hiánypótlás, 30 napon túlsziget 2007 és a második nap (augusztus 9, csütörtök)

Csütörtökön épp leterített a hosszas alváshiány, és kisebb megszakításokkal átaludtam a napot; mármint átaludtam volna, ha valamikor közép-délután nem ébredek arra, hogy leszakad az ég, és valami villámok közvetlenül a párnám mellett csapkodnak. És sötét van, rohadt sötét van. Gondoltam, hogy ezek után talán mégsem sietem el azt a kivonulást; legalább azt érdemes lesz megvárni, amíg eláll az eső, és pár felhőnyi víz elpárolog. Mert az eső után igazi, zöldségfőző gőzfürdő vette kezdetét, ekkora szaunát szerintem ritkán tapasztalni ezen a szélességi fokon.

A sárra felkészülve ormótlan túrabakancsot és halásznadrágot vettem (standard hosszúságú nadrágszárral a fél Szigetet hazahoztam volna, vastag és leperegtethetetlen rétegekben) (és azért az öltözködésemre is ki kell térnem néha, nna), és amíg a többiek a tócsák közt egyensúlyoztak, én felsőbbrendő flegmasággal vágtam át a legnagyobb dagonyán is. Ebből már sejthettem volna, hogy később még utolér az isteni igazságszolgáltatás, de eleinte sokkal jobban érdekelt, hogy megszabaduljak a táskámtól, aztán pedig, hogy WhoIsNot és BoSzi példáját követve hatalmas tejfölös-sajtos, fokhagymás lángost egyek.

A Nomad első másfél számát le is késtem, mert akkor még nagyon sok reszelt sajtot kellett hirtelen eltüntetnem, és utólag egy kicsit bántam is, mert olyan meggyőzőek voltak, hogy még. Valamikor a végefelé felmerült a kérdés, hogy szerintünk a zene meg tud-e gyógyítani egy országot, amire én emlékeim szerint még színjózanul is csak szomorúan megcsóváltam a fejem, nem vagyok egy reménykedős típus, és mondjuk a Lagzi Lajcsi rajongó réteggel nehezen is gyógyulnánk egy helyen. Ennek ellenére becsülöm én ám, hogy ők még próbálnak hinni dolgokban, sőt, tegyék is, mert amíg ilyen zenével teszik benne, addig azért bennem is pislákol némi "de hisz lehet talán még" ... legalább koncerten megnézni őket, és egy kicsit feltöltődni tőle.

A sátorból kikukucskálva láttam, hogy közben megint eleredt, de gondoltam hah és piha, mit nekem eső, különösen, mivel három és fél perc múlva másik érdekes koncerten szeretnék már lenni, a Sziget átellenes csücskében, és oda is kellene érnem. Amint két métert megtettem, az eső is rákezdett, és három lépéssel később már nagyjából mindegy volt bármi, ennyi erővel akár a zuhany alá is beállhattam volna. A terhelést a telefonom sem bírta, csendben megadta magát az esőnek. Örültem, különösen, mivel aznap sok emberrel kellett volna összedrótozódnom. Ezek után beálltam a saját kis diszkrét tócsám közepére, és végig vigyorogtam a Turbo fellépését, mert az amúgy vigyorogni való volt, dinamikus, fiatalos, épp, amilyet vártam.

Ezek után aztán ott álltam meglőve, tudom, hogy hosszú éveken át mindenki boldogult a Szigeten telefon nélkül is, de őőőőszintén, hát az régen volt, és azóta mind egy szálig hozzászoktunk a jóhoz. És most én akkor hogyan fogom összeszedni azt a rengeteg rokont, barátot és ivócimborát, akikkel sört, bort és pálinkát kell inni, mert az a dolgok rendje? Rövid toporgás után aztán logikus (!!!) gondolat jutott az eszembe (!!!), és elindultam a törzshelyek felé, hátha. És valóban. Még a csomagmegőrzőből is szereztem magamnak száraz felsőt, és némileg kevésbé tüdőgyulladáshoz öltözve ülhettem le sörözni a szokásos társasággal.

Ami egyre növekedett, és végül kirobbant a Chemical Brothers felé. Egy ideig csak álldogáltunk, és néztük a háttérvetítést, tisztára, mintha a számítógépemet látnám, mondtuk többen is, mert többünknek is van számítógépe, bár ez manapság nem olyan meglepő. Menjünk el lángosozni még, indítványozták erre mások, és el is mentünk, és láthattuk, hogy az olasz, a német, a francia és a minden más nációjú turisták bizony meg vannak őrülve a lángosért; és eszembe jutott, hogy hát miért is nem erre építjük mi föl az országimázsunkat, ha egyszer mi vagyunk a legvilágbajnokabb holmi, a lángos hazája? A mézes-ágyas pálinkáról nem is beszélve. Azt amúgy is inkább inni kell, nem beszélni róla.

A hazaútból csak annyira emlékszem, hogy időnként teljes lendülettel bokáig eltűntem egy-egy tócsában, de a túrabakancs akkora királyság, hogy legfeljebb a csobbanásokra eszméltem fel. Csak annyira lett vizes, amennyi a zoknimból belefolyt. A ruhám azért még két napig száradt, én pedig reméltem, hogy nem fog többet esni, mert akkor aztán megfázom, és milyen is úgy a Sziget.

Jó. Úgy is. Bár anélkül talán jobb.

"sing to the slaves as rome burns"

És mostanában néha nézem a szótáraimat, és egyrészt a tudatalattim olyan szép szavakat olvas ki belőle, mint a "tejizmus" , másrészt kiderült, hogy olyan hivatalosan nincs is, hogy "pontosít" , de legalábbis nem támogatják szócikkel, hogy lefordítsa az ember.

Máskor pedig már annyira elegem van abból, hogy nem állnak össze a mondatok (az eredeti nyelven, és úgy aztán én hogyan ültetném át őket a célnyelvre; arra még a muskátlitáp és az extra virágföld sem elég), hogy egész bekezdéseket gépelek be a fejem búbján egy kétkötetes szótárt egyensúlyozva, persze lenne még két kötet, amit ráhalmozhatnék, de hát még nem vettek be a Cirque de Soleil kötelékébe, és amúgy sem hiszem, hogy az akrobatikus fordításnak nagy keletje lenne. Izgalmas az életem. Amikor pedig végleg belefáradok, akkor régi rajzokat babrálok, és bár a kép címe eddig mindig Szeptember   volt, rájöttem, hogy sokkal inkább októberi.

Mindeközben a névtelen holtaknak címzett új Primordialt hallgatom, hurrá, hurrá, jajdejó, és tökéletesen olyan, mint vártam; azaz tökéletes, de nekem még mindig a Végál.om.. , a Nomad lemez viszi a 2007-es évet, öreg grunger vagyok, mit kiabálnak ezek itt nekem, ha mások énekelnek? Azért persze meglepett volna, ha Primordialék nem kiabálnának egy cseppet sem, különösen, hogy a felvezető interjúkban leginkább a "nem"   szócska dominál, mint nem alkuszunk meg, nem hátrálunk meg, és nem szeretjük a lánykás gótmetált. Az egyik különösen szélsőséges kirohanás olvastán pillanatnyi késztetést éreztem arra, hogy éjkorom fűzőben, hollószín bársonyban, angyali arccal áriákat énekeljek "fucking unicorns"   témakörben; de egyrészt nincs angyali arcom (és bár megszerezhető, de sokkal, sokkal drágább lenne, mint az éjkorom fűző vagy a hollószín bársony), másrészt a meselényekkel folytatott kikötős perverzió inkább Marvin asztala (vagy fűtőteste, vagy amihez kötöződik).

Jut eszembe, elolvastam az Erato   kötetet, és meglepően jó, bár azt azóta sem értem, hogy miért az egyik legrosszabb novellával kellett nyitni. A harmadik oldalon kis híján a falhoz vágtam az egész könyvet; ez azért is érdekes, mert az első novella szerzője az egyetlen, akinek két írása is bekerült a kötetbe, és a második kifejezetten kellemes és ötletes. Marvin novellája (ahol említés szinten kitérnek a kibilincselt egyszarvúkra, "fucking unicorns" , de ezúttal tényleg) az egyik legjobb; mindig is lehetett érezni, hogy nagyon tehetséges, de amióta végre hajlandó szinte érthetően írni, már élvezni is lehet az írásait. A többieken pedig nem lepődtem meg; egy részüket nem ismertem, más részük pedig hozta, amit vártam tőle. És ez nem mindig és egyértelműem pozitív.

Ha viszont már Delta Vision, akkor azt is elárulom, hogy elolvastam ám az Ólomerdő -t Kleinheincz Csillától, és bár szerintem szerekezetileg kiegyensúlyozatlan, és nekem az egész aránytalanul sötét és kegyetlen - pláne, hogy ez ifjúsági irodalom; szerintem ettől még a kölyök blackmetalok is a plüssmacijuk nyakába zokognának - összességében azért egy jól megírt, jó könyv. Tetszett. És én például voltam teljesen ilyen kamaszkoromban (sőt, bizony még az anyukámat is becézték Lonának, bár senkit sem változtatott hollóvá, és cserébe ő sem lett hattyú), az aranyhajat és a földöntúli szépséget, meg a kegyetlen tündérkedéseket leszámítva. Kipótolta helyette az élet kegyetlen nem-tündérkedésekkel. Érdemes elolvasni. Van hangulata.

megfogtam a kezét! (de azért azóta már láttam szappant)

Tegnap voltam igazi Firebird és Alabama Thunderpussy koncerten, és hát Bill Steer és derék kollégái meggyőztek róla, hogy a blues egy vallás, és ők aztán magas szinten celebrálják. Csupa ah, oh, és nagy elámulás, a gitártalan-szájharmonikás részek is valami elképesztőek voltak, és szóval ilyennek   kellene lennie a zenének. És a végén a turné folyamán mi először visszatapsoltuk őket, és örültek is nekik, az előzenekarok iylenkor szoktak, és eljátszották a leges-leges-leges-leges-legkedvencebb számomat, a Meantime -ot, és akkor már olyannyira elérzékenyültem, hogy utána még órákon át vigyorogtam, mint a vakablak. És a végén még kezet is fogtam Billel, és olyan kisfiúsan bájos, és egy újabb legendát írhatok fel a "nagyon és régóta meg akartam nézni, és ezzel együtt felülmúlta a legvadabb várakozásaimat is"   listára. Később Asthringgel átbotorkáltunk az egykori Marco Poloba, és megdöntöttem az egyéni sörrekordomat, de egyszer sem estem hasra semmiben, úgyhogy egyszerre két   korsóval tolódtak ki a határaim.

Aztán itt van ez a rajz is, amit a múlt heti telefonos Szex és New York: az emberbaráti okokból kivágott jelenetek   ihletett, bár történetünk hősnője inkább egy üveg tartható bort szerzett, és később feltehetően ő pusztított belőle többet.

Szerdán hirtelen felindulásból megszereztem a Margó királyné -t, mert úgy emlékeztem, hogy alig öt perce láttam az előzetesét, és miért is nem néztük meg még sem. Aztán kiderült, hogy ez az öt perce úgy 1994 tájékán volt, komolyan tiltakozni fogok az ENSZ-nél, az nem lehetett olyan régen. A borító tanúsága szerint a filmet Alexandre Dumas régénye   alapján forgatták, és ez a régény igen érdekes szó, biztos a franciás kifinomultságot akarták vele éreztetni. Persze már Dumas nevéből sejtettem, hogy szűkösen állunk majd a happy enddel, ellenben a történet jól dokumentálta azokat az időket, amikor Franciaországnak még határozott elképzelései voltak a kisebbségi kérdések hosszú távon hatékony megoldásáról. Mert azért az a Szent Bertalan éj hosszú távon hatékony volt, még ha mostanában rá is csapnának érte a kollektív kézre (végül is akkoriban sem épp ezzel emelkedett a legcivilizáltabb népek sorába a francia). A film mindemellett újabb bizonyíték arra, hogy kosztümös drámát egyetlen más nép sem tud így, még a brit sem, pedig azok a BBC sorozatok, ah, azért ott sem csak a Büszkeség és Balítélet érzékenyíti el a lelket. De míg ők a dickensi családtörténeteket tudják tökéletesen és tetszőleges számú epizódban visszaadni, a franciákban van valami nyers és tompítatlan szenvedély, amitől a leghisztérikusabb jelenetek sem lesznek nevetségesek. Itt-ott kivételesen sokért nem adtam volna, ha történelmi műveltségem még annál is hiányosabb, mint amilyen, és tényleg komolyan reménykedhettem illetve aggódhattam volna egyes szereplők túlélésén, de Coligny admirális és Navarrai Henrik még derengett. Utóbbi biztos azért, mert szokták Párizst azzal reklámozni, hogy megér egy misét, bár azt hiszem, ilyenkor nem mindig arra céloznak, hogy a francia trón örökléséért még rekatolizálni is érdemes. Elvégre hol van már a francia királyáság. És katolikus-protestáns vonalon sem ölnek mostanában már Ulsterben sem.

Szombaton fény derült arra, hogy a franciatanárunk egy évig élt Dublinban, és amikor erről faggattuk, szomorúan csak annyit mondott: "nem maradhattam ott... nem tudtam annyit inni" , és ez érthető, a napi 4-6 korsó sör heti 5-7 alkalommal akkor is soknak tűnik, ha az ember nem a mértékletes vörösborozgatás hazájában nevelkedett. Ilyenkor elgondolkoztat az a statisztika, hogy állítólag már deciliteren belül ostromoljuk az írek pozícióit az évenként-fejenként elfogyasztott tiszta alkohol terén (bár jó kérdés, hogy a luxemburgiak hogy verhettek tizenöt literen belül másfelet akár ránk, akár az írekre, és hát hol vannak a finnek?), de aztán eszembe jutnak a leginkább természetfilmbe illő jelenetek a Blaha törzsfaunájáról, és ilyenkor inkább szeretném betiltani Budapest belvárosát. De legalábbis havasesőt szereltetnék az aluljárókba, hogy ne legyen érdemes oda húzódni az időjárás elől.

Szintén fontos információ, hogy a zacskós Knorr Zöldségözön Paradicsomlevesből nagyjából fél liter, tökéletesen az én ízlésemre fűszerezett paradicsomlevet lehet nyerni, és ennek már hetek óta nagyon örülök.

az elmúlt napok és ilyenek

Mindenféle érdekes napom volt, bár történetesen az utolsó egy-kettőt faltól falig átaludtam. Néha felkeltem és fordítottam, és mutáns pattogatott kukorica szemek fölött merengtem - viszont minden átaludt nap után egyre emberszabásúbbnak érzem magam, és a fejem sem fáj (olyan igazán) már vagy öt napja, úgyhogy hip, hip és hurrá.

Szerdán éjjel még hirtelen felindulásból elmentünk egy pohárral meginni, Adry és én, és telefonos közvetítésen át élvezhettük az évszázad egy újabb standard ( = rendkívül kínos) randevúját - nagyon mulatságos volt, de azért ha véletlenül belegondoltam volna, inkább sírok. Igazi Szex és New York   epizód, szerencsére ezúttal mások életéből. Viszont kiváló (bár talán kevéssé vicces) rajzötletek jutottak róla az eszembe, épp csak azóta nem volt időm papírra is vetni őket. Ellenben hajnali kettőig ott heverésztem Adry díványán, egy félig telt (netán félig üres) Borsodi Bivallyal a kezemben, és az nagyon nem embernek való, amikor két végkimerült nő beszélget. Kleó és C. elhelyezkedéséből arra következtettem, hogy még a macskák is inkább a függöny mögött zokognának csendesen.

Ezek után hazafelé erőt vett rajtam a sör ihlette költőiség, és az mindennél rosszabb, például a vörösbor ihlette költőiségnél és a pálinka ihlette költőiségnél is (utóbbi általában a két motyogás + fejjel ágybazuhanás kombinációig tart). Ezúttal azonban nem csak költői képek zsongtak a fejemben "egész úton hazafelé..."   (bár valami egészen máson gondolkodám), hanem egész kifejezések is, aztán rossz volt a lift, de épp elkezdődött a Girl from Ipanema , és szabályszerűen feltáncoltam a tizedikre. Miközben költői képek és kifejezések zsongtak a fejemben. Úgyhogy aztán hasra vetettem magam az ágyamon, és az első reklámszatyorra felírtam a költői képeket, kifejezésestül; igazi alkoholos filccel, mert ugye a szenvedély, az kötelez. Utána nem tudtam elaludni, és általában tíz percenként felriadtam arra, hogy össze-vissza számokat kiáltok az éjszakába, franciául-egytől-százig (amikor a negyvenhúsz-tizenkilenc"   elhangzott, rájöttem, hogy sajnos nem a nyerő lotttószámok lobognak föl látomásos ködben énelőttem, pedig annak legalább lett volna értelme... ...és haszna is).

(Közben pedig olyanokat álmodtam, hogy Psyclone Jack és Srakker kollégák Moszkvába próbáltak disszidálni - pedig azt hiszem, csak oroszul akarnak megtanulni - de Velencefürdő magasságában elkapta őket a kalauz, és a standard MÁV szerelvények huzatosságát kihasználva megszöktek, majd a fagyott nádasok közepén szürkéllő, töbszintes nyaralóban, a véletlenszerűen meginduló liftek és felpöndörödő linóleum labirintusában tolókocsis kisgyermekeket terelgettek, és én is velük. Miközben Srakker úr persze jó szokása szerint szóviccekkel rombolta a világmindenséget, a világmindenség pedig hangos recsegéssel kezdett összeomlani, épp csak a távoli Moszkva nem, de hát valami   oka mégis kellett, hogy legyen, hogy oda akartak disszidálni, nem?)

Csütörtökön a nagyszüleimhez voltam hivatalos spenótot enni, és az bizony mindig jó. A spenót is, de különösen a krumplipüré, és a nagyszüleimmel ücsörögni és beszélgetni. El is ücsörögtem náluk jó sokáig, távoztomban pedig a Moszkva téren vettem egy csokor virágot (a néni elejtette, és én ugyan csak segíteni akartam neki összeszedni a csokrokat, de szegény annyira elszomorodott, hogy egyet sem veszek, hogy mégis; nem tudom, a nyolcvan körüli néniknek szerintem nem a Moszkva téren kellene virágot árulniuk, hanem otthon, egy jó bögre kamillatea mellett nézniük a kertben hajladozó fákat, és ezért ilyenkor nehezen állom meg, hogy ne vegyek legalább egy csokorral) (egy bögre mezítlábas kávé áráért, amiből ráadásul így is túl sokat iszom). A Nyugati McCaféban már csak rám pislogott az eladólány, és kérdezte, hogy "egy Earl Grey mézzel, ugye?" , ami mókás, még sosem volt törzshelyem, bár végül is teljesen logikus, hogy ha már lesz, akkor az épp egy McDonald's társult teázdája legyen. Rajzolás helyett ezúttal írtam, olyanokat, hogy "három napon át száguldottak a hajók a szürke tengeren" , de ez később olyan durva jelzőhalmozásba fulladt, hogy magam is elborzadtam. Viszont kiderült, hogy a Gyermekek Szigetén élnek élénkpiros pintyek is, és ők tudják, hol lakik a gonosz boszorkány, akit főhősünk feltehetően a saját festékmalmába fog lökni. Idővel. Már csak a mécseseket kell valahogy beleegyengetnem, és lesz olyan mesém, hogy annál csak a valóság rémesebb.

Később aztán találkoztam Luxemburgból hazalátogató legrégebbi jó barátommal, és nem találtunk egy filmet sem, amit megnézhettünk volna, ezért először cukrászdába mentünk, aztán pizzázni, és a cukrászdában ritka tapló volt a személyzet, a pizzériában viszont nem - pedig ez meglepő, elvégre a Don Pepéről volt szó, ahol szinte már mintha versenyeznének, ki tudja túlegyszerűsödni a másikat. És beszéltünk álmokról és cégformákról, bár utóbbihoz határozottan nem értek semmit sem, és csajozásról és pasizásról is, de ehhez képest a cégformák szinte már szakterületemnek számítanak.

Pénteken igazán jó akartam lenni, hogy majd fordítok sokat, ehelyett aludtam és aludtam, és fordítottam is, csak nem olyan sokat. Valamint igent mondtam egy hirtelen rám szakadt sörözésre is, elvégre rég látott ismerősnek nem mond nemet a nyúl sem; akkor sem, ha a legutóbbi ilyen sörözésnek a világ legrondább másnapossága lett a vége. Most hát kitartóan csak agyoncitromozott Earl Grey teát ittam, és elázott kockacukrot majszoltam hozzá (azóta sem értem, miért gondolták, hogy bárki életforma hét, azaz 7 darab kockacukorral issza a két decis teát; viszont a tálalás kiváló alkalmat adott arra, hogy ha akárcsak egy csepp víz is kifolyt a bögréből szállítás közben, az egész asztal lágy cukorszirupban tocsogjon), megjegyzem, a józanság sem tartott vissza attól, hogy hülyeségeket beszéljek, de hát nem is szokott.

Másnap alig bírtam kivakarni magam az ágyból, de várt a franciaóra, és ha már egész héten napi háromszor elszámoltam százig, minden vonalkódot lediktáltam magamnak, és össze-vissza monológokat rögtönöztem különféle barátaimról, kár lett volna kihagyni. Nem mintha lett volna alkalmam megcsillogtatni gyakorlottságomat, de legalább nem maradtam le a négy óra alatt elsajátított négy újabb ige ragozásáról sem.

Innen átvonultam szerepjátékost találkozni, és rengeteg szerepjátékost sikerült is megtalálkoznom, bár némelyikük háromszor is összekeverte, hogy honnan ismer, mások nem voltak benne biztosak, hogy puszilkodós viszonyban vagyunk-e, a maradékkal pedig egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, azt hiszem, aznap súlyosan le volt merülve a vidám-társalgós modulom. Pedig még szerteágazó és hatalmas sörözés is kerekedett a végére, ahol immár sokadszorra felmerült, hogy nem, nem írok magyar szerepjátékos logó alá, már csak azért sem, mert sosem játszottam olyat. És hogy a szívem most kátyúba van akadva, de nem baj, mert az agyam is, és ha majd kialudtam magam, teszek is mindezek ellen.

Azóta pedig alszom, hogy tehessek mindezek ellen, kivéve, amikor még az alvásnál is unalmasabb dolgok történnek velem - például olyan könyvből fordítok, amiben a Lenin   és a terrorista   fogalmaknak pozitív kicsengése van, és ezt akkor sem emésztem meg könnyen, ha nagyon régóta tudom már, hogy minden brit baloldalit el kellett volna küldeni a Gulágra, hogy lássák, mi hiányzik nekik annyira.

(A legszebb Warchiefről készült képet amúgy a jubileumi rpg.hu találkozó első hivatalos képei közül csakliztam, mert Thrall a legszebb, és különben is, olyan hosszú ideje élek már függőségben tőle és a WarCraftIII többi Hősétől, hogy az csak na; pusztán azért nem fényképezkedtem le vele, mert nem is tudom, miért nem, azt hiszem, egyszerűen csak nagyon hülyének éreztem volna magam, ha megteszem. Még rocksztárokkal sem igen szoktam fényképezkedni, nemhogy festett és faragott képekkel - bár megjegyzem, könnyen lehet, hogy Thrallnak egész sor rocksztárnál több rajongója van.)

össze és függéstelen

Tegnap aztán még egyszer bementem, és kipakoltam a fiókomból, és lepakoltam az asztalomról, és utána elmentem, és tésztáztam egy nagyot Brainoizzal, és főleg minden másról beszéltünk, és az jó volt. Az elmúlt másfél héten vagy négy (kisebb, nagyobb, még sokkal nagyobb) fordítási munkával kerestek meg, éhen hát nem fogok veszni, csak nagyon nehéz felmérnem, hogy most, hogy felszabadult egy hónapom, tulajdonképp mennyivel vállalhatok többet. Mert alvásból még van lemaradásom, legalábbis ha abból indulok ki, hogy megszakítás nélkül álmos vagyok.

A borítónál elérkeztem abba a stádiumba, amikor szabályszerűen beleszeretek a rajzba, és ez nem jó, mert innentől kezdve minden egyes vonaltól előre rettegek, hátha az rontja el végleg, és azért ahhoz még nagyon az elején tartok, hogy ez sok-sok-sok vonalat jelentsen. Rajzolás közben persze változott az eredeti elképzelés is, és nem jó, hogy főleg erdők tűntek el róla, mert történetesen az lenne a legtöbb a kötetben (és nem csak a betűk alá fektetett halott fák okán), és egyébként egyre jobban idegesít, hogy olyan gyenge vagyok emberi anatómiában.

Tegnap este aztán elalvás közben ambíciózus új rajzot is kitaláltam, lenne rajta boci és csillagködök, de ebben még nem vagyok biztos, abban sem, hogy megrajzolom. Közben pedig mindent megtudtam a Die Hard -ról, amit sosem akartam; és jéééé, én nem is tudtam, hogy abban is Alan Rickman volt a főgonosz (igaz, nem is láttam azt a filmet).

Kaptam új kék gyűrűt ahelyett, ami Párizsban szabályszerűen szétpattant, ó, persze, ezt nem is írtam, a párizsi útibeszámolóval is adós vagyok még, de komolyan meg akarom írni, már csak azért is, hogy ne felejtsem el. Sőt, még az egy évvel ezelőtti ír kirándulásról is vannak eszembejutós dolgok, például Wolfe Tone és az a tökéletes érzék, amivel az írek még a magyaroknál is mindig alkalmatlanabb időpontokat választottak a szabadságharcaikra (kis kitérővel a Wind that shakes the barley   egyes sorai felé). De hogy szavamat ne feledjem: az új kék gyűrű még titokzatosabb és selyemfényűbb, mint az előző, és napsütötte tengervíz színe van a napsütötte ég kékje helyett; cserébe egy számmal nagyobb, de ez legalább végleg eldöntötte, hogy melyik kezemen akarom hordani.

Bár ebbe nem fogok napfényt és szerelmet gyűjteni, most épp nincs akkora túltermelés egyikből sem, hogy gyűrűbe kellene gyűjtenem. És különben sem jöttem rá sosem, hogy az előzőből hogyan kellene kiszednem azt a rengeteg ragyogást, amit tavaly belegyűjtöttem.

Ma éjjel pedig gyertyát fogok gyújtani az öreg Szent Mobhi-nak, ha már Mindenszentek éjszakája lesz (meg holnap a napja, de nappal gyertyát égetni, az olyan nem-gót), és tavaly nem hagyta, hogy repülőgépestül lepottyanjunk. Különben is szipmatikus szent az öreg, bár azt hiszem, mintha nem ő imádkozta volna át Glasnevint a Liffey északi partjára, hanem valamelyik türelmetlenebb szent tanítványa (Kolumbára tippelek, ő nem a zen-hajlamú kolostorlakók közé tartozott).

hiánypótlás, 30 napon túlsziget 2007 és az első nap (augusztus 8, szerda)

Szóval ásatok itt most a múltba, és írok a Szigetről, mert megígértem, és nem felejtettem el (mármint a Szigetet, teljesen).

Szóval az úgy volt, hogy szerdán, ami a Sziget első napja volt, kitaláltam, hogy kimegyek jó hamar, ebből szokás szerint nem lett semmi, és már majdnem öt óra volt, mire beváltottam a hetijegyemet. Odabenn még mindig friss és ropogós volt minden, épp csak megjelentek a földön az első söröspoharak, és még a bűz sem terjengett annyira elviselhetetlenül a vécéblokkok körül... ...de a Sziget tisztán is Sziget, és a padon alvó részegek már az első nap is békés öntudatlanságban hortyogtak.

Békésen andalogtam a Nagyszínpad felé, amikor is balról szembe jött velem az a bár, ahol az előző évemet záró homokozóvödrös caipirinhát szereztem annak idején, és erről rögtön eszembe jutott, hogy milyen nemes és szimbolikus dolog lenne egy vödör koktéllal átkötni a két Sziget közti, közel egy évet - igaz, ezúttal a mojito mellett döntöttem, mert megokosodtam már, és tudtam, hogy abba több jeget tesznek, aznap pedig igen meleg volt. Kék vödröcském kezemben, az ital hamar a fejembe szállt, valamint kis híján szívszélhűdést is kaptam, amikor a Nagyszínpad felkonferálásából egy pillanatra úgy tűnt, hogy sikerrel és tökéletesen lekéstem a Nitzer Ebbet. Aztán pesze kiderült, hogy mégsem. És kiderült, hogy Nitzerék jöttek "from Germany" , azért persze ezt tényleg tudhattam volna, ilyen ősi német nevekkel, hogy Douglas McCarthy meg Bon Harris. Páneurópai jellegüket tovább erősítette a csinos feketeinges egyenruha, bár amikor megláttam, először hosszabban nevettem, mint sírtam, és hát Herr McCarthy-nak igenscak jól állt. Bizonyos embereken egyszerűen szép az egyenruha. És egyébként pedig hát én szeretem a Nitzert, mindig is szerettem, és ráadásul nagyon; és a számok nagy részének még most is tudtam a szövegét, szóval. A végén a Give to you -t pedig kis híja, hogy végig nem zokogtam, mert az a romantikus iparkodás netovábbja; bár persze mostanában nem kenyerem a sírás, és csak összesztam volna a kiváló rumos jegemet.

Vödörkémben kis marék sótlan jéggel indultam el felkutatni a Világzenei színpad előtt mulató többieket, ehhez persze át kellett vágnom több tömegen, nem volt egyszerű, ráadásul első két próbálkozásra elmentem a célszemélyek mellett, miközben velük beszéltem telefonon. Mert ügyes is vagyok. De útközben láttam a Magyar Természetvédők felfújható totemállatát, Szilaj Bélát, és bár élő szürkemarha lábai között nem mernének aludni a legmerészebbek sem, Béla rögtönzött menedékként is jól teljesített. Összegyűlvén aztán elballagtunk sörér', azaz én whiskey-kólát ittam volna, de Jack Daniels híján Johnnie Walkert kaptam bele, és meg kellett állapítanom, hogy a bourbon-kólával ellentétben a scotch-kóla mocsárízű és förtelmes ital (pedig az a jó kis tőzegfüstös JW magában!!! ...sóhaj). Közben néztük a csokifürdő után sörért jövőket, megbeszéltük, hogy BoSzi fűz gyöngyöt megrendelésre is (és milyen jól teszi), majd láttunk két jetit, láthatóan nem voltak rokonok, de a dús hátszőrzet mellé mindketten fekete bőrnadrágot és Rumcájsz-kalapot viseltek.

Belepislogtunk a Quimby-be és épp arra jutottam volna, hogy de hát ez jó, amikor Brainoiz lehűtötte a lelkesedésemet, mert szerinte lemezen jóval kevésbé; és én hiszek neki, szerzett a tavalyi Szigetes koncertjük után magának, csak tudja. Ahogy én pedig azt tudom, hogy a tavalyi dEUS koncetr után összeharácsolt hanganyagokat is hányszor hallgattam azóta (egyszer, talán a tized részét sem).

Brainoizzal később elindultunk az Isten Háta Mögött felkutatására, és eléggé az isten háta mögött voltak, a Zúzda színpadon, aminek nagy erőssége, hogy a város szívében, a Szigeten illusztrálja, milyen lehet egy falu széli pajta mögött játszani. A félig felépült, félig már romba dőlt ház mögött kies kis malterhalmok, tócsányi üvegcserepek várják a merész felderítőket, és mivel csak a színpad van megvilágítva, a térdig érő gödrök kerülgetése is izgalmas feladat. A mai napig nem értem, hogy nem szenvedett nyílt lábszártörést a közönség nagy része, főleg, mert azért igen rendes ugrándozás folyt az első sorokban. Az énekes virágmintás otthonkája és a fejét díszítő fehér kötés kicsit bizarr volt, de legalább illett a zenéhez - az is kicsit bizarr volt, mintha minden, általam kedvelt együttest összegeztek volna benne, és ennek megfelelően tetszett. Nem is mentem vissza belenézni a Manu Chaoba, pedig akkor még az sem jutott az eszembe, hogy őt valójában mindig is meg akartam semmisíteni a King of the bongo   című emberiség ellenes bűntettért.

A hazaindulás előtt persze még megejtettük a kötelező, utolsó söröket, és szinte még peckesen vágtunk neki az éjszakának - az már a bölcs öregség jele, hogy első nap is elszabadultunk időben, mert lesz még hat nap, és takarékoskodni kell az erőnkkel. Öregszünk, de tényleg.

amikor röhejes dolgok idegesítenek

Van egy nap az évben, amit elég kínkeservesen tanultam meg nem várni, mert sokáig vártam, kicsit nagyobb érdeklődéssel, mint a saját születésnapomat, elvégre sosem kellett azon duzzognom, hogy már megint ki felejti el, hiszen nem rólam szólt. Legfeljebb annyiban, hogy ez volt a csúcspontja a több hónapos készülődésnek, mert régebben én szerettem hónapokon át bíbelődni az ajándékokkal; akkor még hittem benne, hogy így nagyobb örömöt lehet szerezni, mint ha csak az utolsó pillanatban összekínlódok valamit. Ebben azóta már nem vagyok biztos, szerintem az emberek általában észre sem veszik. A különbséget, meg úgy a legtöbb más dolgot az életben.

Szóval van ez a nap, és aztán rengeteg minden történt, és idővel megtanultam nem várni, de az igenis disznóság, hogy A Bambinak akkor van a születésnapja. Mert A Bambit én kedvelem, és sohasem fogok tudni örülni a születésnapjának mégsem.

.
..
...

Aztán úgy döntöttem, hogy A Bambi kedvéért akár vissza is írhatom a naptárba ezt a napot. Ha már egy egész, színes és illusztrált naptárat kaptam tőle annak idején. Belefér biztosan.

a szálak kuszálódnak, és néhány elszakad

Úgy tűnik, a munkahelyemen valahogy mégsem vették jó néven, hogy felmondtam, mert egyszer csak kaptam egy üres e-mailben egy goromba pdf csatolt file-t, hogy akkor október 31-ig takarítsam el a holmimat, vegyem föl a papírjaimat, aztán ne is lássanak többet. Mindezt azután, hogy szóban november 30-ban egyeztünk meg. Persze mindegy, csak az eljárás. Hogy nem arcba, amikor benn voltam, vagy nem telefonon, amikor telefonáltam, hogy az első kör kivizsgálódás után kedden már megyek, hanem csak így, derült égből egy szkennelt levél. Még szerencse, hogy egyáltalán megnéztem időközben az e-mailemet. Mit mondjak, nem lettem tőle kifejezetten jókedvű.

Viszont a fejfájás az érdekes, a neonfénytől előjön, és bizonyos témák említésére egészen vakító fejgörcseim vannak - lassan már bizonyos tulajdonnevektől is. Ha sikerül elterelnem a gondolataimat (vagy kimenekülnöm valami hagyományosabb fényforrás alá), akkor a fejfájás elolvad. Persze nem mindig sikerül elterelnem a gondolataimat, vagy kimenekülnöm mondjuk a francia tanfolyamról.

A Sors ezen kívül ismét bizonyította a humorérzékét, van neki, méghozzá elég súlyos. Bár egyébként mindegy, mindenképp kialszom majd magam, és akkor okosabb dolgokat fogok gondolni a világról is.

harapós kedvemben vagyok

Most épp úgy vagyok, hogy betegállományban; fogtam magamat, és elballagtam a doktornénihez, aki beutalt mindenféle egyéb doktornénikhez, hátha kiderül, hogy mitől is fáj már három hete szinte megállás nélkül a fejem, de néha annyira, hogy beszélni sem tudok (a hirtelen mozdulatokról pedig ne is beszéljünk, ha lehet). Amikor az alvászavart is említettem, a szemész mellé a neurológust is listára vette, és amíg nem figyeltem oda, koncentrációs problémákat is csempészett a leírásba - remélem, az is csak a standard tünet-együttállás része, és nem abból következtetett rá, hogy tíz percig tartott összeszednem, tulajdonképp miért vagyok én itt, mert közben néha elbambultam, hogy jé, színes tollak, de érdekes. Komolyan megnyugtat, ha ez rendes tünet, már kezdtem elhinni a kolléganőmnek, hogy mostanában puszta gonoszságból nem veszek észre dolgokat negyedik átnézésre sem.

A felmondás egyébként úgy volt, hogy terveztem én már ezt egy ideje, vágyálom szinten még mielőtt elkezdtem itt dolgozni (gyanús volt, hogy nem innen megyek nyugdíjba, aztán pedig legfeljebb változtattam volna a vágyálmaimon is), távlati tervként július óta, szeptemberben pedig már tudtam, hogy év végén mindenképp eljövök - de arra csak október elején jöttem rá, hogy kizárt dolog, hogy a decembert még letöltsem. Egyszerűen túlságosan is kimerít, és túlságosan is sok más dolgom van ahhoz, hogy még egy hónapot rááldozzak az életemből - mert annyira azért nem fizetnek jól, mint amennyire leszívja az agyamat és az erőmet a benn töltött napi nyolc és fél óra. Alvászavaraim már a kéthetes fejfájás előtt is voltak, és nem akkora nagy vidámság, hogy hol nem tudok elaludni éjjel kettőig (és időm sem lenne), hol pedig már a küszöbről beájulok az ágyba (bár időm nem lenne), az "oltsátok le a Napot és kapcsoljátok ki a forgalmat"   kategóriájú fejgörcsökről nem is beszélve. Jó kérdés, hogy hogyan bírom ki november végéig. És az az ijesztő, hogy nem mértem fel, hogy ennyire legyalult ez az egész.

Szóval terveztem én már, hogy el kellene innen menni, mert itt nekem nem olyan jó, mint felületes szemlélő hinné - osztályon felüli iroda egy osztályon felüli épületben, elfogadható fizetés, teljesíthető munka - és vannak további elképzelések is, de azt majd akkor és ahogy haladok a dolgokkal. Az azért központi motívum a legtöbb változatban, hogy belátható időn belül el szeretnék menni külföldre, mert itt kezdek belekövesedni egy olyan életformába, amibe nem érdemes, és ami ráadásul nem kínál biztos jövőt (kínál egyáltalán idehaza bármi is biztos jövőt? Lehet, hogy hazafiatlan vagyok, de azt hiszem, többet használok országnak-világnak, ha nem maradok itthon röghöz kötve, besavanyodni és megkeseredni, hanem esetleg hazajövök, ha már láttam elég világot magamnak). Tudom, hogy külföld sem egy darab tejjel-mézzel folyó Kánaán, de ha már mindenképp szerencsét kell próbálni, a "magyar álláspiac / magyar fizetések / magyar adórendszer"   kombinációnál sokkal rosszabbul máshol sem járhatok. Persze nyúl tervez, és ki tudja, mi lesz a vége - egyelőre először össze kellene szednem magam, de azon legalább már dolgozom.

és felmondtam

(amiről azt hittem, lényegesen felszabadítóbb érzés lesz, de nehéz úgy örülni, hogy közben össze és vissza elsírom magam a kimerültségtől... ...pedig szoktam néha aludni, esküszöm)

dolgok, rajzok, lemezek

Mostanában azzal telik az időm, hogy sok mindent kellene csinálnom, de ehelyett főképp rettenetesen fáj a fejem, ha:

1) a munkahelyemen vagyok
2) otthon fordítok
3) otthon idegesítem magam, hogy fordítanom kellene

Érdekes módon arra a rövid időre mindig elmúlik a fejfájásom, amikor kiugrom ebédelni, vagy amíg haza nem érek, és az 1) után bele nem kezdek felváltva a 2)-be és a 3)-ba. Kezdem úgy érezni, hogy ez már pszichoszomatikus. De pillanatnyilag nem opció, hogy az 1)-2) fázisokat kihagyjam, és sajnos ez magával vonja, hogy a 3) is rendszeresen elural (például hajmosás közben, és amikor másfél órája kényszeresen Aknát Keresek).

Mindezek mellett felvázoltam egy kiváló és fantasztikus könyvborítót is, rettenetesen büszke voltam magamra, igazán markáns tűzmadarak, királyfik és varázslók tobzódtak rajta; aztán valahol az ötödik munkaóra végén sikerült átrajzolnom szegény Ronan arcát tollal, és azóta egy nyugalmazott zombi néz vissza a helyéről. Én pedig kezdhetem az egészet elölről. De még van két és fél hónapom.

Rajzoltam nem-borítót is, hogy kipróbáljam az ezo-gagyi bölcsességeket, de egyelőre még nem váltak valóra az álmaim - persze megeshet, hogy megijednék, ha hirtelen megjelenne egy sármos Naga Royal Guard az ajtóm előtt, de az is lehet, hogy egyszerűen a nyakába borulnék, és bepakolnám a fürdőkádamba.

Nem férne bele.

Elkezdtem franciául tanulni, nagyon aranyos a bennszülöttünk, és van egy ötvenes brit házaspár is a csoportban, amitől az egész még bájosabb. Egyrészt úgy kilencven százalékban angolul folyik az óra, és Bernard angol kiejtése már az 'Allo, 'allo - ban is durva volna - ennél csak az szórakoztatóbb, ahogy a két brit küzd a franciával. Például kiderült, hogy az a fránya "ü"   még csak hagyján, de a /naszionalité/   angol anyanyelvvel szabályszerűen kiejthetetlen; persze vannak ennek érthető fonológiai gyökerei, de azt hiszem, ez (a derék Bernard-t is beleértve) csak nekem jutott azonnal az eszembe, és csak én révedtem vissza őszinte nosztalgiával a palatalizáció rejtélyeibe.

Persze az sem volt semmi, amikor a mellettem ülő (nem is olyan hamvas) lánykák megvitatták, hogy igen, angol nyelv, angol vizsgák, és hát a Proficiency, az nagyon nehéz (megjegyzem, a Proficiency, az tényleg nem könnyű), majd az idősebb kivágta, hogy neki nem csak megvan, de réges és rég is; már 2002 környékén letette, szinte nem is emlékszik rá. Ezen a ponton én belesírtam a füzetembe, hogy jaj, ne, itt is mindenki fiatal, és ráadásul ezek után már soha sem mondhatom, hogy 1993-ban, és december 13-án volt a szóbelim, de nem péntek volt az, hanem hétfő, és egyéb fontos dolgok is történtek aznap, például a Mentőautó 19 éves lett, és azóta azt sem tudom, mi van vele.

Az a legrettenetesebb az időben, hogy elmossa az ember mellől a többieket.

A Mentőautó egyébként osztálytárs volt, és évekig az egyik legjobb barátnőm; nem szerette, ha Mentőautónak hívták, de hát hófehér bőre és természetesen platinaszőke haja volt, és mit tehet az ember a beceneve ellen...? Amikor egyszer nyáron felvetették neki, hogy ha leég, olyan piros, hogy rögtön Tűzoltóautóvá lép elő, akkor meg is fenyegette a fiúkat, hogy ők meg hamarosan Rendőrautó és Postásautó módjára kék-zöldek lesznek, de nem hatott ez sem. És az a durva, hogy ha a Szlovákban iszunk, a mai napig várom, hogy kijöjjön a mosdóból... 18 évesen, vigyorogva, kockás flanellingben, és utána átballagjunk a Rockokóba, ahová engem természetesen nem engednek be, mert még csak egy hét múlva töltöm be a 18-at, és meg is látszik a fejemen.

Tulajdonképp be kellene tiltani az idő egyirányúságát, én azt hiszem. Igaz, akkor a jelentős részét 1993-ban tölteném.

Aztán - miközben otthon idegesítettem magam, hogy fordítanom kellene - befejeztem egy régóta félkész könyvismertetőt a megújult endless-re, és ha már Neil Gaiman kedvenc magyar nyelvű honlapjánál tartunk, bravúrosan átkötném oda a bejegyzés fonalát, hogy megnéztem a mester könyvéből és közreműködésével készült Stardust -ot, és jó volt. Nagyon. Tetszett. Érdemes megnézni. Kifejezetten. Igazából ha nem döntöttem volna úgy, hogy most pár hónapig nem veszek magamnak könyvet, már rég azon izgulnék, hogy mikor ér ide.

De most pár hónapig nem veszek könyvet, mert épp rám tört, hogy én innen világgá megyek, mert itt nagyon nem látom már a perspektívákat, és ez rettenetes érzés, ha valaki annyira szeretett tengelyek mentén, vonalzókkal rajzolni, mint én; és ha már világgá megyek, nem fogom egyre növekvő könyvtáramat is betuszkolni a bőröndbe. Mostanában rengeteg vásárlási kényszert le tudok küzdeni azzal, hogy AZT, hát azt úgysem tudnám magammal vinni, és itthagyni minek vegyem meg; a gond csak az, hogy a vastag csipkeszegélyű térdharisnyák kis helyet foglalnak, nem is nehezek, és naponta kétszer elmegyek a Calzedonia mellett.

Valamint...Ó, igen, tulajdonképp ezért akartam az egész bejegyzést elkezdeni, ugye, mert hogy ez nagyon aktuális; felkerült a netre a legújabb Primordial szám - épp, mintha bármelyik régi lenne, csak kevésbé depresszív, és hőseink még hősiesebben lobognak a parti sziklákról a szélbe (kivételesen nem szemerkél szürke pára, sőt, a nyugvó nap aranykorongja is kivillan a tépett felhők közül; és a hullámok galoppozva nyaldossák a mohos szirtek lábát, zavaróan galoppozva nyaldossák a mohos szirtek lábát). Az egy sorra eső ismétlődések közül még mindig a "ruin"   vezet, és igaz, hogy Írországban botrányos az ingatlanhelyzet, de szerintem aránytalanul súlyos romfixációjuk van - és ugyan értem én, hogy mit akar azzal mondani, hogy ő az apja fia, az apja pedig az ő apjáé, de azért meglepett volna, ha más családfát vázol fel. Értsd: lehetne akár költőibben. Kicsit fázom attól is, hogy itt majd egy peremvidéki ír (ezek komolyan leestek Európa másik széléről, és nem minden szempontból kapaszkodtak vissza) filozofál a kommunizmus bukásáról, de legalább a többi beígért téma - nemzethalál és kultúrmocsok - álmukból felriasztva megy már nekik, szóval a To the Nameless Dead   meglepetés-mentes, színvonalas papírformának ígérkezik.

És ha már zenénél tartunk, egész Radiohead lemezt lehet tetszőleges áron vásárolni, én például fizettem volna érte, ha AmEx kompatibilisek, de így kénytelen voltam 0.00,- fontért letölteni. Első hallgatásra nem taglózott le az In Rainbows , de ezt a Kid A   óta már úgysem várom tőlük; nem az ő hibájuk, én vagyok túlságosan is hagyományos mosópor, és hiába értem, mások miért imádják minden nyüffenésüket méla ámulattal, számomra akkor is a The Bends   a legjobb lemezük. Nekem első kétszáz hallgatásra az OK Computer   sem volt elég kommersz.

És... kommersz! Újabb bakugrással eljutottam ahhoz a dilemmához is, hogy pár palack vörösboron kívül feléltem az alkoholkészletemet, és nem tudom, hogy egy üveg Johnnie Walker, vagy egy egyszerű barackpálinka lenne a megoldás. Úgyhogy egyelőre csak barna Krusovicéből vételeztem. Kitartóan az a kedvenc söröm.

...

Ezennel kifogytam a témákból, és beállt az agyhalál.

Keith Donohue: The Stolen Child

Ha valaki azt gondolná, hogy a tündérek által elcserélt gyerekek sorsa csupa tánc, dal meg erdőben viháncolás, Raymond E. Feist mellett/helyett olvassa el Keith Donohue The Stolen Child című könyvét (de minimum Tapsi róla írt ismertetőjét), amiből kiderül, hogy bizony komolyabb dolog ez, mint elsőre gondolnánk. Tudatalatti, tündéres allegóriák, identitáskeresés, felnőtté válás és zene!

Cikk az endless.hu-n.

közben volt olyan is

...hogy megnyitottam a Jordan fordítást, és elolvastam a soron következő bekezdést, és jól sírva is fakadtam, mondhatom, aznap este már nem haladtam igazán a munkával.

"A zene magával ragadta akkor is, ha a zenészek nem találtak el minden egyes hangot, és ahogy ide-oda lejtettek az ivóban, a tánc mintáját követve törtek fel benne az emlékek. Vagy egy fejjel magasabb volt, mint most hosszú, aranyszőke bajusszal, kék szemekkel; vörös betétes, borostyánszín selyemruháját a legfinomabb barsine-i csipke díszítette, a mellén Aramaelle legszebb sárga zafírjai tündököltek, és az Atha’an Miere, a Tengeri Nép szépséges szép, sötét bőrű nagykövetével táncolt. A nő orrától a fülbevalóiig futó láncon aprócska medálok csilingeltek, le lehetett olvasni róluk, hogy a Shodin klán hullámúrnője; de a férfit nem érdekelte, mekkora hatalma van, elég volt, ha a király aggódott az ilyesmin, ez nem a hozzá hasonló középnemesek dolga volt. A hullámúrnő gyönyörű volt, és könnyen lebegett a karján, és a shameali udvar hatalmas kristálykupolája alatt táncolhattak, míg az egész világ Coremanda gazdagságát és hatalmát irigyelte. A kép mögött más emlékek is felsejlettek, szikraként pattantak le a régen volt táncról. Másnap reggel egyre erősebb trallok támadásokról hoznak majd hírt a Fertőből, és egy hónapra rá Barsine, az arany tornyok városa üszkös romhalmaz lesz már csak, és a trallok hordák délre özönlenek. És ezzel veszi kezdetét a később Trallok Háborúk néven elhíresült, háromszáz évnél is hosszabb, folyamatos, véres harc, bár a szörnyű pusztítás elején még senki sem hívta így a csatározásokat. Végül aztán visszaűzték a trallokokat a Fertőbe, és levadászták a rémurakat, de a Tíz Nemzet mindegyike belepusztult a győzelembe; elsőnek a hatalmas és gazdag Coremanda veszett el, de nem maradt meg a bölcselőiről és tudományáról híres Essenia sem, és eltűnt Manetheren és Eharon éppúgy, mint a többi nép. És a győzelem után a romok közül új országok emelkedtek; országok, melyek szinte már nem is emlékeztek a Tíz Nemzetre, csak mint a régi, szép idők meséire. De ez még előttük állt, és Mat nem gondolta végig az összes emléket; elmerült a feledhetetlen táncban. Ma este még együtt táncol a..."

Tudom, hogy túl van írva, de azért nekem akkor is tetszett; és különben is, nem az én hibám, én csak fordítok. És nagyon, nagyon, nagyon szomorú vagyok, hogy Jim meghalt. Igazán nem volt még itt az ideje.

Ritkán találkozni olyan jó humorú, művelt, a saját értékeit ismerő, mégis szerény emberrel, mint amilyen ő volt. Amikor 2003-ban Magyarországon járt, már jó ideje a világ legnépszerűbb fantasy szerzői közé tartozott, mégsem tartotta méltóságán alulinak, hogy elmenjen vacsorázni egy maroknyi tizen-huszonéves rajongójával, sőt, mindenkit végigkérdezett, hogy mit tanul, mit szeretne csinálni felnőttkorában, merre utazott, mit látott. Anekdotákat mesélt, de azt is meghallgatta, mások mit mondanak, és a feleségével, Harriettel (aki semmiben sem maradt el mögötte) olyan családias légkört teremtettek ezen a röhgtönzött vacsorán is, hogy azt hiszem, az minden résztvevőnek örök emlék marad.

Ötvennyolc évesen még túl fiatal volt ahhoz, hogy itt kelljen hagynia minket. És kortól függetlenül túl nagyszerű volt ahhoz, hogy ne érezzem úgy, a világ sokkal szegényebb lett.

álmatlanság, rockzene, esküvő

Ma éjjel ezzel voltam elfoglalva, még nagyjából a jelzett időpontban is. És amikor végre elaludtam, különféle gusztustalanságoktól kellett megmentenem a Földet - leginkább emberektől. Jellemző. Ezek után rosszul lettem a sietve belapátolt reggelimtől (végre megtaláltam - és ennek örömére túladagoltam - a müzlimet), és azt hiszem, erre az életérzésre használják az angolok az "angst"   kifejezést, most például szívesen bemásznék az asztal alá, halkan vinnyogva. Pedig nincsen rossz kedvem sem, sőt, épp ellenkezőleg. Jó kedvem van, bár ha lehetne, azért halkan vinnyognék közben.

Csütörtökön viszont ismerkedtem a kortárs magyar rockzenével, így jár az ember, ha regisztrál a myspace-re, és ott aztán bejelölik mindenféle gyanús együttesek (meglepően nagy részüknél az a gyanús, hogy jók). Ott van például a Nomad, ami alapvetően nem érdekelt, mert az én életemből már a The Bedlam is kimaradt (bár nagyon vidám történeteket hallottam róluk derék kazincbarcikai barátnéimtől), de még annak idején, frissen regisztrált csillagszemű boci koromban valahogy összejelöltek, mire felelőtlen e-géretet tettem, hogy megnézem őket a Szigeten, és meg is néztem őket a Szigeten, és utána ronggyá áztam, de ez egy más történet (melynek elmesélésére most már tényleg hamar sort kerítek), valamint nem változtat azon, hogy lehengereltek. Aztán volt ugye a Turbo is, őket egyszer két éve épp akkor láttam a Szigeten, épp amikor nevet változtattak a mostanira, és azóta néha gondolkozom a megtekintésükön; de konkrétan akkor áztam ronggyá a Szigeten, amikor a Nomad koncertről a Turbo koncertre igyekeztem, ami szintén tetszetős volt, csak mégis más.

Csütörtökre pedig épp egy Turbo-Envoy-Nomad koncert volt meghirdetve, úgyhogy egészen biztosan éreztem, hogy nekem ott a helyem, bár aztán kiderült, hogy a Turbo baleset miatt elmarad. A rutinos háromnegyed órás késés természetesen nem volt elég, így a koncertek kezdetéig igazi Cirque du Soleil sorozatot nézhettem a Merlin kávézójában, nagyon bizarr volt, azt hiszem, esetemben még kábítószerellenes propagandaanyagnak is elment, komolyan félnék tőle, hogy véletlenül ilyesmiket hallucinálok. Még így visszagondolva is rettegek. Tényleg igaza van azoknak, akik szerint a cirkusz, és nem a hajó a lét megkérdőjelezésének tökéletes formája és helyszíne.

Az Envoy így ismeretlenül is kiváló volt, és hát a vetítés, ó, a vetítés, az valami elképesztően tetszett. Minden számra külön összevágott klip, az egészre kitakarva-ráúsztatva-betakarva az élő kép segített utazni a zenével. És lehetett is vele utazni; élőben sokkal dinamikusabbak, teltebbek voltak a számok, és az ifjú Clapton fazonú énekes-gitáros is jobban hallatszott. A szünetben elmentem, és CD-be fektettem a hétvégi sörözésre tartalékolt pénzemet (egy hétvégén egész sok CD árát el lehet sörözni, még az ilyen gyenge nőknek is), aztán visszaballagtam, és idővel elkezdődött a Nomad koncertje. Egészen olyan volt, mint a legutóbb, azaz jó, és bár azóta megbarátkoztam én a lemezzel, élőben náluk is nagyobb sodra volt minden egyes számnak. A 35   (a szám, amirőlmár a múltkor eldöntöttem, hogy kell nekem olyan otthonra is) (és majd 2010 nyarán biztos még lelkesebben dúdolgatom) kapcsán előkerült még a MÁV is, és hogy legyen már neki konkurenciája, amúgy pedig megfigyeltem, hogy a Nomad alighanem az alacsony lányok zenekara, mert a közönség jelentős részét mi tettük ki, csak azért nem momdom, hogy tömött fürtökben álltunk, mert meglepően kevesen maradtak a főzenekarra. Az egyetlen ráadás kicsit sértett "Komolyan azt hittétek, hogy ezt nem játsszuk el, vagy... vagy mi?"   konferálással kezdődött, ez nyilván azoknak szólt, akik már nem csak a számokat, de az együttes preferenciáját is ismerték. Kifelé menet vásároltam még egy CD-t, engesztelésül kazincbarcikai barátnéim egyikének, mert utólag már furdalt a lelkiismeret, hogy nem is szóltam neki, pedig ha valaki, hát ő - nem mintha csütörtök este vagy egyáltalán bármikor bármelyiküket is érdemes volna este nyolc utáni programokkal zaklatni, de mégis.

A pénteki napról pedig inkább ne is beszéljünk, a végére egészen letörtem, mint a bögre füle.

Szombaton aztán romtemplomos esküvőn voltunk, szépségesség, bágyadt őszi napfény és madárdal; előrelátóan magassarkú csizmában mentem, így többször a talajba süllyedtem, de hát így jár, aki gondolkozás helyett sem alszik. A lakodalom számomra az ananász, a narancs és a Johnnie Walker jegyében telt el, kiváló jó barátokkal, bár tény az is, hogy amikor Búvárzenekar, Srakker és jómagam az ifjú férj invitálására odaültünk az ifjú férj volt osztálytársai mellé, körülbelül három perc alatt mindenki elmenekült. Csak remélem, hogy nem én ijesztettem el őket. Nem mintha Búvárzenekar mellett szóhoz jutottam volna.

Hétfőn pedig megmagyarázhatatlan okokból behoztam egy Antimatter CD-t, és azt hallgattam egészen addig, amíg pánikszerűen ki nem rántottam a lejátszóból, a komplex érfelvágás előtt úgy három másodperccel. Ez a Leaving Eden   mégis nyomasztóbb a Planetary Confinement -nél. És amúgy pedig agyalok, tervezek, számolok, és egyre érdekesebb akrobatamutatványnak ígérkezik az elkövetkezendő három hónap; de az idő természete, hogy úgyis egyszerre csak a végére érek.

ez még mindig nem az

Tehát kedden ebédszünetben elballagtam a WestEndbe, és hosszas kutatás után ráakadtam a biztonsági diszpécserszobára is, ahol a kezembe nyomták a telefont, hogy ugyan, igazoljam már tulajdonosi viszonyomat azzal, hogy szépen bekapcsolom. Erre a kis sunyi? Le volt merülve! Teljesen! Szóval képtelen voltam bemutatni, hogy én ám tudom a saját mobilom PIN kódját, szerencsére ennek ellenére megkaptam a dögöt - igaz, ekkorra már annyira elegem volt a halódó akkumlátorából (annak idején, hárommal ezelőtt azért lett vésztartalékká visszaminősítve), hogy eldöntöttem, hogy elmegyek, és veszek igazi butatelefont. Olyat, mint az okostelefon, csak nem tudjon semmit sem - és ez a kis kék itt pont ilyen, bár lehetett volna a nagy egyszerűséghez éppenséggel kisebb is. Vagy szebb. Mert nagy és csúnya; a kijelző monokróm; és egy darab házimozi, hangstúdió és vágószoba sincs benne, viszont éktelen nagy betűkkel mutatja az időt. De: működik! Vagy ha nem, hát van rá garancia.

Imigyen elköltvén szeptemberi fizetésem maradékát és romjait, ettem némi gyömbéres-csilis csirkét és legyőztem a csokoládéfagylalt kísértését, közben majdnem elveszítettem a pénztárcámat, kicsit kevésbé kellene szétszórtnak lennem. Viszont mindezek mellett még intéztem ügyet is, és ezen aztán annyira felbátorodtam, hogy elmentem, és vettem magamnak bérletet. És azóta ahányszor elkérik tőlem, kicsit úgy érzem magam, mint egy óvodás a karácsonyra kapott, új játékával. Pedig semmi különösen aranyos és plüss nincs egy BKV bérletben.

Este pedig beültem egy McCaféba, hogy átérezzem kicsit a kávé és a kávézás hangulatát - mert megérdemeltem, akárcsak a reggeli késéseimért okolható hajmosást - és ennek örömére hirtelen befejeztem a vázlatot a tűzmadárhölgyről, akiről először nem tudtam, hogyan is kellene lerajzolnom, de aztán úgy döntöttem, hogy próbáljuk meg mondjuk így. És "mondjuk így"   szerintem jó is lett, csak pár ágat kerítettem elé, és egy fél hegységet mögé, hogy olyan kép alakja legyen. Kicsit hangsúlyosabb is lehetne a madár emberarca, de azt majd egy következő változatban (erről is le lehetett volna törölni pár pettyet az ügy érdekében, de most így hagytam).

Másnap aztán esett az eső is szinte, és hideg is volt és baljósság (borongással egybekötve), de este kiválót tésztáztunk, és megvitattuk, hogy ki melyik becenévtől kap ideggörcsöt, majd jobbnál jobb kifogásokat találtunk arra, hogy Brainoiz és én miért nem akarunk bulit szervezni (még ünnepit sem nekem magamnak, úgy két és fél hónappal a születésnapom után; pedig azzal a fővárosba lehetne csábítani mindenféle embereket, de persze az is megeshet, hogy mégsem csábulnának a szép szóra, erőszakhoz pedig nem folyamodunk nálunk nagyobbakkal szemben). Azt hiszem, képtelen volnék megbirkózni azzal az élménnyel, ha az általam szervezett buli helyszínére egy esküvőt is ltelepítenének, vagy ha az egyik meghívott nem beszélne a másikkal - és különben pedig mindenképp házigazdának érezném magunkat akkor is, ha a pultnál fizetős vendéglátóipari egységbe hívtam el a népeket, és komplexusos házigazda vagyok, egyetlen bulit rendeztem életemben, és azon sem mertem leinni magam (kiskoromban is csak véletlenül, a szoknyámat, málnaszörppel).

Aztán hazafelé rettenetesen tél-illata volt a levegőnek, és a buszmegállóban szép szál legény kódorgott, fennhangon fütyörészve és énekelve a füllhallgatójában zajló dolgokat; ez tetszett, és felnéztem rá (mert vígan fütyörészett ezzel a búvalbélelt városban, és már csak azért is, mert igen magas volt). Közben én nem fütyörészhettem semmit, mert a Titokkal ismerkedtem hangoskönyvben, és az nem valami dallamos - de azért érdekes... dacára, hogy sokan megírták már, akár a Cosmoban és a Joyban is; és dacára, hogy néha asztallappal pofoznám ezt az újvilágbeli parttalan lelkesedést. Azért van benne valami. Például az az alapvetés, hogy ha a jó dolgokat nézzük az életben, akkor egy idő után elkezdjük látni is őket, és ha látjuk őket, akkor elhisszük, hogy vannak, és hogy történnek velünk is. Vagy valami. Az univerzális szeretetnehézkedés, amint precíz méréseink alapján minden gondolatot összegravitál, ugyan különösen bizarr álfizikai maszlagnak tűnik, de hát manapság tudományosnak kell lenni, hogy eladásokat produkáljunk, kérem szépen, és ha azt mondjuk, hogy a gondolatoknak mérhető hullámhossza van, akkor érthetőbb, hogy miért kell összehangolni őket (bár én egyszer egy képszerkesztés Brightness/Contrast beállítás példáján magyaráztam el ugyanezt, mert tudtam, hogy a magyarázat túlvégén pislogó lény olyat már látott, míg Embert, Életet, és úgy általában Önálló Akarattal Működő Dolgokat még mintha nem). És néhány embernek tényleg nem ártana áthangolnia a világképét valami színesebbre és világosabbra, hogy észrevegye azokat a színes és világos dolgokat is, amivel tele van az élete.

felelőtlen ígérgetés

Tegnap elgondolkoztam azon, hogy vennem kellene egy új mobiltelefont, mert a legutóbb nálam szolgált modellekkel mindenféle számos gond akad(t), és az aktuális (ami egyben a hárommal ezelőtti is) úgy megsértődött rajta, hogy elhagyott a WestEnd kellős közepén. Szerencsére megtalálták, és délben el is bandukolhatok érte, megjegyzem, különös és békés országban élünk, a múltkor végignéztem, hogy mi a protokoll az elhagyott hátizsákok esetén, és arra jutottam, hogy ha netán ezzel a régi trükkel akarnának merényletet elkövetni Budapest legzsúfoltabb bevásárlóközpontjában, hát kő kövön nem maradna. Körülbelül negyven percig sasszézott körülötte egy biztonsági őr és két takarítónő az étkezőrész esti csúcsforgalmának kellős közepén anélkül, hogy bármire is jutottak volna.

De akkor most időrendben először írok a Szigetről, mert arról régebb óta nem írtam. Aztán meg írok a párizsi nyaralásról is, mert arról meg még frissen nem írtam, de már most is rengeteg fényképet tudok mutatni, igaz, főképp virágokról... ...és lovasszobrokról, most úgy döntöttem, hogy ezen az egy úton épp lovasszobrokat fényképezek. És írni akarok még rengeteg minden másról is, csak általában amúgy álmos vagyok, bamba, és ezek itt rengeteg munkával vártak engem vissza, hogy a fene enné meg őket.

Egyébként pedig még azon sem lelkendeztem, hogy már alig rengeteget kell aludni, és lesz új Primordial lemez, és már címe is van, hogy To the Nameless Dead , ez valóban olyan Primordialos, ugye, olyan komoran az alkonyatba mogorvulós - sőt, az egész már fel is van véve, és nekik tetszik, és nekünk is fog, biztosan. És van új New Model Army is, csak lusta voltam megrendelni, eddig még mindig folyamatosan (már csak azért is, mert a Carnival   annyira nem tetszett, és egy kicsit ettől is félek), és vannak könyvek is, de olvasnom most már nem kellene egy ideig, mert túlságosan is időigényes ahhoz képest, hogy mekkora alváselmaradásaim vannak így frissen a pihentető nyaralás után is.

párizs 2007 szeptember

Fényképek

elhunyt Robert Jordan

Még nem akartam ezt olvasni. Nagyon nem.

elutazva

Most pedig az van, hogy elcsavarogtam megint, Franszia'onba, majd' egy tucat napra. A programot tegnap martini-ginnel nyitottuk, majd aludtam, de rengeteget - persze lesz itt minden, pl. egy Leafblade/Antimatter koncert is. Paradicsom, bor, sajt (igaz, Peter Mayle és Provence most kimarad, de finomakat enni biztos fogunk, a reggeli is az volt).

kettő

Aztán persze voltak hétvégék is, és volt, hogy ültünk egy hideg, szeles tetőteraszon, és sok okosat mondtunk, csak nem emlékszem egyikre sem. De utána átvonultunk kevésbé hideg, és egyáltalán nem szeles albérletekbe, ahol vörösborral orvosoltuk a problémáinkat, és volt, hogy nagyokat ettem, de a hétvégék közös jellemzője mostanában az, hogy pénteken hamar lefekszem aludni, és aztán amikor hétfő reggel felébredek, akkor rettentően rossz nekem. Hogy mennem kell, és néznem szembe az új hét új kihívásaival, amikhez mostanában rendre kevésnek érzem magam, és sajnos általában nem is tévedek.

Például kihúzták a fogam, de azóta mindig huzatot kap a helye, és olyankor egyrészt fáj, másrészt fáj (mivel csak olyankor teszi, ha előtte hideg szélben ül/álldogáltam, azt hiszem, valóban a huzat tehet róla). Szóval ez teljesen meghaladja a képességeimet, mivel ocsmány randa idő van mindig, és hideg és szél, és egy idő után unalmas fültől állcsúcsig feltekert garbóban, vagy segítség-belefulladtam sálakban közlekedni. De unalmas aszpirinen élni is.

Persze volt olyan kihívás, aminek képes voltam megfelelni, igaz, (jó) pár nap csúszással, és most a helyébe jött újabb kihívás, csak ezzel nem csúszhatok, mert utazom el, és miért vállalok be én munkákat akkor, amikor már amúgy is nyakig? Lőjenek le, kérem. Azért azt csendben megjegyezném, hogy most már útikönyvileg biztos lehetek benne, hogy Washington DC-nél unalmasabb hely a világon nincsen. Vagy ha van is, hát nem írnak róla, remélem (bár a Sors jellemző humorérzéke alapján biztos és igen, és majd nekem kell lefordítanom) (ám: jó pénzért bármikor, szívesen).

no de...

... mi lesz így a panserbjørn-ökkel?

egy

Nahát. Most épp befejeztem sok minden munkát, persze van még, de kivételesen egyiknek sincs másfél órán belül a határideje, ez üdítő változatosság - amivel pedig késében vagyok, azzal nagyon, és nem ez alatt a tíz perc alatt fogom behozni. A sok kapkodás után (érdekes módon sokkal jobban megvisel, ha minden nap le kell adnom egy dolgot, mintha egy nap tizenkettőt, és utána négy napig semmit; erről biztos a kezelőorvosomat kellene megkérdeznem, csak nem jutok el odáig sem) aztán fogtam magam, és az asztalra borulva aludtam egyet szépen, bár azt hiszem, ilyet még csendes, borongós délutánokon sem illik egy munkahelyen. De a kapkodásnak nem csak ez az egyetlen hátulütője: volt olyan is, hogy rohannom kellett, és az egyik kilós kiszerelésű gyógyszeresüvegemből a tenyerembe szórtam két pirulát, hogy az az aszpirin, aztán tíz perccel később rájöttem, hogy de akkor kicsi, kerek és fehér lett volna, nem pedig nagy, hosszúkás, és sárga. A vitamin éhgyomorra viszont megvisel, úgyhogy legalább megtanultam egy életre (vagy amíg legközelebb elfelejtem).

Közben pedig, amikor épp kisül az agyam, a neten sodródok, és rettenetes dolgok történnek. Például komoly erőfeszítésembe került, hogy ne rendeljek különféle ismerőseimnek Poe akciófigurákat, de Poe vállán az amúgy sem igazi holló, a holló az nagyobb, és legfeljebb Quasimodo-tartásban bírná el. De sajnos könyvek is vannak, és most épp mindent elolvastam, mert kapkodás közben bűnösen sokat olvasni a legjobb.

Elolvastam például Philip Pullman His Dark Materials   (elsőre csak azért is rosszul írtam le) trilógiáját (megpróbáltam rákeresni a magyar címekre, és elsőre a "Rubin és füst, az Árny északon és a Tigris a kútban"   felsorolással szembesültem, ami, ismerve a magyar fordítói trendet, nem lepett volna meg, csak a tigrist és a kutat sokalltam - de aztán kiderült, hogy az Északi fény / A titokzatos kés / A borostyán látcső   a helyes megfejtés, és itt már csak egy arany iránytű veszett el a birtokomban lévő angolnyelvűhöz képest... de aztán megtudtam, hogy annak az első kötetnek amúgy is Northern Lights   volt a címe, úgyhogy minden rendben). Viszont hogy most Pullmant vagy Ursula K. Le Guint kellene megverni a halál birodalmának csúfosan hasonló, enyhén instant kávéra emlékeztető feloldásáért, azt nem tudom, mert egy 2000-es és egy 2001-es könyvről van szó (A borostyán látcső   és a Más szelek szárnyán , úgyis mint az utolsó szigetvilágos Le Guin mű) - de engem zavart a dolog. Persze tudom, hogy csak nagy adag könnyen elérhető keleti bölcsesség érte őket, de miért ennyire ugyanúgy...? De amúgy azért tetszett. Izgalmas, fordulatos, hangulatos - szépek a párhuzamos világok is. Várom már a filmet.

élekmég

Írni amúgy lenne kedvem is, témám is, csak időm és agyam nincsen. Most is épp csak arra várok, hogy a tejeskávé habja alábbhagyjon, mert így, megszórva extra nescaféval, kicsit keserű. Bár legalább gyönyörű színe lett. Aztán belefolyatom azt a három megmaradt agysejtemet valami kompúterbe.