jelentéktelen dolgok

Az a baj, hogy igazából valahogy nincs kedvem életem apró-cseprő és jelentéktelen eseményeiről beszámolni, nagy dolgok meg - a nagy dolgok jellemző természetéből fakadva talán hál' Isten - nem történnek, és mostanában dolgokat sem gondolok, azaz igen, csak azok is főleg apró-cseprő dolgok, és jelentéktelenek. Mostanában a legfontosabb kérdések, amik felmerültek bennem, a következők voltak:

1. Mit egyek ebédre? Valahol, ahová a hőségben is el tudom vonszolni magam... Valahol, ahol van légkondicionálás, és finom-finom ételeket adnak... lehetőleg olcsón. Szóval a kérdés igazából nem az, hogy mit, hanem hogy hol egyek?

2. Vegyek-e smaragdzöld bársony fűzőt, mert ugyan szép, de zöld, és ahhoz mit veszek föl, és amúgy is csak még jobban kihangsúlyozná, mekkora a fenekem?

3. Ha egy írásban a szereplők interneten és/vagy mobiltelefonon kommunikálnak, azt rövidítésekkel, ún. "text speak" -ben érdemes megalkotni az örökkévalónak, vagy egy könyvben igenis könyvül legyen minden?

4. Antiszociális vagyok mostanában, vagy csak hőség van, vagy csak álmos vagyok?

Pedig szerdán jól sikerült a sörözés, unokatesóm meglepett, elhívta az öcsémet is, és nagyon kellemeset beszélgettünk unokatesómék albérletének szellős teraszán (a két kölyök nem rokon; unokatestvérem anyám testvérének fia, öcsém pedig apám második házasságából született; pár hónapja derült ki, hogy egy évfolyamba járnak az egyetemen, és egyáltalán ismerhetik egymást), nagyon jó volt! Azért én éjjel egyre hazatámolyogtam, ők még mentek tovább, részeg csoporttársakkal részegedni késő hajnalig, és állítólag az a része is jól sikerült az est... éjszakának. Csütörtökön ennek és a melegnek köszönhetően csak támolyogtam, de kaptam a nővéremtől cserepes bazsalikomot, saját vetés, nagyon kis aranyos.

Aztán ma meg már megint hőség van, és reggel lehánytam a liftajtót. (De csak egészen kicsit. Az időjárás tehet róla, és az éhgyomorra bekapott vitaminok.)

tíz film, tegnap és ma és holnap

Úgy döntöttem, hogy először a filmes tízen esem túl, mert a filmekről sosem gondolok olyan sok érdekeset, mint a könyvekről. Szerintem az ismerőseim egy része már eleve azon csodálkozik, hogy én életemben láttam tíz filmet, amilyen lelkesedéssel moziba járok, filmet másoltatok, töltök le, kerítek és veszek, nem is csoda; és különösen, hogy már tévém sincs mióta (azaz van egy a gardróbszekrényben, de nem biztos, hogy működik)...! Egyébként tényleg gondban vagyok, mert rengeteg filmet bámultam végig mélységes imádattal, csak nem emlékszem a címükre, másokról tudom, hogy nagyon tetszettek, de nem emlékszem, csak a hangulatukra (A hetedik pecsét   például zseniális, és pislogni sem volt érkezésem közben, de meg tudnám úgy nézni még egyszer, hogy a végkifejletet leszámítva nem is sejtem, mi történik benne... de a hangulata, az nagyon emlékezetes).

1. A királyasszony lovagja (megfelelő életkorban kapott el a Jean Marais sorozat, bár az is lehet, hogy valójában keverem egy másik Jean Marais filmmel)

2. Derszu Uzala (ez is inkább csak emlék és álom, de annak nagyon szomorú és szép; most majd megismerkedem az írott változatával is)

3. A hetedik pecsét (bár ugye nem emlékszem, csak a hangulatára, és hogy sakkoznak benne magával a Halállal - és ezek után nem gótuljon meg a kamasz?)

4. A vihar kapujában (úgy látszik, Kuroszava azon kevés rendezők közé tartozik, akik rendesen és rendszeresen letaglóznak)

5. Jó reggelt, Babilónia (sokáig csak a gipszelefántokra emlékeztem belőle, és a többi csak mint álom, de amikor újra láttam, újra tetszett)

6. Rosencrantz és Guildenstern halott (angol szakos bölcsészként kötelező és kihagyhatatlan)

7. A navigátor: középkori odüsszeia (ez amolyan vagy tetszik, vagy fizikai fájdalmat okoz film; nekem tetszett, különösen, ahogy a saját meséjükben átesnek a világ túloldalára)

8. Get Carter (1971) (megnéztem, és többé nem hittem, hogy a kései hippikorszakban még Angliára is sütött a nap)

9. Meseautó (mert alapvetően nagyon szeretem a régi filmeket, a magyarokat és a hollywoodiakat egyaránt, és a romantikus filmeket is, bár az autókhoz nem értek, kérem szépen)

10. A Karib tenger kalózai I.-III. (kalózos filmből az alap Captain Blood   is nagy kedvencem, Errol Flynnel - de azért ez csak hosszabb és mulatságosabb...)

Tegnap aztán voltunk kávézni és salátázni és hasonló női dolgokat művelni (sosem tudom, hogy épp kit hogyan nevezzek meg, szóval A.-val, aki a Mac and the City tulajdonosa, ugye), valamit keverhettek az ásványvizünkbe, mert a végén már pántnélküli ruhákról és fűzőkről volt szó, és azért ez durva. (Különösen, hogy megnéztem, és a rendes fűzők ára, hogy is mondjam, csillagászati.) Ma pedig az őrült unokatestvéremmel találkozom, utoljára, mielőtt kis megszakítással három és fél hónapra elhagyja az országot, te jó ég, előre rettegek a holnaptól... Azt hiszem, fáradt leszek. És nem elképzelhetetlen az sem, hogy másnapos.

napról napra

Szerdán megint tettem az országimázsért, konkrétan friss kutyaszart szedtem a Duna-korzón. Azt is nyakon tudnám vágni, aki a nyóckerben a járdára szaratja a kutyáját, de aki Budapest egyik leglátványosabb turisztikai csomópontján flancol - és láthatóan nem arrafelé lakik, hanem csak ott flancol - az arra kis nejlonzacskóra és használatára is adhatna annyit, mint a mellszőrvillantó fehér ingre vagy a muszlintopci alól elővillanó push-up melltartóra. Az ilyenektől felforr az agyvizem. És nem, nem kapattam el őket, nem érzik úgy, hogy ezek után mindig felszedi valaki utánuk a kupacokat - nem törődtek ők annyit a dologgal, hogy akárcsak hátranéztek volna, mire bennem az undort legyőzte a felháborodás, már messze ringatták grillcsirkére sült testüket.

Áááá. Gépisztolyt. Az ilyenek ellen.

Csütörtök reggel egyértelműen úgy tűnt, hogy az íróasztalomtól mehetek a temetőbe, mármint nem úgy, bár a közeli rokon temetése sem olyan vidám. De valahogy este negyed nyolcra sikerült végeznem a kutatásokkal, és elindultam, hogy aznap még sörözzek egy jót Brainoiz születésnapjára, persze amilyen fáradt voltam, már azt hittem, hogy másfél órát kések, ahelyett, hogy fél órával korábban érkeznék. Ennek örömére arrébb tántorogtam, kávét ittam, nem használt, jelentem, pedig még sört is ittam rá, igaz, csak egy korsóval, különben azonnal korty közben elszunnyadtam volna, igen, sörrel a számban (a résztvevők okulására mondom, hogy azóta sikerült szembesülnöm a "marmite miners"   kifejezéssel, úgyis mint meglátás két, a börtönben egymásra találó, pedo-nekro kéjgyilkos szerelmének szárba szökkenéséről) (ha már komolyan körberiadtunk attól az üvegnyi hamisítatlan borzalomtól). Ennek megfelelően éjfélre már otthon is voltam, abban a boldog tudatban, hogy addig alhatok, ameddig jólesik. Sajnos ez ebben a hőségben nagyjából negyed nyolc, azaz ettől nem lettem sokkal kipihentebb.

Pénteken aztán ismeretlen rokonok és ismeretlen ismeretlenek, amúgy sincs valami jó arcmemóriám, de az elérzékenyülve anekdotázgató nénik egy részét - a történetek tanúbizonysága szerint - huszonöt, esetleg harminc éve nem láttam, pedig láthatóan elvárták, hogy ujjongva felismerjem őket. Holott szerintem engem is csak az alapján következtettek ki, hogy kik mellett állok, vagy nem is tudom, lehet, hogy kísértetiesen hasonlítok másfél éves önmagamra.

Eljövend a szombat, meleg, meleg, meleg; annyira futotta, hogy az ágyon fekve nyöszörögtem, vagy ha már azt sem bírtam, a különösen nehéz WarCraftIII pályákat vettem sorra. Az "akkor most kivárásra vagy lerohanásra érdemesebb játszani" -nál komolyabb szellemi teljesítményre nem voltam képes. Később délután elmentem sétálni, ezúttal a Batthyány térről a Vörösmartyra, nem fordítva, ahogy szoktam; és fényképeztem szép Budapesteket, hogy ezentúl tudjak küldeni képet a lelkes holland családanyáknak, ha megkérdezik, mégis, milyen városban lakom (tudom, hogy vannak hivatalos honlapok és hivatalos képek, de nekem a sajátjaim kellenek).

Persze közhely, hogy az életben vannak varázslatos pillanatok, de ezt tényleg mintha valami lassúdad mediterrán művészfilmből vágták volna ki, a Vörösmarty téren egy magányos fagott játszott hullámzó, fel-felszökkenő komolyzenét, az este épp csak sűrűsödni kezdett a fák ágai között, a Gerbeaud századfordulót idéző épülete fehéren dereng, és hosszú, fodros ruhába bújtatott kislányok kergették sikongatva a szappanbuborékokat. Az egyikük göndör hajában megültek a buborékok, a galambok lustán rebbentek arrébb, amikor egyik-másik gyerek közéjük szaladt, a zene lágyan fodrozódott, mintha nem is a valóság része lenne, elvégre a valóságnak nincs zenéje.

Egyébként az én ujjhegyemre is szállt szappanbuborék. Kettő is. Ragadt is tőle a kezem.

Ilyen romantikus pillanatok után a lelkiegyensúly gyorséttermet követel, ahol meredten bámultam a sültkrumplit, remélve, hogy eszembe jut valami, bármi, amiért érdemes volt leülnöm gondolkozni, de nem. Csak hogy ez a környék, a túlszámlázók Bermuda-háromszöge, milyen embertelen és szürreális sötétedés után, és hogy még a kivilágított, zsúfolt utcákon is félek elmenni a Ferenciek teréig, olyan nyomasztó. Tudnám, hogy miért.

Vasárnap tovább folytattam a fetrengés-WarCraft életmódot, aztán rendet raktam az asztalomon, és megtaláltam a The Hobbit   hangoskönyvet, és mivel nem tudtam, melyik rész milyen hosszú, végül éjjel egyig azt hallgattam a langyos lakótelepi sötétben, lábamat az ablakpárkánynak támasztva, a fejem alatt három párnával, a kezemben doboz sörrel, majd limonádéval, majd hideg vízzel. És rá kellett jönnöm, hogy ezt a könyvet én nem ismerem angolul. És eleve, nekem ez akkor is örökre babó   marad, ha sosem hittem volna, és ha már a legfrissebb magyar kiadásokat is átjavították hobbitra - nekem akkor is babó marad. Amúgy angolul határozottan érezhetőbb a nagy nordikus télbelobogás benne, és most, hogy sok William Morrist olvastam, a direkt Morris hatások is sokkal jobban kiugranak. És mivel vesézgettem épp eleget a főbb Tolkien művek ógermán vonásait, ahányszor csak szóba került, hogy Kili és Fili, a két szinte még gyerek útitárs Thórin húgának fiai, mindig szélesen elmosolyodtam, hogy "ó, igen, sister's son, azért ezt fontos kiemelni, a rokonságból ők a leghűségesebb és legfontosabb támpillérei bárki hatalmának (a tulajdon fiakkal ellentétben velük kapcsolatban aztán nem kell a korán jött becsvágytól sem tartani)" . És bár a sárkány, az igen, az nagyon, a "Gandalf, mint Ódin"   szálat továbbra sem vagyok haljandó egyértelmű és kötelező igazságként elfogadni.

meggyes-fahéjas fáradtvagyok

Tegnap aztán este negyed nyolcig itt küzdöttem, mint pocok a lisztben, majd hazafelé átgyalogoltam a Lánchídon, hátha az jó lesz, mindenesetre a Batthyány magasságában már olyannyira magamon kívül voltam, hogy meggyes-fahéjas turmixot ittam, és konkrétan a fejemből nem láttam ki. Reggel pedig másfél órán át minden tíz percben tovább nyomtam az ébresztőt, úgyhogy végül is elég későn értem be, valamint álmos is vagyok, és a tetejébe hideg van. És teljes agyhalál. Elkezdtem nézegetni a mai összevetendők listáját, és eleve ott elbizonytalanodtam, hogy a balnida   hasonlít-e az enkatos -ra (nem, de ha már ennyire nem látom, akkor hogy leszek kész tíz jelentéssel holnap délutánra?) (és előre jelzem, hogy holnap estére zombi leszek... teljesen!) és különben is, aludni akarok...!

Elkezdtem összeírni a tíz legmeghatározóbb könyvélményemet, először is háromszor listát cseréltem, majd rájöttem, hogy igazából mindegyikről kisregény terjedelemben szeretnék értekezni, vagy fantasy tetralógiában, és azt azért mégsem. Vagy mégsem így. Úgyhogy most gondolkozom, hogy akkor hogy? Egyetlen tízképernyős bejegyzésben? Tíz rövidebben? Vagy menjek inkább, sétáljak egyet, hátha egy kis meggyes-fahéjas turmix is az utamba akad?

Ó, tudom, mit akartam... Tettem föl egy rajzot ide, ez pedig egy vázlat, egyszer majd még a maradék grafittalanságot is összehuzalozom, aztán pár hónapos munkával átrajzolom tollal is, és utána kiszínezem, és akkor lesz egy negyed (vagy háromötöd?) elírült kódexlapom is, tulajdonképp hihetetlen sok munka, és magam sem értem, miért. Talán, hogy bebizonyítsam, hogy szinte szabályos és szinte szimmetrikus dolgokat is tudok rajzolni, szinte vonalzóval és szinte körzővel (ez utóbbi azért csak szinte, mert utána kézzel húzom át a vonalakat, és ezzel nagyjából mindenféle tökéletességet elmaszatolok).

agyritmus

Az extra hosszú nyaklánc előnye, hogy a hosszabbik végét fáradtabb pillanataimban a fülemre tudom akasztani. Ennek ugyan semmilyen gyakorlati haszna nincs, de nagyon megnyugtat. Csak ne így menjek majd ki az utcára. Továbbra is háromszor-négyszer annyi munka van, mint lenni szokott, illetve elviselhető, és ráadásul a hőség és a viharok, és hogy nem haladok semmivel, rettenetesen unom már. Igaz, a hétvégén kiváló tárkonyos levest bográcsoltunk, és szalonnát is sütöttünk, fenn, az erdei házikóban, a kicsi fehér kutya folyamatos felügyeletével (még a hagymát is meg kellett vele szagoltatni, különben nem hitte el, hogy nem valami neki való finom falatot aprítunk), de egész kevés munkaórányi gyógyszernév kutatás elég ahhoz, hogy a világ ismét sivár és nagyon, nagyon fárasztó legyen.

És/amúgy/pedig annyira mindig Woven Hand-et hallgatok, hogy kezd az agyam átritmizálódni a keresztény sámánizmusra, ez egyrészről jó, mert érdekes oldalát világítja meg teljesen hétköznapi történeteknek is (a legsötétebbet, ha már világításról van szó; szinte már holdstock-i komorság uralja most az elképzeléseimet), másrészről viszont hiányzik belőle a lila minotauruszokra és egyéb egyértelmű metálkodásokra jellemző nyers hősiesség. Itt az emberek nem a viharral farkasszemet nézve, büszkén lobognak bele a tragédia alkonyvörös szelébe, hanem leszegett fejjel törnek utat a hófúvásban, kicsiny, makacs gondolatokkal az élet kicsiny, de halálos gondjai ellen.

Hűha, úgy látom, elkapott a költőiség. Az összehasonlításra kilökött, tizenötödik százas lista után mindig ez van. Költőiség, valamint heves "adjatok már csokit vagy cukrot vagy kekszet vagy valamit, már, most, mert sírni fogok különben, vagy ami még rosszabb, nevetek" . Haza kellene mennem, és csokit ennem. Vagy a múlt heti fotókat elnézve mégsem. Különösen, mivel valójában egyáltalán nem szeretem a csokit, csak a gyógyszernevek és a banklogók váltják ki belőlem, hogy kellene. Mégis. Vagy mégsem.

(Viszont észrevettem, hogy elrontottam a múlt heti nógrádi kirándulás fényképeihez vezető linket, úgyhogy gyorsan ki is javítottam.)

gyász

Meghalt az apai nagymamám. Kilencvenkét éves múlt. Hiányozni fog, amíg csak újra nem találkozhatunk.... Nyugodjék békében.

Az XKCD kitett magáért

With Apologies to The Who: bloggin' bout my generation

rövid összefoglaló

A gondolataimat ugyan nem szedtem össze, de legalább a fényképeket. Így néz ki a nógrádi vár, a váci komp és a fedél-nélkül váci házak a főtéren, igazi, esős-szürke júniusi időben. A kompot egyébként azért kellett útja minden fél méterén lefényképezni, mert J.-nek eddig meggyőződése volt, hogy ő például már a felparkoláskor a Dunába hajtana róla, vagy ha mégsem, akkor soha többé nem tudna róla leszállni, és most részletesen dokumentálni kellett, hogy nem, a komp valójában egy működőképes konstrukció.

Hétfőn és kedden nem csináltam semmit, azaz rengeteget dolgoztam, egy kicsit megáztam a jégesőben, és alvajártam. Szerdán találkoztam fonológus barátnémmal, és ettünk óriásbagettet, sétáltunk, frappét és jegeskávét szürcsöltünk, és én ennek ellenére olyan bamba voltam, hogy azt sem tudtam, ébren vagyok-e, vagy inkább mégsem. Csütörtökön megvitattuk, hogy az élet Danielle Steele regény-e vagy sem, szerintem sem, mert akkor az egyesekre hirtelen leereszkedő szerelmi boldogság mellett hirtelen milliárdosok is lennének, és mégsem. Szóval az élet legfeljebb egy Jane Austen regény, semmi több. De ettől még mindig halomban áll a munka, és ettől fáradt vagyok, álmos és nyűgös is, jajnekem-jajnekem, de már látszik a kupac teteje, az alagút vége, és a fény, valamint a hétvége.

David Eugene Edwardsról pedig már a Woven Hand szövegek alapján is tudtam, hogy felnézek rá, de ez az interjú csak megerősített benne. Nem mond semmi különlegeset, csak épp annyit, hogy érdemes legyen elolvasni.

(A nap terméke pedig kétségkívül a nemzeti lelkületű, mégis fiatalosan dinamikus Hello Józsi design.)

dióhéjban

Pénteken majdnem voltam sörözni, szombaton aludtam és aludtam, vasárnap pedig voltunk a nógrádi várban, majd később és másokkal megtekintettük a Woven Hand-et. Előbbi közben rengeteget fényképeztünk (és ezek alapján azt hiszem, rám férne egy fogyókúra, persze mikor nem), utóbbi pedig katartikus élmény volt, bár leginkább egyenletesen szomorú lettem tőle, azóta is. Szóval ez egy ilyen elszomorító katarzis volt, nem egy olyan felvidító, igaz, valahogy az egész Woven Hand nem annyira a fülig érő mosolygásról szól. És utána megint csak néztem a sötétet, és azért könyörögtem, hogy mondjuk most már tudjak elaludni, és ne álmodjak semmit sem, legyen nekem is néha kishalál élményem; ehelyett persze halott gyerekekkel, háborúval és fogolytáborral álmodtam, végül is miért ne, nyilván ez tölti ki hétköznapjaimat.

Majd írok bővebben is, de először összeszedem a gondolataimat, és most épp nagyon szanaszét hevernek.

1 db közepesen használt hullámvölgy

Nem azért nem írok, mert ennyire unalmas az életem, igenis rengeteg érdekes dolog történik benne, tegnap például láttam egy nagyon kövér nőt - bő, fényes fekete nadrágját térdig beleszuszakolta egy kötött lábszárvédőbe, alatta pedig fehér papucsot viselt állott-nyerstészta lábakon, és ez olyan érdekes volt, igazán nem tudom, miért kellett ezt tennie a város gyanútlan lakosaival. Hogy ő és így az utcára ki. De amúgy elég hullámzó kedvem van mostanában, és inkább rossz, mint jó, és néha emberekre dühös is vagyok, néha pedig csak szeretném, ha tudnék sírni, de mostanában épp nem megy. Hiába oldaná a feszültséget. Nem megy. A feszültség pedig marad, és olyanokban nyilvánul meg, hogy nem tudok aludni napok óta, és éjjel egykor károkodva, kínomban kacagva ököllel ütöm a párnámat. Aztán pedig olyan álmos vagyok, mint épp most. (Pedig ma kivételesen az történt, hogy nem élesítettem az ébresztőt a telefonomon, és fél kilenc után arra riadtam, hogy én most baromira el fogok késni.) Édes Istenem, de unom már, hogy a nagy kába rosszkedvből csak a szélsőséges érzlmi hullámvasutazásra váltok, nem lehetne, hogy néha egy kicsit egyenletesen boldog   legyek? Persze, persze tudom, ez nagyrészt hozzáállás kérdése is. Most épp az a kisrészt nem-hozzáállás hiányozna, kérem.

sült szalonna a világ végén

Péntek délután annyira fáradt voltam, hogy elmentem, és megnéztem a Karib tenger kalózai   harmadik részét, és annyira elkeseredtem a közbeékelt szüneten, hogy pattogatott kukoricába és egy vödörnyi kólába fojtottam a bánatom. A film maga rettenetesen tetszett, sokkal jobban, mint a második rész - egy pillanatig sem unatkoztam, sőt, még némelyik csavar is meglepett. Mivel nekem kizárólag kőarcú és érzelemmentes ismerőseim vannak, Orlando Bloom és Keira Knightley sokak által kifogásolt színészi teljesítmjényével sem volt bajom, és félve bár, de bevallom, hogy Johnny Depp magánszámai néha már untattak - számomra Geoffrey Rush volt a csúcs.

Bejja kifogásolta, hogy Kalüpszó csak egy nimfa volt, nem istennő, amivel egyrészt az a gond, hogy ez egy, a valóságtól meglehetősen elvetemült mese, és nem érdemes rajta ilyesmit számonkérni (eredetileg a Bolygó Hollandi sem Davy Jones hajója volt, ha már itt tartunk), másrészt pedig a görögöknél (vagy később a rómaiaknál) nem volt ilyen éles határ a kategóriák között. A nimfák alapvetően vízi istenségek, helyi istenségek (Akhilleusz anyját, Thetiszt is sok helyütt nimfaként, másutt viszont istennőként emlegetik), és Kalüpszó közülük az egyik legismertebb és legvadabb. Illik hozzá, hogy épp belőle faragjanak tengeristennőt a filmben - lehet, hogy Poszeidón hatalma kevésbé megkérdőjelezhető, de engem valahogy feszélyezett volna, ha Davy Jones egy szakállas, kigyúrt istenséggel folytat viharos szerelmi viszonyt.

Vasárnap aztán felballagtam a hegyre, az erdei házikóba, és szalonnát sütöttünk (a kicsi fehér kutya néha úgy alkalmatlankodott, hogy kis híján lecsöpögtettem az orrát zsírral), és nagyokat aludtunk, én például szinte megállás nélkül mást sem tettem. Aztán hétfő délután, este és éjjel olyan egyfolytában vihar volt nálunk, hogy nem tudtam aludni egy szemhunyást sem, szóval rögtön le is romboltam rózsás kipihentségemet. Egész éjszaka feküdtem az ágyon, és a távoli, majd a közeli, majd megint a távoli, és megint a közeli villámokat számoltam. Rohadt unalmas volt. De ha nem figyeltem oda, akkor helyette furcsa kórházi folyosókon bolyongtak a gondolataim, és egészen biztos voltam benne, hogy a gondolataimnak viszonylag kevés tennivalója akad furcsa kórházi folyosókon.

Egyébként felkerült az endlessre egy Lavondyss és egy Ysabel ismertetőm, kicsit bővebb, összeszedettebb, és informatívabb, mint amiket ide lelkendeztem, bár nem feltétlenül olvashatóbb, ugye. A barokkos körmondatok akkor is barokkos körmondatok maradnak, ha cikkbe és nem blogba fűzi őket az ember.

a természet és a kiflihold csodálatos világából

Tegnap még sétáltam és tébláboltam egy kicsit a Lánchídon, és néztem, ahogy rózsaszín fátyolfelhők között kandikál ki a kiflihold (erről természetesen a vacsora és az eperturmix jutott az eszembe, nem ám valami romantikusabb), aztán hazamentem, és elaludtam azonnal. Éjfél után pedig pokoli viharra ébredtem, folyamatosan villámlott, és ennek megfelelően dörgött is, én pedig rosszakat álmodtam. Igaz, kellett nekem rémálmokon gondolkoznom elalvás előtt; csak annyit hoznék fel mentségemre, hogy egyáltalán nem terveztem elaludni este nyolckor, egyszerűen csak ez történt, ültem az ágyon, és arra ébredtem, hogy nyomja az arcomat a lazán elszórt mobiltelefon. És ha legalább nem volnék álmos még mindig.

A mohóság... azaz az elevenen elnyelt alligátor és a szétszakadt óriáskígyó esete. Döbbenetes. Azt mondjuk láttam már természetfilmen, hogy amikor Afrikában teszem azt impalát kapnak le a pitonok, megesik, hogy azok a nyársszerű szarvak átbökik őket evés közben, de mégis... Valamint megtudtam, hogy a cápák is tudnak szaporodni szűznemzéssel, bár ez nem tesz jót a génállománynak, és hogy lehet, hogy ha 13000 évvel ezelőtt nem robban szét egy meteor az észak-amerikai jégvidék fölött, akkor azóta sem lenne emberi civilizáció (és még mondják, hogy nem égi beavatkozás, hogy lettünk). És lehet, hogy a vikingek valóban kristályok segítségével navigáltak, továbbá vagy ők, vagy rokonaik és üzletfeleik rituális cölöpköröket rendszeresítettek, fejjel lefelé beásott tölgyfákkal. És én egyébként erről az ősibbnél is ősibb németországi csillagvizsgálóról-kőkörről sem tudtam...

Mellesleg ha már történelem, szenzáció, vér és agyvelő, megjegyzem, hogy ha még egyszer "a dél-amerikai Római Birodalom" -ként kell hallanom-olvasnom azokról a nyamvadt inkákról, én valakit agyonverek egy Barbie baba letépett lábával, ez már biztos. Most ezt muszáj? Anélkül az emberek nem tudnák, hogy dél-amerikaiak voltak, birodalommal, és ami még kell? Vagy aki nem tudja, annak Róma már egy csapásra mindent megmagyaráz? És ráadásul kb. annyira gördülékeny, mint... ó, igaz is. Ez volt az a Római Birodalom, amelyik nem ismerte a kereket.

az időjárás rettenetes, én pedig álmos vagyok

Tegnap otthon felejtettem a szemüvegemet (életemben talán negyedszerre, de tíz napon belül már kétszer), és kivételesen nem csak keveset, de egyenesen semmit sem láttam. Nyilván ennek azért ahhoz a tíz tonnásnak érződő súlyhoz is volt köze, ami a tarkómat nyomta, annak pedig a beígért apokaliptikus viharhoz - igaz, hogy a világvége ezúttal itt, Budapesten, elmaradt, az időjárás azért menjen el kapálni. Krumplit. Elviselhetetlen. Fülledt és meleg.

Tegnap jó is, hogy elmaradt a világvége, mert legalább tésztázhattunk egy jót Brainoizzal, én szokás szerint nagyon csípős spagettit ettem, ő szokás szerint nem. Megvitattuk a világ dolgait, azaz legfőképp könyvekről beszéltünk. Mert előtte pedig kiolvastam Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka   című örökbecsűjét, amiről eleve tőle hallottam először (de rögtön rosszul jegyeztem meg a címét). Ez a könyv egyébként újabb bizonyítéka annak, hogy valamiért a spanyol anyanyelv predesztinálja a szerzőt a rettenetesen bonyolult, mégis akrobatikus tökéletességgel kivitelezett melodrámára, ezek kérem mind szappanopera forgatókönyvekkel operálnak, de olyan jól, hogy az ember megbocsátja nekik (itt épp csak az amnéziás gonosz iker hiányzott - viszont halomban állt a vak lány, a párbaj a temetőben, és az összeégett arcú idegen; sőt, még csecsemőkoporsó és vérkönnyeket síró angyalszobor is akadt a pincében). Nagyon kellemes, hangulatos, fordulatos könyv.

Szombaton pedig feleséghez adtuk Minden Rénszarvasok Urát, és nagyon szép esküvőjük volt, ők is nagyon szépek voltak (az ifjú asszony különösen; de hát MRU szerencsés ember, ezt már tudjuk egy ideje), a társaság kiváló, az étel finom, és egy idő után azt is kiderítettem, hogy antibiotikumra tulajdonképp szabad inni. Onnantól kezdve még jobb volt, bár fél óra múlva nagyon álmos lettem, és éjfélkor már hazafelé menet aludtam a buszon.

Aztán még megőrült az mp3-lejátszóm, és formatálnom kellett; remélem, ilyet többé nem csinál. A hajam növekszik és feketés-barna, és össze-vissza göndör. Már megint nagy, sajtos pizzákról álmodozom, és arról, hogy egyszer hat óránál többet is alhatok. Kis hírek a nagyvilágból, azt hiszem, iszom egy kávét, hogy ébren tudjak maradni, amíg el nem alszom...

antibiotikum, szél, kavar

Nem húzta ki. Kaptam rá antibiotikumot, és állítólag szedhetem a másikkal egyszerre, és a harmadikkal is, és nekem akkor jó lesz - egyelőre csak fáj a fogam, és iszonyúan kába vagyok egész nap. Lassan több gyógyszert szedek, mint a nagyszüleim összesen. De remélem, ennek egy hét múlva már vége (és igen, szombaton megyek esküvőre, és nem ihatok!!! tragédia), és utána soha többé nem kell egyszerre több orvos felügyelete alatt állnom.

A rendelőben várakozva aztán felfedeztem, hogy játsszák már nálunk is a Felkavar a szél -t, és gondoltam, hogy ha hamar végez velem a doktorbácsi (és úgy lett), akkor még épp odaérek este az Urániába, és megnézem. Ha már igazi írek is ajánlották, akik szerint a Michael Collins   amúgy elég rossz film volt, és ráadásul ebben egyet is érthettem velük (a Michael Collins   amúgy elég rossz film volt), úgyhogy elhittem azt is, hogy ez meg elég jó. A film eredeti címét (The wind that shakes the barley) egy ismertebb ír ballada adja, előadta például a Dead Can Dance is; arról szól, hogy derék fiatalemberünk épp búcsút venne szerelmétől, hogy elmenjen, és beálljon az ír szabadságért küzdő hősök sorába, amikor a lányt aljas módon lelövik, és egyébként később a bátor harcosok is mind meghalnak, mert már azt az 1798-as felkelést is csúnyán leverték az angolok.

A filmben azonban 1920-at írunk, és ezt a felkelést nem verik le, pedig próbálják, csúnyán. Churchill híres black & tan -jei rögtön az első jelenetekben bemutatják, hogyan jár el a katona ellenséges civilekkel szemben (puskatussal, nyakszirtre) - az ellenséges civilek ettől persze önvédelemből és lesből viszont-öldökölni kezdenek, és a valóság valószínűleg jóval csúfabb volt annál, mint amit a filmben bemutatnak. Pedig az sem szép. A véres gerillaharcok után az békeszerződést elfogadók és vitatók között szinte azonnal kitört a polgárháború, és ír lészen írnek a farkasa; a film itt véget ér, de mi tudjuk, hogy az angolok többé nem nyomták el az Ír Szabadállamot (később Írországot, még később Ír Köztársaságot), Észak-Írország kérdése pedig ennél sokkal, sokkal összetettebb, és nem főképp az angolok ragaszkodnak ahhoz a földdarabhoz a mai napig (a protestánsok egy része nem szeretett volna katolikus fennhatóság alá kerülni) (és még ez sem ennyire egyszerű).

A film, bár történelmi hűségért sem kellett a szomszédba mennie, olyan ősi, drámai helyzetekre épül, hogy előzetes vagy utólagos ismeretek nélkül, időtlen történetként is élvezetes (hazaszeretet - eszmék és megalkuvás, eszmék és testvérek). Bár persze ha valaki még annyit sem tud az ír történelemről, mint én, annak talán zavaró, hogy a film nem tekint vissza az előzményekre, nem kacsint ki az angliai politikai csatározásokra, és ezek hatására az ír kérdésben, és nem mondja ki a végén megnyugtatóan, hogy amúgy onnantól kezdve az íreknek szinte, később pedig tényleg, igazi országa is volt - nekem tetszett, hogy a film csak annyit mutat meg a világból, amennyit hőseink látnak (például Ulsterből nem sokkal többet, mint, hogy "élnek Belfastban unokatestvéreim, és éheznek az utcán" ; ez amúgy szintén reális meglátás, csak nem magyarázza, hogy az Egyesült Királysággal maradt megyék miért választották önként a maradást) (és az Ír-sziget délebbi részeiről miért vándorolt át oda szinte minden protestáns; bár tegyük hozzá, délen eleve jóval kevesebben voltak... de ez is egy hosszú történet).

Érdemes megnézni.

kis színes, kis színtelen

A következő hihetetlen információkkal gazdagodtam az elmúlt másfél napban. Dzsingisz kánnak nagyjából tizenhat millió leszármazottja él, és ezzel ő a történelem egyik legsikeresebb alfahímje. 1939-ben egy ötéves kislánynak egészséges fiúgyermeke született, bár azt sosem sikerült megtudni, ki lehetett az apja. A XVI.-XVIII. században nagyjából egymillió európait raboltak el és adtak el rabszolgának észak-afrikai kalózok, Írországban és Cornwallban olykor egész falvakat fűztek rabláncra. Egyes olasz tudósok az etruszk-magyar kontinuitásban hisznek, és bár ez nem igaz, azért mindenképp nagyon perverz. Feketeszakáll, a híres kalózvezér napi hat penny zsoldot és egy liter whiskey-t fizetett a matrózainak. A második világháborúban több lengyel menekült is szolgált a brit légierőnél. Amikor a Titanic jéghegynek ütközött, a fedélzeten épp a Poszeidón katasztrófa   legelső, 1911-es változatát vetítették, méghozzá kétszer egymás után, mert annyira tetszett a közönségnek (és a film izgalmas fordulataiban elmerülve nem is vették észre, hogy épp egy sokkal valósabb és sokkal vészesebb hajótörés kellős közepén ülnek). Josh Homme (Kyuss, Queens of the Stone Age) egy újabb, általam még nem ismert együttessel (Eagles of Death Metal) jön a Szigetre.

Tegnapelőtt belebotlottam az őszi ír utazásomkor készített naplóféleségbe (legalább három napig vezettem, és ezzel részletes naplóim sorában abszolút győztes), és beleborzongtam, hogy Istenem, de hát akkor és ott elég rosszul viseltem, hogy egyedül vagyok, hogy akarok én így bármit tervezni a jövőre? Aztán tegnap délután ott álltam Budapest kellős közepén, és rájöttem, hogy tulajdonképp itt is pontosan ugyanannyira vagyok egyedül, mint ott voltam, azaz ha itt eszembe jut, hogy de én vacsorázni akarok, étteremben, és nem egyedül, és nem két hét múlva (talán-esetleg-ha-az-utolsó-pillanatban-le-nem-mondja), akkor konkrétan hatszor is végigpörgethetem a telefonomban a listákat, nem lesz kivel. Nem teljesen véletlen, és nem is feltétlenül kényelmes, de nyilvánvalóan belőlem fakad. Ilyen vagyok. Sokat voltam egyedül, úgyhogy viszonylag jól viselem az egyedüllétet, úgyhogy sokat vagyok egyedül. Néha olyankor is, amikor annyira mégsem viselem. Jól. Éppen. Egyébként ez nem nyafogás, ez tény, és azt hiszem, először meg kellene tanulnom, hogyan legyen szükségem másokra, és aztán azt is, hogy ezt nem a csendes befordulással a legüdvösebb kifejezni...

Este pedig fogorvos, és nekem ebből a fogamból annyira elegem van már, hogy akár ki is húzhatja (persze ma hajnalra abbahagyta a fájást a rohadék, mert sunyi is, nem csak gonosz).

szép remények

Éééééééééés... Chris Cornell jön a Szigetre! (Egyre jobban örülök, hogy az utolsó kedvezményes pillanatban megvettem a hetijegyemet.) Ez az! Igen! És lesz Nitzer Ebb is! És Nine Inch Nails! És Tool! Szeretném még kérni az Anathemát és a Primordialt, esetleg a New Model Army-t, a The Mission-t és az Alice in Chainst, és akkor tényleg ez lesz a legjobb fesztivál a világmindenségben (egyébként a Primordialt kérném különösen, mert őket még nem láttam sosem). És most olvasom, hogy Ogre, a kifordított nyúl is újra ellátogat hozzánk; azaz Skinny Puppy is lesz, és ők 2005-ben elég jó koncertet toltak. Egyre jobb lesz. Egyre jobb lesz!

Tegnap vettem két levélzöld, spirálokkal és levélmintákkal díszített füzetet, hátha. Eddie Vedderrel még nem egyeztem meg, hogy szeretne-e elfeledett kelta isten lenni, de fiktív grunge szereplő ettől függetlenül is érkezhet, azt hiszem, az észak-amerikai sámánok mezében (az elfeledett kelta isten nyilvánvalóan félig walesi, félig ír black metal hős, bár azt hittem, ez egyértelmű) (és nem, neki nem lesz pénze iPodra, ha lenne, whiskey-re költené és sörre, iPodja másnak lesz). Rajtuk kívül még szerepelni fog a dinnyeföld táltosa, aki filozófia szakos ivócimboráival évtizedekre kiható trendeket, valamint keleti tanokkal foglalkozó egyetemeket alapított, csak mindig időben elhagyta a süllyedő csónakot - általában mielőtt bárkinek feltűnt volna, hogy az valójában léghajó, és épp emelkedni kezdene. Valamint ott van még a gót Hófehérke is, aki almát csak pálinkában fogyaszt, mert az nem akad meg a torkán, és olyan várost keres lakni, ami jól megy a fekete csipkeruhájához. És most lehet reménykedni benne, hogy vicccelek... ...de nem.

Amúgy pedig különféle izgalmas dolgok történnek mostanában, leginkább az, hogy a doktornénitől doktorbácsiig utalódom, hátha az egész allergia-kiütés-tudomisénmi mögött valami krónikus gyulladás áll, persze közben előzékenyen elkezdett fájni az ősszel gyökérkezelt fogam, úgyhogy lehet, hogy az a ludas, és még csak allergiás sem vagyok (bár a kanalas orvosságomra azt írták, hogy mégis). Mindenesetre felszámoljuk. Csak a magyar egézségügy, hát, az még a példamutatásra felszerelt rendelőintézetekben sincs a helyzet magaslatán (például a bioptron lámpáról két hónap várakozás után konkrétan lemondtak a bőrgyógyászok), és elég lehangoló órákat lubickolni benne. Komolyan, szerintem a magánfogorvos lesz az élményeim csúcsa, és ez azért elég baljósan hangzik, ugye.

(és nem tudom, miért, de én úgy látom, hogy ehhez a bejegyzéshez valamiért nem lehet hozzászólni - a technika ördöge, hogy fürdetnék meg alaposan szenteltvízben)

félvakon

A hétfő, a kedd és a csütörtök nagy döntése általában az, hogy először, vagy utoljára nézem meg, hogy frissült-e az Order of the Stick. Ma elsőnek néztem meg. Mostantól tudom, hogy a narancssárga mamut a legnagyobb királyság. Vagy legalábbis sejtem, mert ma történetesen egy üres szemüvegtokkal bandukoltam be a munkahelyemre, és most félvakon bámulom a képernyőt. Délutánra szerintem már egyáltalán nem fogok látni, csak távoli dolgokat. De munka van, kérem szépen

Különben ennyi év és köbméter fordítás után egész jól tudok már vakon gépelni. Csak olvasnom ne kelljen közben. Úgyhogy lehet, hogy ma kellene megírnom első trilógiámat, holnap kijavítani az elgépeléseket (kivéve azokat, amik sosem hallott, szépséges új kifejezésekkel gazdagítják a magyar nyelvet, vagy egyszerűen csak lazák), holnapután nyomda, csütörtökön pedig már a világhír. És pénteken beleér az ujjam a bilibe.

Egyébként gondolkoztam ilyesmin, mármint nem bilibe nyúlkáláson, hanem hogy mégis hozzáteszem a magamét a világerdők-sámánkodjunk-egyrakásra témához. Elvégre ha nem akarok túlságosan belemélyedni a pszichomizébe és az egzotikumba, akkor olyan könnyed szórakozást, mint amilyen legutóbbi Kay könyv volt, talán még képes is lennék összehozni. Hallgatnak majd benne Pearl Jam-et, és talán még iPod-juk is lesz. Miközben elfeledett kelta istenekkel csatáznak. Vagy sámánok csapkodják őket koponyás bottal a szibér rengetegben. Jól hangzik, nem?

Amúgy pedig feszült vagyok, és ettől nemlétező porcikáim is fájnak.

erdő mélyén lavondyss

Jó, hát ez egy mythago   könyv, és olyan kegyetlen és téli, hogy már csak azért is nehéz letenni, mert hozzáfagy az olvasó kezéhez.

Az egész mythago dolognak annyi a szíve és lényege, hogy valahol Angliában (és, mint egy-egy említésből kitűnik, azért nem csak ott, hanem például az Ardennekben is) akad még olyan kis erdőfolt, amit a jégkorszak óta változatlanul zöldell - és az ősi hely őrzi az emberek ősi álmait. A befelé táguló, rettenetes, varázslatos erdőben a környéken valaha élt emberek minden álma és mítosza testet ölt, és ha a mi világunkból sikerül valakinek átjutnia ezekbe a régi valóságokba, az ő tudatalattijában rejlő archetípusokat és álmokat is megszüli a rengeteg. Aki ide belép, a saját múltjába és Alvilágába, a saját egyéni és népe közös tudatalattijába lép be; és az efféle utak mindig veszedelmesek, elég egy rossz döntés, hogy az utazó örökre elveszítse a hazatérés lehetőségét.

Márpedig rossz döntést elég könnyű hozni, különösen, ha az ember azt sem tudja, hogy épp valamiről dönt.

Komoly gond, hogy most újra el kellene olvasnom a The Hollowing -et is, és úgy emlékszem, hogy az minden eseménydússága dacára iszonyú nehéz és sűrű könyv. És olykor már kifejezetten gusztustalan. Sőt, igazából az egész sorozatot újra kellene olvasnom, esetleg az utána írt előkötettel, csak az jelenleg legolcsóbb beszerezhetőségében is tizenötezer forint körül mozog, és amúgy sem vagyok benne biztos, hogy túlélnék gyors egymásutánban ennyi Holdstock könyvet. Nyilván nem véletlen, hogy eddig nyolc-kilenc évenként sikerült megszereznem egy-egy kötetet, és nagyon ritkán olvasom őket újra. Bár esküszöm, hogy a The Mythago Wood   korántsem volt ennyire fenyegető (vagy csak én voltam tizenhat éves kamasz, aki fel sem fogja, amit olvas - de ezt nem hiszem, Donaldson például már akkor is meg tudott ijeszteni), azért gyors egymásutánban ez a sok túlvilágjárás csak arra jó, hogy az ember hálát adjon az égnek, amiért egy cseppet sem ősi betontenger közepén él (bár rettegnék belegondolni, hogy Budapest például milyen mythagókat szülne) (azt hiszem, még az erdőmagas jávorszarvasnál is rettenetesebbeket).

ysabel és lavondyss ...csupa "y", csupa "a", csupa "s"...

Rövid kis könyv volt ez az Ysabel , tizenegyre már ki is olvastam, pedig közben rengeteg mindent kellett csinálnom, például dolgoznom sokat, és ennem, és fürödnömis. Természetesen Kay többi könyvéhez hasonlóan ez is könnyed, olvasmányos és lendületes, bár - nyilván a tizenöt éves főhős miatt - jóval inkább tűnik ifjúsági irodalomnak, mint bármelyik eddigi műve. A történelmi háttér elég meggyőzőnek tűnik, de persze azért ez attól még ponyva, és nem csak a fantasy elemek sikerültek benne olykor emberfelettivé (értsd: viszonylag kevés olyan jelenet van benne, ahol atlétatrikós, borostás emberek söröznek egy panellakásban, lökött macskákkal vagy anélkül). Szóval vannak benne úszómedencés villák, iPod, valamint dráma, halál és vér (csaták, vérengzések, és önmagukban is durva kelta városok). És persze a halálon is átívelő szerelem - de hát végül is ez egy Guy Gavriel Kay könyv, ki sem maradhat belőle a szenvedély. A Peter Mayle (Provance-mániás brit sikeríró, aki a helyi éttermekről írt regényeivel lett világhírű) klón szerepeltetése pedig egyszerűen zseniális.

Reggel már elkezdtem Robert Holdstock Lavondyss -át, és nem jó dolog ám, hogy olyan ordenáré rút ponyva felütéssel nyit, hogy azt még a neves és gyakorlott bestseller-gyártók is csak pirulva írnák le. Persze Holdstock zseniális és ijesztő ötleteket írt meg a nyolcvanas-kilencvenes években, számomra a The Mythago Wood   mintegy forradalmasította a fantasy-t, és elvben ez az első mythago-könyve... De azért megnyugtatóbb lett volna ehelyett a nagy, karácsonyi hó födte kőkör-hármasboszorka sejtető csinnadratta helyett valami lassabb jelenettel kezdeni. Nekem. Néha. Talán. (Azért olvastam én már Holdstocktól is közepesen minősíthetetlen könyvet, szóval nem lep meg teljesen.)

(Igen, mostanában ilyen unalmas dolgok vannak, hogy a hétköznapjaimról írok; lemezekről, könyvekről, és a bevásárlókosaramról.)

könyv, zene, sör, bárány

Ma reggel félálomban elballagtam az új Guy Gavriel Kay könyvemért a postára, és véletlenszerűen felcsaptam, és az első mondat, amit megláttam, az volt, hogy "ezt beleírom a blogomba" . Azért ez már mégiscsak durva, el vagyok én szokva attól, hogy ilyen ütemben fejlődik a fantasy. És a tizenöt éves főhős egyelőre hallgatott Led Zeppelint, U2-t és Pearl Jam-et, úgyhogy már most szeretem ezt a könyvet - nem is kellene bele mindenféle fantasztikum, én azzal is beérem, ha időnként jó zenéket hallgatnak, és erről eszembe jut, hogy akkor most hallgatok jó zenéket én is.

Úgyhogy eszembe is jutott. Általános Chris Cornell rajongók (továbbá Soundgarden és Audioslave specialisták) viszont nézzék meg ezt itt, igazi koncert, két új számmal megspékelve.

Kedden amúgy megérkezett a népies kelta morgólódás is, a postás kivételesen nem perdítette be a lábtörlőmre, úgyhogy egy órát álhattam érte sorba. De legalább most már tudom, hogy Manannán Mac Lir, az ír tenger- és túlvilágisten valójában egy lila csíkos minotaurusz. Egyébként ennek örömére rettentően hosszú eszmefuttatást írtam a lemez, azaz a Mael Mórdha: Gealtacht Mael Mórdha   (Mael Mórdha őrülete) és a 1014-es clontarfi csata kapcsán, amiben mintegy mellékesen szerepelt egy kanáritollat hányó sárkány és a fél óizlandi irodalom is, aztán rájöttem, hogy ez ekkora terjedelemben talán mégiscsak túlzás (ha valaki pedig mindenáron az én összefoglalásomban kíváncsi arra, hogyan bukott el az írek legnagyobb nagykirálya, az perverz) (és ír nekem).

Ha pediglen már írek, ott is bizarr az élet; miután egy rádióműsorba betelefonált az egyik legszigorúbb börtönből egy elítélt (és azért annyira nem liberálisak ezek az írek sem, hogy minden börtöntölteléknek adjanak mobiltelefont), és elküldte a jó édesbe a műsor vendégeként sütkérező bűnügyi újságíró-sztárt, sietve átkutattatták a börtönt, és bizony, sok más érdekesség mellett találtak egy eleven hullámospapagájt is. Állítólag a rab barátnője csempészte be, testüregben (érdemes nem elképzelni). Valamint előkerült három TV és DVD lejátszó is, és itt már komolyan felmerül, hogy az azért testüregben sem egyszerű eset, vagy... Nem, ezt még kevésbé érdemes elképzelni.

Majdnem kifelejtettem, hogy kedden ritka kellemeset söröztem Srakker és Búvárzenekar kollégákkal, szerdán pedig bevásároltam, sört, csíkos térdzoknit, csokit és rágógumit, ahogy azt kell (valójában vettem zsemlét, sajtot és vajat is), a hátam még mindig fáj, és éjszaka elveszítettem Szvínit, az alvóbárányomat (nem tudom, miért épp Szvíni lett, egyelőre az őrület leghalványabb jelét sem mutatja - sőt, igen tudálékos arckifejezést vág). De aztán reggelre megkerült, szerencsére.

víz, azaz: szürkeség, eső, tenger és halászlé

Írtam itt, hogy új Tolkien és a többi, de az Amazon annyira május legvégére ígérte, hogy nem is hittem benne (ellentétben a népies kelta morgolódás felé tett újabb kísérletemmel, amit a munka ünnepére jeleztek, de azóta sem jött meg, és így még mindig nem tudom, hogy tisztességes írek miért pakolnak lila minotauruszokat a lemezborítójukra), erre pénteken ott várt a küszöbön, teljes szépségében, Alan Lee képekkel és ami még kell.

Na most. Alan Lee tényleg   gyönyörűen rohadó, szürke hegyeket és gyönyörűen rohadó, szürke lápokat tud festeni, továbbá gyönyörűen rohadó, szürke erdőket is, igaz, csak télit, de hát az erdő más évben nem is rohad gyönyörűen és szürkén. Márpedig azt már annyit láttam tőle, hogy lassan én is. Gyönyörűen rohadó, szürke bármit tudok festeni. Természetesen olyat azért nem, mint a mester - de egyre inkább úgy érzem, hogy mégsem ő a kedvenc Tolkien illusztrátorom, én igenis John Howe-t akarom, nála legalább néha süt a nap, éget a tűz, és vannak színek!

A könyvet egyelőre csak átfutottam, és azt hiszem, alapos kutatómunkát igényelne, hogy konkrétan melyik három mondatot hegesztették bele a szilmarilosabbik változat óta - a történet lényegében nem hosszabb, nem is sokkal bővebb, sőt, egyes apróbb jelenetek mintha hiányoznának belőle. De megnyugtat, hogy legalább nem siették el a munkát. Harminc-egynéhány év folyamatos küzdelme után külön kötetben is élvezhető Húrin gyermekeinek szomorú története - csak kár, hogy olyan kevéssé tér el a nyomtatásban először megjelent változattól, hogy nehéz nem A Gyűrűk Ura   film népszerűségének meglovaglását, és az újabb anyagi lehetőséget látni benne (egyébként szép nagy a Tolkien család, szóval mindig van hová költeni az örökösöknek).

Azért én rendes rajongó vagyok, és szívemnek Tolkien minden egyes mondata kedves. Tudott írni az öreg, az kétségtelen. Rádióadaptációs csapataink már másodszorra érnek el Minas Tirth falai alá, mert ezeket a szépséges mondatokat szépséges brit kiejtéssel még szépségesebb hallani.

Péntek este aztán megint itt volt Piotr, a motorosított lengyel, akivel előző hétvégén olyan szépen berúgtunk, és ismét kocsmázás lett a vége, bár most két sör után éreztem magam olyan rosszul, mint a múltkor 4 korsó + 2 tequila végeztével, gyengülök elfelé. Piotr egyfolytában az eső miatt aggódott, mert már Horvátországból eszméletlen felhőszakadásokban jött föl, sörözés előtt után és közben pedig mindannyian ronggyá áztunk, és mondta, hogy ezt nem annyira élvezné a teljes Kárpátokon át. Megígértem neki, hogy reggelre biztos eláll, ő pedig, hogy ha mégsem, akkor majd vudu-tűcskéket szúr valami viaszbabába, hogy megtanuljam. Úgyhogy szombaton egyáltalán nem voltam másnapos, csak Piotr bosszúja ért utol.

Egyébként szerinte a lengyel és a magyar tényleg testvérnépek, legalábbis ha az autópályaépítési mutatóinkat és általános fejlődési ütemünket nézi; én azért reméltem, hogy a lengyelek kissé kevésbé tohonyák, de legalább a nemzeti büszkeségük elevenebb. És ez utóbbi tényleg. Most is szóbahozta egyik-másik asztaltársunk, hogy a magyar népnek alaposan szégyellnie kellene magát, pedig szerintem semmivel sem jobban, mint bármelyik másiknak.

"Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol, s mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem"

...írta Radnóti Miklós, és ha valaki, hát ő tudta, hogy megy ez. Hogyan szégyellheti valaki azt a népet, nyelvet, kultúrát, ami Adyt, Radnótit, Kosztolányit szülte? Minden népnek voltak sötét pillanatai, és hogy Szerb Antalt ugyanaz az ország és ugyanaz a század szülte, mint amelyik végzett vele... Hol nem esett meg? Miért vessem meg jobban a hazámat, mint egy román, egy angol, egy amerikai a sajátját? Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép - és nem jobban, és nem kevésbé. Igazán nem kell bárki másnál jobban szégyellnünk magunkat.

Szombaton aztán az is volt, hogy bármiféle zenét hallgattam, sírva fakadtam rajta, jó, a The coffin ships -en rajongói kötelességem (igen meggyőző koncertváltozata letölthető innen), a mindent elsöprő tengeri viharokról szóló Justin Sullivan számon sem lepődtem meg, nem csak Tolkiennek volt saját bevallása szerint is Atlantisz-komplexusa, ez az "azért a víz az úr"   dolog mindannyiunkban mély érzelmeket kavar föl; a Lili Marlene   német változata pedig szomorú véget sugall (az a katona, akire Lili Marlene vár, egyértelműen nem jön vissza a háborúból)... ...de Sinatrán azért nem szoktam zokogni.

Egyébként megfigyeltem, hogy azokra a zenékre nem tudok ráunni, ahol olykor szürke tengerrel egybekötött rossz idő dúl a Brit-szigeteken; Sting (The Soul Cages , ugye), New Model Army (és Justin Sullivan szólóban is), Primordial - és tökéletesen megértem ezt a tolkieni "vigyázz, Legolas, meghallod a tengert, onnantól kezdve egyetlen erdő sem köt le"   típusú belefoszlást a sós permetbe - szerintem valamelyik előző életemben tengerész lehettem, vagy legalábbis a kis hableány személyesen. (Amúgy rettegek a tengertől, számomra a nyílt víz a tökéletes ős-iszonyat; úgyhogy annak az előző életemnek elég rossz vége lehetett.)

Vasárnap családi születésnap keretében mindenféle halakat ettünk mindenféle halakra specializálódott éttermekben, és közben konkrétan meg voltam róla győződve, hogy nekem már egy hete bordatörésem van, csak eddig nem vettem észre. Aztán szerencsére abbahagyta a fájást a hátam, és visszasüppedhettem a kedélyes bambulásba, nem kellett olyasmin gondolkoznom, hogy jó, ez most fáj, de ha elmennék kórházba, hogy nézzék már meg, biztos ebolát kapnék, vagy legalábbis depressziót, az ellen pedig nem használ az sem, ha a másik oldalon hordom a táskámat. A halászlé igenis jobb hatással van az ember bordájára, mint a röntgen.

amikor szakítottam a fantasy-vel

Ez meglehetősen bonyolult és hosszú história, de persze az is lehet, hogy rövid és egyszerű, néha nehéz megítélni az ember gondolatairól, hogy akkor most valójában milyenek. Az egész úgy kezdődött, hogy világéletemben mesefüggő voltam, mert van valami a valóságban, amit racionálisan nem lehet leírni, sem megfogalmazni, mégis határozottan és érezhetően formálja az emberek életét - és most még csak nem is a dramaturgiai szükségszerűségekről van szó, vagy majdnem.

Úgyhogy aztán a mesefüggés után egyértelmű volt, hogy fantasy és science fiction irányba olvastam tovább, egyébként minden más irányba is, de mégis ez hatott rám leginkább. És már épp kezdtem szépen kialakítani a világképemet, amiben a valóság látható káoszát kiegyenlítette és fenntartotta a... valójában nem is tudom, hogy mi, mert feltételezéseim szerint a világon csak dinamikus egyensúly létezhet, az pedig a mindenség fizikai paramétereiből (tér, idő, baracklekvár) következően egy-egy adott helyen és pillanatban valószínűleg a legkevésbé sem tűnik kiegyensúlyozottnak.

És akkor egy este szembesültem.

Azaz persze azt mindig is tudtam, hogy az ember néha egy bögre erős sör és maratoni nemalvás után olyanokat mond, hogy maga sem érti, miért, és én ebből kifolyólag egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a belénk égett zsigeri félelemről magyarázok egy döbbenten pislogó írnek, szerencsére rövid ideig, mert utána még a talponállókat is megvitattuk, és nem csak újabb szakkifejezést tanultam angolul, de egy kicsit megnyugtattam, hogy mégsem vagyok teljesen elmeháborodott (azért később még mondtam érdekes dolgokat, és azt hiszem, búcsúzáskor nem az örömteli nyugalom dominált az arckifejezésében - bár ha nekem kellett volna a feminizmusról esszét írnom... nos, emlékszem még azokra az időkre, amikor nekem kellett, és rátelepszik az ember arckifejezésére).

Aztán utána gondolkoztam a dolgon, és erős késztetést éreztem arra, hogy alaposan lecsavarozott dolgokat rugdaljak, de ehelyett teljesen idióta következtetéseket vontam le a félelemmel, az igazsággal és az anyanyelvvel kapcsolatban, hogy a standard nyelvi elégtelenkedésembe újabb elemet szőhessek, úgyis mint (nem, ezt a szóviccet még nekem sincs szívem elsütni): félelem és félrenézés a mindennapos szó- és szöveghasználatban. Valami olyasmi, hogy sokszor azért írunk scifit, fantasyt és mágikus realizmust, mert sokkal egyszerűbb túllépni a kisszerű racionalitáson (borostás emberek atlétában söröznek a panellakásban) (-atléta +lököttmacskák módosítással hasonló eseményeken én is vettem már részt, sokszor), mint szembenézni azzal, hogy az életünk gyakran tényleg csak ennyi.

Valamint valami olyasmi is, hogy a puha diktatúrák, és hogy ha évtizedekig nem lehetett kimondani dolgokat, akkor mi vajon megtanultuk már, hogy mégis szabad, vagy nem? Néha tartok tőle, hogy nem. Szinte minden ismerősöm fél kommunikálni, fél konfrontálódni, sokuknak addig van élete egyik-másik főbb területén, napi számolatlan órában folyamatos gombóc a torkában, amíg sorozatos torokgyulladása, mandulagyulladása, hangszálgyulladása nem lesz. Azt ugyan nem tudom, hogy ez a kommunikációképtelenség, ez az iszonyatos konfliktuskerülés tényleg csak a kommunizmus elhúzódó öröksége, vagy világjelenség - csak akkor hirtelen belém hasított, hogy talán ennek is köze lehetne a dologhoz? Vagy mégsem? Nem tudom. Csak hogy megrémít.

Később aztán megharagudtam egyes világképekre is, minél több metaforát használnak, annál inkább; mert a metafora ugyan szép dolog, és költői lelkem gyakorta gyönyörét leli is benne, de azért akkor is a dolgok végletes leegyszerűsítése, és a metaforákon alapuló világképek (azaz úgy általában a világképek) már olyan végletesre egyszerűsítik a dolgokat, hogy a világ mintegy kilencven százalékát figyelmen kívül hagyják a rendszer érdekében. És ez általában nem zavar, mert sokkal jobban szeretem a szép, szimmetrikus vázlatokat, mint a teljes, túlburjánzó képet, de néha azért felhorgad benne a vágy valami valósabb... vagy legalább kevésbé formára smirglizett, szilárdabb elképzelés után.

És akkor rájöttem, hogy első lépésként mondjuk szakítok a fantasy-vel. És általában a fikcióval, regény-novella-színdarab, tűzre minddel; ezentúl csak koncertkritikákat és történelmi elemzéseket olvasok, azokban ritkán köszönnek vissza kötelező dramaturgiai fordulatok (persze a forradalmakat általában leverik, de mindig máshogy, és a gitárosok pedig barázdabillegetnek, szinkronizáltan, de tulajdonképp azt is csak a régi Metal Hammerekben).

És akkor talán majd megtanulom úgy látni az életet, ahogy van; és utána talán majd megtanulok úgy írni az életről, ahogy van, és nem csak ahogy szerintem lennie kellene.

Aztán persze rájöttem, hogy ugyan, minek, és különben is, új Tolkien könyv, új Guy Gavriel Kay, mit morcoskodom én itt a fantasy-re... Mondtam már, hogy a forradalmakat általában leverik, ugye?

Néha épp azok, akik kirobbantották.

és egyébként

Tegnap hirtelen úgy éreztem magam, mint egy nagyon elcsúszott Csehov hősnő, és mivel senki sem szeretne Csehov hősnő lenni, különösen nagyon elcsúszott (de olyannyira nem, hogy még én sem), riadt arccal tébláboltam a belváros széltében és hosszában - aztán gyorsan elveszítettem ötezer forintot (három címlet volt a zsebemben még a hétvégi sörözés óta; egy kétszázas, egy ötszázas, és egy ötezres - természetesen a kétszázas és az ötszázas megmaradt, jellemző), majd pokoli rosszul lettem a vacsorahamburgeremtől (pedig hamburgerfüggő vagyok, nagyon), és akkor rájöttem, hogy azért ennyire kisstílűen még Csehov sem szúrt ki a hősnőivel, szóval. Visszatérhetek az én kicsinyes századomba, és különben is...

...nekem a rosszulléttel és az elveszettt pénzzel együtt, egyedül is sokkal jobb volt, mint a szomszéd asztalnál annak a két szerencsétlen női műanyagdarabnak.

És egyébként rajzolok és gondolkozom, de elég nehéz egyszerre a kettőt, mert vagy a gondolataim csavarodnak bele valami szép ornamentikus örvénybe, vagy olyasmit kellene rajzolnom, amit nem tudok, például embereket és helyeket. Elvont fogalmakat már egész ügyesen ábrázolok. Úgyhogy vigyáznom kell, hogy rajzolás közben csak a regresszív hasonulás, a hermeneutika, vagy netán az üveggyöngyjáték és az orgonaillat jusson eszembe.

mindig is tudtam

What Monty Python Character are you?

Mean lil fellow, arn't you?
Take this quiz!

Quizilla |Join

| Make A Quiz | More Quizzes | Grab Code