Elindultunk Faith No More-ra, odaértünk, le lettünk taglózva, ugráltunk, ordítottam, elment a hangom, ugráltunk még, Mike Patton megette valaki más cipőfűzőjét, de ez már történelem. Utána néztünk döbbenten, majd folytattuk az ivást ott, ahol abbahagytuk (=Hilltop), épp csak némi családegyesítés után Sulemia férje is csatlakozott hozzánk, Fonológuslányék pedig hazamentek.
Idővel mi is elmentünk, Life of Agony-ra rá, mert az jó és azt mi szeretjük. Joggal. Most is egyszer csak megindultam előre, útközben egy olasz beleöntött fél liter Drehert a fülembe, nem öltem meg, aztán máris a második sorban találtam magam, és azért csak ott, mert nem volt lelkem leszedni az orrhegyemig érő indiai lánykát a korlátról, hogy a helyére álljak. Inkább megvédtem a térdem árán is. És persze ugráltam és ordítottam és ráztam a fényképezőgépemet, és aztán sikerült eltennem a zsebembe, és akkor már csak ugráltam és ordítottam. Óriási volt, nekem nagyobb, mint a FNM, Keith Caputo egy darab istenség, akkor is, ha nagyon bénán néz ki hosszú hajjal (de mint Yoko Ono és Michael Jackson közös gyermeke, olyan nagyon bénán).Rekedten suttogva megvitattuk, hogy attól még lehet, hogy ő a világ legkisebb zsiráfja - nem a témát szégyelltük, a hangunkat kiabáltuk szét - mert hogy színpadon nagyon szép, de ki tudja, akarnánk-e otthonra: nos, egy tesztkörre azért nyilván, aztán ha mégsem forgatja olyan jól a felmosófát, mint a mikrofonállványt, még mindig visszaválthatjuk egy... ööö... nem tudom, mire váltják vissza a kisebb-nagyobb rockistenségeket.
Az Isten Háta Mögött alaposan ledöngölte a Sziget végét, bár közben furcsa emberek furcsán próbáltak ismerkedni velünk, ezért bemenekültünk az óriásventillátor elé, hátha azt már nem bírják a furcsa emberek furcsa ízületei (a mieink nem bírták), és volt a kedvenc számom is, és. Ezek amúgy nem normálisak, ellenben nagyon jók.
Hajnalban megtörve bár, de fáradtan is kanalaztuk a gulyáslevest, kiballagtunk, a villamos a napkeltébe bele, és most akkor egy évig megint csak hiányozni fog.
