Volt hosszú hétvége, jó volt, csak nevével ellentétben természetesen túl rövid. Átállítottuk az órát, ilyen sem lesz már sokszor (egyszer vagy kétszer, ha el tudják végre dönteni, melyik időzónában ragadjunk mindörökre), nem csak én nem éreztem meg, de valamiért a vadonatúj okosórámnak sem sikerült hozzászámolnia az alvásomhoz azt a plusz órát. Néha amúgy is furcsán számolja ezt az alvás dolgot, a délutáni szundikálásokat van, hogy egyáltalán nem érzi, máskor pedig azt nem veszi észre, hogy már felkeltem, és egy órája dolgozom, beírja még azt is alvásnak. De legalább gyönyörű és számolja a lépéseimet, és ezzel erősen motivál, hogy ne csak egy helyben üljek.
Az egyik tempósabb séta alatt aztán le is izzadtam, másfél órával később már kapart a torkom, és másnap reggelre nem kaptam levegőt sem. Mivel akkor épp tizenkét napja nem találkoztam élő emberrel (sem három méternél közelebbről, sem másfél percnél tovább, és persze azt is csak maszkban), feltehetően csak a rendszerbe kiskorom óta beépült nátha lobbant be - de az is épp elég rusnyán ki tud ütni, ha épp olyanja van.
Egyébként csendes világvége hangulatom van, sokat rontanak a dolgon az álmaim: többnyire nem rémesek, csak szomorúak, nyomasztóak, vagy a kettő együtt, de hát most épp nincs semmiféle extra bánatra kifejezett, nagy szükségem. Végtelen számú csomót rajzolok, de másfél hónapja nem festettem, mert nem éreztem egyik nap sem, hogy lenne rá egybefüggő két-három órám, ami persze nem azt jelenti, hogy nincs dolgokra egybefüggő két-három órám, hanem hogy nem érzem, mikor lesz, és mi lesz, és egyáltalán.
(Igazából az is benne van, hogy a harmadik kis kép annyira jó lett, hogy tudom, képtelen lennék hozni ezt a szintet, és félek a kudarctól. Mint mindig, most is félek a kudarctól.)
