A hetek továbbra is sűrűn idegrohasztóak, mindig, amikor azt hiszem, most már jó lesz, jön valami, amitől mégsem. Múlt kedden brutálisan elvágtam a jobb mutatóujjam a létrával (megfogtam, hogy összecsukjam, és nem voltam rá felkészülve, hogy a széle élesebb a legtöbb késemnél), vasárnap fél centi mélyen felnyitottam a bal hüvelykujjam egy kartondobozzal, és ez még csak az aprópénz.
Végtelen állást pályázok meg, néha interjúzgatok, de nem engem keresnek. Még nem vagyok elkeseredve, csak fáradt. És szomorú. Igaz, az nem csak (és talán nem is főleg) az álláskeresés miatt, hanem mert az elmúlt hónapokban arra kellett jutnom, mérhetetlenül használhatatlan vagyok az emberi kapcsolatokban (vagy hát az emberi kapcsolataim meglepő része mérhetetlenül használhatatlannak bizonyult, és gyanús, hogy ez bizony kölcsönös viszonylat), és gyaníthatóan túl öreg már ahhoz, hogy ezen érdemben javítsak. Minimális elképzelésem van talán, mit kéne tennem, de erőm egy csepp sincs. Úgy tűnik, az idegrendszerem kezd végleg kirojtosodni, pedig nem feltétlenül érzem magam stresszesebbnek, mint máskor. Csak aztán arra ébredek, hogy száz fölött a pulzusom, és a továbbiakban nem is feltétlenül akar lejjebb menni, mert éjjel kettőtől reggel tízig biztos folyamatosan futnék az oroszlán elől, ha nem kéne épp ebben a kényelmes kis ágyikóban feküdnöm. De persze lehet, hogy csak a menopauza az egész. Vagy a stressz. Vagy egy kis poszt-covid. A lehetőségek tárháza.
