakkor lenyűgözőek is, hah, világító kert repülő szöcske-traktorral, vattacukor-ágyú, mi kellhet még?
Nem olvastam a könyvet, de a film történetének nagyon tetszett a szerkezete, a szép szabályosságok, a mesék törvényei, a hármasságok, az és-egy-a-ráadás, ami megfordít mindent, no meg persze a macska, aki kivételesen nem a boszorkány tartozéka. A különféle szimbólumokba pedig belegondolni is kimerítő.
Egy szó, mint száz: érdemes megnézni, de csak ha nem tartozott alapvető gyermekkori félelmeink közé, hogy anyánk valójában egy rozsdamentes géppók, és meg akar enni minket.
(Lezárásként pedig megjegyezném, hogy a magyar címben szereplő titkos ajtó engem korai szerepjátékos éveimre emlékeztetett, és nem csoda, hogy a felnőttek nem találták, az emberek, mint faj, nem értenek hozzá; a kis fehér kutyára gyakran alkalmazott "gombszemű" becézést pedig kétszer is meggondolom ezután... szerencsére a "gomborrú" maradhat.)
kora reggeli morfond
Felébredek reggel 3/4 hatkor, húsz percig forgolódom, aztán felkelek, és természetesen miután megittam az első kávét, hirtelen rám tör, hogy most igazán el tudnék aludni, de akkor már nem érdemes.
Aztán azon gondolkozom, hogy megszegjem-e John Scalzi elsődleges tanácsát az íróknak, hogy legyek kedves, mert a kedvesség nekem alapvetően legalább annyira természetem, mint amennyire sikítófrászt kapok tőle, például ha valaki úgy próbál meg kedves lenni hozzám, ahogy nekem épp nem, vagy általában nem, vagy soha a rohadt életben nem esik jól, például ez a legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy hülyeséget beszél hozzám (netán mangával és képregénnyel megtöltött adathordozókat ad nekem, mert azt én biztos szeretem; megragadnám az alkalmat, hogy ismételten kifejtsem, NEM, belőlem a kerek fejű, levesfazék szemű androgünök és a nyolcvanas évek szuperhőseinek vizuális világa legtöbbször a halk vinnyogás és az erős menekülési kényszer közti reakciókat váltja ki, tehát aki ilyenekkel támad le, az számítson rá, hogy onnantól pár évig rá is halk vinnyogással és erős menekülési kényszerrel reagálok), szóval ha valaki úgy próbál kedves lenni hozzám, amin épp a magam kis szubjektív rögeszméi szerint úgy felbaszom az agyamat, hogy még másnap hajnalban is felriadok, és álmatlanul anyázok, akkor azzal nekem kedvesnek kell-e lennem, ahogy John Scalzi tanácsolja, vagy sem.
Elvégre John Scalzi mégis csak jó író, biztos igaza van.
Aztán arra jutottam, hogy én meg nem vagyok jó író, sőt, író sem, mert akkor legalábbis írnék, és ennek mostanában nem adtam túl sok tanújelét.
Úgyhogy kitűztem a csalánt és megittam még egy bögre kávét.
Aztán elgondolkoztam a tündéreken is, mert igazából engem foglalkoztat ez a téma, és egészen biztos vagyok benne, hogy a tündérek nem kedvesek, nem aranyosak, és nagyon örülök, hogy nekem nem kell személyesen találkoznom velük. Anélkül is épp elég kisebbrendűségi komplexusom van, például mert nem tudom rendbe tenni az életemet; úgyhogy csatlakoznék az ipari forradalom előtti népek óvatos, utálattal vegyes gyanakvásához, és inkább távol tartanám magamat az olyan fajzatoktól, akik emberfeletti képességeit a mikrohullámú sütő előtt nem nagyon tudtuk kompenzálni.
Ennek megfelelően majdnem kijelentettem, hogy én határozottan nem rajzolok tündéreket, de aztán eszembe jutott, hogy mégis, csak általában démonoknak titulálom őket, abban a görög eredetitől közepesen elrugaszkodott felfogásban, hogy nem feltétlenül gonoszak, nem feltétlenül jók, de ne játsszunk velük, mert feltétlenül veszedelmesek.
A baloldali jelölt például egészen egyértelműen haditündér, bár az arckifejezését elnézve az egyszeri halandók nála ágyútöltelékként sem jöhetnének számba. Az egyszeri halandók áltagminősége egyszerűen... túl... alacsony. Ezen a ponton persze komoly kérdésként merült föl, hogy használna-e egyáltalán ágyút, mocskos kis halandó találmány, piha; de aztán arra jutottam, hogy az ábrázatán is látszik, milyen őszintén célratörő, úgyhogy igen, feltétlenül, minden olyan helyen és helyzetben, ahol az a leghatékonyabb.
Aztán persze eszembe jutott a szőke (bocsánat, aranyhajú) Niamh, és hogy ő hivatalosan is tündér, sőt, tündérkirálynő, de őt eleve csak azért rajzoltam le, mert koncepcionálisan nem nagyon lehetett kihagyni. Amúgy ő sem egy kedves asszonyság, férfiakat csábít el a kötelességük mellől, aztán nem vigyáz a kutyájukra, és ráadásul egyes rágalmak szerint elrabolja az Ifjúság Szigetén innen élő tündérek összes gyermekét is (ez manapság jóval nagyobb felháborodást okozna, a büntetőjogi következményekről nem is szólva).
Mellesleg hosszabb ideje tervezem egy fél-ifjúsági tündérmese összeeszkábálását (attól eltekintve, hogy nem vagyok író, mert akkor legalábis írnék), de az ottani tündéreket meg sem kísérelném lerajzolni. Igaz, a többségük nagyon ellenszenves, úgyhogy legalább azon nem pánikolnék, hogy nem lesznek elég éterikusan bűbájlatosak, és hogy senkit sem támad majd meg láttukra az az ellenállhatatlan késztetés, hogy azonnal új Loreena McKennit életművet alkosson (hála a magasságosnak), de nem rajzolom le őket akkor sem.
Aztán meg egyszer úgyis biztos készítek majd aranyos kis tünciket is, de ez még nem holnap lesz, holnap takarítanom kell és ügyet intéznem.
Aztán azon gondolkozom, hogy megszegjem-e John Scalzi elsődleges tanácsát az íróknak, hogy legyek kedves, mert a kedvesség nekem alapvetően legalább annyira természetem, mint amennyire sikítófrászt kapok tőle, például ha valaki úgy próbál meg kedves lenni hozzám, ahogy nekem épp nem, vagy általában nem, vagy soha a rohadt életben nem esik jól, például ez a legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy hülyeséget beszél hozzám (netán mangával és képregénnyel megtöltött adathordozókat ad nekem, mert azt én biztos szeretem; megragadnám az alkalmat, hogy ismételten kifejtsem, NEM, belőlem a kerek fejű, levesfazék szemű androgünök és a nyolcvanas évek szuperhőseinek vizuális világa legtöbbször a halk vinnyogás és az erős menekülési kényszer közti reakciókat váltja ki, tehát aki ilyenekkel támad le, az számítson rá, hogy onnantól pár évig rá is halk vinnyogással és erős menekülési kényszerrel reagálok), szóval ha valaki úgy próbál kedves lenni hozzám, amin épp a magam kis szubjektív rögeszméi szerint úgy felbaszom az agyamat, hogy még másnap hajnalban is felriadok, és álmatlanul anyázok, akkor azzal nekem kedvesnek kell-e lennem, ahogy John Scalzi tanácsolja, vagy sem.
Elvégre John Scalzi mégis csak jó író, biztos igaza van.
Aztán arra jutottam, hogy én meg nem vagyok jó író, sőt, író sem, mert akkor legalábbis írnék, és ennek mostanában nem adtam túl sok tanújelét.
Úgyhogy kitűztem a csalánt és megittam még egy bögre kávét.
Aztán elgondolkoztam a tündéreken is, mert igazából engem foglalkoztat ez a téma, és egészen biztos vagyok benne, hogy a tündérek nem kedvesek, nem aranyosak, és nagyon örülök, hogy nekem nem kell személyesen találkoznom velük. Anélkül is épp elég kisebbrendűségi komplexusom van, például mert nem tudom rendbe tenni az életemet; úgyhogy csatlakoznék az ipari forradalom előtti népek óvatos, utálattal vegyes gyanakvásához, és inkább távol tartanám magamat az olyan fajzatoktól, akik emberfeletti képességeit a mikrohullámú sütő előtt nem nagyon tudtuk kompenzálni.Ennek megfelelően majdnem kijelentettem, hogy én határozottan nem rajzolok tündéreket, de aztán eszembe jutott, hogy mégis, csak általában démonoknak titulálom őket, abban a görög eredetitől közepesen elrugaszkodott felfogásban, hogy nem feltétlenül gonoszak, nem feltétlenül jók, de ne játsszunk velük, mert feltétlenül veszedelmesek.
A baloldali jelölt például egészen egyértelműen haditündér, bár az arckifejezését elnézve az egyszeri halandók nála ágyútöltelékként sem jöhetnének számba. Az egyszeri halandók áltagminősége egyszerűen... túl... alacsony. Ezen a ponton persze komoly kérdésként merült föl, hogy használna-e egyáltalán ágyút, mocskos kis halandó találmány, piha; de aztán arra jutottam, hogy az ábrázatán is látszik, milyen őszintén célratörő, úgyhogy igen, feltétlenül, minden olyan helyen és helyzetben, ahol az a leghatékonyabb.Aztán persze eszembe jutott a szőke (bocsánat, aranyhajú) Niamh, és hogy ő hivatalosan is tündér, sőt, tündérkirálynő, de őt eleve csak azért rajzoltam le, mert koncepcionálisan nem nagyon lehetett kihagyni. Amúgy ő sem egy kedves asszonyság, férfiakat csábít el a kötelességük mellől, aztán nem vigyáz a kutyájukra, és ráadásul egyes rágalmak szerint elrabolja az Ifjúság Szigetén innen élő tündérek összes gyermekét is (ez manapság jóval nagyobb felháborodást okozna, a büntetőjogi következményekről nem is szólva).
Mellesleg hosszabb ideje tervezem egy fél-ifjúsági tündérmese összeeszkábálását (attól eltekintve, hogy nem vagyok író, mert akkor legalábis írnék), de az ottani tündéreket meg sem kísérelném lerajzolni. Igaz, a többségük nagyon ellenszenves, úgyhogy legalább azon nem pánikolnék, hogy nem lesznek elég éterikusan bűbájlatosak, és hogy senkit sem támad majd meg láttukra az az ellenállhatatlan késztetés, hogy azonnal új Loreena McKennit életművet alkosson (hála a magasságosnak), de nem rajzolom le őket akkor sem.
Aztán meg egyszer úgyis biztos készítek majd aranyos kis tünciket is, de ez még nem holnap lesz, holnap takarítanom kell és ügyet intéznem.
nátha
Csak közben betegedtem is meg is, például egy napot úgy, ahogy volt, átaludtam, és ettől hasznavehetetlennek éreztem magam, azt hiszem, szigorúan véve persze az is voltam, de a NeoCitran rám rosszabbul hat, mint a baseball ütő, és bár a fejem nem fáj tőle, szédelegni tovább szédelgek utána.
Ez azért nem akadályozott meg abban, hogy pénteken Búvárzenekarék törzshelyén sört és whiskey-t, szombaton fonológ barátnémnál bort, lazacsalátát, tiramisut és csokis süteményeket vegyek magamhoz. Valószínűleg nem használt a lázamnak, hogy mindkét esetben sokat gyalogoltam utána az éjszakai fagyban, de így jár, akinek vannak még barátai.
Álmomban mostanában rendszeresen világot kell megmentenem, néha egy nap több generáció képviseletében is, mitológiai állatban egyszarvú lettem (remélem, már nem kötelező betartani azt az idejét múlt kikötést a szüzekkel, máskülönben kivel fogok én sörözni) (arról nem is beszélve, hogy önmeghasonulnék), néha rajzolok, de dolgoznom is többet kellene.
És van még fréziám, liliomom, lázam. Több, mint a felének örülök. Az élet szép.
Ez azért nem akadályozott meg abban, hogy pénteken Búvárzenekarék törzshelyén sört és whiskey-t, szombaton fonológ barátnémnál bort, lazacsalátát, tiramisut és csokis süteményeket vegyek magamhoz. Valószínűleg nem használt a lázamnak, hogy mindkét esetben sokat gyalogoltam utána az éjszakai fagyban, de így jár, akinek vannak még barátai.
Álmomban mostanában rendszeresen világot kell megmentenem, néha egy nap több generáció képviseletében is, mitológiai állatban egyszarvú lettem (remélem, már nem kötelező betartani azt az idejét múlt kikötést a szüzekkel, máskülönben kivel fogok én sörözni) (arról nem is beszélve, hogy önmeghasonulnék), néha rajzolok, de dolgoznom is többet kellene.
És van még fréziám, liliomom, lázam. Több, mint a felének örülök. Az élet szép.
szent patrik napja
Túl volnánk ezen is... és a fényképek alapján nagyon örülök, hogy csak a nagybátyámnál volt gép, és más nem örökítette meg a fejemet. De nagyon jó volt, és köszönet mindenkinek még egyszer, a segítségért, a biztatásért, a lelkesedésért, és azért, hogy / ha eljött. Jó volt látni titeket! Most pedig (mivel az amerikai népdal is megmondhassa, Szent Patrik napján mindenki "ojris") igaz, kelta lelkülettel ledöntök egy adag whiskey-t, és közben a Spancil Hill-t énekelgetem.
Majd meg még összeszedem a gondolataimat és a képeket, és akkor írok bővebben is.
Majd meg még összeszedem a gondolataimat és a képeket, és akkor írok bővebben is.
készülődtem is
Insane hathatós és életmentő segítségével aztán eljutottak a képek a könyvtárba, sőt, a falra is fölkerültek (időnként ugyan felvetettem, hogy én is hajlandó vagyok felmászni a létrára, de nem hagyta; a világ nagyon szerencsés, mert nekem még mérőtárgyakkal a kezemben sem sikerült volna szimmetrikusan elrendezni a képeket tartó damilokat, ebben egészen biztos vagyok), most már csak attól rettegek, hogy valamelyik függesztés (a damil, a horog, vagy a kép hátán az ellendarab) megsemmisül, és reggelre mindenüt öngyilkos képek hevernek majd, saját üveglapjuk által szilánkokra metszve, papírsikolyuk még ott visszhangzik majd a könyvtár falai között, és a könyvek rettegve bújnak össze a végtelen polcokon.
Izé, az ugye hiba, hogy mindez egy mondat volt?
Izé, az ugye hiba, hogy mindez egy mondat volt?
készülődöm
Természetesen sikerült belelépnem az egyik keret üveglapjába, szerencsére abba, amiből volt egy tartalék (három kellett, de párosával adták) és szerencsére nem vágta el a lábamat, de azért most már kicsit unok mindenféle papírlapokkal ügyetlenkedni. És fogalmam sincs, hogy fogom holnap elvinni a képeket a könyvtárba, mert nehezek ám, rohadt nehezek, haza is csak úgy tudtam elcipelni azt a ronda sok keretet, hogy közben megálltam egyszer palacsintát enni.
Aztán teltek, múltak az órák, és csomagolás közben sikeresen összetörtem a pótkeretet is, át kellett gondolnom és szerveznem, mi hogy legyen, mert nem-nem-és-nem akarok visszamenni még keretet venni.
De egyébként szépek meg minden, igaz, felirat még nincs hozzájuk, meg nem is tudom, azt hogy akarom, de hát még majdnem egy fél napom van, mielőtt feltesszük.
Aztán teltek, múltak az órák, és csomagolás közben sikeresen összetörtem a pótkeretet is, át kellett gondolnom és szerveznem, mi hogy legyen, mert nem-nem-és-nem akarok visszamenni még keretet venni.
De egyébként szépek meg minden, igaz, felirat még nincs hozzájuk, meg nem is tudom, azt hogy akarom, de hát még majdnem egy fél napom van, mielőtt feltesszük.
az én fejem nem rendezőpályaudvar, hanem roncstelep
De tele van írnivalóval és köddel és reggelente egyre tovább tart, mire kitisztul a tekintetem. Ha elmegyek itthonról, rögtön süt a nap, aztán hazajövök, és rögtön esik az eső;, most már hivatalos, hogy a világmindenség összeesküdött ellenem, vagy azt hiszi, hogy valami skót mocsári növény vagyok, és csak hideg nyirkosságban érzem jól magam.Szereztem egy napsárga virágot az ablakomba, nem nárcisz, és így, hogy csak egy cserépben kuporog a három tő, olyan magányosnak tűnik, de ahhoz azért világválság van, hogy én beültessem a három méter hosszú ablakpárkányomat, és különben is, elhervad a virág, eliramilk az élet, én meg biztos elfelejteném gondosan eltenni és újra kiültetni a kis jácint-krókusz-nárcisz-nősziromhagymácskákat.
Rohangászás van, képnyomtatás, szakkifejezés-keresés, darázsfészek vaníliaöntettel, fűszeres muffin, béke-gyros, rumos tea, juhtúrós pogácsa és új-zélandi báránysült. Ennek egy része nagyon nyűgösítő és nehéz, a másik része viszont jó, és nem csak azért, mert igazi haspók vagyok (ellenben a hamis haspókokkal). Rettentő dolgokat tudok meg, ennek egy jelentős részét azonnal elfelejtem (albetét), egy része érdekes (a brit kommandósok kézikönyve szerint jobb híján használt, még nedves teafilterrel kell átkenni a szúnyogcsípéseket), és/de annyira akadnak egymással a gondolataim, hogy elkezdtem dadogni (vagy legalábbis jobban, mint valaha, pedig sosem voltam a világos önkifejezés bajnoka), továbbá nincs itthon kávé.
Persze előfordulhat, hogy egyszer majd az agyamat is visszaszerzem, és írok értelmeseket, de addig bemutatom a nyuszikat, akik közül háromnak van már álarca, és egynek igazi is, ezzel kb. 21%-ra kúszott fel az állapotjelző csík. De egyszer majd kész lesz a csodálatos bábképregény is, és akkor rettegni fog az egész világ, az időigényét elnézve könnyen meglehet, hogy valójában erre akartak figyelmeztetni minket a maják.
ez van
Mióta szebesültem vele, hogy az, hogy lelkem mélyén mindig is a nagymosással azonosítottam az esős, de földillatú napokat, igazából csak egy tolkienita csökevény, és Aranymag mosása miatt kellett a négy hobbitnak pihenőnapot tartania Bombadil Toma hajlékában (amit én már csak a menü miatt sem bántam volna; foszlós, friss kenyér, vaj és méz... ...mmm) szóval azóta még jobban szeretem az ilyen időt. De egyszerre legfeljebb egy napot; mostanra már megint fényhiányom van.
Történtek olyanok, hogy: kocsmáztunk Minden Rénszarvasok Urával és Úrnőjével. Megnéztük, amint Jet Li Névtelen Hős. Kocsmáztunk edzés után. (És fényképezkedtünk avar sisakban.) Megnéztük, amint az Őrzőket senki sem őrzi. Idegeskedtem. Sokat. Fájt a fejem. Sokat.
És azon gondolkozom, hogy miért csak tulipánokat lehet kapni, amikor én nárciszokat akarok felsorakoztatni az ablakpárkányomra.
Történtek olyanok, hogy: kocsmáztunk Minden Rénszarvasok Urával és Úrnőjével. Megnéztük, amint Jet Li Névtelen Hős. Kocsmáztunk edzés után. (És fényképezkedtünk avar sisakban.) Megnéztük, amint az Őrzőket senki sem őrzi. Idegeskedtem. Sokat. Fájt a fejem. Sokat.
És azon gondolkozom, hogy miért csak tulipánokat lehet kapni, amikor én nárciszokat akarok felsorakoztatni az ablakpárkányomra.
virág- és világléptékű terveim
A Srakker azt mondta, hogy ne vegyek törpe nárciszt, bár jön a tavasz, "mert ha szakállt növeszt, és elkezd fémek után bányászni a nappali padlózatában, akkor már minden elveszett", és azt fogja mondani, hogy "fel van dolgozva, és elég hitvány, arrr! És most sört!", amikor morcosan kicsillézi a rézkábelt a falból; de egyszerűen virág(os mező )hiányom van. Ezen kívül néha úgy érzem, hogy az életemben nincs egy nyugodt csücsök, és dolgokat kéne csinálnom, ami alapvetően ellenkezik a (mostanában igencsak csökkent) képességeimmel, megint elbizonytalanodtam az életben úgy alapvetően.
Valamint azon gondolkozom, hogy ha befejeztem ezt a könyvet, amit már az ősidők óta fordítok meglehetősen ereménytelenül, jutalmul befizetem magam egy nemzetközi, online TEFL tanfolyamra, és nemzetközileg kompatibilis angoltanár leszek. Ha már magyar tanári diplomám amúgy sincs. És aztán elmegyek apró japán gyerekeket tanítani, vagy filippínó üzletembereket, vagy... Valami. (Persze ez sokban függ attól is, hogyan alakulnak majd a különféle (tavaly nyáron leadott) munkáimért a pénzek, no meg a függőben lévő adósságaim. Én... pénzügyileg... annyira alkalmatlan vagyok egy csekkfeladásra is.)
Valamint azon gondolkozom, hogy ha befejeztem ezt a könyvet, amit már az ősidők óta fordítok meglehetősen ereménytelenül, jutalmul befizetem magam egy nemzetközi, online TEFL tanfolyamra, és nemzetközileg kompatibilis angoltanár leszek. Ha már magyar tanári diplomám amúgy sincs. És aztán elmegyek apró japán gyerekeket tanítani, vagy filippínó üzletembereket, vagy... Valami. (Persze ez sokban függ attól is, hogyan alakulnak majd a különféle (tavaly nyáron leadott) munkáimért a pénzek, no meg a függőben lévő adósságaim. Én... pénzügyileg... annyira alkalmatlan vagyok egy csekkfeladásra is.)
alan lee és john howe akár le is mondhat
Mert hát van Justin Gerard és ó, ő fest a világon a legszebbeket. Most épp Bilbó hobbit kalandjait illusztrálja önszorgalomból, de festett Beowulfot is, és Sir Lancelot úgyszint ecsetvégre került - szóval sikerült összefoglalnia azt a három dolgot, amit én a legjobban szeretek, talán még ha mirelit meggyet is festene párat, akkor teljesen tökéletes lenne. (Így is teljesen tökéletes.) És még ír is arról, amit fest, és általában nagyon okosakat, máskor meg nagyon vicceseket, és amúgy (mint az a "kedves anyuka, Grendi már megint rosszalkodott a délutáni pihenő alatt" témájú bejegyzésnél látszik) pofátlanul fiatal és jóképű, ah, szeretnék tizenhat éves lenni, és ártatlanul szerelmes.
skótok, a történelmi-népi kesergős és a drogos-kócos hippi fajtából
Egyszer még kamaszkorom hajnalán, amikor késő éjszakánként kazettás magnóval randalíroztam a rádióadások között, felvettem ezt az egész lemezt, aztán valaki elkérte (mert Battlefield Band volt a túloldalán, és valamiért azt mi fontosnak éreztük) (emiatt éreztük fontosnak; kesergős skótság a skót nép keservéről, tulajdonképp tizennyolc éve kívülről tudom, az ír borongások csúfosan le vannak maradva) és sosem adta vissza, és azóta nincs nekem Donovan az én adathordozóimon, és ez igen helytelen.
De mesét olvasni azért akkor is csak erre kell.
De mesét olvasni azért akkor is csak erre kell.
a lelkiismeretem, az
Az elmúlt napokban többször is azon kaptam magam, hogy minden létező blogra kattintgatok, hátha frissült az elmúlt másfél percben, de nem, és utána elfogott a lelkiismeret nagy furdalása, hogy én sem írok soha semmit, pedig. Pedig úgy igazán nincs is miről, mármint amiken mostanában gondolkozom, azt minek írjam le, már így is törölték linkemet azért, mert nyomasztó vagyok (vagy valami, vagy unalmas), és igen, tessék sajnálni, vagy meghívni sörre vagy tejszínhabos forró csokira, de semmiképp sem egyszerre mindkettőre, bár akkor meg tényleg lenne okom nyavalyogni.
A nyuszik egyébként egy bábképregény tervezett szereplői, kilencen lesznek, vagy heten, de inkább mégis kilencen, vagy mégis heten. Nagyon szeretik a black metalt, mert pingvinek közt nevelkedtek a Macquarie szigeten, bár később kiették őket az aljnövényzetből. (Lehet, hogy lesz egy epizód, ahol nyakkendő helyett albatroszt kötnek, no bleeding flavour, de az is lehet, hogy inkább nem).
Meg ezt hallgatom, mert a szívem mélyén hippi vagyok, vagy legalábbis elvonási tüneteim vannak virágos nyári mezőre.
A nyuszik egyébként egy bábképregény tervezett szereplői, kilencen lesznek, vagy heten, de inkább mégis kilencen, vagy mégis heten. Nagyon szeretik a black metalt, mert pingvinek közt nevelkedtek a Macquarie szigeten, bár később kiették őket az aljnövényzetből. (Lehet, hogy lesz egy epizód, ahol nyakkendő helyett albatroszt kötnek, no bleeding flavour, de az is lehet, hogy inkább nem).
Meg ezt hallgatom, mert a szívem mélyén hippi vagyok, vagy legalábbis elvonási tüneteim vannak virágos nyári mezőre.
de miért ráz a hideg, ha nem vagyok lázas
Ma egész nap olyan érzésem volt, mintha véletlenül egy WarCraftIII pályára tévedtem volna, folyamatosan szakadt a hó, minden szürke volt, halott ágak göcsörtösködtek az égre fel, és szerintem még pár buzgó zombit is láttam valahol a körúttól nem messze, (elvégre minden tisztességes northrendi pályán akadt pár élőhalott támaszpont). Már csak a brutálisan hatékony Arthas és pár jól megrakott aranybánya hiányzott, különösen az utóbbi, ehhez a sok ügyintézéshez jól jött volna (és a Paladin / Death Knight testőrség is hasznos lett volna).
Vasárnap aztán Edem belehangolta a monitorral kompatibilis videókártyát és az új vinyót a gépembe, mindkettő courtesy of Métely , úgyhogy megint nincs mesterségesen kövérítve a világ, és ráadásul végre valahol el fog férni a Wagner opera is, és végre meg fogom tudni hallgatni egyben mind a négy órányit, vagy kifolyik az agyam a fülemen, állítólag Wagner esetében ez is egy teljesen elképzelhető kifejlet.
Azt meg még nem is írtam, hogy múlt héten voltam önvédekezni, és elfáradtam a végére teljesen, utána levezetőnek aztán sok söröskorsót emelgettünk, és ezt fogjuk ebben a sorrendben tenni legközelebb is, ez ilyen komplex edzésterv, és nekem tetszik.
És még azt sem, hogy hastáncolni is voltam ám már háromszor, és soha többé nem lesz ismeretlen kifejezés számomra a csípőtolás, a csípőlökés és a csípőejtés, és egy idővel talán majd véghez is tudom vinni őket, aztán még idővel talán majd szépen, netán csábosan is. És ez olyan igazán hangulatos női hely, tükörrel és fátylakkal és színes és csillogós és libegős és fényes és zenés és... ...igaz, itt utána nem megyünk sörözni, már csak azért sem, mert az hogy megtörné a hangulatot; itt a szünetben iszunk színes, fényes, csillogós kis teákat.
Vasárnap aztán Edem belehangolta a monitorral kompatibilis videókártyát és az új vinyót a gépembe, mindkettő courtesy of Métely , úgyhogy megint nincs mesterségesen kövérítve a világ, és ráadásul végre valahol el fog férni a Wagner opera is, és végre meg fogom tudni hallgatni egyben mind a négy órányit, vagy kifolyik az agyam a fülemen, állítólag Wagner esetében ez is egy teljesen elképzelhető kifejlet.
Azt meg még nem is írtam, hogy múlt héten voltam önvédekezni, és elfáradtam a végére teljesen, utána levezetőnek aztán sok söröskorsót emelgettünk, és ezt fogjuk ebben a sorrendben tenni legközelebb is, ez ilyen komplex edzésterv, és nekem tetszik.
És még azt sem, hogy hastáncolni is voltam ám már háromszor, és soha többé nem lesz ismeretlen kifejezés számomra a csípőtolás, a csípőlökés és a csípőejtés, és egy idővel talán majd véghez is tudom vinni őket, aztán még idővel talán majd szépen, netán csábosan is. És ez olyan igazán hangulatos női hely, tükörrel és fátylakkal és színes és csillogós és libegős és fényes és zenés és... ...igaz, itt utána nem megyünk sörözni, már csak azért sem, mert az hogy megtörné a hangulatot; itt a szünetben iszunk színes, fényes, csillogós kis teákat.
káosz bécsben
Az úgy volt, hogy a Westbahnhofnál a lépcsőn lefelé igyekezve még meg volt mindenem, aztán a Gasometernél már egy útlevelem és egy hitelkártyám is hiányzott, az viszont nem, hogy ezután rohangálhattam a szállingózó hóesésben és a sűrű fagyban az angolul nem igazán beszélő osztrák tisztviselők között.
Persze legalább a vonatjegyem megmaradt, volt nálam némi készpénz - meg hát arról nem is beszélve, hogy épen és elevenen, ami azért sajnos nem mindig evidencia - és mivel aznap este már négy órája elment Budapestre az utolsó vonat, inkább visszamentem a létesítménybe, és belekeveredtem életem első igazán súlyos backstage bulijába. Volt egy olyan pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a megfáradt arcú, rövidnadrágos, kötöttsapkás alak az maga a Mille (a színpadon metálabbnak nézett ki, nna), és hogy ezért ismerőseim fiatalabb korukban hányszor eladták volna a lelküket (akár a bencéseknek, de tán még ferenceseknek is; hát az én ismerőseimnél ezek a csoportosulások álltak a lehetséges lélekügyletek ellenkező végén) mert hogy Krítör meg minden, de én őszinte megilletődés helyett ránéztem a kettővel arrébb támaszkodó valami másik zenészre, és mondtam, hogy abból a zöld izéből én is kérek, és egy időre hozzámn került az abszintos üveg.
Aztán volt egy olyan pillanat is, amikor úgy döntöttem, hogy én most megkeresem az Eluveitie-ben vendégszereplő Pete-et, mert mindenki németül beszél, az akcentusok egész széles skáláján, de számomra mind érthetetlenül, csak ő nem, ő biztos nem, ám ezt később elrontotta azzal, hogy megpróbált feltenni valakinek egy német kérdést, és akkor komolyan sírtam a röhögéstől. Később rájöttem arra, hogy azért egy turnét tényleg nem lehet ép ésszel kibírni, minden este ez van, buszon, kis lyukakban alszik az ember, tiszta zoknikról álmodik, és valójában három hónapig ezt csinálja, kivéve, amikor néha szomorúan maga elé néz, és azt mondja, hogy úgy hiányzik a felesége.
De most már legalább egész (negyed)hiteles turnéjelenetekt tudnék írni, és ez is valami.
Később az utcán Primordial és Amorphis pulóveres részegek hívtak meg véletlenszerűen sült virslit enni, és teljesen megdöbbentek, hogy de hát én is a koncerten voltam, csak akkor hitték el, amikor megmutattam a pecsétet a kezemen (hja, a Fenevad jele, vagy mi), és akkor annyira örültek, hogy ecetes paprikát is vettek nekem a virsli mellé. Utána ők hazamentek, én meg eljutottam egy rockkocsmába (ahol az Antimatter különféle felállásai szoktak akusztikuskodni), és táncoltam Nine Inch Nails-re és The Sisters of Mercy-re, és újabb lelkes Kreator rajongók akartak meghívni sült virslit enni, ezt azt hiszem, ilyen bécsi szokás, nekem jobban bejön, mint a dubliniak a sértődés határáig fokozódó "but I know you want my Irish loving"-ja, ez megfigyeléseim alapján akkor is elkerülhetetlen, ha józanul, ásványvizesl palackkal a kezemben állok, biztos valami népnemzeti kötelesség, hogy Dublinban minden turistának ajánlatot kell tenni, különben azt hiszi még, hogy nem szeretik. Szóval még egy adag sült virsli azért sok lett volna, úgyhogy inkább kiballagtam az állomásra, és aztán egy idő után felszálltam a nagyon kegyetlenül hiper vonatra, amin tíz ülésenként kis képernyő mutatta az aktuális sebességet, csak fűtés nem volt, úgyhogy a teljes utazóközönség télikabátban dideregte végig a háromórás utat. És az osztrák nyugdíjasok nagyon üvöltöttek. Én meg félálomban arra gondoltam, hogy "igen, amikor valakinek megkéred a kezét, akkor abban az is benne van, hogy negyven év múlva kucsmás varanggyá változik ... de persze ha még ilyenkor is királyfinak érzed magad egyetlen csókjától, akkor semmi baj, meg részemről amúgy sem", és hogy azért az lehet, hogy kicsinyes és gond, de engem zavarna, ha a közvetlen hozzátartozóimnak önálló rendszertani nevet kéne alkotni.
És most mehetek rendőrségre és bankba és okmányirodába és aludni is, mert azt csak a vonaton sikerült (télikabátban, amikor az osztrák nyugdíjasok nem üvöltöttek annyira).
Persze legalább a vonatjegyem megmaradt, volt nálam némi készpénz - meg hát arról nem is beszélve, hogy épen és elevenen, ami azért sajnos nem mindig evidencia - és mivel aznap este már négy órája elment Budapestre az utolsó vonat, inkább visszamentem a létesítménybe, és belekeveredtem életem első igazán súlyos backstage bulijába. Volt egy olyan pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a megfáradt arcú, rövidnadrágos, kötöttsapkás alak az maga a Mille (a színpadon metálabbnak nézett ki, nna), és hogy ezért ismerőseim fiatalabb korukban hányszor eladták volna a lelküket (akár a bencéseknek, de tán még ferenceseknek is; hát az én ismerőseimnél ezek a csoportosulások álltak a lehetséges lélekügyletek ellenkező végén) mert hogy Krítör meg minden, de én őszinte megilletődés helyett ránéztem a kettővel arrébb támaszkodó valami másik zenészre, és mondtam, hogy abból a zöld izéből én is kérek, és egy időre hozzámn került az abszintos üveg.
Aztán volt egy olyan pillanat is, amikor úgy döntöttem, hogy én most megkeresem az Eluveitie-ben vendégszereplő Pete-et, mert mindenki németül beszél, az akcentusok egész széles skáláján, de számomra mind érthetetlenül, csak ő nem, ő biztos nem, ám ezt később elrontotta azzal, hogy megpróbált feltenni valakinek egy német kérdést, és akkor komolyan sírtam a röhögéstől. Később rájöttem arra, hogy azért egy turnét tényleg nem lehet ép ésszel kibírni, minden este ez van, buszon, kis lyukakban alszik az ember, tiszta zoknikról álmodik, és valójában három hónapig ezt csinálja, kivéve, amikor néha szomorúan maga elé néz, és azt mondja, hogy úgy hiányzik a felesége.De most már legalább egész (negyed)hiteles turnéjelenetekt tudnék írni, és ez is valami.
Később az utcán Primordial és Amorphis pulóveres részegek hívtak meg véletlenszerűen sült virslit enni, és teljesen megdöbbentek, hogy de hát én is a koncerten voltam, csak akkor hitték el, amikor megmutattam a pecsétet a kezemen (hja, a Fenevad jele, vagy mi), és akkor annyira örültek, hogy ecetes paprikát is vettek nekem a virsli mellé. Utána ők hazamentek, én meg eljutottam egy rockkocsmába (ahol az Antimatter különféle felállásai szoktak akusztikuskodni), és táncoltam Nine Inch Nails-re és The Sisters of Mercy-re, és újabb lelkes Kreator rajongók akartak meghívni sült virslit enni, ezt azt hiszem, ilyen bécsi szokás, nekem jobban bejön, mint a dubliniak a sértődés határáig fokozódó "but I know you want my Irish loving"-ja, ez megfigyeléseim alapján akkor is elkerülhetetlen, ha józanul, ásványvizesl palackkal a kezemben állok, biztos valami népnemzeti kötelesség, hogy Dublinban minden turistának ajánlatot kell tenni, különben azt hiszi még, hogy nem szeretik. Szóval még egy adag sült virsli azért sok lett volna, úgyhogy inkább kiballagtam az állomásra, és aztán egy idő után felszálltam a nagyon kegyetlenül hiper vonatra, amin tíz ülésenként kis képernyő mutatta az aktuális sebességet, csak fűtés nem volt, úgyhogy a teljes utazóközönség télikabátban dideregte végig a háromórás utat. És az osztrák nyugdíjasok nagyon üvöltöttek. Én meg félálomban arra gondoltam, hogy "igen, amikor valakinek megkéred a kezét, akkor abban az is benne van, hogy negyven év múlva kucsmás varanggyá változik ... de persze ha még ilyenkor is királyfinak érzed magad egyetlen csókjától, akkor semmi baj, meg részemről amúgy sem", és hogy azért az lehet, hogy kicsinyes és gond, de engem zavarna, ha a közvetlen hozzátartozóimnak önálló rendszertani nevet kéne alkotni.
És most mehetek rendőrségre és bankba és okmányirodába és aludni is, mert azt csak a vonaton sikerült (télikabátban, amikor az osztrák nyugdíjasok nem üvöltöttek annyira).
mi van, ha soha többé nem lesz kedvem írni ide?
Végre süt a nap;
és ilyenkor jó.
Máskor mindig nyűgös vagyok.
és ilyenkor jó.
Máskor mindig nyűgös vagyok.
szót kér, csak annyit mondana, hogy most már unja
Sejthettem volna, hogy valami nem stimmel a mai nappal, a reggelimmel kis híján sikerült felgyújtanom a lakást, aztán kikergettem a füstfelhőket, de délután és azt követően sosem világosodott meg többé a monitorom, anélkül pedig elég érdekes és merész dolog lesz dolgozni (vakon megnyitok valami programot, oszt' szöszmötölgetek benne), szóval azon merengek, hogy még kész szerencse, bár nem hittem, hogy ilyenem is van néha, hogy több hét kihagyás után épp tegnap mentettem át a fordítást a pendrive-omra, mert bár ugye az adatok szerencsére nem semmisültek meg, legalábbis feltehetően csak a monitor sötét, a gép morog, ahogy kell, de most baromi nehézkes lesz levakarnom azt a sok mindent az én bölcsész képességeimmel a vinyóról; szóval a világ meg hagyjonmárbékibe, és nem lehetne-e, hogy tényleg, nem akarok monitort venni, whiskey-t akarok venni, és bekúszni az asztal alá, ír kesergőket énekelni, vagy valami olyasmit, amitől legalább a csinosabb arculatát mutatja ez az utálatos, szürke tél.
Egyébként tegnap kiválót kávéztunk és söröztünk, szóval azért nincs még veszve minden, csak nyűgös vagyok, és süssön ki néha már a nap.
Egyébként tegnap kiválót kávéztunk és söröztünk, szóval azért nincs még veszve minden, csak nyűgös vagyok, és süssön ki néha már a nap.
most amúgy
Épp megvonom magamtól az internetet, meg magamat az internettől, hátha akkor hatékonyabban küzdök a nyomasztó könyvvel, de persze a sors aljas, és ilyenkorra időzíti a halaszthatatlan-azonnal+válaszolandó emaileket, amiket persze nem küldenek el időben, és ettől ideges vagyok, és megint estére halasztódik a munka, és éjfélkor aztán ott fogok ülni nyakig vérben valami sáros csatamezőn (már mintegy húszezer skótot mészároltam le), és ilyenkor valahogy semmi sem tűnik jónak, az sem, hogy még egy kávét megigyak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)