xxi. század

Álmomban filmeket néztem a telefonomon, és a főmenüből nem találtam vissza a valóságba.

ismét csak betűről betű, és szóról szó

Elég különleges élmény Omar Khajjámot olvasni és Tribe After Tribe-ot hallgatni mellé, már csak egy jó kancsó sirázi bor hiányzik, hogy igazán hangulatba kerüljek. Persze a rózsalugas alól a sivatag felé, Balra El ügető sakál sem ártana (magam is meglepődtem, de ezúttal tényleg  nem a Szabó Lőrinc vagy a Weöres Sándor féle fordítások a legjobbak; Faludy György viszont nem okoz csalódást).

Újabb, az Idő  teljes Kerekét  bemutató ismertetőm került fel az endless.hu-ra, nem izgalmas, de legalább hosszú, és volt benne egy mondat, amiből kifelejtettem az állítmányt. Utólag azért belekerült. Persze jó kérdés, hogy mit reklámozok én itt egy olyan sorozatot, amiért épp nem akarnak nekem, mint fordítónak fizetni, én pedig épp tervezem leperelni róluk az anyjuk óvó tekintetét is, de az öreg Jim (Robert Jordan) azon kevés emberek közé tartozott, akik kivívták mélységes és odaadó tiszteletemet.

Amúgy pedig mindenki töltsön le Peter Watts novellákat és regényeket, igaz, hogy rám az egyik regény felénél olyan világvége és halálfélelem tört rám, hogy két napig még az aknakeresőtől is sírva fakadtam, de attól még (vagy ez is épp azt mutatja) Peter Watts nagyon jó. Igazi, kemény, kegyetlen science fiction. Azért külön felnézek rá, hogy írt olyan földi társadalommal, tudománnyal és internettel ellátott regényt, ami tíz év alatt sem avult el annyira, hogy az egyszeri felhasználó is sírva röhögjön - de az 1998-as Starfish  nekem még most is frissnek és minőségét megőrzöttnek tűnt.

Kaptam dögös Kreatív Blogger kitüntető-mémet Nialantól, és ez igazán megtisztelő, szeretném megköszönni - akkor is, ha épp életem egyik legkevésbé kreatív periódusát élem (már amennyiben azt, hogy bárhol és bármikor képes vagyok elaludni, nem számítjuk alkotó tevékenységnek). A szabályok szerint most nekem is meg kellene neveznem Öt Kreatív Bloggert, de én úgyis mindig és rendszeresen megszakítom az efféle láncokat. Egyrészt, mert lusta vagyok, másrészt gyáva, hogy én itt válogassak, harmadrészt nem is lenne fair válogatnom, mert az ismerőseim egy része hivatásosan kreatív, ráadásul blogban kifejezhető síkon - szóval milyen dolog lenne már Brainoizt azért megdicsérni, amit a magyar nyelvvel művel, amikor mind tudjuk, hogy mi történne, ha egyszer csak úgy véletlenül, cél és stílusérték nélkül egyszerűsített mondatok kerülnének ki a keze alól (az irodaház belső udvarának üvegteteje berobban; kommandósok villannak elő a semmiből, a cég grafikusai felé meglobogtatnak egy Kis Vuk  kiadványt, majd miután ettől mindenkinek kisült az agya, berontanak a játéktervezők szentélyébe, ahol egy kiélesített Word Helyesírásellenőrzővel tartják sakkban az írástudókat... Brainoiz baljós elgépelések össztüze alatt remeg, hogy ó, jaj, miért is kellett azt írnia, hogy "a tökfőzelék a kedvenc ételem" , és hogy most a tökfőzelékkel van a gond, vagy a nyelvi súlytalansággal). Vagy vegyük például WhoIsNot blogját - nem arról szól, hogy mi történik vele, hanem arról, hogy ír és rajzol és dizájnol, és most őszintén, ez nem csak azért van így, mert ennyivel kreatívabb az átlagnál, hanem azért is, mert ő ezt az oldalát szánja a nyilvánosság elé. Mások pedig azt, hogy épp melyik pályán milyen játékot tolnak, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevésbé kreatív népek, bár ha már itt tartunk, ennél még a részletes álom-leírások is érdekesebbek (persze ott van az a nagyon trükkös megoldás, hogy ha a hatodik pályán csak akkor romboljuk le teljesen a... ó, már hozzák is a WarCraftIII mintás kényszerkabátkámat az ápolók).

Igen, szóval közben el is felejtettem, hogy csak annyit akarok mondani, hogy az én szememben minden blogger egyformán kreatív, vagy valami hasonlóan formás XXI. századi közhely.

erdőt a fától

Nemsokára én is oldalra, színes kis mezőkben beszúrt érdekességekben fogok kommunikálni, Érdekesség, hirdeti majd a felület, bár ha csak a saját életemet nézem, akkor aztán lesz majd rajta valami igazán unalmas, például, hogy ettem sajtos pirítóst, pedig-de-és-inkább el kellene mennem paradicsomot venni, de ahhoz is meleg van (a sajtos pirítóshoz nincs meleg, ahhoz nem kell felöltözni; ahhoz elég egy mindentudó svájci bicska, és egy párját vesztett, jobb kesztyű, amivel a forró tárgyakat kézben tartom). Ezen kívül ettem még cukkinis-fokhagymás spenótlevest, tényleg nem embernek való eledel, de amikor ilyeneket főzök, akkor általában nem is vagyok benne biztos, hogy a rettegéstől ledermedt fordító valóban ember.

Érdekesség amúgy, hogy Omar Khajjám, akiről én mindig úgy tudtam, hogy leginkább a bor és korai léleklobogtatás terén jeleskedő költő, mellesleg és mintegy a korszak egyik legjelentősebb matematikusa volt és csillagásza és. Elszegényedve, de elégedetten, mestere, Avicenna munkáit olvasgatva hunyt el, és megjósolta, hogy sírját mindig virágszirmok fogják borítani.

Találkoztam még rengeteg ismerőssel is; és a családom számos tagjával is; és adtak nekem tejet, kávét, gyümölcslevest és egyéb pompás dolgokat; és rá kellett ébrednem, hogy a csikung golyó tényleg súlyosan függőséget okoz, viszont nem lehet tőle gépelni, úgyhogy ennek örömére inkább Tigris és sárkány -t néztem, és csilingelő golyóbisokat görgettem a tenyeremben, már csak valami zöld tea kellett volna a megvilágosodáshoz, de azértaz már sok lett volna, és nem elég koffeindús.

Aztán volt olyan is, hogy hirtelen felindulásból (és/vagy kisebb lelkiismeret-furdalás miatt, hogy sosem megyek vissza adatot ellenőrizni) újra elballagtam a Halott Fák Erdejébe, ahol most meglepően éltek a fák, sőt, többségükben zöldelltek is. És nagyon meleg volt és ettől nagyon álmos lettem, és hideg, március eleji vihar és orkán erejű szél nélkül amúgy sem volt az egészben semmi romantikus. Mivel nem volt akkora gótság, helyette viszont jöttek a szúnyogok (innen is látszik, hogy nem minden gót, ami az ember vérét szívja) (a szúnyogok és az APEH jó ellenpélda), csak 179 fényképet csináltam a múltkori 498 helyett.

Robert Jordan: Az Idő Kereke

Tapsi régi tartozásunkban segít, amikor bemutatja az egyik legsikeresebb high fantasy sorozatot. Az Idő Kereke terjedelmileg amúgy is a legnagyobbak közé tartozik, ami egyik legfőbb hibája és erénye egyben — úgy el lehet veszni benne, hogy a tű a szénakazalban ahhoz képest kéznél van.

Cikk az endless.hu-n.

mire jó a myspace (az ilyen linkekre)

nem sok, de semmi

Idén is volt születésnapom, és mivel ennek örömére felfüggesztettem a diétámat, kedd délelőtt szenvedtem is az előző esti söröktől, de hát így jár az, aki csónakázó-tavak partján ücsörögve Guns N'Roses feldolgozásokat hallgat, igazi koncerten, igazi sörrel, igazi rockerek között. Ki is lógtunk a sorból, Adry meg én, de legalább mindketten kívülről tudtuk az összes szöveget, és azért az fontosabb még a helyesen megkötött fejkendőnél is (amit, mint tudjuk, épp kettő és fél centivel kell kevésbé szembe húzni, mint a Suicidal Tendencies rajongóknak).

Szerdán megnéztem a Mamma Mia -t, és roppant jól szórakoztam, de még annál is jobban, olyan őszinte és vidám idétlenség, hogy nem lehet nem végigvigyorogni. És hát Pierce Brosnan, Stellan Skarsgaard és Colin Firth, nohát, azért nem rosszak külön-külön sem, hát még így együtt. A díszletek és a helyszín szintén ínycsiklandozóak, szinte úgy éreztem, hogy sziklás görög szigetekre kellene költöznöm, bár utálom a meleget és a meredek lépcsőket, úgyhogy lehet, hogy mégsem.

Csütörtökön vendégeskedtünk Adrynál, volt ott paradicsomos ruccola saláta és fokhagymás sült csirke, és csupa olyasmi, amit amúgy is ehetek, és ez azért még annál is jobb kedvre derített (annál is, mint hogy a diéta mellékhatásaként újra belefértem valami régi szoknyámba, és kellően hideg is volt hozzá, hogy felvegyem), és ott voltunk mi is, bár minket szerencsére nem akart senki sem megenni, ugye. Megvitattunk mindenféle történelmi és politikai kérdéseket, ebben a társaságban azért az ilyesmiből mindig sokat lehet tanulni, rám is fér, mert szeretek érteni dolgokat, de nincs meg mindig a rálátásom, hogy magamtól be is fogjam az egészet.

Hétfőn egyébként az volt az első nagy kellemes meglepetés, hogy épp aznap érkezett meg egy közepesen nagyobb csomag könyvem, úgyhogy a délután egy részét egy cukrászda teraszán ülve töltöttem, hűvös szélben és napsütésben, forró ír kávéval és könnyed feketeerdő-tortával (ünnepelvén, hogy amint azt már a Ghymes is megénekelte, szám szerint 33), és közben olvastam az írásról, és ebben-abban egyet is értettem vele, más dolgokban pedig arra jutottam, hogy egész sok általam kedvelt író pedig láthatóan nem, China Miéville például sosem használ egy szokatlan, de ihletett jelzőt, ha egyszer nyolcvanhat lelkes túlzás is elfér a könyv két fedele között.

Születésnapom alkalmából lejárt a Tor akciója is, nincs több letölthető könyvecske, bár utoljára még egyszer fellinkelték az összes addigit, és megtudtam, hogy azért vártam én hiába a Mistborn -t Brandon Sandersontól, mert az volt a nyitókötet. Én pedig csak később csatlakoztam. Kellemes könyv, bár nagyon ugyanazok a szereplőklisék voltak benne, mint a másik általam olvasott Sanderson-műben (WarBreaker ; tessék nyugodtan letölteni, akármelyik revíziójánál tart is, igen szórakoztató és kellemes fantasy regény) - szerencsére azért máshogy használja őket, és kellemesen markáns és izgalmas a sorozat kissé komor, erősen poszt-fantasy-apokaliptikus világa is. A másik könyv, amiről lemaradtam, szintén olyasmi volt, amit pedig vártam; John Scalzi Old Man's War -ja szintén roppant kellemes, különösen, ha valaki szereti a bolygóközi lövöldözéseket (mert azért az izgalmas felütéstől eltekintve ez csak egy általános bolygóközi lövöldözéssel megpakolt, egyszerű kalandregény) (ellentétben például azzal az őszinte science fiction kiválósággal, amit Peter Watts ért el a Starfish -ben; de az egyszer majd, ha visszanőtt az agyam, egy leborulással egybekötött, teljes ismertetést is megér).

(Egyébként pedig a tavalyi születésnapomra kapott tollaimmal épp csillogós, rózsaszín szívecskéket rajzolok az egérpadom sarkára, és tartok tőle, hogy már soha nem fog visszanőni az agyam.)

napok, egymás, után

LoA volt szerdán, csütörtökön teázódás volt a titkos gyilkos bölcsésszel (aki olyan jámborul néz ki, hogy nehéz elhinni róla, hogy törte már el késsel hadonászó hajléktalanok bordáját), pénteken őrült unokatestvéremmel lógattuk a lábunkat a vízbe a Gödörnél, később csatlakozott hozzánk egy kanadai ismerőse és több amerikai ismeretlen, engem pedig liverpool-i akcentussal vádoltak. Szombaton közös kutyafelügyeletet keretében próbáltuk túlélni a hőséget, aztán én még sétáltam egyet, és szembesültem a francia utcabál olyan elképesztő részleteivel, mint hogy a provence-i gyümölcslekvárt 1200 forintért kínálták, per kisméretű üvegcse, és akkor egy kicsit úgy éreztem, hogy ez a kényszeres jóllehúzzuk-a-marháját akkor is idegesítene, ha történetesen épp ehetnék lekvárhoz hasonlóan felcukrozott holmikat. Vasárnap kaptam fekete és fehér kerámianyuszit, só- és borsszóró műfajban, és megnéztük A banki meló -t, ami igencsak jó film. Később vacsoráztunk és sétáltunk is, és megtudtam, hogy az elmúlt hetek tartós agyhalála könnyen lehet a szénhidrát megvonás eredménye is. Hétfő estére annyira elszontyolodtam, hogy a diétámat is megszegtem, és Johnnie Walkert fogyasztottam kefírrel; annak a fényében, hogy ettől hirtelen kategóriákkal jobb lett az élet, azt hiszem, előtte tényleg nagyon kilátástalan lehetett. Kedden aztán Fonológuslánnyal ebédeltünk és kávéztunk szinte már párizsi hangulatú, járdaszegélyre terjeszkedő kávézóban, aztán csütörtökön Brainoizzal áztunk el épp csak egy kicsit az esti vihar elől menekülve. Pénteken már családi program volt, és szombaton meg aztán végig, bográcsolással és kerttel és szép volt és jó is.

respect

Szóval úgy volt az, hogy a Life of Agony, az királyság, bár az első barátom például annyira nem viselte el, hogy egyszer konkrétan hazament, amikor betettem a CD-lejátszóba, pedig az ráadásul a jóval grunge-osabb Ugly   volt, nála River Runs Red -el még én sem próbálkoztam, pedig nem az érzelmi intelligenciámról vagyok híres. Persze hát egyébként a River Runs Red , ugye, az az igazi (bár én mint megrögzött grunger azért komoly Ugly -mániával is rendelkezem).

Aztán két éve láttam Keith Caputo-t (aki a LoA énekese) a NovaRock-on szólóban, és rögtön beleszerettem, de rettenetesen - az az ember életem legsikeresebb közönségénekeltetését rendezte egy olyan számmal, ami akkor másfél hete jelent meg, és garantáltan nem ismerte senki sem. És hát milyen kék szeme van, ó, Istenem!

Nem volt hát kérdés, hogy ha már jönnek ide, az A38-ra, én bizony ott teljes létszámban megjelenek. (Amúgy megjegyezném, hogy ez az elmúlt hónap koncertfronton még a legendás 1997-et is felülmúlta; Mike Patton és a Paradise Lost elég jólesősek voltak, de hát a Queensryche meg a Life of Agony... őket meg már kisebb emberöltők óta mindig látni akarom, és nem is okoztak csalódást.) A saját teljes létszámomhoz aztán csatlakozott Búvárzenekar, Métely és szűkebb, három asztalhosszt kitöltő baráti körük, meg azért botlottam bele más legendás ismerőseimbe is, némelyiket olyan régen nem láttam, hogy időközben kislánya született (szakálla is nőtt, de az kevésbé izgalmas).

Az első előzenekar, a My Mortality kezdését természetesen elsöröztük a teraszon, de én azért hallottam-láttam belőle két-három számot; kellemes kis zene, az énekesnek jó hangja van, a gitáros szégyentelenül pózolt, a dobosukat pedig megosztották a főzenekarral, és hát Sal Abruscato azért nem rossz, ugye.

A harmatgyenge HC/punk valamiben utazó Spoiler NYC már sokkal kevésbé tetszett. Itt Alan Roberts, a LoA basszusgitárosa basszusgitározott és énekelt, és legalább megtudtuk, hogy milyen jó nekünk, hogy az anyaegyüttesében csak kiabálni szabad neki a mikrofonba, és azt is keveset. Nincs sok hangja, de az legalább idegesítő. Ki is mentem egy időre a partra, és számoltam a Petőfi-hídon elhúzó villamosokat; aztán befelé menet találkoztam ismerősökkel, és beszélgettünk, például olyan végtelenül HC dolgokról, mint az orvosi diéták.

Aztán már színpadon is volt a Life of Agony, és valami teljesen meglepő véletlen folyamán egyszerre csak az első sorban találtam magam, Keith Caputo és Joey Z lábai előtt, és már majdnem olyan lelkesen ugráltam és sikítoztam és énekeltem végig a koncertet, mint ők maguk. Keith még össze is borzolta a hajamat egyszer, ah, ó, sőt; igaz, azóta azért már mostam hajat, de akkor is. Az az ember édes. És olyan frontember, hogy olyat én még nem láttam, legfeljebb filmen a hatvanas évekből, de ebben sem vagyok biztos.

Nagyjából minden kedvencem volt, sőt, minden, ami volt, a kedvencem; biztos lehetett volna még fokozni a koncert jóságát, de az már nyilván az egészségügyi határérték fölött lett volna. Így is erősen úgy éreztem, hogy ez aztán azonnali függőséget okoz, és miért is nincs nekem annyi pénzem, hogy ezek után csak úgy elugorjak a következő koncertjükre (tulajdonképp ezt a kérdést annak a három kiadónak kellene föltennem, akik együtt és összességében, minden létező adó és járulmány után is több, mint félmillió forintommal késnek; igaz, legalább akad köztük, aki csak késik, és nem jelentette ki, hogy esze ágában sincs később sem fizetnie). A koncert utáni téblábolásban még sikerült csodálatosságos képet készíteni rólam Joey Z és Alan Roberts társaságában, cserébe fényképezőgéptelen fiatalokat fényképeztem, kiváló ismerkedési forma, az egyikükkel egészen az Oktogonig lelkesedtünk, hogy jaj, hű, ha, ah és ó, kicsit sajnáltam is, hogy én már nem vagyok fiatal, legfeljebb fényképezőgéppel szolgálhatok.

Aztán azóta is csak egy saját Keith Caputo-t szeretnék, akkor is, ha csak a homlokomig ér.

kötöttpróza

Volt azután Queensryche, bár jó sokat késtek, persze zúztak így is, mert hát jó zenészek. Geoff Tate-ről folyt a víz, de a szemfestéke szaunabiztos volt (a márkája kéne). Volt mind a két Mindcrime, és Jet City Woman, most mit is mondjak még? Igen, igen, igen! Nekem azért végül mégis Eddie Jackson volt a hab a tortán, basszgitáros poszton; nem tehetek róla, az indián vének mindig imponálnak, pláne, ha zenélnek. Nem aluljáróban; de ott van a Trujillo, rút azték fejével - na, hát ő egy híró.

Mostanában reggel, mikor felébredek, mindig karmolások fedik a térdemet. Arra gondoltam, hogy majd térdvédőt hordok alváshoz, az ágyba. Megoldom a dolgot. Elvágom az ujjam, sajnos elég sűrűn, eltört még a kedvenc éjfekete gyűrűm, elszállt a pendrive-om, adatot is vitt el; drága lesz az új, ez a nagyobb gikszer. Aztán meg a gépem elsőre nem bootolt, idegességemben felrúgtam pár bútort, később csak elindult, adatot mentettem, de azért hogy mondjam, nagyon nincs ez rendben!

Ezen kívül csúnyán hátbaszúrtak többször, szerencsére nem más, mint az akupunktőr; aztán áram alá helyezett a drága (nem, dehogy becézem. Ez csupán az ára). Hőgután kívül még könyveket is kaptam, nem is maradt mára egy sem olvasatlan. Ismertetni fogom legalább a felét, például a káosz-kölykök történetét.

Nagy előnye aztán a budai várnak, hogy tövében éjjel süncsapatok járnak. És hogy széles fala mindig épp jó meleg, sőt, akkor a legjobb, mikor a nap lemegy. Hajnalig beszélget rajta a sok részeg, csillagokat néznek meg csak heverésznek. Láttam kisnyuszit is, úgy szunyókált, hanyatt, ahogy nem láttam még mást, csak játéknyulat; füle a szemére konyult, mellső lába embermód volt felhúzva a mellkasára.

előzetes

Amiben csak annyit mondanék, hogy szeretnék magamnak egy darab saját Keith Caputot, előre is köszönöm szépen.

hófe... szénfekete jaguár

Esik. A sirályok sötét rongydarabokként hányódnak az égen. A felhőket minden józan ember lehúzná, ha képen látná, olyan esetlen, vattaszerű effekteket ken rájuk ez a szomorkás idő. Néha nem érdemes elhinni a természetnek, hogy tudja, hogyan kell kinéznie.

Fehér párducot rajzolok, utána majd fekete jaguárt. Előbbivel ellentétben utóbbi tényleg létezik; miközben sima jaguáros fényképeket kerestem, szembesültem vele, hogy a fekete jaguár egyáltalán nem is ritka, sőt. Talán nem olyan gyakori, mint a fekete párduc, de a fehér hollónál, sőt, még a fehér tigrisnél is sokkal elterjedtebb. Megtudtam továbbá, hogy fehér tigrist láttak ám vadon is, és olykor felbukkan (majdnem) fekete tigris is, sőt, egyes legendák szerint Kína egyes (még) erdős tartományaiban láttak kék tigrist, a brit kék macskákra emlékeztető szürkéskék-sötétszürke csíkokkal. Ha igaz, úgy szép lehet.

kutyahőség

Meleg van és álmos vagyok, főzés helyett minestronét sütök , a nagyszüleimnél kerülgetem a krumplikat a gulyáslevesben, az unokatestvérembe kapaszkodva surranok le biciklin a hőségbe fulladt Moszkva térre, matematikusokkal birkózom, Minden Rénszarvasok Urának és Úrnőjének kerti verandáján ásványvizezek, kezdek kifogyni az olvasnivalóból, arcokat és oroszlánokat látok a felhőkben, haragszom emberekre, valamitől félek, de nem tudom, mi az, szerintem már csak megszokásból csinálom, a paprika egy nap alatt megrohad szobahőmérsékleten, és rájövök, mi életem nagy álma, bár tartok tőle, hogy ezt illett volna korábban, 32,96 éves korom előtt kitalálnom (és most kivételesen nem arról van szó, hogy réz-avarban álló, ezüsttörzsű bükkfa szeretnék lenni, ezt arra az esetre tartogatom, ha netán mégis van reinkarnáció) (szent meggyőződésem, hogy a fák felsőbbrendűek nálunk, de talán még a kisbolygóknál is).

az élet apró örömei

Beigazolódott, hogy tényleg képes vagyok személyi és jövedelmes adót bevallani, fillérre pontosan. Eddig ez olyan titokzatos és rettenetes dolognak tűnt, de most legyőztem. Tudom, persze, hogy ez még nem atomfizika, de évtizedek óta nem használtam az agyam matematikusabb féltekéjét, úgyhogy most diadalittas vagyok (ha már mástól nem ittasodhatok meg, ugye...)!!!

Megjegyzem, biztos kevesen szerették még annyira az APEH-et, mint én ezért az átutalásért; komolyan megtriplázta a pillanatnyilag rendelkezésemre álló anyagi forrásokat! Szinte már tejet is vehetnék a kenyerem mellé, ha bármelyiket is fogyaszthatnám épp, így majd veszek paradicsomot a cukkinihez.

A múltkor próbáltam sajttal borított zöldségeket párolni a sütőben (a főzőlapjaimban nem bízom, csak a sütőmben), és sikerült olyan isteni, sűrű, ízletes minestronét alkotnom, hogy magam sem hittem el! Életemben először készítek levest, és azt is sütöm - jellemző, hogy még ezt sem tudom szabályosan.

Aztán elmentem és néztem filmet is, terítékre került az Egyszer , azaz Once . Már a kritikák alapján meg akartam nézni, elvégre Dublinban játszódik, és akkor már az a minimum, hogy csendben szipogok, hogy ah, és akkor, és... természetesen szinte kivétel nélkül csak olyan részleteket ismertem fel, amihez rossz emlékeim kötődnek, szóval. Aztán őrült szerb levelezőtársnőm darabonként átküldte a teljes filmzenét, és naponta megkérdezte, hogy láttam-e már, úgyhogy elmentem megnézni.

Tetszett. Nagyjából még életszerű is, mármint ilyen helyzetek és emberek tényleg vannak, jó, amikor banki kölcsönt ügyintéző öltöny előkapja akusztikus gitárját, és az iroda közepén zeneileg kinyilatkoztat, az egy kicsit meredek, de hát ezek írek, ezeknél még az is simán megeshet; és szinte éreztem a huzatot a szobákban, és rájöttem, hogy például egyáltalán nem biztos, hogy szeretnék Dublinba költözni, mert ott ilyen helyeken laknak az emberek, és az nekem már filmvásznon is kopár. Mindegy. A film kedves és aranyos, ártatlan és jóindulatú, és aki a manapság (sokadjára) divatos akusztikusba hajló rockzenéket szereti (ilyen nyúl vagyok például én is), annak a zene is tetszeni fog.

(Az minden általam olvasott magyar kritikából kimaradt, hogy a férfi főszereplő, Glen Hansard az íreknél igencsak népszerű, de világszerte nem annyira ismert The Frames frontembere. És az úgy volt, hogy amikor először voltunk Dublinban, a finn lánnyal és Asztrogóttal elmentünk az egyik hideg és esős napon kávézni reggel, és a kávézóban valami jóféle zene ment, és hosszas töprengés után megkérdeztem a pultost, mert én ám nagyon félek ilyeneket megkérdezni, de akkor mégis megtettem, hogy mi ez, és a pultos mondta, hogy ő azt ám nem tudja, ott az a kapucnis, hátizsákos elkövető, ő rakatta be. És akkor én egy vadidegen országban oda mertem menni egy kapucnis, hátizsákos elkövetőhöz!!! Kérdezősködni, mire ő erős dublini tájszólásban válaszolt valami érthetetlent, majd szerencsére meglóbált előttem egy lemezborítót is, és akkor úgy döntöttem, hogy ilyet venni fogok. Vettem is egyet, azóta sosem volt rá pénzem és érkezésem, hogy kettőt is vegyek, de a Perfect Opening Line , az például tényleg tökéletes, és ott van, ahol annak lennie kell. De tényleg.)

Mivel persze én véres drámára és iszonyatos indulatokra vagyok huzalozva, az In Bruges  nagyobb hatással volt rám, és 2008-nak fel kell kötnie a következő hat és fél hónapban azt a gatyát, hogy az Elah völgyében -t lenyomja. De azért ezt is érdemes megnézni.

nosztalgia vagy valami

Brainoiz és jómagam felkerekedtünk, hogy kettőszáz magyar forintért megtekintsük a Paradise Lostot, és a helyszínen találkoztunk rengeteg rég nem látott emberrel is, bár az igazság szerint csak én nem láttam őket régen, mert B. még előtte sosem. A koncert maga jó volt, igazi nyáresti koncert, és Nick Holmes nekem nagyon tetszik így hosszú szőke hajjal, tényleg van valami régmúlt korokat idéző a külsejében, bár a hangja, az nem idézte a régmúlt korokat, az volt már ennél jobb. De azért egy As I Die  (amit Nick Holmes állítása szerint már a középkor, pontosabban a vetésforgó feltalálása óta játszanak), egy Enchantment , egy Embers Fire , az isteni One Second , vagy az örök és elmaradhatatlan, ezért kötelezően zárószám Say Just Words ... Jó, hát én ilyen közép-korszakos Lost rajongó vagyok. Értékelem én, hogy volt a Gothic  és a Pity the Sadness , de inkább csak elméleti síkon. Szóval jó volt. És olyan sok rég nem látott arcot láttam. Szinte mint a régi szép időkben, csak már nem a mi hátunk mögött súgnak össze őszinte iszonyattal, hogy "ezek itt előttünk még meg sem születtek, amikor kijött ez a lemez!" , hanem mi fordulunk be a lelkes tizenévesek láttán.

És utána öregesen hazaballagtunk, még elkortyoltunk egy kis üdítőt (!!!) egy kőkorláton, lakáshitelekről, számlákról és adósságokról beszélgettünk, és rögtön még jobban irigyeltem a lelkes tizenéveseket.

Most már el kellene menni valahová hajnalig táncolni, hogy ne érezzem magam ilyen nyomorultul.

Miért nem hajlandó rá senki sem?

náthás vagyok és (feltehetően) füstszagú

De mivel náthás vagyok, ezt csak úgy tippelem. Tegnap este bográcsban és lecsót főztünk, és akkor már náthás voltam, de ez valami rettenetes. Négy takaróba csavarva, a sarokba támasztva ültem egész éjszaka, mint egy inka múmia, úgy próbáltam aludni, csak sokkal többet szörtyögtem és hörögtem közben, és még most is. Ha ez így megy tovább, vödröt borítok a fejemre (mostanában amúgy is volna kedvem hozzá) és kérelmezni fogom felvételemet a sithek körébe. Nem, nem vonz a sötét oldal, de hát az adottság, az adottság. Hiba lenne parlagon hagyni.

Valamint két napja küzdök a késztetéssel, hogy befessem feketére a hajamat, pedig egyáltalán nem lenne jó, és ráadásul nem a hajszínemmel van a baj, hanem nyűgös vagyok, avagy inkább éppen hisztis? Pedig akkor aztán tényleg úgy néznék ki, mint maga a gótikus éjszaka: az arcom, akár a telihold, sápadt és tökéletesen kerek, a hajam sötéten fénylene, még szerencse, hogy nem korpásodik, különben még fehér kis csillagpettyeim is lennének.

Pénteken aztán voltam kerti és partin Celsiornál, és beszélgettünk matematikáról, leánykérésekről, vörösborról és anime magazinokról, ahelyett, hogy Aljasan Fondorkodtunk volna, de odafelé menet azért el is tévedtünk, és hazafelé menet pedig fordítási hibákon vihorásztunk nagyokat.

És avattam közben új kedvenc írót is, de ehhez most épp tényleg túl sok nátha van az agyam helyén (amúgy lehet, hogy épp akkor fáztam meg, amikor fürdés után egy szál törülközőbe csavarva a könyv mellett felejtettem magam, nyitott ablaknál, napkeltéig, ahogy kell), de persze talán még a náthát is megérte, és ráadásul ez az igen jó könyv, a Ventus , Karl Schroeder egy régebbi könyve, ingyen letölthető innen.

képekben, mert a szavakhoz lusta vagyok

Néztünk Mike Pattont, és még mindig szép és sikítozik és Mike Patton, tehát tökéletes. Befejeztem úgy-ahogy a káosztündérsárkány rajzot, de nincs róla ennél tisztességesebb képem (zötykölődő MÁV-járaton, rossz megvilágításban befényképezni egy rajzot?), piros lett, fekete és fehér. És ha már befejeztem az ajándékba rajzát is, akkor a MÁV-járatról leszálltam Bécsben születésnapozni Caroline-t, és az nagyon jó volt, bár az epertorta hivatalosan nem fért volna bele a diétámba. Viszont ilyen dolgok férnek bele a diétámba, szóval nem kell annyira sajnálni mégsem, csak olyankor, amikor habos tejeskávét szürcsölnek mellettem, vagy habos sört, az már mindegy.

És vers, az ma nincs.

elhessegeti a szürke ködöt az agyából

Valójában még élek, sőt. Csak időm nincs, vagy ha van, akkor bambulással töltöm, főzéssel, és úgy általában, gondolkozáson kívüli tevékenységekkel (például munkával, igen).

Egy hete már, hogy Brainoizzal a Dunaparton söröztünk az orkánerejű szélben, és láttunk leszakadt galambszárnyat is, és egyszerre sóhajtottunk föl, hogy ah, ilyenkor nincs nálunk fényképezőgép, és a Korzón tényleg ork vécés-személyzet volt, de aztán nem mertem harsány "throm-ka, old hag" -gel köszönni, cserébe viszont túléltem a küldetés ezen részét is. Szombaton Búvárzenekaráknél söröz... ásványvizeztem, míg a többiek söröztek, és ez kicsit szomorú volt, de most két hónapig így lesz. Sem alkohol, sem lágy kenyér, de még csak csokiszirupos cappuccino sem, ah, mily igen szörnyű a sors; így jár, aki egy év alatt hat könnyed anti-biotikum kúrát dönt le, közben megnézi a depresszió határvidékeit, majd közel félmillió forintot veszít. Reméltem, hogy diéta közben legalább majd lefogyok jól, de egyelőre ennek semmi jele: tulajdonképp paradicsomból, cukkiniból és sajtból korlátlanul sok finomságot lehet összeállítani, csak időm lett kevesebb, mert most a félálomban összeöntött reggeli müzli helyett is pirított rozskenyeres csodákat komponálok.

Sikerült megáznom viharban, néztem buta női filmet, találkoztam őrült és kevésbé őrült emberekkel, elfáradtam, pihentem, kitaláltam, hogy ifjúsági fantasztikus regényt írok, vagy mégsem, káosz-sárkány-tündért rajzolok, vagy mégis (ajándékba, de én már a vázlatától rosszul vagyok; lehet, hogy mégis szamócapálinkát kap helyette a születésnapos), az idő nem tudja eldönteni, hogy hideg van-e vagy meleg, és én sem, hogy most akkor

hogyan

és mit

de a dolgok rendje, hogy feltétlenül tovább.

újra olvasó a napló

Jaj, én beleszerettem China Miéville-be; úgy néz ki a fényképeken, mint egy különösen ijesztő kidobóember (csúnya, kigyúrt és kopasz), és közben minden irányba elszöttyögős, viktoriánus regényszörnyeket ír (és a Perdido pályaudvar, végállomás -t és a The Scar -t el is olvastam már), persze több sebből véreznek, mint óvodás, ha kökénybokorba esik, de mégis. Dacára annak,hogy 1) a szereplők egy része erősen "mivammááá?" , például fejtse meg nekem valaki Uther Doult, mert nekem nem megy 2) a történet néha következetlen, bármilyen izgalmas is, meg hát nem mondanám, hogy íve van, vagy néha akkor muslincák szabályos röppályájának ívét követi 3) a világ többszörösen elsüllyed a saját súlya alatt (Új-Crobuzon még nem annyira, elvégre az nincs úgy elvágva a világtól; de Armada már az én tanulatlan szem-fülemnek is tarthatatlan), dacára ennek mind, az egész működik, mert. Mert az egész nem a szereplőkről, és nem a történetről, és még nem is a valószerűségről szól, hanem a Városokról, és minden más mehet a fenébe. Minden más megy is. De a Városok, Új-Crobuzon és Armada, azok aztán maradnak faltól falig, és lenyűgözőek (tulajdonképp ez már maga is egy nagy viktoriánus alapállapot, szóval nem csak a világ egyes elemeiben és parttalan elszöttyögésben merített illő, szénporos forrásból).

Nagy kellemetesség volt még Cory Doctorow Little Brother -je is, igazi ifjúsági kalandozás, okos kis matematikai fejtegetésekkel és mindenféle kultúrtörténeti kitekintéssel, Tanukifiam ajánlása alapján töltöttem le, mert szabad, és teljesen jó. Minden van benne, ami 2007-2008 környékén aktuális lehet: megfigyelés, élő szerepjáték, terrortámadás, interneten közzétett érettségi tételek, szólásszabadság, online kalandjáték, börtönsziget, Xbox, illegális fesztivál a parkban, rohamrendőrök, méregerős török kávé, kínzás, gót kamaszok, irodalom, matematika, és egy hősnő, aki fogyasztás előtt rendszeresen megtámadja a csípős mexikói ételeket az önvédelmi borsszóróval.

Csalódást okozott Patricia McKillip Solstice Wood -ja, körülbelül olyan, mintha mindazt, ami az általam eddig olvasott (és egyszersmind fordított) két McKillip könyvben jó volt, most egy kád cukros trutymákba áztatták volna. Érzelmek helyett érzelgősség - olyan volt, mintha egy jó, fejhangon felsikoltozott Child in Time   helyett véletlenül egy fonnyadtabb Loreena McKennit számot tettem volna be. Ki lehet bírni, sok szódával és még több nagylelkűséggel még értékelni is lehet, de azért nagyon nem ugyanaz. Nagyon nem ugyanaz.

Nem volt az igazi S. C. Butler Stoneways Trilogy -jának második kötete, a Queen Ferris   sem, pedig azt nagyon vártam, mert a Reiffein's Choice   nagyon tetszett, olyan volt, mintha a legjobb Narnia-epizód ezermilliószor jobb lett volna. Kamasz-mese mese-kamasz kalandnak kiváló. De most, hogy hőseink felcseperedtek, a szerző már valahogy nem tudta megtartani sem a feszültséget, sem az arányokat; azon kívül, hogy Ferris arcát folyamatosan lapáttal csapkodná az ember, Reiffen annyira sem hiteles, mint ha én írnám alá az alsó szomszéd orvosi igazolását, a többi szereplő pedig egyszerűen szétfolyt az előző részhez képest, a történet is egyenetlen. Többet vártam. Sokkal többet.

Aztán olvastam még: Cecelia Ahern-t, mert most angolóráink keretében angol könyvet olvasunk a nővéremmel, és gondoltam, hogy azért nem biztos, hogy rögtön egy tízkötetes fantasy-sorozattal kellene kezdeni (különösen, mert azt a műfajt nem szereti), és ha Peter Mayle-t olvasnánk, hülyére éheznénk magunkat, azok ott mindig ínycsiklandó provance-i kajákat esznek, ráadásul olyan könyve nincs is angolul. Nekem sincs. Minden héten be kell számolnia a kijelölt részekből, és olyan trükkös kérdéseket kell megválaszolnia, hogy néha magam sem értem.

Olvastam még ponyvánál ponyvább, nyálhadt vámpírregényt is (Touch of Evil , C.T. Adams és Cathy Clamp tollából), ez az eddig legyűrt Tor könyvek legrosszabbika, élvezeti értéke a rózsaszín cukormázas sültkrumpliéval vetekedik, ezüstszínű cukorgolyókkal megszórva. Persze profi és szórakoztató, de az ordas közhelyek olyan gyomorforgató orgiája, hogy még a hozzám hasonló buta bőcsész is kémiai képleteket szeretne olvasni utána. Sokat. Bonyolultat. Amiben nem dugnak motorbuzi vámpírvadásznők farkasember tűzoltókkal. (Szerencsére ez kémiában nem egy bevett fordulat.)

És aztán annyira el voltam keseredve, hogy elmentem, és teljes áron megnéztem az Erőszakik / In Bruges   című filmet, és bár voltak benne részek, ahol vinnyogva röhögtem (általában ott, ahol Colin Farrell számomra is felismerhető dublinizmusokat használt), azért azt azóta sem tudom, hogy a kritikusok miért nézték ezt komédiának. Összességében annyira volt vicces, mint egy vonatbaleset. Vagy mint úgy általában az élet, amikor nagyon összeszedi magát, hogy minden kínosan egyszerre essen szét benne.

Aztán örültem neki, hogy épp nem vagyok háromszor hátbalőve, és még hársfaillat is van, úgyhogy összességében jól zárult kulturálódásom újabb, hosszas fejezete is.

ez nem az én májusom

Ezen a héten eddig minden áldott nap történt valami apróbb katasztrófa; egy részük elég tragikomikus volt, legfeljebb azóta is sántítok tőle, de azért akadt olyan is, amitól sokáig néztem magam elé komoran.

Hétfőn, miután napok óta nem láttam mást, csak képernyőt, elmentem sétálni, és mire hazaértem, a mosógépem a tizediktől a földszintig eláztatott mindent. Miközben feltűrt nadrágszárral, már a kiselejtezett törülközőimet is munkába állítva próbáltam felszedni az előszobám és a fürdő helyén hullámzó tengert (hál' Istennek a burkolók annak idején ügyesen megoldották, hogy lakásom a küszöb felé lejt, és a szobát nem árasztottam el), egyfolytában ideges lakók csöngettek be, ezzel nagyon növelték a munkamorálomat.

Kedden megörültem, mert találtam egy pár gyönyörű cipőt a szekrényemben, és nem is emlékeztem rá, hgy miért nem hordom, és felpróbáltam és kényelmes volt - mint később kiderült, ez lehetett a beetetés, hogy felvegyem, és aztán a város közepére érve teljesen lenyúzza a lábamat. A spanyol inkvizíció kihelyezett, budapesti tagozatának okleveles tagja volt. Hazasántikáltam, de azért a lábamon azóta is több a ragtapasz, mint a sértetlen felület, és jaj, hát fáj, még a nyuszis ragtapasz alatt is.

Szerdán visszasírtam ezeket a kis bridget jones-i botlásokat, de leadtam mindenféle munkát, és utána ennek örömére elmentem, hogy szerdai kedvezménnyel és feliratosan megnézzem az Indiana Jones filmet. Én jól szórakoztam, de ekkora orbitális baromságot azért, szóval, hát le a kalappal.

Csütörtök jó volt, bár reggel összevesztem a tudatalattimmal, mert igazán nem szeretem ezeket az xkcd-s húzásait, hah, méghogy én még egyszer szerelmes leszek, és méghozzá boldogan, ekkora baromságot; vagy legalább ne kellene belőle felébrednem! Aztán már csak a parfümömtől kaptam tenyérnyi csalánkiütéseket a hőségben, de voltak azért szép dolgok is: jártam a nővéremnél, és sétáltam és találkoztam Adryval, és sétáltam és hazaértem és akkor aztán aludtam is.

Azért a héten más szép dolgok is voltak: igazi, fojtó, nyári este a Margit-híd közepén, amikor a Gellért-hegyről még egy ablak visszaparázslotta a lenyugvó Nap fényét; a Hármashatárhegy fölött lebegő siklóernyők az aranyló alkonyatban; a virágillat; elvadult rózsák egy elhagyatott kertben, megvetemedett, zöldre festett kapurésen át; az új fülbevalóm, amit ugyan már megvettem egy ideje, de még mindig álmélkodok rajta, hogy hűha.

összefüggéstelenül

És aztán elmentem 3N koncertre, de végül a Nasmith alatt csak tébláboltam és azon álmélkodtam, hogy mennyi ember, és én egyet sem ismerek, azaz csak egyet, de azt is csak látásból; és vettem sört, és elszoktam már tőle, és láttam embert, aki nem nézett ki tisztára úgy, mintha legalább három extrém metál irányzatot alapított volna csak az elmúlt két hétben, és nem cipelt döbbenetes mennyiségű fémet a szájába vagy a szakállába tűzdelve; ehelyett az ifjú Jockey Ewing tökéletes mása volt, és ezzel olyannyira lenyűgözött, hogy csak. Közben nagyszabású terveket szőttem, különféle népi elemekre, és nagyon jól szórakoztam, de az még egyrészt sok idő, amíg ebből bármi is lesz, másrészt ha elárulnám, ki lepődne meg? A Nomad szokás szerint jó volt, és tényleg, bár én tulajdonképp utálok egyedül koncertre járni. Úgyhogy a Neck Sprain-re már nem is maradtam, mert fáradt voltam és nyűgös, és leginkább fáradt, és rájöttem, hogy miért épp ennyi idő elteltével nézném meg őket először, ha már. Hazafelé iszonyatos tömeg volt az éjszakai buszon, és nálam beállt az az agyhalál, amikor már szégyenkezés és mérgelődés nélkül, hideg rutinból szóltam be a busz lépcsőjét elálló lánykáknak, pedig azt nem szoktam, csak olyankor, ha síkideg vagyok. Ezek szerint ha síkfáradt, akkor is. Aztán aludtam és dolgoztam és aludtam és olvastam és dolgoztam, mert a szabadúszó hétvégéje már csak ilyen, és igazából a hétköznapjai is, általában.

nekem még sosem volt martens bakancsom

Jut eszembe, csak úgy. Igazán sok minden történt, és azon kívül, hogy (lásd a címben), semmi sem jut az eszembe, pedig. Még érdekes is volt köztük, és fontos is, biztosan. Például találkoztam családdal és barátokkal, és ültem negyven másodpercet biciklin az őrült unokatestvérem mögött, de aztán szóltam neki, hgy akkor én most inkább leszállok, mert nem érzem biztonságban magam, és utána rögtön tényleg el is esett. Mert vagánykodott, hogy megmutassa, hogy nincs mitől félnem.

Még sokkal régebben találkoztam a Padtársammal (még általános iskolából), és emlékezett rengeteg mindenre, amire már én nem, pedig milyen jellemző. Például, hogy annak idején a nyári táborban végig a mi szobánk vezette a szoba-szépségversenyt, mert okosak voltunk és ügyesek, tehetségesek és ötletesek is, például folyamatosan érdekes barlangrendszereket építettünk a hat emeleteságyból, de aztán utolsó nap lusták voltunk rendet rakni, majd, ha már lúd legyen kövér hozzáállással akkor aztán mindent kiborítottunk, szétszórtunk, és el is buktuk a győzelmet. Jellemző. De azért tetszik. És találkoztam Grafikuslánnyal is, megnéztem az új rajzait, és hűha, és találkoztam... nem is tudom, találkoztam volna másokkal is, de inkább aludtam és dolgoztam (ha már lett mit, ugye). Sőt, később az erdei házikóba is fellátogattam, és ettem friss salátát, és befejeztem a hatodik Farkast is, és tényleg jó volt az a sorozat, azóta is megállás nélkül csodaállatokkal álmodom. Néha nehézséget okoz megoldani, hogy hogyan utazzam póni méretű farkasokkal repülőgépen, de hát ha Los Angelesben kell megmenteni a világot, akkor Los Angelesben kell megmenteni a világot.

Aztán lett új hét, új kihívások (adóbevallás és postára adása, rohangálás mérgezett egér módra), és spagettiztünk és beszélgettünk és olvastam újabb könyveket, és egyikük sem ért fel az elvárásaimhoz, szóval majd később pocskondiázom őket, amikor összeszedetteb leszek, meg kevésbé jókedvű. Most pedig megyek, és jókedvű leszek még egy darabig.

meg szeretném köszönni

A barátaimnak, hogy vannak és segítenek.

az első bekezdés után elfelejtettem a többit

Hűha és ejnye, különösen, hogy milyen hirtelen rám tud szakadni az elmagányosodás vasárnap esténként, amikor visszazötykölődöm az erdei házikóból, de még csupa fehér kutyaszőr a fekete felsőm, viszont otthon csak rendetlenség van és mélyhűtött halfilé. A világ nyilván akar nekem azzal mondani valamit, hogy hirtelen a maradék könyvemet is visszamondták (az a kiadó is leállította minden fordítását, egy ideig még biztos nem lesz a mitágóknak erdeje) (és aza kiadó is baszott magától szólni, irodalmi igényességgel; még szerencse, hogy rákérdeztem a dologra), és a három-négyhavi munka biztonságából belecsöppentem a Nagy Semmibe. A világ feltehetően fogalmazgatta már egy ideje ezt az izét, amit most mond a magyar könyvkiadásnak, és azt hiszem, nem főképp nekem szánta az üzenetet, én csak úgy belekerültem a szórásba. És különben is, Búvárzenekar kerített nekem fordítandót, áldassék a neve, szóval kevésbé drámai a helyzet, mint amilyennek első elkeseredésemben - egy ki nem fizetett (azért még küzdünk) és két visszamondott könyv (az első a ki nem fizetett második kötete lenne, tehát ez a kis összeütközés automatikusan nullázta a megrendelést) után - tűnt. Azért persze még nem vagyok tökéletesen nyugodt. De legalább nem kell sikoltozva pánikolnom, hogy jaj, mi lesz (azért persze jaj, mi lesz, tűnődöm el néha).

amikor átmegyek olvasónaplóba

Például mert épp olyan sok másról nincs kedvem írni, elvégre a (Brainoizzal közös) "Bassza Meg A Kurva Kibaszott 2008"   jelszó mantraszerű ismételgetése is csak egy ideig (úgy harminc ezredmásodperc) érdekes, és hasznosnak sem mondható, különösen, ha az ember nyula ismeri a Titkot, bár azért sok szempontból röhejesnek tartja. Szóval inkább könyvekről írnék, és színes tintákról is, igaz, azokról legfeljebb annyit, hogy valamiért nem lehet kapni a kedvenc hideg-világoszöld Stabilo tűfilcemet, még szerencse, hogy mostanában épp nem rajzolok.

Pár hete Karl Schroeder és a Sun of Suns   került a levelesládámba, egy mesterséges, üres bolygó belsejében játszódó, kellemes kis fantasztikum - ötlet, az aztán van benne, és hangulat is akad, bőven. A szép, szabályosan, meglepetések nélkül felépített történet élvezetes, amit pedig megtudunk bolygón kívüli "valóságról", az érdekes perspektívába helyze(het)i ezt a kicsit űrtengerész kalandregényt is. Tulajdonképp egyszer majd kíváncsi leszek a folytatására, mindig is szerettem a sziget-látogatós történeteket (hé, hát még azt is tudom, hogy ezt hagyományosan imram(a)nak   hívták az írek) (olyan kényszeresen kategorizálták a történettípusokat, hogy szerintem a gallok nagy bürokrata érzelmei is valami őskeltaságból fakadhattak).

A következő ajánlat Cherie Priest volt és a Four and Twenty Blackbirds ; kicsit kísértethistória, kicsit vudu boszorkánylat, és olyan aranyos mondatok vannak benne, mint ez: "God might not be his official copilot, but that didn’t mean Malachi wasn’t hearing voices. / Lehet, hogy nem Isten volt a hivatalos másodpilótája, de ez nem azt jelentette, hogy Malachi nem hallott hangokat."   (Mondja főhősnőnk arról az Istenbe háborodott unokatestvéréről, aki visszatérő motívumként tör az életére.) Igazán nem lehet nem szeretni... Akkor sem, ha standard A4-esből legjobban akkor is a gyermeteg fantasy-t élvezem.

Aztán előkerültek régi könyvek is, mert nem lehet mindig csak az újdonságban dagonyázni, még nekem sem (bár már kinéztem a magyar könyvesboltokban is mindenféle olvasandót, például kíváncsi vagyok a kínai álláspontra farkasügyben, és régen hódoltam már Feldmár könyvvel az aktuális divatnak) (jut eszembe - igazán nem tudom, miért erről - meghalt az LSD felfedezője, 102 évesen; és még egyesek azt mondják, hogy a kábítószerezés ártalmas meg minden) (egyébként az).

Bár Szerb Antal nagy családi kedvenc, mindig meglep, hogy van a könyvtárunkban Utas és holdvilág , anyám nagyon haragudott arra a könyvre, mert lánglelkű tizenhat éves ismerősei annak idején ettől jöttek rá, hogy az élet egyetlen elfogadható értelme a korai öngyilkosság. Ezt én kamaszkoromban nem értettem, nem is taglózott le a könyv, úgy voltam vele, hogy, az efféle öngyilkosság önző baromság, Olaszországban meg meleg van. Most úgy látom, hogy amúgy sem a halálba szédülés érdekes ebben a könyvben, hanem az emberi kapcsolatok, abból pedig kamaszként olyan sok mindent nem érthettem, ahhoz kell már némi keserű tapasztalat, hogy úgy igazán el tudjam hinni a szereplőket. (Azért szerettem akkoriban Kodolányit meg Hessét; ők láthatóan vakok voltak az emberiség nagyobbik felére, viszont nagyon spirituálisan néztek mindenféle fénybe - márpedig ez lényegesen érthetőbb, és sokkal kevésbé fájó mutatvány, mint hogy van ez sok, és különböző, és mégis egyszerű, és általában nagyon buta ember.) És most azért már tudom értékelni ezt a könyvet (és nem, nem kell ahhoz a korai öngyilkosságba zuhanni az élet kibírhatatlan magaslatáról).

Újraolvasásra került Lord Valentine kastélya   is, kellemes kis űrfantasy Robert Silverberg tollából, és műfajában kamaszkorom egyik kedvence - azt kell mondanom, hogy közel sem állta olyan jól az idő próbáját, mint a többi kedvenc, például Ursula K. Le Guin Szigetvilág-sorozata. Kellemes... de semmi több. Különösen most, hogy hetente tolják az arcomba a különféle fantasztikus sorozatokat, különösen most érzem úgy, hogy jól van, jól van, megállja a helyét egy erős mezőnyben is, de nem emelkedik ki belőle egy ujjnyival sem.

Az Amazon leszállított hat darab Farkast, mármint a teljes kapcsolódó Lindskold sorozatot, és (most számoltam utána) már a felét el is olvastam, oda-vissza megjártuk Új-Kelvin különös vidékét, és elfogyasztottuk az első három kötetre kiutalt főgonoszt. Eddig kellemes volt, bár nem kihagyhatatlan; de legalább kikapcsolta az agyamat (és most nagy szükség van rá, hogy valami kikapcsolja). Nem tudom, innen merre indulunk, és ki lesz az új főgonosz, de kíváncsian várom.