felhők, kacsák, méhecskék

Természetesen épp valami munkát adtam le és ezért éjjel nem aludtam, reggel pedig nem keltem fel, és az egészből egy nagy kusza rohanás lett, a villamoshoz hívott taxival és harminchat fokkal, ami testvérek között is sok lenne, de öreg budapesti bérházak közt sokkal, sokkal több. Aztán elnéztem a terminált, kellett találnom egy postát, hogy tudjak biztosítást kötni (mert egy, a reptérre kitelepült utazási irodánál ugyan miért is lehetne kártyával fizetni?), és végül a sors azzal is lesújtott rám, hogy a legidegesítőbb nyolcvanéves szerelmespár típus ült le mellém, a férj konkrétan tört franciasággal balhézott felszállás közben, hogy nem lehet felhajtani a karfát, hogy ő a feleségét átölelve élje át ezt a nagy pillanatot. Én nem szeretem az embereket. Kicsit sem.

Aztán megérkeztünk Párizsba és a szokásos, sor a vonatjegyért, koszos és lassú RER, a végén olyan kevés időm maradt, hogy csak ültem a Chatelet mellett egy padon, és a tavalyról maradt prospektusokból próbáltam kimazsolázni a leendő programokat. Mellettem kisgyerekek fociztak pingponglabdával, két kínai nagymama vigyázott a közös leányunokára, egy félvér fekete kisfiú lelkesedésében sikoltozva rohangált, aztán a két kölyök olyan odaadással botlott el egymás lábában, ahogy azt csak romantikus filmek nyitójelenetében szokták, kedvem is lett volna előreküldeni egy kamerát úgy húsz évvel, hogy megnézzem, amikor véletlenül majd találkoznak egy kis bisztróban egy esős, őszi napon, ésatöbbi ésatöbbi. Ehelyett elballagtam a vonathoz, ahol találkoztam anyukámmal, aztán pedig elmentünk a kilós steakek és a zöld bor házába, azaz a portugál étterembe.

Másnap pihentünk és vásároltunk, az ifjúság forrását kereső karib kalózokat néztünk, de ezúttal nem volt semmi olyan mókás, mint amikor Harry Potterék a bagettjeiket keresték (náluk a varázspálca is csak bagett; persze nem fair kinevetni a francia nyelvet csak azért, mert vicces). Nekem egyébként a spanyolok voltak a kedvenceim, egyrészt a hegyes kis bajszuk miatt, másrészt, mert állatok a maguk nyers fanatizmusában, viszont Captain Jack Sparrow ezúttal a legkevésbé sem nyűgözött le, annyira mindent kihoztak már belőle, ami valaha is benne volt, hogy ezen az sem segített, hogy ezúttal szerelmes.

Pénteken valamivel ebédidő előtt sikerült beérnem, egzotikus rákot ettünk grillezett ananásszal a lassan már szokásos helyünkön, majd óriásit sétáltam, fényképeztem méhecskéket és virágokat, de hát ez már nem csak lassan szokásos, hanem teljesen az. Este kicsit elhúzódott a családi kagylóvacsora (mely során édesanyám elpusztított három főételt; olyan karcsú és vékony, hogy szerintem a pincért azóta is pszichiátrián ápolják, mert eltörtek benne a valóságmodulok), és mire hazaértünk, egy nagyon türelmetlen kacsa várt minket a kertben – Margaret jött, és hápogva fejezte ki a nemtetszését, hogy se kenyér, se társaság, milyen dolog már ez. Pótoltuk is gyorsan a mulasztást, ő pedig nem csak rútul vízbe fojtotta az ujjnyi kenyereket, de néhányszor a földhöz is csapta őket, hogy biztos kitörjön a nyakuk. Persze fog és kéz nélkül tényleg nem olyan egyszerű az élet, de attól még nagyon vicces volt.

Clarion UCSD Write-a-Thon

A Clarion a science fiction és a fantasy legnagyobb íróképző rendezvénye, ahol a résztvevők a hathetes tanfolyamon a műfaj legjobbjaitól, legjobbjaival tanulhatnak és dolgoznak. Idén úgy döntöttek, a San Diego-i tanfolyammal egy időben, június 26. és augusztus 10. között rendeznek egy online Write-a-Thont is, főleg azért, hogy pénzt gyűjtsenek az alapítvány számára. Az erre jelentkező "írók" annyit írnak ez idő alatt, amennyit tudnak és akarnak, miközben arra biztatják az embereket, hogy adakozzanak a Clarionnak.

Az angolszászoknál ez bevett szórakozási forma, a derék Strangelight doktor például rendszeresen elmegy kirándulni valahová valami liverpooli gyerekkórház javára, ami abból áll, hogy heteken át nyaggat mindenkit, hogy adakozzanak, aztán túrázik egy jót, a pénzt pedig tovább utalja. A fene sem érti, miért nem szoktak az emberek nyaggatás nélkül is adakozni, Strangelight doktor pedig túrázni, de ez egy ilyen különös angolszász szokás, amit láthatóan ők nagyon szeretnek, én pedig nem fogom fel. Felhívják a figyelmet, vagy ilyesmi.

Én azért csatlakoztam a kezdeményezéshez, mert amúgy is régóta le akarom fordítani (át akarom írni) az egyik novellámat angolra, és ez jó alkalomnak tűnt erre. Nem olyan iszonyatosan sok munka, de azért nem is egyszerű. A Write-a-Thon alatt erről külön blogot vezetek angolul.

Kleinheincz Csilla, azaz Hanna is részt vesz a dologban, az ő oldala itt található. Ha az ő oldalán ajánl fel valaki pénzt, azzal őt szponzorálja, ha az enyémen, azzal engem (ha mindkettőn, akkor mindkettőnket, mert ez ilyen tehetséges rendszer). Egyelőre úgy tűnik, ez nekünk főleg csak arra jó, hogy ha sok szponzorunk lesz, nyerhetünk mindenféle ritkaságot, és persze büszkék lehetünk rá, hogy mi mindenre rá tudunk venni embereket. Más haszonnal és lehetőséggel nem jár a dolog, szóval például nem lesz az, hogy ha összelapátoltunk 50 dollárt, akkor valamelyik Clarion oktató belenéz az írásunkba (csak mert ez a kérdés már felmerült - és volt benne valami). Egyelőre nem tudunk róla, hogy ne csak ógermán dicsőségben jutalmaznak minket, azaz hősiességünket majd szkaldok sora regéli el - nem az életünk múlik a nemes adományokon, de azért ha valaki nagy nekibuzdulást érez, és nem tudja hová tenni a garasait, küldje ide, itt jó helyen lesznek.

az magyar kultúrárul

Az Ikeában leültem egy provence-i sajtos krumplival és egy tál vaníliahabos eperrel, és nem voltam valami körültekintő, mert nem figyeltem, hogy képernyővel szemben vagyok, és épp a desszertnek láttam volna neki, amikor a magyar királyi tévében elkezdődött a Zimmer Feri.

Hang hála a jóságos Úr Istennek nem volt, de öt perc múlva inkább átültem az asztal túloldalára.

El tudná nekem mondani valaki, hogy mi a frászkarikától szokták emberek úgy gondolni, hogy ez a Tímár Péter jó? Vagy egyáltalán, a "lapáttal ütném" szókapcsolatnál szebbet érdemel? Mert az az öt perc hang nélkül is minősíthetetlen volt.

71 pár zokni

Estefelé hajlamos eluralkodni rajtam az érzelgősség, különösen, ha előző éjszaka kevesebbet aludtam a kelleténél. Ha most tudnám, hová tettem mindenféle fájlokat, rettenetes novellakezdeményeket töltenék fel a világhálóra, és elmesélném szívfacsaró történetüket is, de szerencsére nem csak a zoknis fiókomban tartok rendetlenséget (a zoknis fiókomban csak azt tartok, a legutóbb pl. zokni már nem is volt benne, csak minden más; beleértve másfél pizsamát és egy törülközőt is).

Zokniról szólva, a héten készletpusztító leárazás volt a szomszédos hipermarketben, jó tapintású, jó minőségű, akciós zoknik, komolyan, ez nekem olyan, mintha Kurt Cobainnek akciós heroint kínáltak volna. Közel egy köbmétert vettem (azért nem csak magamnak; magamnak csak... ööö... 45 párat vettem. 3300 forintért. Egy hős vagyok, hogy 45 párnál megálltam. Árultak volna inkább akciós heroint) (kb. eszem a zoknikat, évi 20-30 párat simán elpusztítok, és ráadásul szeretem is őket - a kedvenc, kényelmes daraboktól még teregetés közben is el szoktam érzékenyülni, alighanem ez a kedvenc ruhadarabom), de persze női cipőbe való, épp csak a lábujjat takaró változat nem volt, azt külön kellett vadásznom, hogy tudjak hordani női cipőket is (és olyan szépek: az egyik csipkés, a másik pedig világoskék alapon apró virágos, és mind a kettő bőrnek kellemes pamut).

(Egyébként ha valakit aggasztana a téma: épp most olvastam el egy fényképekkel illusztrált blogbejegyzést az egyik legnépszerűbb steampunk írónőtől... ...az elmúlt egy évben vett bugyijairól. Szóval ez most egy ilyen időszak.)

Pénteken sikeresen berúgtunk Noizékkal mindenféle helyeken, és olyan meleg volt, hogy nem fázott a lábam zokni nélkül sem, pedig az ritka; aztán pedig két taxit is kellett hívnunk, hogy egy végre odaérjen. Szombaton palacsintát vittem a nagymamámnak, majd Párizsba szállítandó kardigánokért rohangáltam a poshadt mosogatórongy időben, később megtapasztaltam, milyen az áramszünet egy plázában (szerencsére épp öt perccel előtte döntöttem el, hogy mégsem akarok beülni kávézni, de még moziba sem). Végül a lakásomtól kb. harminc méterre, a domboldalban egy padon (vacsoráztam és) dolgoztam, amíg be nem esteledett, mert így is olyan fülledt hőség volt, hogy azt hittem, az agyam is kifolyik a pórusaimon.

Éjjel aztán megjött a szélvihar, ami azzal járt, hogy be kellett csuknom az ablakokat, mielőtt betörnek - így én továbbra is a forróságban kovászolódtam, hiába volt odakinn már jó hideg. Aztán délelőtt megismerkedtem a Kino süteményeivel (fantasztikusak, bár azért felhívnám a helyiek figyelmét, hogy magyarul a rózsa tea =/= csipkebogyó tea), és D.-vel jó sokat beszélgettünk a kiadókról, és hogy igazából nem ártana, ha kialakulna idehaza is az irodalmi ügynök létforma.

Most pedig dolgozni fogok, már ha előtte sikerül nem a fülembe töltenem a kávémat.

júniusi vasárnap

ilyen sem volt rég, hogy rajz

Tobias S. Buckell Tagadd meg Babilont című novellája az én fordításomban és illusztrációmmal az SFmag-on, olvassátok.

Igazából be akarom fejezni a másik rajzot is, és akkor fel akarom ide tolni azt is. Mármint mert hogy ezt az utolsó pillanatban csináltam (igen, utólag úgy látom, lehetne is rajta javítani itt-ott), és ezzel együtt sokkal, sokkal elégedettebb vagyok vele, mint azzal, amin hónapok óta gondolkoztam, és amit napokon át rajzoltam. Mert hogy az túl sok volt, és nem az igazi: volt benne ugyan egy öböl és egy kikötő, de nem találtam megfelelő szögű képet Charlotte Amalie-ről, és volt ugyan benne hajó, de valahogy elnyomta a túl sok minden más. Küzdöttem vele és rajzoltam és küzdöttem, de nagyon nem akart az igazi lenni sehogy sem. Aztán az utolsó pillanatban megtaláltam azt a képet, ami pont abból a szállodából ábrázolja pont este pont azt az öblöt, sűrűn kéltségbe is estem, és órákig merengtem a fejemet a takaróba fúrva, hogy ez így nem jó, de mi az hogy, nem jó, ebből így nem is lehet jót csinálni, sehogysem, sehogy se nem. Aztán rájöttem, hogy akkor újra nekiesek, így és ennek.

Persze ha tudnék rajzolni vagy festeni, ezt éjkékben és éjlilában és vízfestékkel, utólag rákent fehér pöttyökkel csináltam volna meg, és csak a város fényei világítanának, a hajó és a felhőpászmák is sötét árnyékok lennének, de nem tudok sem rajzolni, sem festeni, és ráadásul az nem is mutatott volna jól az e-olvasókon, ha már fekete-fehérek (és ez a kép elsősorban az e-könyv változatok címlapjának készült, ha valaki nem tudná, mert csak a blogot olvassa, a kusza gondolataimat még nem).

nyűg, ilyenek

Nem szeretem, ha valami sokkal többnek bizonyul, mint amiről szó volt, de hát van ilyen is, csak aztán sosem tudom utolérni magam semmivel, és részint ettől volt pokoli rossz kedvem a hét közepén, amin csak az enyhített egy kicsit, hogy családi vacsorák is voltak akkortájt, és bár egyik után sem lett hirtelen sárgadinnyém, új cipőm és kávém, azért nagyon jól szórakoztunk. A nagybátyám először csak lestoppolt egy villamost, majd megállította a forgalmat is, én minden egyes alkalommal leettem magam. Leinni ezúttal nem volt kedvem.

Csütörtökön aztán vacsora után még átballagtam egy fröccsre az ezúttal igen szűk létszámban kocsmázókhoz, akik előtte ötleteket koronáztak meg, utána pedig meggyőződhettek róla, hogy tényleg nem lennék jó sci-fi író (Srakker legalábbis háromnegyed órán keresztül tudta darabolni az egyetlen valaha volt sf ötletemet). Szombaton ugyanitt tejfakasztottunk, szolidan és visszafogottan, szintén nagyon szűk létszámban, ezek szerint így jár az, akinek a fia képes hosszú hétvégén születni, bár azt hiszem, azért jó volt ez így is. Előtte apámmal palacsintáztam, és megbeszéltük, hogy a város tényleg rosszabb állapotban van, mint húsz éve, és sok minden mást is, beleértve az egész világot. Vasárnap zöldbab és fasírt egy árnyas teraszon, séta, virágok. Rajzolás a fűben, kávé a konnektor mellett, végül megnéztem egy filmet, amiről sejtettem, hogy rossz lesz, azt is, hogy ennyire, de legalább addig kitöltötte az agyam, és ez ráfért rendesen.

naploid

Elmentem családi vacsorázni, és egy cipővel, egy sárgadinnyével és egy üveg kávéval gazdagabban tértem haza. Három másodperc alatt jutok el a zenből a habzó szájú őrjöngésig, és ennek nem csak a meleg az oka, hanem az is, hogy emberek nem akarják megfogadni a tanácsaimat, és az milyen már, ugye nyilván jogukban áll nem megfogadni a tanácsaimat, és ugye nyilván nekem ezt el kéne tudnom fogadni, csak mégsem, mert milyen már. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. Jaj. Azért nem tesz boldoggá a meleg sem.

A hétvége leginkább felvillanásokból áll, és nem is baj, hogy nem kapcsolódnak össze ezek a dolgok, nem kell mindig mindennek összekapcsolódnia. De azért ott a sör és a bor, de még a pálinka is, és egymáshoz térben és időben nagyon közeli, ám minden másban végtelenül távoli erdei helyszínek, az egyiken bogrács, a másikon harcizebra csíkokkal kikent lánglelkület. Fáj a torkom.

A hét közepén persze volt más is, szintén hőség, és vendégeskedés Grafikuslánynál, és a bor és az alma és a sajt után a nyitott ablakon bepermetező vihar, és macskák, akik ki akartak ugrani az ablakon, mert annyi eszük van. Aztán hazajövet agyleolvadós email egy munka kapcsán, ez rányomta a bélyegét az egész hetemre, és nem egyszerűsítette a helyzetet az sem, hogy másnap korán reggel kellett menni tárgyalni régi fordításokról, csak hogy kiderüljön, hogy nem régi fordításokról tárgyalunk mégsem (és sajnos nem lettem a világ egyetlen gazdag fordítója, pedig ha megvennék tőlem azokat a jogokat, hah, jaj, az összes kezdődő gyomorfekélyem elmúlna, de hát egyelőre nem). És este korcsma, csak a társaság felét zavarta meg a pincében a lámpaként funkcionáló, tejüveg ablak (még mindig nem sötétedett be? ...mármint hogy most a föld alatt vagyunk), és kiderült, hogy Búvárzenekar és Fleó egy pár, de ez láthatóan nem rázta meg annyira az úri közönséget, mint netán várták, Hős Adminunk pedig egy egész kosár pogácsával lepett meg minket.

Az openoffice most épp azt játssza, hogy nem indul el, akárhogy bökdösöm; egy újraindítás alighanem megoldaná a helyzetet, de azt hiszem, elmegyek inkább aludni.

szegény fordító sirámai

Ha bárki azt látja a hírekben, hogy XY kiadó irodáját porig égették, én voltam. A magyar könyvkiadók többsége sokat tesz azért, hogy a fordítók szívből gyűlöljék és személyes ellenségüknek tekinthessék őket (lásd még: fizetési morál), de itt olyan új rejtett pályákat dobtak elém az első email váltástól kezdve, hogy az eszem megáll. Most például a már megszerkesztett, sőt, betördelt (!!!) könyv kapcsán találták ki, hogy nekik egy csomó mondat inkább nem tetszik a szövegben.

Azt hiszem, mégis elmegyek sárkánygyártó kisiparosnak, nem mintha arra igény lenne, de legalább nem gyűlölném közben azt a munkát, ami után minden egyes esetben meg kell vívni még a III. világháborút is, hogy esetleg apró morzsákban kegyeskedjék kifizetni.

(Azért vannak kivételek, munkában és kiadóban is, csak a fehér holló elterjedt hozzájuk képest.)

nem olyan sok, de nem is olyan kevés

Hja, úgy nézem, december óta nem linkeltem, miféle ismeretterjesztéseket kéne olvasni tőlem, pedig. Azóta volt egy a megújult endless.hu megújulásakor a Darklands című, 1992-es játékzsenialitásról, és néhány SFmag-színekben: Így neveld a sárkányodat (film, de milyen jó!), Juliet E. McKenna: The Aldabreshin Compass, Kate Elliott: Crown of Stars (mindkettő epikus fantasy sorozat), C. S. Lewis: Míg arcunk nem lesz (mítikus szépirodalom), John Scalzi: The Android’s Dream (inkább birka-központú, mint tudományos fantasztikum). Illetve egy ismertető a Fényes csillag c. romantikus költemészetről, de arról hasonlókat írtam itt helyben is.

Cikkek, írások, rajzok és fényképek pedig továbbra is ott sorakoznak valahol bal kéz felől, alul, meg akkor most itt: cikkek, endless.hu - cikkek, SFmag.hu - fényképek, deviantart - fényképek, picasa - írások, deviantart - rajzok, deviantart - rajzok, art.rpg.hu. Frissülni amúgy csak a cikkek meg a picasa galériák szoktak, mert minden máshoz dolgokat kéne csinálni a semmiből, és dolgokat jobb szeretek vörösréz drótból és szakadt harisnyából csinálni.

igazából

Nagyon dühös vagyok emberekre, amiért lebecsülnek, és csupa vízhólyag a kezem attól, hogy rézdrótot fontam. A háromfejű sárkány vázát nagyjából minden lépésnél háromszor elrontottam, de a végeredmény egyszer majd működőképes lesz; még csak a puszta drót van meg, de már képes megállni fél lábon (máshogy egyelőre nem is).

Tutorial legfeljebb egy következő modellből lehet, ahol nem bambulok el úgy, hogy rossz drótot kapok el, és ezért az egyik keze kétszer olyan hosszú, mint a másik, de a rövidebb is kétszer olyan hosszú, mint a teste, és ezért Quasimodo stílben a hátára kell csavarnom a fölösleges karmétereket. És az egyik fejébe véletlenül nem fonok másfélszer annyi derótot, mint kellene.

(A következő modellhez megint kell majd vennem hat méter vörösrézdrótot; legalább tudom már, hol lehet, de képtelen vagyok megjegyezni, milyen vastag kell. Persze a múltkor is eltaláltam szemmértékre, nem olyan nehéz.)

4. fejezet

    Senkit sem lepett meg, hogy a Halloween bulira végül meghívták Ewant is, legfeljebb csak az, hogy nem valami szoknyás skót kísértetnek öltözött be. Végül persze kénytelenek voltunk elfogadni azt a kifogást, hogy de hát neki a skótszoknya olyan, mintha valamelyik fiú öltönyben jönne, vagy talán még annyira sem jelmezszerű, és ezen a ponton eszünkbe jutott, hogy jövőre már szalagavató és érettségi, és hogy némelyik srácnak bizony még a Drakula-köpeny is otthonosabban állt, mint majd a nyakkendő vagy az öltöny fog.
    Ewan amúgy szívtipró kalóz volt, és a Hét Tenger másik ördöge, Jean szinte azonnal le is csapott rá. Mind a ketten hamar a homlokukra tolták a szemtapaszt, és Ewan idővel a kampókezet is leakasztotta, mert már harmadszorra bökte magát állon, amikor csak a fejkendőjét akarta visszarángatni a helyére. Így, iskolán kívül nagyon hatott rá Jean varázsa, és fogadásokat kötöttünk, hogy a nagy melegre való tekintettel mikor kezdi el meglazítani a fehér kalózing fűzését is.
    Mike szerényen római szenátornak öltözött, Pete deresedő halántékú vámpírnak, Ancsi sze    i boszorkánynak, Vivi pedig egyiptomi kéjnőnek, bár Nils meglátása szerint az elképzelés nyilván Kleopátra volt, hogy illjen az ő Antoniusához. Petya gengszterként kis híján megcáfolta Ewan állítását, hogy az nem jelmez, ha az ember csak elegánsan felöltözik, bár a skót ezt a felvetést azzal ütötte el, hogy a tanítványai remélhetőleg nem hoznak géppisztolyt az érettségire. Nils szokás szerint egy fehér plüsslúddal a hóna alatt érkezett, fehér ingben, kék nadrágban, mellénykében. Esélye sem volt, hogy bármilyen hasonló rendezvényre ne Nils Holgerssonnak öltözve menjen el: csak szegény Márton lúd bírta egyre rosszabbul az évek hosszú sorát.
    - Lassan már a nyakamba kéne kanyarítanom, és odavarrnom – csóválta a fejét kis gazdája -, nem szabadulok tőle sehogy sem, így viszont rendszeresen leejtem. És tudod, milyen könnyen koszolódik egy ilyen dög? Ránézel, és sáros lesz.
    Megértően bólogattam, bár a történethez hozzátartozik, hogy Nils nem csak úgy leejteni szokott dolgokat, hanem rendszeresen a talajba gyalázza őket, aztán véletlenül rájuk lép, beléjük ül, vagy leönti őket vörösboros kólával. Nutellás üvegbe lógatja a fejüket. Nem tudott vigyázni a holmijaira sosem. Most is kis híján felragasztotta rá a csavart kis cukorpálcát, amit érkezésünkkor Mike nyomott mindannyiunk kezébe.
    Loki végül csak ragaszkodott hozzá, hogy Hamletnek öltözzem – igaz, viszonylag hamar elhagytam a szerepemhez tartozó koponyát, és onnantól kezdve többen csak Viola szívemnek szólítottak, de legalább megtudtam, hogy a nőknek tényleg jól áll az apródruha. Leginkább azért, ahogy a fenekükön feszül. Loki nemes egyszerűséggel punk rock sztárnak öltözött, és bár a hamis szájkarikák miatt többször is leöntötte magát ivás közben, ez csak fokozta jelmeze hitelességét.
    - Tudok pár autentikus káromkodást is – selypítette -, de McLaughlin mama kidobna az első után, azt hiszem. Ewan pedig kiröhögné a kiejtésemet.
    Abból, ahogy mondta, nem volt egyértelmű, melyik lenne a rettenetesebb.
    - Maradjunk annyiban, hogy Donnerwetter – javasolta Nils.
    - Donnerwetter. Az. God save the queen, the Donnerwetter regime – emelte poharát Loki, bizonyítva, hogy nem csak Shakespeare-t idéz folyamatosan, de a későbbi angol bárdok, például a Se     Pistols művészetét is alaposan ismeri.
    A McLaughlin szülők csak este nyolc után voltak hajlandóak távozni, és Sylvie még akkor is erősen vonakodott magára hagyni a házat és három gyermekét egy ekkora csorda gengszterrel, apróddal, punkkal, robottal, és a különféle történelmi és regényes korok minden stílusát felölelő sztriptíztáncosnővel. Valahol igaza volt. Valahol nem. Ijesztőek voltunk, hangosak, és ostobák, mint minden kamasz, de volt annyi eszünk, hogy ne gyújtsuk magunkra a házat, és annyi jóízlésünk, hogy a kisebb balesetek után magunk feltakarítsunk még időben.
    A ház csodálatos volt. A kertben mindenfelé vigyorgó töklámpások narancssárga fénye rebegett, jókora kövekre tapasztva karvastag gyertyák égtek, az ösvényt földbe tűzhető bambuszfáklyák szegélyezték. A közeli fákon fényvisszaverő műanyagból font pókhálók csillantak fel minden kósza fénysugárban. Úgy tűnt, a halvérű szigetlakók szerint nincs még hideg a garden partihoz sem, bár a buli – és a dekoráció – nagyja természetesen a házba szorult. Az ajtók fölött fekete girlandok húzódtak, kartonpókok lógtak rajtuk, denevérek gubancolódtak beléjük, minden vízszintes felületen mécsesek égtek, kivéve az asztalokat, ahol zselészemek, mandulás boszorkányujjak, kísértethabcsókok, kókuszpókok tornyosultak halomba.
    Ettünk, ittunk és táncoltunk, aztán megint ettünk és ittunk, a konyhában kártyáztunk, aztán kirohantam a kertbe, és az egyik töklámpásnak kezdtem el szavalni a halhatatlanságról. Annyira jó volt minden, a fáklyák aranya, a telihold ezüstje, a sütőtökök belsejéről visszaverődő narancssárgás derengés, a házból kiszűrődő zene, a hűvös október végi szél... Felnéztem, és fenn, a fák között is mintha fényt láttam volna. Elindultam arrafelé, hátha a kerítéstől jobban látom. A kert hátsó része azonban le volt kerítve: egy kis faház, rudak, tálkák, mint valami nagy testű madár röpdéje.
    - Sss – fogta meg valaki a vállamat -, ne ébreszd fel őket.
    Meg sem kellett fordulnom, a hangjából tudtam, hogy Mike az.
    - Kiket?
    - Apa hollóit. Így is alig lehetett bezavarni őket a helyükre.
    - Apád hollókat tart?
    - Nem is volt egyszerű behozatni őket, és sosem mehetnek ki. Mármint a röpdéből. Volt néhány hely, ahol megengedték, hogy reptessük őket, de a legtöbb helyen kész csoda volt, hogy egyáltalán magukkal vihettük Daisyt és Cindyt.
    - Daisy és Cindy? - nevettem el magam.
    Mike megvonta a vállát. Még mindig félig átkarolt.
    - Valahogy hívni kell őket is.
    - Aha – bújtam ki az öleléséből. - És az Emlék és a Gondolat már foglalt.
    Egy pillanatra megdermedt, aztán halkan felnevetett.
    - Odin hollói. Hugin és Munin.
    Ahogy mondta, hirtelen megborzongtam; felködlött bennem a végtelen, fagyos skandináv tél, a hóba fulladt erdők, a hófehér, a koromfekete, a gyász-szürke körforgása, az embertelen csend és hideg. Odin hollói ott kerengenek a csonttá fagyott, kietlen semmi fölött.
    - Fázol? - kérdezte azonnal, és már csatolta is volna le a köpenyét.
    - Nem. Nem – ráztam meg a fejem, és gondoltam, nem az én dolgom, hogy szóljak neki, a barátnője nagyobb szükségét látná egy köpenynek. Inkább visszaindultam a ház felé. - Megnézem, van-e még abból a skót karamellából, amire Ewan olyan büszke!
    
    Úgy egy óra múlva jutottam ki újra a kertbe, és a fák között még mindig ott derengett a távoli fény. Néztem egy ideig, aztán visszaszaladtam, és összeszedtem Lokit és Nilst. Kirángattam őket a hidegbe.
    - Nézzétek, ott! - mutattam az ágak közt pislákoló fényt. - Mi lehet az?
    Nils hunyorgott egy ideig, aztán megvonta a vállát.
    - Én semmit sem látok. De kontaktlencse nélkül vak vagyok, mint egy denevér.
    - Én látom – Lokit is ugyanúgy megbolondította az éjszaka, mint engem, megállás nélkül nevetett, most is izgatottan billent lábujjhegyre. - Mi lehet az?
    - Hajléktalanok a hegyekben – vonogatta a vállát Nils. - A legigazibb kétdekás trollok. Ha odamentek, legalább lesz mit enniük vacsorára.
    Fejbe kólintottam, tettetett sértettséggel nézett vissza.
    - Téged nem érdekel?
    - Nem – vallotta meg őszintén -, nem hoztam magammal a trollölő kiskésemet. De úgy látom, titeket úgysem tudlak lebeszélni róla, hogy kimenjetek!
    - Pedig Halloween van, és szabadon járnak a démonok és a gonosz tündérek! - emeltem fel az ujjamat, aztán csak nevettem. - Én tényleg meg akarom nézni, mi az.
    - Én is – bólogatott Loki lelkesen.
    A kabátunkért sem mentünk vissza, csak kiszöktünk a hátsó kertkapun. Hamlet a kis színpadi tőrével, és Sid Vicious a maga hat kiló biztosítótűjével megosztoztak egy műanyag pohár boron, és nekivágtak az éjféli erdőnek.

    Először sötét volt a fák között, aztán mintha a derengés az egész erdőt bevonta volna, hirtelen tisztán láttuk a legvékonyabb ág legkisebb göcsörtjét is. Kéz a kézben siettünk felfelé, meg sem álltunk, nem is pihentünk, repített a lelkesedés. Csak egyszer torpantunk meg, hogy megkeressünk egy elgurult orrkarikát, és gyönyörködjünk a fénykígyóként surranó gyökerekben – mintha mozogna, nevettük, és ahogy megbökdöstük az ujjunkkal, tényleg forrónak tűnt és lüktetett a földhideg fa is – aztán futottunk már tovább. Lassan mozgást is láttunk az egyre erősödő fényben, csilingelést, kiáltozást, nevetést, szilaj kurjongatásokat és éneket sodort felénk a lusta esti szél. Megálltunk, bebújtunk egy fa mögé, onnan pislogtunk ki. A dombtetőn, az erdő közepén, az oszlopként magasló, ezüsttörzsű bükkfák ágain pislákoló lámpások alatt vidám forgatag kavargott. Árusok, asztalok, egymásba kapaszkodó táncosok, dobok, sípok, zenészek. Az ágak közt leheletvékony tetőként színes kelmék feszültek, némelyik egyszínű, másokon fémleme    zből kivágott, aranyra festett csillagok verték vissza a fényt. Kerek lampionok lógtak le róluk, nézd, ott a Szaturnusz, mutattam izgatottan, az az örvénylő, kék golyóbis meg csak az Uránusz lehet, kacagta Loki. A domb legtetején, egy zsebkendőnyi tisztáson hatalmas máglya égett.
    - A Nap – leheltem, és Loki meglökött, hogy menjünk, menjünk, mulassunk mi is.
    - Ez... ez a Manópiac - kiabáltam nevetve -, és örökre elragadják a lelkünket, ha bemegyünk!
    - Dehogyis! - dobta magát hanyatt az avarban Loki. - Ez valami pogány-hippi fesztivál, remélem, senki nem hívja rájuk a rendőrséget vagy az erdészeket, vagy csak miután már hazamentünk! Nézd! Nézd azt a kettőt! Raszták. Azok meg ott... nem hinném, hogy a koboldok lemennek a városba szivárványszín gumicsizmáért! Mekkora kaland már belebotlani egy ilyenbe!
    - De nincs nálunk pénz – józanodtam ki egy pillanatra, aztán újra elkapott a lelkesedés. - Nem baj, táncolni anélkül is lehet!
    Felrántottam Lokit a földről, és nekivágtunk az emelkedőnek. A fák közé leszúrt, csengettyűs kis pálcikákat csak akkor vettük észre, amikor átgázoltunk rajtuk.
    - Hoppá – néztem körbe, és megpróbáltam visszatűzni a földbe a stilizált kis kovácsoltvas harangvirágot a földbe. Jobbra is, balra is pár lépésenként ott csillogtak az avarban. Olyan szépek voltak, hogy a legszívesebben zsebre tettem volna az összeset, végül azonban csak azt az egyet kis csengettyűt csúsztattam a ruhám ujjába, amelyik leszakadt a virágról, amikor keresztül estem rajta. Emléknek jó lesz.
    - Nicsak, nicsak, vendégek!
    Egy vigyorgó fickó állt velünk szemben a vasvirágok túloldalán. Harminc körül lehetett, apró fonatokba fogott, aranyszőke haját laza kontyban tornyozta a fejére, a vállán tenyérnyi foltokból varrt köpeny lógott, amúgy pedig nem volt rajta más, csak egy rongyos, fekete farmer. Még cipő sem. Mindkét karján tetovált kígyók tekeregtek. A szemébe néztem, és arra gondoltam, hogy ezek szerint fél pohár bor és két tálka vodkás gyümölcssaláta után tényleg nem lehet megkülönböztetni egy tündérmesét és egy hippi fesztivált.
    - Gyertek be – integetett, és óvatosan átléptünk a virágok felett -, gyertek csak, gyertek csak, ilyenkor összetart a fény minden gyermeke! Egyetek, igyatok, szabadon megosztunk veletek mindent; táncoljatok, mulassatok, űzzük el együtt az éjfél árnyait!
    Ez elég színpadiasan hangzott, de látszott rajta, hogy ha volt is valaha józan életében, az nem mostanában lehetett.
    - Köszönjük – mondtuk egyszerre, aztán összenevettünk.
    - Anka vagyok – nyújtottam kezet, bár fogalmam sem volt róla, ilyenkor mit diktál az illem.
    - Tom, szolgálatodra – vágott le egy köpenylobogtatós, cikornyás meghajlást, majd kezet csókolt nekem.
    - Zoli – morogta Loki szokatlanul visszafogottan, és kézfogás helyett beérte annyival, hogy udvariasan fejet hajtottak egymás felé.
    - Éhesek vagytok? Szomjasak? Gyertek – karolt belénk Tom, és félig táncolva elkezdett minket felvezetni a mulatság szíve felé. - Bármiből nyugodtan vegyetek, ha gondoljátok, megkérdezhetitek, ki mit kér cserébe, de ne menjetek bele olyan alkuba, ami nem tetszik nektek. Vannak itt is furcsa népek, bár a többség kedveli a.. kívülállókat is.
    Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a szót használta, de valahogy mintha így értettem volna. A háta mögött értetlenül összenéztünk Lokival, de ha már itt voltunk, ostobaság lett volna egy félrecsúszott szó miatt megijedni vagy visszafordulni. Az emberek meg-megfordultak, megnéztek minket, de senki nem kezdett el bámulni vagy mutogatni, mindenki mulatott tovább. Tom az egyik legsudárabb bükk előtt megállt, és elengedett minket.
    - Itt a legjobb a forralt bor – mutatott a fa tövében kucorgó kis bódéra, aztán sarkon pördült -, ott pedig a sült kolbász, és mellette, a vörös hajú boszorkánynál a mézeskalács. Mogorva egy nőszemély, de illik neki puszit adni a puszedlikért, és akkor megbékél!
    Felnevetett, aztán színpadiasan meghajolt.
    - Amúgy pedig gondolom, el tudtok mulatni magatokban is! Ha szükségetek lenne rám, itt vagyok valahol a közelben – lengette meg a kezét úgy általánosságban a domb felé -, könnyen megtalálhattok! De amúgy is lesznek épp elegen, akik szívesen elkalauzolnak titeket... csak vigyázzatok, hogy szét ne szedjenek!
    Ezzel beleveszett a forgatagba; én némileg elbizonytalanodva néztem Lokira.
    - Ez csak szerintem hangzott meglehetősen... fenyegetően? - kérdeztem.
    Loki felnevetett, és megcsóválta a fejét.
    - Nem. Ez minden szempontból fenyegetően hangzott, de majd vigyázunk, hogy szét ne szedjenek!
    Megfogtam a kezét, és mély levegőt vettem.
    - Forralt bor, sült kolbász vagy puszedli?
    Loki egy ideig csak az állát vakargatta, aztán lassan bólintott.
    - Ebben a sorrendben.
    
    A forralt boros asszonysággal hosszan elcsevegtünk, és a végén elkunyerált Lokitól két biztosítótűt, nekem pedig addig könyörgött, amíg belenézhetett a tenyerembe. Azt nem volt hajlandó elmondani, mit lát, csak nagyon titokzatos képet vágott és hümmögött. Még az orrát is megvakarta, aztán amikor kezdtem igazán riadtan nézni, felnevetett, megpaskolta a kezemet, és azt mondta, nem látott benne semmi igazán rettenetest.
    - Csak olyan félig-meddig retteneteseket – vigasztalt utólag Loki, és átkarolta a vállamat. - Kötelező fizikaérettségit, a gumicukor és a menzás krokodilsteak betiltását.
    - Hülye – könyököltem az oldalába. - Megnézzük a sült kolbászt is?
    - Ha már önjelölt idegenvezetőnk javasolta – tárta szét Loki a karját, és valakit lendületesen tarkón vágott. Az illető megfordult, és láthatóan már épp azt kérdezte volna, ezt most miért is kapta, aztán alaposabban megnézett minket. Elejtette kis cserépkorsóját, de döbbenetében mintha azt sem vette volna észre, hogy térdig eláztatta magát forralt borral.
    - Jóságos ég, ti meg mit kerestek itt?!
    Embert nem láttam még úgy meglepődni, mint Ewant, de szó se róla, a mi állunk is igencsak leesett.
    - Ewan?! Te mit keresel itt?
    - Én... ööö... - kapta fel idegesen a kezét -, ismerek itt pár arcot. Még Callanishből. Tavaly ott tartotta az újévet a Szivárvány Népe.
    - Az újévet?
    - Samhain. A kelta újév. Meg az év sötét fele. Napnyugtakor kezdődött. Callanish pedig a legjelentősebb kőkör Skóciában. De mi a fenét kerestek ti itt?
    Loki megvonta a vállát.
    - Odalenn kezdett leülni a buli. Aztán megláttuk a fényeket. Mások is feljöttek?
    Ewan erre még az előzőnél is valószerűtlenebb arcot vágott.
    - Mindenre ami szent, nem, nem és nem! Az kellett volna még! Nektek sem itt lenne a helyetek!
    - De most már itt vagyunk – billentettem félre a fejemet.
    - Azt látom – sóhajtott fel remegve. - És most már jobb is, ha itt maradtok! Kivel találkoztatok eddig?
    - Egy Tom nevű fickóval – intettem a tömeg felé -, szőke kontyos alak, foltokból varrt köpenyben.
    Ewan elégedetlenül fintorgott a hírre.
    - És Maurával, a forralt boros hölggyel – tette hozzá Loki.
    - És Tom mit mondott?
    - Hogy együnk, igyunk, mulassunk, minden ingyen van, ne törődjünk azzal, ha nem mindenki barátságos, és ha gond van, majd segít.
    - Ó! - Mintha Ewanből kiolvadt volna a feszültség egy része. - Az jó. Tom az egyik... fő szervező. Ha ő azt mondja, hogy nem eshet bajotok, nem is fog. Attól még elképesztő, hogy ilyenek jutnak az eszetekbe... és ha csavargók lettek volna idefenn?
    Komolyan úgy tett, mintha a nagyapánk lett volna, nem csak egy alig négy-öt évvel idősebb, skót kölyök.
    - Akkor olyan részegek, hogy észre sem vesznek minket, mi pedig szépen visszaballagunk Mike-ékhoz.
    Erre többen felkapták a fejüket, Ewan pedig riadtan kapta a szája elé az ujját.
    - Róluk itt inkább ne beszéljetek. Az öregnek nem mindig felhőtlen a viszonya az itteniekkel.
    - Pedig inkább S... ööö... a becses nejéből nézném ki, hogy nem szereti a hippiket – nézett rá Loki elgondolkozva. - A... hm... az öregről azt is elhittem volna, hogy itt iszik valahol.
    Ewan harsányan felnevetett.
    - Az szép baleset lenne. Bár mintha lett volna már rá példa. Rossz vége lett. Duhaj részeg.
    - Ilyen régóta ismered őket? - Meg mertem volna rá esküdni, hogy akkor találkoztak először, amikor a McLaughlinok szeptemberben megérkeztek.
    - Pár ezer éve – intett Ewan lekicsinylően, aztán kétrét görnyedve hahotázni kezdett. Láthatóan ő is kipróbálta a helyi ideglazítót, mert pusztán a forralt bortól senki nem nevetett volna ezen. Loki is hátrahőkölt, és mind a ketten inkább kínunkban mosolyogtunk, mint jókedvünkben. Egy ideig csak toporogtunk, és zavartan néztük egymást, aztán Ewan megadóan felemelte a kezét.
    - Mondtam már, nem zavarlak haza titeket! Gyertek velem... bemutatlak pár embernek.
    - És a sült kolbász? - kérdezte Loki reménykedve. Ewan felnevetett.
    - Oda is eljutunk.
    El is jutottunk, csak előtte bemutatott egy szőke hajú, bogyókoszorús lánynak, akinek hennával ágak, virágok, levelek voltak az arcára festve, és bő, sötétvörös pamutruhájában úgy nézett ki, mint egy régi mesekönyv illusztráció. A berkenyelány.
    - Stella is segít, ha bármi baj lenne, és ha ettünk valamit, megmutatja nekünk a füsttáncot is. - Ewan elvigyorodott, mint egy gyerek, akinek cukorkát ígértek. - Az nagyon érdekes.
    Robbanós cukorkát. És Ewan nagyon rossz gyerek lehetett.
    Stella elvonult egy csendesebb zugba, sejtésünk szerint előkészíteni a füsttáncot, mi pedig tovább sodródtunk a csillagmintás vásznak alatt, fel, a máglya felé. Egy idősebb, őszes copfú hippit kerestünk meg, félmeztelen volt, akárcsak Tom, és legalább olyan szikáran izmos. Az egész felsőtestét színes, festett minta borította, hosszú szakállát rézgyűrűkkel fogta össze, és ahogy megölelt mind a kettőnket, a tengeri szél tiszta, éles illata vágott az orrunkba. Az egész furcsa társaságból talán ő volt a legkedvesebb. Mindkettőnknek a kezébe nyomott egy-egy spárgára fűzött kis cukorsípot, aztán kihúzta magát, és királyi ünnepélyességgel kijelentette.
    - Ha szükségetek van rám, csak füttyentsetek! - Aztán ugyanolyan komoly arccal kacsintott egyet, és hozzátette. - Tom és Jerry. Az egyik kedvenc epizódom.
    A nevetéstől fulladozva meghajoltunk, megköszöntük az ajándékot, és a nyakunkba akasztottuk.
    - Remélem, nem olvad a mellkasomra – súgta oda Loki, és aggódva nézte a jelmezül viselt, szanaszét szaggatott pólót.
    - Remélem, nem olvad a mellem közé – súgtam vissza, mire először csak elkerekedett a szeme, aztán még jobban nevetni kezdett.
    Danek, az öreg hippi felvont szemöldökkel nézte végig a kis közjátékot, aztán Ewanhez fordult.
    - Látszik, hogy a te tanítványaid, ők is túl sokat nevetnek!
    - Nem lehet túl sokat nevetni – húzta ki magát durcásan Ewan. Eddig ugyan inkább szétszórtnak ismertük meg, mint nevetősnek, de ki tudja, a hippi-tábor és kellékei mit szabadítottak el benne...
    - Dehogynem, Vigyori mester. Vagy meséljem el a bohóc történetét, aki rosszkor nevetett?
    - Még gyerekek. Hadd nevessenek!
    Erre már Danek is elmosolyodott, és bólogatni kezdett.
    - Igazad van, mikor nevessenek, ha nem most? Csak nevessék szemközt a halált, köszöntsék kacajjal az éltet! - A jobbját az égre emelte, mintha csak szavalna, aztán lemondóan leejtette. - Nem megy ez már nekem.
    - Sosem ment, öreg – veregette meg a vállát Ewan szeretetteljesen. - Sosem ment.
    Danek színpadiasan a fejéhez kapott, hogy ó, hálátlan ifjúság, aztán hátba vágta Ewant, és elkezdte a sült kolbászos bódé felé terelni.
    - Megéheztek a vendégek! - kurjongatta. - Kolbászt nekik, ropogósat, friss kenyeret, jó foszlósat!
    Mire odaértünk, a kolbászok őre – a tűz forróságától kivörösödött, zömök, barna hajú fickó – már le is húzott négy jókora kolbászt a nyársról. Kis cseréptálakra tette, szedett mellé savanyúságot, három ujjnyi vastag, illatos kenyeret. Ösztönösen megkérdeztem, mivel tartozunk: a fiú rám nevetett, és elgondolkozva ütögette az állát.
    - Egy-egy tincs abból a szép barna hajatokból – mondta aztán, és huncutul csillogott a szeme. A következő pillanatban kis híján beesett a nyársak közé, valaki úgy fültövön vágta.
    - Viselkedj már, te gyerek! - Tom érkezett meg valahonnan a sötétből. - Gyűrűt fonna belőle, és az ujján hordaná. Hát nem perverz? Az ilyen kéréseket remélem, meg sem halljátok!
    Döbbenten néztük. Tom puszta kézzel lekapott egy kolbászt az egyik nyársról, beleharapott, lenyalta a kezén lecsorgó, forró zsírt, és még egyszer megfenyegette az ujjával a tarkóját fájlaló szakácsot. Kerített magának egy szelet kenyeret is, aztán intett nekünk.
    - Lássatok csak neki, sütni-főzni tud a kölyök, azzal nincs semmi gond! - Végigmérte a mellettünk állókat. Daneknek mosolyogva biccentett, aztán meglátta Ewant, és felragyogott az arca. - Édes egy öcsém! - Azon nyomban átölelte, megszorongatta. Végül csak elengedte Ewant, és hátralépett, de azért még szeretetteljesen megveregette a vállát kolbászszaftos kezével. A fehér ingen jókora vörös tenyérnyom éktelenkedett. - Te meg hogy kerülsz ide?
    Ewan súgott neki valamit, mire Tom szeme még jobban elkerekedett.
    - Ők itt a tanítványaid? És a McLaughlin házból jöttek fel? - Elismerően bólintott. Daneknek a szeme sem rebbent, Ewan vele láthatóan már előbb megosztotta a dolgot, de arrébb néhányan felkapták a fejüket. - Azt hittem volna, akkor legalább Mike elkíséri őket, vagy... nem, Jeannel csak a baj lett volna már megint.
    Ewan megvonta a vállát, és széttárta felénk a kezét.
    - Két éve együtt ülték az újévet Cuchamán. Az valami hegy Kaliforniában. Valami indián szent hegy.
    Loki nagyot sóhajtott, és egyetértettem vele. Ezek a világ minden táján megtalálták a maguk Stonehenge-ét, jobban mondva valaki más Sotnehenge-ét, ahol aztán a saját szájuk ízére keltáskodhattak egyet. Azt pedig nem kellett sokáig magyarázniuk, hogy Jean hány lehetséges irányban lóghatott ki egy ilyen szétcsúszott hippi társaságból. Az összes lehetséges irányban. Nyilván. És még ötben.
    A kolbász azonban éppolyan jó volt, mint Tom mondta, és a kenyér olyan friss és foszlós, mint Danek kérte. Leültünk a földre, az ölünkbe vettük a tányért, és alaposan belaktunk: a táncosok közöttünk ugráltak el, a zene egyre vadabb, egyre sürgetőbb lett, a fejünk fölé feszített kelméken pedig mintha kezdtek volna megelevenedni a csillagok. Fejembe szállhatott a forralt bor. Letettem a cseréptálkát, és jóllakottan, álmosan hanyatt feküdtem az avarban. Loki is mellém hevert.
    - Nézd csak – mutattam ásítozva –, az a négy kendő, a lila, a piros csíkos, és a két kék tényleg a Göncölszekér csillagait rakja ki!
    - Ott pedig az Orion – biccentett Loki az ágak felé. - Szerintem kirakták a teljes égboltot.
    - Ó, te jó Isten! - Közelebb gurultam hozzá, és átöleltem. - Nem kéne lassan hajnalodni már? Órák óta itt lehetünk!
    - Ugyan – ásított a hajamba -, nézd, a Hold épp átsejlik azon a vékony, fekete gézen; alig mozdult el, mióta felértünk!
    Felnéztem én is. Igaza volt. Egy táncos megbotlott bennünk, és kapálózva előrezuhant, aztán bukfencbe fordította az esést, felpattant, és tovább ropta.
    - Táncolhatnánk mi is – vetettem fel, de továbbra is az illatos, langyos avarban feküdtem. - Nem lehet túl nehéz úgy szökdécselni, mint egy kecske!
    - Azt sem szeretném, hogy megfázz – morogta erre Loki, és felkecmergett. Engem is talpra rángatott. - Lehet, hogy kimelegedtünk, de október végén nem kéne a puszta földön aludni az erdőben!
    Ebben igaza is volt. Szerencsére ahogy felálltunk, elmúlt az álmosságunk is. Ewan, Danek és Tom eltűntek, de a forgatag és a tánc, a fény és a zene megmaradtak. Beálltunk mi is a fák között szökellő, hangosan kurjongató tömegbe.

május

kedves naplóm!

Szombaton aztán aludtam, és vásároltam (ezúttal kalap és zokni helyett ételt), és aludtam, és ideges voltam, és aludtam, és újraolvastam a NaNoWriMo-s cuccot (az első harmada nem az igazi, onnantól vagy jobb, vagy már belerázódtam olvasóként a szövegbe), és aludtam. Rám fért.

Vasárnap elindultam megszületésnapolni a húgomat, azaz indultam volna, amikor rájöttem, hogy mindkét kényelmes farmeremet egyszerre áztattam be, ettől sokáig káromkodtam hisztérikusan és alulöltözötten, aztán lerobbant a villamos, és nem jött a busz, és azt hittem, sosem érek oda. De odaértem, és ettünk, és néztünk Forma 1-et, és az öcsémmel ismét megbeszéltük a netbookjainkat (merthogy ugyanolyan van nekünk), aztán a Macskás Fülbevalós Lánnyal limonádéztunk a napfényben a Grandióban, és minden lábujjkörme más vidám színre van festve, és az egyszerűen cuki. Később átmentünk a C.U.K.I. hivatalos székházába, a Sugar designcukrászdába, ahol egyrészt vásároltunk, másrészt ettünk, harmadrészt ámultunk, hogy csokoládéból öntött magassarkú cipő, mekkora királyság. Utána egy tortamintás mignonnal a dobozomban átvonultam a Szezonba (romkocsmoid hely, viszonylag alacsony hangulatfaktorral), és megszületésnapoltuk a krisztusi korba ért dán fiatalembert, és beszélgettünk és nevettünk, és éjfél körül elgyalogoltunk palacsintázni is, ahol újra hosszan lehetett gyűlölni a rádiót (ez az este arról szólt, hogy gyűlöltük a rádiót).

És már virágzanak a hársfák.

szabadtér

Pénteken aztán kevés alvás után a naperőművek és félpasszív házak csodálatos világában nyűglődtem (de legalább megkerestem a kalapom árát, meg a zoknikét, a szódákét és az egész keddi fogyasztásét is), majd - mivel annyi erőm már nem volt, hogy egy helyben üljek - elbandukoltam Anna and the Barbies-t nézni a Zöld Pardonban, és ez jó ötletnek bizonyult. Még fél háromkor is, amikor a körtér felé gyalogolva 25 percen át makacsul csuklottam, dacos beletörődöttséggel, csak a szembejövők néztek rám riadtan, hogy miért adok ki megtaposott gumikacsa hangokat. De előtte még tequiláztunk a csepergő esőben, és dumáltunk és röhögtünk rengeteget Első Mesélőmmel és frissen megismert jóbarátnéjával, és ettünk pizzát erőspistával vastagon megkenve, és nem volt csípős, csak sós, és találkoztunk a mexikói ismerősükkel, akinek a new yorki ismerőse megvádolt azzal, hogy ír akcentusom van, és jó volt, jó volt, fél-fesztivál és egész nyár.

Egyébként nincs ír akcentusom.

az életem kávé nélkül

Betettem egy marék kávétejszínt a sminkcuccaim közé, nem tudom, miért, nyilván nem szándékosan. Nincs kedvem ráhúzni még egy réteget a körömlakkomra, pedig kéne, nincs kedvem dolgozni, pedig kéne, nincs kedvem semmihez, pedig kéne, aludni sem, tegnap is inkább egész éjszaka játszottam helyette (meg a munka meg a körömlakkozás helyett is), de ez már súlyos, hát aludni én szeretek. Suede-et hallgatok, és nem értem, akkor sem hallgattam olyat, amikor épp divatban volt, akkor most miért nosztalgikus?

Tegnapelőtt kinéztem az ablakon, és az ég alján, két tizenötemeletes között olyan vérvörös kiflihold volt, hogy egy pillanatra már kerestem a muzulmán élőholtak seregét, aztán meg a fényképezőgépemet (a második képen nem stimmel a szín, de legalább látszanak a házak is) (valamint kicsi fehér kutya, illetve pöttyösruha-csíkoskalap) (ebben a sorrendben, bár gondolom, nehéz összekeverni).

Aztán tegnap a Grandióban ücsörögtünk, ez is egy ilyen romkocsmoid képződmény a romkcsomazónában, hangulatos, az asztalok között ecetfák nőnek az udvaron, a körfolyosós emeleten a hostel, mondjuk az udvart kitöltő kocsma vizesblokkja alapján nincs az a hangulat, hogy én ilyen szutyok helyen megszálljak (biztos odafenn jobb a helyzet, de akkor is, ezek mellett a sörárak mellett azért arra is oda lehetne figyelni, hogy ne kelljen bokáig tocsogni valami izében), de jó volt, és beszélgettünk mindenféléről, sokan és később sokáig, és jó volt. Hazafelé az éjszakain állva aludtak a nagyon kölyök ellenőrök, aranyosak voltak, sosem gondoltam volna, hogy ellenőrökről ilyesmi jut az eszembe; a hostelben hosszan küzdött az ajtóval egy Stag 1 mezt viselő játékos, gondolom brit vőlegény; és még elfogott a zen is meg minden, aztán reggel a másnaposság.

mennyivel durvább lenne, ha női magazinokat is olvasnék

Tegnap elindultam kora délután zoknit venni, és éjjel egykor érem haza egy kalappal és egy ételmaradékos dobozzal. Nem is akarom tudni, pedig egy idő után én már csak szódát ittam, megittam vagy másfél liter szódát.

A kalap az úgy lett, hogy már a rengeteg szóda előtt hetekkel gondolkoztam rajta, hogy kéne egy nyári kalap, mert nekem nagyon jól állnak a kalapok (ez egy makacs elképzelésem, amit leginkább az táplál, hogy bármilyen jól állnak a kalapok, sosem hordom őket, így nem derül ki, ha tévedtem), és felpróbáltam a H&M és a C&A összes kalapját, és kivétel nélkül kicsi volt mind. Mármint... akkor nekem most nagy a fejem? De ez miért nem derült ki eddig? Aztán végre volt egyetlen egy kalap, ami jó volt, és ennek annyira megörültem, hogy megkönnyebbülésemben megvettem, mielőtt rájöttem volna, hogy egyáltalán nem is ilyen kalapot akartam. Gyönyörű, gyönyörű, de csíkos, és én elsősorban pöttyös és virágos ruhákhoz kerestem nyilván egyszínű kalapot.

Nem baj, majd forradalmasítom a divatot, pöttyös ruha, csíkos kalap, színben legalább összeillenek.

Darklands

Bizonyos játékokról nagyon könnyű úgy mesélni, mintha könyvek vagy filmek lennének. Tapsi ismertetőjében szó esik a késő középkor sajnálatos közbiztonságáról, a szentek, templomosok, alkimisták és lovagvárak varázsáról, és arról, hogy az is lehet szórakoztató, ha öklömnyi pixelekkel jön el a világvége.

Cikk az endless.hu-n.

Margeret & Benoit

Márciusi és április képek a család legújabb, kacsa tagjairól, akik egyszer csak beköltöztek anyukámék kertjébe. Margaret a hálószobaablak alatt épített fészket, ott költött, és férje, Benoit rendszereden meglátogatta. Március végén kikelt a tíz kiskacsa, és Margaret a gyerekekkel, valamint a férfiak azóta is gyakran visszalátogatnak - ott fürdenek és isznak a virágalátétbe kikészített, friss vízben, pedig a tó legfeljebb tíz méterre van a sövény túloldalán. A legutóbbi hírek szerint Margaret már kézből eszik, és nem csak kísérgeti a kertben sétálókat, de közben elhápogja a legújabb kacsapletykákat is. (A hattyú nem tartozik a családhoz, túl nagy ahhoz, hogy átférjen a sövényen, és a kertben költsön; a rút kiskacsa sztori pedig ott bukik meg, hogy a kishattyú majdnem akkora, mint egy nagykacsa.)

bár kétlem, hogy ők lettek volna az akció célcsoportja

A citromos és narancsos Soproni sört népszerűsítő kislányoknak alighanem az is elég lett volna, hogy embernagyságú, habszivacs gyümölcsökben kell sört osztogatniuk az év első igazán fülledt és perzselő napján, de szerencsétleneket ráadásul a Nyugati elé dobták le.

Igaz, ennyi boldog csövest sem láttam életemben.

pedig igazából vidám vagyok közben

Az elmúlt napokban elég korlátozott számú üzemmód volt itt errefelé, káromkodás, vinnyogás és alvás, szerintem permanens melegfront lesz most már októberig, és mindenkivel bunkó leszek, kivéve, akinek váratlanul lucskosra sírom a vállát. Eleve és egyáltalán, nem akarok én semmit, csak regényt írni, ehelyett minden mást kell csinálnom, adóbevallástól a szonettfordításig, egyikhez hülyébb vagyok, mint a másikhoz, mondjuk mostanában a képességeimhez illő megmérettetés kb. a távalvás lenne, ahhoz még nekem is van eszem.

a fecskékről

A tavaszt, azt nem hozták meg, de a szúnyogokat igen (Csí, hát nagyon nem erről volt szó) sötétedés után 40 perc alatt leütöttem ötöt, aztán nekiálltam, és a hűtőszekrény fiókjaiból és a textilfestékes-képkeretes dobozból összevadásztam a tavalyi konnektoros szúnyogölőmet. Azóta néha leszáll rám egy-egy dög, de csak támolyog kettőt, és nem csíp meg, holnapra szerintem porszívózhatom őket a földről.

Honnan jönnek ezek? Nincs ehhez még nagyon hideg?

most moziba akarok menni, miért nem játszanak reggel 8-kor semmit sem a mozikban

Megorgyilkoltam mindet, bár igazából nincs kész a könyv tízezer százalékra, mert a legvégén ott hentergett benne egy jelöletlen Lorenzo Medici szonett (a kettes sorszámú), és nem találom magyar fordítását semerre sem, de még egy kicsit keresem, mielőtt az a csúfság történne, hogy olasz nyelvtudás híján, egy eleve hibás angol fordításból magyarítok reneszánsz szonettet. Aki ezért köveket akar vetni rám, azt megverem. A csúcsformától még mindig igen messze ténfergek, de azért kicsit büszke vagyok magamra; most akkor alszom pár órát, és folytatom az egyéb munkáimat.

Időközben itt beköszöntött a november, hideg van, szürkeség, az eső szakad, és esküszöm, láttam varjakat is. Remélem, havazni azért nem fog.

És megtudtam, hogy egy fogatfajtát is hívnak whiskynek.

leolvadt

Épp a "pápa bot" szókapcsolatra keretem, de az agyam egy pillanatra eldobta az információkat, és láttam magam előtt a pápai feladatokra beprogramozott robotot. Gondolom, áldásokkal spammel. (Utána az egyik találat címe, az "érett középkor" is egészen más asszociációkat keltett bennem, mint kellett volna, semmi történelem, csak charter-járatos tengerparti nyaraláson lesült, későnegyvenes háziasszonyok.)