okot adok a saját aggodalmamra

Rájöttem, hogy nincs is humorom
És unatkozom és fáj a fejem
És hányingerem van
És éhes is vagyok közben
Ami azért elég bizarr
És hogy fog így kinézni a jobb felső sarokban a vers
És miért fáj a fejem ha tegnap nem is ittam
Csak vizet
És kólát
De azt reggel
Fázom is
Azt hiszem, hőemelkedésem van
Legalábbis szokatlanul forró a homlokom
Igaz, a kezem pedig mindig hideg
Most is
De a tarkóm is fáj
Nem csak a halántékom
Haza akarok menni
Aludni
De igazából ahhoz sincs kedvem
Csak ülni akarok egy vonaton és nézni a semmibe
Ahogy dombok zötykölődnek a hátam mögé
Vagy a hátam mögül, ha nincs hely menetirányban
Szerintem komolyan beteg vagyok
Még a kedvenc fórumaimat sem néztem meg
És nagylelkűségi roham tört rám, szokatlan
De itt nincs rajzprogramom
Otthon pedig nincs nyomtatóm
Az is csak elromlana
És különben is
El kellene mennem ebédelni
De unom a hamburgereket és a gyrost
Nem létező ételekre vágyom
Pepperonis, ecetes paradicsomlevesre
Pedig az valójában rossz lehet
Sajttal
A sajt jó
Sok sajttal és
Fahéjas-borsos gesztenyepürére
Bár az akár finom is lehet, kis gyömbérrel
Legalább már péntek van
Ebédidő
Az asztalba dörgölöm a fejem és halkan vinnyogok

helyreigazítás és rövid élménybeszámoló

Visszavonom a tegnapi lelkesedésem felét, a két letöltött tesztpéldány alapján gutenberges hangoskönyveket hallgasson... valaki más. Förtelmes. Rossz. Géplejtésű géphang.

Grafikuslánynak tényleg legörbült a szája sarka, sőt, láthatóan komoly csapásként érte, hogy én akkor most nem vittem el neki azt a könyvet, és nem fogom később sem, és megkérdezte, hogy azért még hajlandó leszek-e ezek után is szóba állni vele. Jó ideig vigasztalhattam, hogy a világ azért nem dőlt össze, nem kell kútba ugrania sem, csak az a könyv elment tönkre és nem jön vissza már, de azért majdnem minden majdnem rendben. Amúgy voltak más furcsa momentumok is, például nem ismert meg, csak amikor már fél métere voltam tőle. "Úgy megváltozott a kisugárzásod" , mondta, és amikor néztem bután, hozzátette, hogy "mert olyan sokkal... nőiesebb vagy...!"   És egyébként rendes, az is vagyok, nem vetettem oda, hogy "tudod, a hagyományos mosóporok erre annyit mondanak, hogy de megnőtt a hajad az elmúlt fél évben, mert az változott, nem az asztráltestem" , elvégre az imidzse része, hogy lila ködöket hömpölyget, és hiába fárasztó néha, ha már találkozom vele, illene elfogadnom olyannak, amilyen. És amúgy aranyos volt, és kellemesen elkávézgattunk egy-egy vagyont.

Később Búvárzenekarral ittunk a Várban, a zöld gyepen, én a magam részéről azt hiszem, eposzi mennyiségű scotch-t kevés sörrel. Ahhoz képest annyira nagyon még részeg sem voltam, csak néha kérdeztem hülyeségeket panaszosan nyafogva, például, hogy akkor most a világ miért oly igen kegyetlen - és ahhoz képest annyira nagyon még másnapos sem voltam, és az is leginkább abban nyilvánult meg, hogy felvásároltam egy kisebb közért élelmiszer- és kólakészletét, szokatlan. De lehetne már este, hogy aludhassak is.

kicsit dühös, de még inkább audio-vizio-bibliofil

Annyira rájöttem, hogy akkor most lehet, hogy én tulajdonképp szeretem a hangoskönyveket, hogy nagy lelkesedésemben felfedeztem, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárban is akad egy négyzettucat (még Rejtő és Zsoldos is, bár én rájöttem, hogy időmértékes eposzokat fogok hallgatni megállás nélkül, és Rimbaud-ot és Tóth Árpádot, hogy megint legyen rím- és ritmusérzékem) (vagy lusta leszek és mégsem), és a Gutenberg project-en is van jó néhány, most szerintem ezekből is legarázdálkodom a fél világot, aztán bele sem hallgatok soha egybe sem.

(Egyébként az egész úgy kezdődött, hogy kezdtem kifogyni oldalra vághatóan rövid versecskékből, és elkezdtem kutatni új idézendők után, lám, veszedelmes, ha a nyúl mindenféle hülye koncepciókkal áll elő.)

Egyébként Grafikuslánynak sikerült leolvasztania pár biztosítékot a fejemben, ugye az ominózus könyvet, amit tucatnyi darabban adott vissza, most elkérte újra - mármint elkérte helyett inkább használjuk a "hajnal ötkor (!!!) írt egy sms-t "kérlekszépen hozd el nekem az Altdorfert..! Pliiiz :)" szöveggel -t, és bár nem én vagyok a legnagyobb könyvtisztelő a világon, erre a párnába dörmögött, lakonikus "lófaszt, bazdmeg" -en kívül nem nagyon találtam megfelelő választ. Szerintem azért értetlenül fog legörbülni a szája széle, hogy könyv nélkül jelenek meg, de ha annyira tetszett neki az a könyv, kerestesse antikváriumban, lopja el a könyvtárból... amit csak akar, de ne az én amúgy is szétgyalázott példányomat nyúlja le újabb háromnegyed évre.

Ááááááá... emberek.

tíz könyv

Szóval akkor itt az ideje, hogy én is elkezdjem felsorolni a tíz meghatározó könyvélményemet, megjegyzem, sznob voltam, mert a tizenhat leginkább meghatározót sikerült úgy időrendbe sorolnom, hogy a Zöld Alapon Fehér Pöttyös Könyv és az Űrfantasy is kimaradt (a pöttyös könyvnél eleve komoly akadályokba ütközött, hogy a nővérem magának követelte, én pedig nem tudom, ki írta vagy mi a pontos címe, és elég kínos lett volna körbeírni, hogy "hát az a pöttyös könyv, amiben Juli és a nagymamája meghal gombamérgezésben, de Lalikát megmenti a főhős kislány, akinek nem emlékszem a nevére, csak hogy valahol Komló fölött egy erdészházban laknak a szüleivel és a nővérével, és ugye ott a titokzatos Akér Soká, és Ottília néni a lengyel hadiárvával" ). Viszont meglepően sok magyar könyv fért bele, és legalább két olyan könyv szerepel a listán, amiben nem varázsolnak! Jobban megnézve. Jó, ezek egyike romantikus történelmi regény, romantikus nagy eseményekkel - de hát eddig sem vallottam magam a zord realizmus elkötelezettjének... A másik pedig nyilván csak véletlenül fért be. Vagy mert Móra Ferenc mégis jó író.

1. Sir Thomas Malory: Artur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája
Az első könyv, amit olvastam, történetesen a Vuk   volt, és a Malory féle Morte d'Arthur -t csak felsőtagozatos koromban fejezhettem be, mégis az egyik legkorábbi könyvélményeim közé tartozik. Azt hiszem, Balin és Balan szomorú történeténél járhattam, amikor apám úgy döntött, hogy hétévesen mégsem kellene vérfertőző angol királyi főkről és elátkozott, testvérgyilkos lovagokról olvasnom, és a könyvet feltette arra a polcra, amit már széken állva sem értem el (másfél évvel később a magasabb régiókba száműzött Néró életrajzot félig a vasalódeszkán, félig egy polcon egyensúlyozva loptam le; azt hiszem, anyám nem előlem rejtette oda, egyszerűen csak nem merült föl benne, hogy épp alegdekadensebb római császárok után érdeklődnék) (ő kizárólag a krimiktől tiltott minket, de azt olyan hatékonyan, hogy a mai napig untatnak). Ennek ellenére a hangulata mélyen belém ivódott, és amikor végre már elég nagy voltam hozzá, hogy elolvassam, évekig csak Tristramosat játszottam (jellemzően még akkor is órákat játszottam különféle babákkal és bábukkal, amikor már Hesse novellákon bólogattam, hogy igen, ez azért nagy igazság) (bár így utólag nem biztos, hogy mindent értettem belőle) (illetve a mai napig is órákat játszom különféle babákkal és bábukkal, csak most már nem kell kézbe fognom őket, elég a puszta gondolat). És Gareth... ó, Tristram, Gareth és Gawaine voltak a kedvenceim, Lancelot a nyomukba sem érhetett.

A könyv amúgy az egyik legátfogóbb feldolgozása az artúri mondakörnek; Sir Thomas Malory a XV. század végén, börtönben írta - mielőtt bárkinek is romantikusan elpárásodna a tekintete, történetesen azért raboskodott, mert kirabolta a szomszédját, és még a feleségével is erőszakoskodott, bár kérdés, hogy akkor pontosan mit is értettek ez alatt a kifejezés alatt. Mindenesetre Malory jól összegzi az addigi hagyományokat, meglehetősen sok történetszálat felvonultat a könyvében, és ráadásul a mai napig izgalmas. Az angol eredeti ugyan roppant sűrű és régies, de magyarul szerintem az - amúgy szép és egyenletes - archaizálás dacára is könnyedén olvasható a szöveg (persze mi kálvinisták vagyunk, a Károli Biblián nevelkedtünk, és arról sem tűnt föl soha, hogy érthetetlen - aztán kiderült, hogy az átlagfogyasztó számára korántsem nyilvánvaló, hogy a barom   például az "általában ilyen izé, na, ilyen cucc"   szinonimája is lehet; persze fetehetően az illető az Egri csillagokat   is elbliccelte, mert ez ám abban is szerepelt).

2. Jókai Mór: Az új földesúr
A Jókai rajongást anyai nagyapám családjától "örököltem". Náluk otthon, Máramarosszigeten díszkiadásban pompázott a polcon a Jókai összes - nagyszüleim budai lakásába már csak szerényebb külsejű, szerényebb számú készlet jutott. Az persze így is elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb találkozzam a nagy mesemondóval; és ez viszonylag korán be is következett. Valószínűleg beteg voltam, mert mintha egész nap a nagyszüleimnél lettem volna, amikor kezembe akadt Az új földesúr   - később megkaptam tőlük ajándékba azt a kék vászonkötéses példányt, amit először olvastam - és nem hinném, hogy hosszabb időre el lehetett volna szedni tőlem, mielőtt befejeztem volna. Súlyos Jókai-függőségben töltött évek következtek; minden születésnapomra és lehetséges alkalomra Jókait kértem és kaptam. Valamikor az Aranyember után egyszer felhívtam rá a nagymamám figyelmét, hogy a gonosz női főszereplők neve a statisztikailag indokoltnál is gyakrabban A-betűs (azaz a lánglelkű romantika már akkor is viaskodott bennem a mindent rendszerező, mérnöki szemlélettel; miközben a pokolra kívántam Anasztáziát és Alfonzine-t, hidegen elemeztem a kezdőbetűket is, kérem), de sosem sikerült megfejtenünk a rejtélyt.

A regényt pedig sietve újraolvastam, és a mai napig tetszik; szeretnék én valaha olyan hatásos nyitóbekezdést írni, mint amivel itt indít a szabadságharc bukása után passzív ellenállásba menekülő földbirtokos, az öreg Garanvölgyi Ádám...

"Cogito; ergo sum.

Tehát, ha "non cogito", akkor "non sum".

Én pedig mátul fogva nem gondolkozom semmit, híreszteljétek ki, hogy meghaltam. Meglehet ugyan, hogy élek, hála a komáromi kapitulációnál kezembe nyomott geleitscheinnak; s dacára annak a muszka lándzsának, amely Szebennél az oldalamba törött; hanem én egyáltalában nem tudom megmondani az okát, hogy miért, és különösen, hogy miért tovább, mikor a fű éppen olyan szépen kinő, ha én nem nézem is, s az idei termés tökéletesen úgy elfogy a maga útján, mint ha én nem segíteném is fogyasztani. Hanem hát az Úr rendelte, hogy olyan állatok is legyenek a világon, amik félig növények; tehát – vegetáljunk!!!"

És alighanem az árvíz elöntötte kastély romjai közt éjszaka csónakázó Aladár alakja nélkül sosem vonzott volna a kőcsipkésen setét pozőrködés.

3. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
A babó   épp csak leszorult a listáról, de első helyen szerepelt volna; még épp csak a betűkkel ismerkedtem, amikor a szüleink felolvasták nekünk. Ahhoz képest, hogy épp akkor váltak el, tökéletes együttműködésben - anyám esténként, apám pedig néha a vonaton, amikor épp elvitt minket hétvégére. Hatalmas élmény volt: vannak illatok, amikről a mai napig Bilbó bakacsinerdei (jobban mondva ebben a fordításban setéterdei) kalandjai jutnak az eszembe. Később ez volt az első könyv, amit egy nap alatt olvastam el; olyan sok mást nem is csináltam aznap, de így, egy húzásra is elvarázsolt a történet.

A Gyűrűk Urát   a család előrelátóan rögtön két garnitúrában szerezte be, mintha sejtették volna, hogy jó tíz évig kell várni a következő kiadásra, addig viszont a fél világ a mi példányainkat olvassa majd (a fél általános iskolai és a fél gimnáziumi osztályom legalábbis feltétlenül). Amikor kiolvastam, egy papírból kivágott, aprólékosan megrajzolt, szürke köpenyes Pippin is csatlakozott a babáimhoz, és miután Függelékeken is átrágtam magam, a kedvenc Lego-figuráimat Dáinnak és Náinnak hívták, bár hegyoldalt és barlangot építeni csak később tanultam meg. A nővérem nem osztotta maradéktalanul a lelkesedésemet, így egy időben felolvastam neki a könyvet - de őt igazából csak a Fekete Lovasok érdekelték, és a későbbi fejezeteken rendszeresen elaludt. Tizennégyéves koromban nagyjából kívülről tudtam mind a három kötetet, és különösen a Függelékek kibontatlan történeteiért rajongtam.

Idővel aztán persze minden rajongás megfakul és átalakul, és bár (eredeti terveimmel ellentétben) még a szakdolgozatomat is A Szilmarilok - A Babó - A Gyűrűk Ura   hármasságról, valamint a bennük tobzódó óangol elemekből írtam (hja, bizony, tobzódnak bennük az óangol elemek; a közhiedelemmel ellentétben az egésznek úgy százszor több köze van az óangolokhoz és a többi ógermán fajzathoz, mint bármiféle ködgomolygató keltasághoz), a film kellően lehűtötte a lelkesedésemet. Tudom, hogy szinte mindenki isteníti a filmeket, engem tetszőleges résszel a világból ki lehet kergetni (bár az elsőt még böcsülettel megpróbáltam szeretni, de már az sem ment), és egyes változtatásokért, például Faramir jellemének tökéletes kicsavarásáért kifejezetten sokáig tudnám rugdalni az alkotógárda fejét (igen, még az hiányzott volna, hogy Szauron és Aragorn személyesen megvívjanak, mint azt tervezték - bár a harmadik részen már így is hangosan sírtam). Csak mostanában kezdem rehabilitálni a könyvet, de azt hiszem, továbbra is kénytelen leszek úgy tenni, mintha a film meg sem történt volna (ettől persze nem haragszom senkire sem, akinek tetszett, feltéve, hogy nem próbálják elmagyarázni nekem, hogy de azt nekem akkor is kötelező szeretnem).

4. Karátson Gábor: A gyermek Altdorfer
Ha van méltatlanul el nem ismert könyv, akkor ez az. Nagyjából beszerezhetetlen, és amióta Grafikuslány úgy gondolta, hogy bár neki   adtam kölcsön, ő azért elolvastatná egész népes családjával, és annál is népesebb ismeretségi körével, azóta az én példányom is tizenöt önálló darabra esett (nem kifogásolom én a kultúra terjesztését, de kölcsönkönyvet így szétgyalázni, hát azért nagyon dühös tudok lenni).

Amikor vagy tíz évesen először olvastam, csak a hangulat tágassága, végtelensége fogott meg; és az, hogy az északi regékkel, vagy A Gyűrűk Urával ellentétben ez a tér nem hideg, mint a hajnal a hegyekben, hanem valahogy avarillatú, akár a csendes, koraőszi erdő. Nem Ulrik úr és a Sárkány, vagy a gyermek Altdorfer történetére emlékeztem évekig, hanem a kisasszonyokra és a Francia királyra, aki tudvalégvőleg nem a Párizsi király, hanem a vadon mélyén alvó nagy uraság, az egész nyugati erdővilág ura. Amikor másodszor olvastam, már buzgón bólogattam a beleszőtt mesékre is, a Sárkány megannyi alakjára, és hogy igen, hát Kínában nyilván máshogy gondolják ezt is, és bizony, azt ugye meg kell jegyezni, hogy ott a másolás, ha ihletett, ugyanolyan művészetnek számít, és ezt fontos ám megértenie és felfognia egy mai európainak, hiszen mi - szóban legalábbis - az eredetiség kultuszában tobzódunk, és nézzünk csak jól körbe, mire visz. Amikor harmadszorra olvastam, akkor pedig élveztem a szavak, a mondatok sokszínű szépségét, élveztem, hogy a történet nem egyenesen halad, hogy a könyv világa hol Nagy Sándor seregéig tágul, hol békés dunaparti uzsonnákra szűkül, és az egész legalább annyira költészet, mint próza. Mert ez a könyv legalább annyira költészet, mint próza, és legalább annyira szól a szóról, mint a képről - hiszen Karátson Gábor festőművész is, akárcsak a kis Albrecht, a későbbi Altdorfer mester, és talán épp ezért tud szóban is festeni.

5. Michael Ende: A Végtelen Történet
Elsőre a történet sokszínűsége olyannyira lekötött, hogy szinte semmit sem fogtam föl a mondanivalójából, de legalább lelkesen megpróbáltam lerajzolni a helyszíneket. És természetesen mélységesen együttéreztem a kövér, szemüveges, félénk főhőssel, aki nagyjából szintén tíz-tizenegy éves lehetett, bár persze neki még annál is sokkal rosszabb volt, mint nekem - de ezért cserébe aztán átjutott Fantáziába! És ott helyt állhatott és amit még csak kell! Azután pedig egészen megváltozhatott! És hát én is hányszor szerettem volna kibújni abból a könyvekből és mesékből szőtt gubóból, ahova én magam menekültem.

Később aztán szembesültem azzal, hogy a híres "Tégy, amit akarsz"   leginkább a Crowley-féle Golden Dawn irányzatban szerepelt, és akkor kicsit elbizonytalanodtam, mert valahogy nekem azért ő sok és sátáni, de nagyon. Idővel aztán úgy döntöttem, hogy az önjelölt bestia dacára is szeretni fogom ezt a könyvet, mert mit értel én az ezoterikus irányzatokhoz, lehet, hogy egy rakás rokonszenves ember is fényképezkedett proto-Aurinokkal a nyakában, és különben is, vitathatatlanul az egyik legszebb, amit valaha olvastam. És a magyar fordítás előtt is le a kalappal. Különösen, hogy még az alliterációkat is képes volt megtartani, pedig a magyar hagyományokban ennek nincs is akkora hagyománya, mint a germán nyelvekben (ahol sokáig rím helyett használták).

6. Robert Graves: Az aranygyapjú
Az ókorban játszódó történelmi regényeknél talán csak a különféle mítoszokat és mondákat szerettem jobban, és ez egy idő után Robert Graves könyveihez vezetett. Graves ugyan képes volt a közízlésnek jóval inkább megfelelő történelmi regényeket is írni (például az Én, Claudius   illetve a Claudius, az isten ), rám mégis ez a különféle testnedvekben igencsak bővelkedő könyv hatott a legjobban - talán épp azért, mert olyan véres volt, kegyetlen, és bizarr, hogy egy pillanatra mintha valóban betekintést nyertem volna egy idegen és ősi világba. Mintha valóban megérthettem volna egy gyökeresen más gondolkozást. Mert ez a könyv bizony véres és kegyetlen, és a görögök bosszúszomjas, követelődző istenségei úgy is a legkíméletlenebb arcukat mutatják benne, hogy szinte csak álmok és sugallatok szintjén jelennek meg.

Graves az egyik kedvenc témája köré szövi a mesét: a regény háttere az ő elképzelése szerinti, kegyetlen, leginkább földi-alvilági (azt hiszem, a tellurikus kifejezés illik ide) szellemvilághoz kapcsolódó, matriarchális, női világ alkonya, az égi (uránoszi), férfiak dominálta világ felemelkedése. A görög Argonauták már inkább az új rendet képviselik, de az Aranygyapjút őrző kolkhisziak és az útjukba eső, számtalan barbár vidék lakói még vagy teljes egészében a női istenségeket tisztelik, vagy épp csak kezdenek áttérni az új berendezkedésre. Ebből fakadóan a régi és az új értékek és tabuk gyakran összeütköznek, és sokszor nem is annyira a mai európai műveltségét alapjait látjuk, mint inkább az ősi, az idegen, még sokszor barbár világot, ahol a szokások és tiltások a józan észnél is erősebbek. Ezt az átmeneti állapot érdekes hátteret fest az ismert mitológiai hősökből verbuvált csapat mögé - mert az Argó hajósai bizony válogatott hősök voltak - és egyes történeteket szinte teljesen újraértelmez.

A könyv mindemellett igen fordulatos és eseménydús, de azért gyermekeknek és érzékeny lelkületűeknek nem ajánlanám - nem csak a vérben és az agyvelőben járnak benne térdig, olykor szó szerint, de a nimfaszerelem és a többi termékenységi rítus témájába is szívesen belebonyolódnak, néha egy teljes szigetre való nővel. Olykor persze mindezt a vérben és agyvelőben tocsogással egybekötve, mint ahogy az a görög regék ismeretében nem is meglepő (ah, Dionüszosz, és az ő menádjai)... És akkor még a részletes rokongyilkosságokat nem is említettem.

De hát így görög a dráma, és megrázó a regény - és ezért érdemes Gravest olvasni. Ha valaki, hát ő életre tudja kelteni ezt a rég elfeledett, nyers és éles világot is.

7. Kodolányi János: Vízözön és Új ég, új föld
A két kötet szorosan összetartozik, és a sumér Gilgames történetét mesélik el - bár azelső még a címszereplőként végigdomborított eposz előtti időket, az özönvíz előtti, ősi országokat veszi sorra, természetesen Utnapistim jelentős közreműködésével. Azt hiszem, itt fogott meg végleg a lelki birodalmakba révedő szellemi erő varázslatos mivolta, mert hát ezek a vízözön előtti népek rettenetes hatalommal bírtak, a puszta gondolatuk erejével emelték föl a kőtömböket, földtörténeti korokat meditáltak át, és időnként még az időt is megállították - épp csak a saját gondolataik korlátját tudták kevesen átlépni. Nekem ugyan már a lótuszülés sem ment valami könnyedén, de azért már akkor is biztos voltam benne, hogy hah, nekem a bölcsesség hetedik háza, ugyan, a lét és a cselekvés illúziója, mit nekem! És így utólag visszagondolva rá tényleg.

A két kötet közül a Vízözön   az érdekesebb és mozgalmasabb, bemutatja az elsüllyed világok, a halpikkelyes, úszóhártyás, régi emberek életét, ahogy az Égi Sárkány, a világot elpusztítani készülő üstökös közeledtével sem változik a természetük - és bemutatja Gilgames, a kiközöstített, csupasz bőrű kölyök férfivá érését. Sok szempontból keserű és sötét történet, de az öreg bölcsek révén van benne annyi irgalom és remény, hogy még a vízözön apokaliptikus sötétjén is átsegítsen.

És utána új ég, új föld várja őket.

Persze az is hamar kiderül, hogy a világ ettől még mit sem változott, az ember pedig még a világnál is kevesebbet, és amikor Gilgames a vízözön előtti emberek utolsó képviselőjeként király lesz, ugyanolyan kicsinyes áskálódásokkal kell szembenéznie, mint amik gyermekkorában keserítették meg az életét. De Gilgames már érett és bölcs férfiú, és nem szédíti meg a hatalom - minden hibáját a túlzott megértés és a szánalom okozza. Itt már végig a Gilgames eposz történetét követjük, és az új korszak, a Bika korszakának kezdetén feltűnik a féltékeny Istár istennő is, hogy az örökkévalóság békéjét a jelen gyönyörébe és kínjába fordítsa.

Persze azért itt Kodolányi klönyvekről van szó, lassú sodrú, sokat elmélkedő, sokat elmélázó írásokról, amik legalább annyira szólnak a bölcsesség szertefolyó semmilyenségéről, mint bármiféle történetről. És az is tény, hogy, bár kamaszkoromban nem idegesített, felnőttkoromra már kifejezetten dühít, mennyire furcsán látja a nőket, persze én már Hesse női szereplőitől is ideggörcsöt kapok, döbbenetes, hogy férfiak ilyen vakok legyenek, azért annyira nem különbözik a két nem.

8. Szabó Magda: A Pillanat
Az Aeneis   női változatban, azaz jobban mondva, ahogy alcímként is szerepel, a Creusais . Elvégre Szabó Magdát mindig is bosszantotta, hogy Aeneas csak úgy elveszítette a kényelmetlen kolonc első feleségét Trója romjai közt bukdácsolva, hiszen attól, hogy a város bukásával a trójai királylány haszna lejárt, Itáliában pedig csak új házassággal szerezhetett magának földet, még nem kellene ilyen dicstelenül elhagyni egy nőt, mint egy koszos papírzsebkendőt, ugye. És hát lehet, hogy valójában az nem is úgy volt, hanem épp az élelmes és érzelmes, de mégis fegyelmezett Creusa veszítette el tohonya férjét, nem is olyan véletlenül, és ő utazott tovább az új ország és az új birodalom felé...

A könyv azon kívül, hogy egy, a mítoszokat és a valóságot egyénien ötvöző világban játszódó, érdekes alternatív eposzkísérlet, a Szabó Magdától megszokott érzelmi gazdagságot és sokrétűséget is hozza. A dacos, kamasz Lavinia, amint szétharapja a Heléna hímzésével díszített kendőt, mert "férje" igenis szépnek mondja, aki készítette; a csalódott Dido, amikor ráébred, hogy vendég-szerelme nem azért olyan szűzies, mert elveszett "feleségét" siratja... és Creusa maga, ahogy megpróbálja túltenni magát világa végleges pusztulásán.

És ahogy az a Charonnál tett utazásnál is kiderül: nem a fájdalom, a nehézségek felidézése a legnehezebb. Hanem az elveszett boldogság emléke.

9. Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről
Igaz, hogy az első meghatározó irodalmi élményem, ami az élet kiegyenlíthetetlen szörnyűségéről szól, Kós Károly Varjú nemzetség -e volt, és Móra Ferenctől is jóval előbb zokogtam végig az Aranykoporsó -t (aki azon nem sírt, annak nincs is szíve), mint hogy akár megtaláltam volna ezt a könyvet a családi polcokon, de ennél kegyetlenebb, és mégis felemelőbb történetet keveset olvastam. Talán, mert olyan igaz.

A Szeged környéki tanyavilágban játszódó történet az első világháború végén kezdődik, és vagy tíz keserves évet ölel fel. Nehéz eldönteni, hogy a háttérben zajló történelmi események mennyiben teszik még embertelenebbé a mocsaras vidéken élők sorsát, a háború és a forradalmak, fordulatok nélkül is igencsak balladába kívánkozó események sorjáznak egymás után... Bár nyilván a balladák is szedték valahonnan azt a rengeteg vért és könnyet (a valóságból, feltételezhetően?). A történet nyersességét szerencsére olvashatóra tompítja a fanyar, szinte már anekdotázó hangnem.

"Egész nap nyikorgatták a gémet, és nem győztek hálálkodni minden kanta vízért.

- Az Isten fizesse mög, és adjon ezörannyit helyötte!

Az Isten meg is hallgatta az áldást és adott is ezerannyit minden kanta vízért, de mindig csak tavasszal, amikor annyira megszaporította a semlyékben a vadvizeket, hogy fölkapaszkodtak a partokra is, s a Mátyás földecskéi csak itt-ott látszottak ki belőlük. Ezért támadt Mátyásnak az a gondolata, hogy a fizetést nem bízza többé a mennyei közigazgatásra."

Külön örömöt okoz egyébként a könyv nyelvezete - a sokszor talán burjánzó, de sosem mesterkélt leírások éppúgy, mint a szereplők tömör, ízes beszéde.

10. Szerb Antal: Szerelem a palackban
Talán azért ezt a novelláskötetet szeretem a legjobban a világ összes novelláskötete közül, mert szerény véleményem szerint a nyitónovella - Pico herceg és Monna Lianora története   - a világ legköltőibb és legszebb novellája, bár azért A zsarnok   sem marad el sokkal tőle, vagy Ajándok mátkasága , azt hiszem, valahogy így kellene fantasy-t írni, hogy érdemes is legyen.

Persze tegyük hozzá, hogy javíthatatlanul romantikus vagyok, és kissé régimódi. Bár ez már a lista eddigi tételeiből is süt.

Mindenesere a kötet első felét alkotó történelmi-mesei alapú novellák után érdekes a huszadik század első felének szerelmi ügyei be csöppenni; érdekes, de roppant humoros fordulat. A párizsi és londoni szívügyek gyakran mulatságos, sokszor ezzel együtt fájdalmas krónikái nem fakultak meg, csak mert elmúlt jó néhány évtized - az emberek végül is ugyanezekkel az élményekkel találkoznak, ugyanezekkel a nagyszabású és kicsinyes, fájdalmas, vagy inkább bosszantó csalódásokat élik át, és sokszor maguk is látják történeteik banális mivoltát - éppúgy, ahogy Szerb Antal látta.

A Századvég   kicsit kilóg a sorból, viszont szórakoztató Yeats ábrázolást rejt a fiktív Tyrconnel név mögé, és az egész novellát átitató, zseniális, fanyar humor... például ez a bekezdés.

"A trójai vénekre gondolt, akik meglátták Szép Helénát és helyesnek tartották a trójai háborút. Igen, Ernest Dowsonnak teljesen igaza volt. Logikus dolog, hogy Dowson, admirálisok és külügyi államtitkárok hosszú sorának késő ivadéka, ízlésben visszatér a földhöz, amelyből vétetett. Miss Higgins a tipikus angol parasztlány volt, izmosan domborodó testtel, arcán a barackszerű hamvassággal, mely az angolszász fajta nagy büszkesége, egészen faji szőkesége alatt. A tekintete oly kedvesen kifejezéstelen volt, mint a nagyobbterjedelmű háziállatoké és akármit is mondott Tyrconnel, nem gyulladt benne az értelemnek vagy az érdeklődésnek semmiféle szikrája."

Nos, ennyi lett volna az én tíz meghatározó könyvélményem, meglepő mód szám szerint tízen... Kedvenceket megneveznem talán nehezebb lett volna, talán nem - talán akkor is ugyanezt a tíz címet hoztam volna fel, mert valahol mélyen mégis csak a kedvencem az, ami ennyire meghatározó élmény maradt... És ezek után meg sem próbálom felsorolni azt a több tucat örök életemre emlékezetes könyvet, ami most nem fért bele a tízes keretbe, akkor sem, ha talán jobban árnyalnák az irodalmi ízlésemről mutatott képet - hiszen talán nem árnyalnának rajta, elvégre abban is csak romantika lenne, szimbolizmus, preraffaeliták, Nyugat, tudományos és tudománytalan fantasztikum, történelmi és gyerekkönyvek... a realizmushoz egy lépéssel sem kerülnék közelebb.

A realizmus unalmas. És különben sincs semmi köze a valósághoz és az élethez.

natúr joghurt transzcendens saláta

Igazából ebédelhetnék is, mert nagyon éhes vagyok, de mindig feszélyez, ha mások előtt kell kicsomagolnom és megtámadnom az otthon összeszeletelt gyümölcssalátát, úgyhogy megvárom, amíg a kolléganőm elmegy ebédszünetre, és addig hülyeségeket írok. Hátha az eltereli a figyelmemet a saját keverésű ananász-narancs-zöldalma-natúrjoghurt ebédemről; igen, igen, valamiféle fogyókúrás szándék is van benne, a nadrágjaim szerint vagy egy számot nőttem keresztbe, és nem akarom lecserélni a teljes ruhatáramat.

Pénteken kaptam CD-t az Amazontól, igaz, fizettem érte, bár azt a nagylelkűséget, hogy a két darab (2db) CD-t miért egy 35x25x15 cm-es dobozban adták föl, temérdek légzsákkal kipárnázva, igazán nem értem. Eddig régebben voltak kicsi, kompakt, pont CD_re méretezett dobozaik is, amit a postás nagyszerűen át tudott frizbizni a rács résein (az egy CD-t tartalmazó, 30x20x10 cm-s dobozt így is beperdítette, az külön várt a lábtörlőmön), de most a nyugati partvidék teljes oxigénkészletét is mellékelték gondosan lezárt tasakokban, nekem pedig külön el kellett zarándokolnom érte a postára. (Valójában terrorista összeesküvést sejtek, hogy amerikai levegővel akarják megfertőzni a mi kis magyar Ugarunkat, úgyhogy vigyázok a légzsákjaimra, nehogy perforálódjanak, és terjesszék a barbie-rózsaszínt meg a szabad fegyvertartást.) A zene viszont megérte, Josh Ritter, leginkább a Simon & Garfunkel féle zenékre emlékeztet, nagyon hangulatos, nagyon szép, és nagyon... nem barbie-rózsaszínen amerikai.

Hétvégén az erdei házikóban grilleztünk, leginkább gombát, cukkinit, paradicsomot, juhsajtot, fűszeres sajttal töltött újkrumplit, kolbászkákat és virslit, mindezt fokhagymával és zöldfűszerekkel, olivaolajjal bőven; szóval félholtra ettük magunkat, csak az életmentő körtepálinka és száraz vörösbor segített, de az nagyon. Hajnalban aztán kipp-kopp, a kicsi fehér kutya beügetett a szobámba, felugrott az ágyra, és kényelembe helyezte magát a lábamon - ilyenkor persze aztán meg sem merek moccanni, de olyan aranyos... még ha begörcsöl a lábam, akkor is.

Aztán vasárnap este megszállt, hogy de hát ez az év (egyik) legrövidebb éjszakája, és sötétedés után egy doboz sörrel nekiindultam a környező lakótelepnek, egyzerűen valami rettenetes nyugtalanság vett rajtam erőt, magam sem értem, miért. Végül egy árnyas és sötét részen kötöttem ki, alacsony házak, magas fák, lombtakarta villanyoszlopok között ücsörögtem egy pad támláján, a The Hobbit -ot hallgattam hangoskönyvben, és átéreztem, hogy Bilbónak rossz volt a Setéterdőben (bezony, az nekem ebben a kötetben még nem Bakacsin, én itt az old school fordítást tartom mérvadónak), különösen a pókokkal küzdeni. Azon a kis folton erdőillat volt, és a fákra a lombok közül szóródott a sárga lámpafény, az egész olyan volt, mint egy nagyon öreg, nagyon besötétedett olajfestmény, és mintha egy fasor vezetett volna meredek perspektívában az éjszaka mélyére. Egy idő után csak hunyorítottam bele a fókuszpontjába, és egészen döbbenetes dolgokat láttam, azaz nyilván teljesen hétköznapi optikai csalódásokat, de nagyon transzcendens volt mégis. Mintha egy pillanatra már majdnem   átláttam volna a valóság szövetén.

Aztán balról átvágott előttem egy patkány - azaz patkány méretű és formájú, farkát a fűbe rejtő sötét folt, mozgása és alakja alapján egyértelműen rágcsáló - majd a következő hunyorgás végén jobbról bepillantott egy jól fodrászolt fekete uszkár. A harmadik kör után érkezett egy srác egy bernáthegyivel, és egyenesen a fókuszpont felé tartott, de nem vártam meg, hogy odaérjenek, nagyon elzsibbadt a lábam, és rájöttem, hogy ez ugyan vicces, de valójában semmi értelme nincsen. Viszont utána már nem volt mehetnékem, legfeljebb csak haza, és aztán aludni gyorsan.

Most pedig magamra hagyott a kolléganőm a salátámmal, úgyhogy ideje nekilátnom az evésnek.

jelentéktelen dolgok

Az a baj, hogy igazából valahogy nincs kedvem életem apró-cseprő és jelentéktelen eseményeiről beszámolni, nagy dolgok meg - a nagy dolgok jellemző természetéből fakadva talán hál' Isten - nem történnek, és mostanában dolgokat sem gondolok, azaz igen, csak azok is főleg apró-cseprő dolgok, és jelentéktelenek. Mostanában a legfontosabb kérdések, amik felmerültek bennem, a következők voltak:

1. Mit egyek ebédre? Valahol, ahová a hőségben is el tudom vonszolni magam... Valahol, ahol van légkondicionálás, és finom-finom ételeket adnak... lehetőleg olcsón. Szóval a kérdés igazából nem az, hogy mit, hanem hogy hol egyek?

2. Vegyek-e smaragdzöld bársony fűzőt, mert ugyan szép, de zöld, és ahhoz mit veszek föl, és amúgy is csak még jobban kihangsúlyozná, mekkora a fenekem?

3. Ha egy írásban a szereplők interneten és/vagy mobiltelefonon kommunikálnak, azt rövidítésekkel, ún. "text speak" -ben érdemes megalkotni az örökkévalónak, vagy egy könyvben igenis könyvül legyen minden?

4. Antiszociális vagyok mostanában, vagy csak hőség van, vagy csak álmos vagyok?

Pedig szerdán jól sikerült a sörözés, unokatesóm meglepett, elhívta az öcsémet is, és nagyon kellemeset beszélgettünk unokatesómék albérletének szellős teraszán (a két kölyök nem rokon; unokatestvérem anyám testvérének fia, öcsém pedig apám második házasságából született; pár hónapja derült ki, hogy egy évfolyamba járnak az egyetemen, és egyáltalán ismerhetik egymást), nagyon jó volt! Azért én éjjel egyre hazatámolyogtam, ők még mentek tovább, részeg csoporttársakkal részegedni késő hajnalig, és állítólag az a része is jól sikerült az est... éjszakának. Csütörtökön ennek és a melegnek köszönhetően csak támolyogtam, de kaptam a nővéremtől cserepes bazsalikomot, saját vetés, nagyon kis aranyos.

Aztán ma meg már megint hőség van, és reggel lehánytam a liftajtót. (De csak egészen kicsit. Az időjárás tehet róla, és az éhgyomorra bekapott vitaminok.)

tíz film, tegnap és ma és holnap

Úgy döntöttem, hogy először a filmes tízen esem túl, mert a filmekről sosem gondolok olyan sok érdekeset, mint a könyvekről. Szerintem az ismerőseim egy része már eleve azon csodálkozik, hogy én életemben láttam tíz filmet, amilyen lelkesedéssel moziba járok, filmet másoltatok, töltök le, kerítek és veszek, nem is csoda; és különösen, hogy már tévém sincs mióta (azaz van egy a gardróbszekrényben, de nem biztos, hogy működik)...! Egyébként tényleg gondban vagyok, mert rengeteg filmet bámultam végig mélységes imádattal, csak nem emlékszem a címükre, másokról tudom, hogy nagyon tetszettek, de nem emlékszem, csak a hangulatukra (A hetedik pecsét   például zseniális, és pislogni sem volt érkezésem közben, de meg tudnám úgy nézni még egyszer, hogy a végkifejletet leszámítva nem is sejtem, mi történik benne... de a hangulata, az nagyon emlékezetes).

1. A királyasszony lovagja (megfelelő életkorban kapott el a Jean Marais sorozat, bár az is lehet, hogy valójában keverem egy másik Jean Marais filmmel)

2. Derszu Uzala (ez is inkább csak emlék és álom, de annak nagyon szomorú és szép; most majd megismerkedem az írott változatával is)

3. A hetedik pecsét (bár ugye nem emlékszem, csak a hangulatára, és hogy sakkoznak benne magával a Halállal - és ezek után nem gótuljon meg a kamasz?)

4. A vihar kapujában (úgy látszik, Kuroszava azon kevés rendezők közé tartozik, akik rendesen és rendszeresen letaglóznak)

5. Jó reggelt, Babilónia (sokáig csak a gipszelefántokra emlékeztem belőle, és a többi csak mint álom, de amikor újra láttam, újra tetszett)

6. Rosencrantz és Guildenstern halott (angol szakos bölcsészként kötelező és kihagyhatatlan)

7. A navigátor: középkori odüsszeia (ez amolyan vagy tetszik, vagy fizikai fájdalmat okoz film; nekem tetszett, különösen, ahogy a saját meséjükben átesnek a világ túloldalára)

8. Get Carter (1971) (megnéztem, és többé nem hittem, hogy a kései hippikorszakban még Angliára is sütött a nap)

9. Meseautó (mert alapvetően nagyon szeretem a régi filmeket, a magyarokat és a hollywoodiakat egyaránt, és a romantikus filmeket is, bár az autókhoz nem értek, kérem szépen)

10. A Karib tenger kalózai I.-III. (kalózos filmből az alap Captain Blood   is nagy kedvencem, Errol Flynnel - de azért ez csak hosszabb és mulatságosabb...)

Tegnap aztán voltunk kávézni és salátázni és hasonló női dolgokat művelni (sosem tudom, hogy épp kit hogyan nevezzek meg, szóval A.-val, aki a Mac and the City tulajdonosa, ugye), valamit keverhettek az ásványvizünkbe, mert a végén már pántnélküli ruhákról és fűzőkről volt szó, és azért ez durva. (Különösen, hogy megnéztem, és a rendes fűzők ára, hogy is mondjam, csillagászati.) Ma pedig az őrült unokatestvéremmel találkozom, utoljára, mielőtt kis megszakítással három és fél hónapra elhagyja az országot, te jó ég, előre rettegek a holnaptól... Azt hiszem, fáradt leszek. És nem elképzelhetetlen az sem, hogy másnapos.

napról napra

Szerdán megint tettem az országimázsért, konkrétan friss kutyaszart szedtem a Duna-korzón. Azt is nyakon tudnám vágni, aki a nyóckerben a járdára szaratja a kutyáját, de aki Budapest egyik leglátványosabb turisztikai csomópontján flancol - és láthatóan nem arrafelé lakik, hanem csak ott flancol - az arra kis nejlonzacskóra és használatára is adhatna annyit, mint a mellszőrvillantó fehér ingre vagy a muszlintopci alól elővillanó push-up melltartóra. Az ilyenektől felforr az agyvizem. És nem, nem kapattam el őket, nem érzik úgy, hogy ezek után mindig felszedi valaki utánuk a kupacokat - nem törődtek ők annyit a dologgal, hogy akárcsak hátranéztek volna, mire bennem az undort legyőzte a felháborodás, már messze ringatták grillcsirkére sült testüket.

Áááá. Gépisztolyt. Az ilyenek ellen.

Csütörtök reggel egyértelműen úgy tűnt, hogy az íróasztalomtól mehetek a temetőbe, mármint nem úgy, bár a közeli rokon temetése sem olyan vidám. De valahogy este negyed nyolcra sikerült végeznem a kutatásokkal, és elindultam, hogy aznap még sörözzek egy jót Brainoiz születésnapjára, persze amilyen fáradt voltam, már azt hittem, hogy másfél órát kések, ahelyett, hogy fél órával korábban érkeznék. Ennek örömére arrébb tántorogtam, kávét ittam, nem használt, jelentem, pedig még sört is ittam rá, igaz, csak egy korsóval, különben azonnal korty közben elszunnyadtam volna, igen, sörrel a számban (a résztvevők okulására mondom, hogy azóta sikerült szembesülnöm a "marmite miners"   kifejezéssel, úgyis mint meglátás két, a börtönben egymásra találó, pedo-nekro kéjgyilkos szerelmének szárba szökkenéséről) (ha már komolyan körberiadtunk attól az üvegnyi hamisítatlan borzalomtól). Ennek megfelelően éjfélre már otthon is voltam, abban a boldog tudatban, hogy addig alhatok, ameddig jólesik. Sajnos ez ebben a hőségben nagyjából negyed nyolc, azaz ettől nem lettem sokkal kipihentebb.

Pénteken aztán ismeretlen rokonok és ismeretlen ismeretlenek, amúgy sincs valami jó arcmemóriám, de az elérzékenyülve anekdotázgató nénik egy részét - a történetek tanúbizonysága szerint - huszonöt, esetleg harminc éve nem láttam, pedig láthatóan elvárták, hogy ujjongva felismerjem őket. Holott szerintem engem is csak az alapján következtettek ki, hogy kik mellett állok, vagy nem is tudom, lehet, hogy kísértetiesen hasonlítok másfél éves önmagamra.

Eljövend a szombat, meleg, meleg, meleg; annyira futotta, hogy az ágyon fekve nyöszörögtem, vagy ha már azt sem bírtam, a különösen nehéz WarCraftIII pályákat vettem sorra. Az "akkor most kivárásra vagy lerohanásra érdemesebb játszani" -nál komolyabb szellemi teljesítményre nem voltam képes. Később délután elmentem sétálni, ezúttal a Batthyány térről a Vörösmartyra, nem fordítva, ahogy szoktam; és fényképeztem szép Budapesteket, hogy ezentúl tudjak küldeni képet a lelkes holland családanyáknak, ha megkérdezik, mégis, milyen városban lakom (tudom, hogy vannak hivatalos honlapok és hivatalos képek, de nekem a sajátjaim kellenek).

Persze közhely, hogy az életben vannak varázslatos pillanatok, de ezt tényleg mintha valami lassúdad mediterrán művészfilmből vágták volna ki, a Vörösmarty téren egy magányos fagott játszott hullámzó, fel-felszökkenő komolyzenét, az este épp csak sűrűsödni kezdett a fák ágai között, a Gerbeaud századfordulót idéző épülete fehéren dereng, és hosszú, fodros ruhába bújtatott kislányok kergették sikongatva a szappanbuborékokat. Az egyikük göndör hajában megültek a buborékok, a galambok lustán rebbentek arrébb, amikor egyik-másik gyerek közéjük szaladt, a zene lágyan fodrozódott, mintha nem is a valóság része lenne, elvégre a valóságnak nincs zenéje.

Egyébként az én ujjhegyemre is szállt szappanbuborék. Kettő is. Ragadt is tőle a kezem.

Ilyen romantikus pillanatok után a lelkiegyensúly gyorséttermet követel, ahol meredten bámultam a sültkrumplit, remélve, hogy eszembe jut valami, bármi, amiért érdemes volt leülnöm gondolkozni, de nem. Csak hogy ez a környék, a túlszámlázók Bermuda-háromszöge, milyen embertelen és szürreális sötétedés után, és hogy még a kivilágított, zsúfolt utcákon is félek elmenni a Ferenciek teréig, olyan nyomasztó. Tudnám, hogy miért.

Vasárnap tovább folytattam a fetrengés-WarCraft életmódot, aztán rendet raktam az asztalomon, és megtaláltam a The Hobbit   hangoskönyvet, és mivel nem tudtam, melyik rész milyen hosszú, végül éjjel egyig azt hallgattam a langyos lakótelepi sötétben, lábamat az ablakpárkánynak támasztva, a fejem alatt három párnával, a kezemben doboz sörrel, majd limonádéval, majd hideg vízzel. És rá kellett jönnöm, hogy ezt a könyvet én nem ismerem angolul. És eleve, nekem ez akkor is örökre babó   marad, ha sosem hittem volna, és ha már a legfrissebb magyar kiadásokat is átjavították hobbitra - nekem akkor is babó marad. Amúgy angolul határozottan érezhetőbb a nagy nordikus télbelobogás benne, és most, hogy sok William Morrist olvastam, a direkt Morris hatások is sokkal jobban kiugranak. És mivel vesézgettem épp eleget a főbb Tolkien művek ógermán vonásait, ahányszor csak szóba került, hogy Kili és Fili, a két szinte még gyerek útitárs Thórin húgának fiai, mindig szélesen elmosolyodtam, hogy "ó, igen, sister's son, azért ezt fontos kiemelni, a rokonságból ők a leghűségesebb és legfontosabb támpillérei bárki hatalmának (a tulajdon fiakkal ellentétben velük kapcsolatban aztán nem kell a korán jött becsvágytól sem tartani)" . És bár a sárkány, az igen, az nagyon, a "Gandalf, mint Ódin"   szálat továbbra sem vagyok haljandó egyértelmű és kötelező igazságként elfogadni.

meggyes-fahéjas fáradtvagyok

Tegnap aztán este negyed nyolcig itt küzdöttem, mint pocok a lisztben, majd hazafelé átgyalogoltam a Lánchídon, hátha az jó lesz, mindenesetre a Batthyány magasságában már olyannyira magamon kívül voltam, hogy meggyes-fahéjas turmixot ittam, és konkrétan a fejemből nem láttam ki. Reggel pedig másfél órán át minden tíz percben tovább nyomtam az ébresztőt, úgyhogy végül is elég későn értem be, valamint álmos is vagyok, és a tetejébe hideg van. És teljes agyhalál. Elkezdtem nézegetni a mai összevetendők listáját, és eleve ott elbizonytalanodtam, hogy a balnida   hasonlít-e az enkatos -ra (nem, de ha már ennyire nem látom, akkor hogy leszek kész tíz jelentéssel holnap délutánra?) (és előre jelzem, hogy holnap estére zombi leszek... teljesen!) és különben is, aludni akarok...!

Elkezdtem összeírni a tíz legmeghatározóbb könyvélményemet, először is háromszor listát cseréltem, majd rájöttem, hogy igazából mindegyikről kisregény terjedelemben szeretnék értekezni, vagy fantasy tetralógiában, és azt azért mégsem. Vagy mégsem így. Úgyhogy most gondolkozom, hogy akkor hogy? Egyetlen tízképernyős bejegyzésben? Tíz rövidebben? Vagy menjek inkább, sétáljak egyet, hátha egy kis meggyes-fahéjas turmix is az utamba akad?

Ó, tudom, mit akartam... Tettem föl egy rajzot ide, ez pedig egy vázlat, egyszer majd még a maradék grafittalanságot is összehuzalozom, aztán pár hónapos munkával átrajzolom tollal is, és utána kiszínezem, és akkor lesz egy negyed (vagy háromötöd?) elírült kódexlapom is, tulajdonképp hihetetlen sok munka, és magam sem értem, miért. Talán, hogy bebizonyítsam, hogy szinte szabályos és szinte szimmetrikus dolgokat is tudok rajzolni, szinte vonalzóval és szinte körzővel (ez utóbbi azért csak szinte, mert utána kézzel húzom át a vonalakat, és ezzel nagyjából mindenféle tökéletességet elmaszatolok).

agyritmus

Az extra hosszú nyaklánc előnye, hogy a hosszabbik végét fáradtabb pillanataimban a fülemre tudom akasztani. Ennek ugyan semmilyen gyakorlati haszna nincs, de nagyon megnyugtat. Csak ne így menjek majd ki az utcára. Továbbra is háromszor-négyszer annyi munka van, mint lenni szokott, illetve elviselhető, és ráadásul a hőség és a viharok, és hogy nem haladok semmivel, rettenetesen unom már. Igaz, a hétvégén kiváló tárkonyos levest bográcsoltunk, és szalonnát is sütöttünk, fenn, az erdei házikóban, a kicsi fehér kutya folyamatos felügyeletével (még a hagymát is meg kellett vele szagoltatni, különben nem hitte el, hogy nem valami neki való finom falatot aprítunk), de egész kevés munkaórányi gyógyszernév kutatás elég ahhoz, hogy a világ ismét sivár és nagyon, nagyon fárasztó legyen.

És/amúgy/pedig annyira mindig Woven Hand-et hallgatok, hogy kezd az agyam átritmizálódni a keresztény sámánizmusra, ez egyrészről jó, mert érdekes oldalát világítja meg teljesen hétköznapi történeteknek is (a legsötétebbet, ha már világításról van szó; szinte már holdstock-i komorság uralja most az elképzeléseimet), másrészről viszont hiányzik belőle a lila minotauruszokra és egyéb egyértelmű metálkodásokra jellemző nyers hősiesség. Itt az emberek nem a viharral farkasszemet nézve, büszkén lobognak bele a tragédia alkonyvörös szelébe, hanem leszegett fejjel törnek utat a hófúvásban, kicsiny, makacs gondolatokkal az élet kicsiny, de halálos gondjai ellen.

Hűha, úgy látom, elkapott a költőiség. Az összehasonlításra kilökött, tizenötödik százas lista után mindig ez van. Költőiség, valamint heves "adjatok már csokit vagy cukrot vagy kekszet vagy valamit, már, most, mert sírni fogok különben, vagy ami még rosszabb, nevetek" . Haza kellene mennem, és csokit ennem. Vagy a múlt heti fotókat elnézve mégsem. Különösen, mivel valójában egyáltalán nem szeretem a csokit, csak a gyógyszernevek és a banklogók váltják ki belőlem, hogy kellene. Mégis. Vagy mégsem.

(Viszont észrevettem, hogy elrontottam a múlt heti nógrádi kirándulás fényképeihez vezető linket, úgyhogy gyorsan ki is javítottam.)

gyász

Meghalt az apai nagymamám. Kilencvenkét éves múlt. Hiányozni fog, amíg csak újra nem találkozhatunk.... Nyugodjék békében.

Az XKCD kitett magáért

With Apologies to The Who: bloggin' bout my generation

rövid összefoglaló

A gondolataimat ugyan nem szedtem össze, de legalább a fényképeket. Így néz ki a nógrádi vár, a váci komp és a fedél-nélkül váci házak a főtéren, igazi, esős-szürke júniusi időben. A kompot egyébként azért kellett útja minden fél méterén lefényképezni, mert J.-nek eddig meggyőződése volt, hogy ő például már a felparkoláskor a Dunába hajtana róla, vagy ha mégsem, akkor soha többé nem tudna róla leszállni, és most részletesen dokumentálni kellett, hogy nem, a komp valójában egy működőképes konstrukció.

Hétfőn és kedden nem csináltam semmit, azaz rengeteget dolgoztam, egy kicsit megáztam a jégesőben, és alvajártam. Szerdán találkoztam fonológus barátnémmal, és ettünk óriásbagettet, sétáltunk, frappét és jegeskávét szürcsöltünk, és én ennek ellenére olyan bamba voltam, hogy azt sem tudtam, ébren vagyok-e, vagy inkább mégsem. Csütörtökön megvitattuk, hogy az élet Danielle Steele regény-e vagy sem, szerintem sem, mert akkor az egyesekre hirtelen leereszkedő szerelmi boldogság mellett hirtelen milliárdosok is lennének, és mégsem. Szóval az élet legfeljebb egy Jane Austen regény, semmi több. De ettől még mindig halomban áll a munka, és ettől fáradt vagyok, álmos és nyűgös is, jajnekem-jajnekem, de már látszik a kupac teteje, az alagút vége, és a fény, valamint a hétvége.

David Eugene Edwardsról pedig már a Woven Hand szövegek alapján is tudtam, hogy felnézek rá, de ez az interjú csak megerősített benne. Nem mond semmi különlegeset, csak épp annyit, hogy érdemes legyen elolvasni.

(A nap terméke pedig kétségkívül a nemzeti lelkületű, mégis fiatalosan dinamikus Hello Józsi design.)

dióhéjban

Pénteken majdnem voltam sörözni, szombaton aludtam és aludtam, vasárnap pedig voltunk a nógrádi várban, majd később és másokkal megtekintettük a Woven Hand-et. Előbbi közben rengeteget fényképeztünk (és ezek alapján azt hiszem, rám férne egy fogyókúra, persze mikor nem), utóbbi pedig katartikus élmény volt, bár leginkább egyenletesen szomorú lettem tőle, azóta is. Szóval ez egy ilyen elszomorító katarzis volt, nem egy olyan felvidító, igaz, valahogy az egész Woven Hand nem annyira a fülig érő mosolygásról szól. És utána megint csak néztem a sötétet, és azért könyörögtem, hogy mondjuk most már tudjak elaludni, és ne álmodjak semmit sem, legyen nekem is néha kishalál élményem; ehelyett persze halott gyerekekkel, háborúval és fogolytáborral álmodtam, végül is miért ne, nyilván ez tölti ki hétköznapjaimat.

Majd írok bővebben is, de először összeszedem a gondolataimat, és most épp nagyon szanaszét hevernek.

1 db közepesen használt hullámvölgy

Nem azért nem írok, mert ennyire unalmas az életem, igenis rengeteg érdekes dolog történik benne, tegnap például láttam egy nagyon kövér nőt - bő, fényes fekete nadrágját térdig beleszuszakolta egy kötött lábszárvédőbe, alatta pedig fehér papucsot viselt állott-nyerstészta lábakon, és ez olyan érdekes volt, igazán nem tudom, miért kellett ezt tennie a város gyanútlan lakosaival. Hogy ő és így az utcára ki. De amúgy elég hullámzó kedvem van mostanában, és inkább rossz, mint jó, és néha emberekre dühös is vagyok, néha pedig csak szeretném, ha tudnék sírni, de mostanában épp nem megy. Hiába oldaná a feszültséget. Nem megy. A feszültség pedig marad, és olyanokban nyilvánul meg, hogy nem tudok aludni napok óta, és éjjel egykor károkodva, kínomban kacagva ököllel ütöm a párnámat. Aztán pedig olyan álmos vagyok, mint épp most. (Pedig ma kivételesen az történt, hogy nem élesítettem az ébresztőt a telefonomon, és fél kilenc után arra riadtam, hogy én most baromira el fogok késni.) Édes Istenem, de unom már, hogy a nagy kába rosszkedvből csak a szélsőséges érzlmi hullámvasutazásra váltok, nem lehetne, hogy néha egy kicsit egyenletesen boldog   legyek? Persze, persze tudom, ez nagyrészt hozzáállás kérdése is. Most épp az a kisrészt nem-hozzáállás hiányozna, kérem.

sült szalonna a világ végén

Péntek délután annyira fáradt voltam, hogy elmentem, és megnéztem a Karib tenger kalózai   harmadik részét, és annyira elkeseredtem a közbeékelt szüneten, hogy pattogatott kukoricába és egy vödörnyi kólába fojtottam a bánatom. A film maga rettenetesen tetszett, sokkal jobban, mint a második rész - egy pillanatig sem unatkoztam, sőt, még némelyik csavar is meglepett. Mivel nekem kizárólag kőarcú és érzelemmentes ismerőseim vannak, Orlando Bloom és Keira Knightley sokak által kifogásolt színészi teljesítmjényével sem volt bajom, és félve bár, de bevallom, hogy Johnny Depp magánszámai néha már untattak - számomra Geoffrey Rush volt a csúcs.

Bejja kifogásolta, hogy Kalüpszó csak egy nimfa volt, nem istennő, amivel egyrészt az a gond, hogy ez egy, a valóságtól meglehetősen elvetemült mese, és nem érdemes rajta ilyesmit számonkérni (eredetileg a Bolygó Hollandi sem Davy Jones hajója volt, ha már itt tartunk), másrészt pedig a görögöknél (vagy később a rómaiaknál) nem volt ilyen éles határ a kategóriák között. A nimfák alapvetően vízi istenségek, helyi istenségek (Akhilleusz anyját, Thetiszt is sok helyütt nimfaként, másutt viszont istennőként emlegetik), és Kalüpszó közülük az egyik legismertebb és legvadabb. Illik hozzá, hogy épp belőle faragjanak tengeristennőt a filmben - lehet, hogy Poszeidón hatalma kevésbé megkérdőjelezhető, de engem valahogy feszélyezett volna, ha Davy Jones egy szakállas, kigyúrt istenséggel folytat viharos szerelmi viszonyt.

Vasárnap aztán felballagtam a hegyre, az erdei házikóba, és szalonnát sütöttünk (a kicsi fehér kutya néha úgy alkalmatlankodott, hogy kis híján lecsöpögtettem az orrát zsírral), és nagyokat aludtunk, én például szinte megállás nélkül mást sem tettem. Aztán hétfő délután, este és éjjel olyan egyfolytában vihar volt nálunk, hogy nem tudtam aludni egy szemhunyást sem, szóval rögtön le is romboltam rózsás kipihentségemet. Egész éjszaka feküdtem az ágyon, és a távoli, majd a közeli, majd megint a távoli, és megint a közeli villámokat számoltam. Rohadt unalmas volt. De ha nem figyeltem oda, akkor helyette furcsa kórházi folyosókon bolyongtak a gondolataim, és egészen biztos voltam benne, hogy a gondolataimnak viszonylag kevés tennivalója akad furcsa kórházi folyosókon.

Egyébként felkerült az endlessre egy Lavondyss és egy Ysabel ismertetőm, kicsit bővebb, összeszedettebb, és informatívabb, mint amiket ide lelkendeztem, bár nem feltétlenül olvashatóbb, ugye. A barokkos körmondatok akkor is barokkos körmondatok maradnak, ha cikkbe és nem blogba fűzi őket az ember.

a természet és a kiflihold csodálatos világából

Tegnap még sétáltam és tébláboltam egy kicsit a Lánchídon, és néztem, ahogy rózsaszín fátyolfelhők között kandikál ki a kiflihold (erről természetesen a vacsora és az eperturmix jutott az eszembe, nem ám valami romantikusabb), aztán hazamentem, és elaludtam azonnal. Éjfél után pedig pokoli viharra ébredtem, folyamatosan villámlott, és ennek megfelelően dörgött is, én pedig rosszakat álmodtam. Igaz, kellett nekem rémálmokon gondolkoznom elalvás előtt; csak annyit hoznék fel mentségemre, hogy egyáltalán nem terveztem elaludni este nyolckor, egyszerűen csak ez történt, ültem az ágyon, és arra ébredtem, hogy nyomja az arcomat a lazán elszórt mobiltelefon. És ha legalább nem volnék álmos még mindig.

A mohóság... azaz az elevenen elnyelt alligátor és a szétszakadt óriáskígyó esete. Döbbenetes. Azt mondjuk láttam már természetfilmen, hogy amikor Afrikában teszem azt impalát kapnak le a pitonok, megesik, hogy azok a nyársszerű szarvak átbökik őket evés közben, de mégis... Valamint megtudtam, hogy a cápák is tudnak szaporodni szűznemzéssel, bár ez nem tesz jót a génállománynak, és hogy lehet, hogy ha 13000 évvel ezelőtt nem robban szét egy meteor az észak-amerikai jégvidék fölött, akkor azóta sem lenne emberi civilizáció (és még mondják, hogy nem égi beavatkozás, hogy lettünk). És lehet, hogy a vikingek valóban kristályok segítségével navigáltak, továbbá vagy ők, vagy rokonaik és üzletfeleik rituális cölöpköröket rendszeresítettek, fejjel lefelé beásott tölgyfákkal. És én egyébként erről az ősibbnél is ősibb németországi csillagvizsgálóról-kőkörről sem tudtam...

Mellesleg ha már történelem, szenzáció, vér és agyvelő, megjegyzem, hogy ha még egyszer "a dél-amerikai Római Birodalom" -ként kell hallanom-olvasnom azokról a nyamvadt inkákról, én valakit agyonverek egy Barbie baba letépett lábával, ez már biztos. Most ezt muszáj? Anélkül az emberek nem tudnák, hogy dél-amerikaiak voltak, birodalommal, és ami még kell? Vagy aki nem tudja, annak Róma már egy csapásra mindent megmagyaráz? És ráadásul kb. annyira gördülékeny, mint... ó, igaz is. Ez volt az a Római Birodalom, amelyik nem ismerte a kereket.

az időjárás rettenetes, én pedig álmos vagyok

Tegnap otthon felejtettem a szemüvegemet (életemben talán negyedszerre, de tíz napon belül már kétszer), és kivételesen nem csak keveset, de egyenesen semmit sem láttam. Nyilván ennek azért ahhoz a tíz tonnásnak érződő súlyhoz is volt köze, ami a tarkómat nyomta, annak pedig a beígért apokaliptikus viharhoz - igaz, hogy a világvége ezúttal itt, Budapesten, elmaradt, az időjárás azért menjen el kapálni. Krumplit. Elviselhetetlen. Fülledt és meleg.

Tegnap jó is, hogy elmaradt a világvége, mert legalább tésztázhattunk egy jót Brainoizzal, én szokás szerint nagyon csípős spagettit ettem, ő szokás szerint nem. Megvitattuk a világ dolgait, azaz legfőképp könyvekről beszéltünk. Mert előtte pedig kiolvastam Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka   című örökbecsűjét, amiről eleve tőle hallottam először (de rögtön rosszul jegyeztem meg a címét). Ez a könyv egyébként újabb bizonyítéka annak, hogy valamiért a spanyol anyanyelv predesztinálja a szerzőt a rettenetesen bonyolult, mégis akrobatikus tökéletességgel kivitelezett melodrámára, ezek kérem mind szappanopera forgatókönyvekkel operálnak, de olyan jól, hogy az ember megbocsátja nekik (itt épp csak az amnéziás gonosz iker hiányzott - viszont halomban állt a vak lány, a párbaj a temetőben, és az összeégett arcú idegen; sőt, még csecsemőkoporsó és vérkönnyeket síró angyalszobor is akadt a pincében). Nagyon kellemes, hangulatos, fordulatos könyv.

Szombaton pedig feleséghez adtuk Minden Rénszarvasok Urát, és nagyon szép esküvőjük volt, ők is nagyon szépek voltak (az ifjú asszony különösen; de hát MRU szerencsés ember, ezt már tudjuk egy ideje), a társaság kiváló, az étel finom, és egy idő után azt is kiderítettem, hogy antibiotikumra tulajdonképp szabad inni. Onnantól kezdve még jobb volt, bár fél óra múlva nagyon álmos lettem, és éjfélkor már hazafelé menet aludtam a buszon.

Aztán még megőrült az mp3-lejátszóm, és formatálnom kellett; remélem, ilyet többé nem csinál. A hajam növekszik és feketés-barna, és össze-vissza göndör. Már megint nagy, sajtos pizzákról álmodozom, és arról, hogy egyszer hat óránál többet is alhatok. Kis hírek a nagyvilágból, azt hiszem, iszom egy kávét, hogy ébren tudjak maradni, amíg el nem alszom...

antibiotikum, szél, kavar

Nem húzta ki. Kaptam rá antibiotikumot, és állítólag szedhetem a másikkal egyszerre, és a harmadikkal is, és nekem akkor jó lesz - egyelőre csak fáj a fogam, és iszonyúan kába vagyok egész nap. Lassan több gyógyszert szedek, mint a nagyszüleim összesen. De remélem, ennek egy hét múlva már vége (és igen, szombaton megyek esküvőre, és nem ihatok!!! tragédia), és utána soha többé nem kell egyszerre több orvos felügyelete alatt állnom.

A rendelőben várakozva aztán felfedeztem, hogy játsszák már nálunk is a Felkavar a szél -t, és gondoltam, hogy ha hamar végez velem a doktorbácsi (és úgy lett), akkor még épp odaérek este az Urániába, és megnézem. Ha már igazi írek is ajánlották, akik szerint a Michael Collins   amúgy elég rossz film volt, és ráadásul ebben egyet is érthettem velük (a Michael Collins   amúgy elég rossz film volt), úgyhogy elhittem azt is, hogy ez meg elég jó. A film eredeti címét (The wind that shakes the barley) egy ismertebb ír ballada adja, előadta például a Dead Can Dance is; arról szól, hogy derék fiatalemberünk épp búcsút venne szerelmétől, hogy elmenjen, és beálljon az ír szabadságért küzdő hősök sorába, amikor a lányt aljas módon lelövik, és egyébként később a bátor harcosok is mind meghalnak, mert már azt az 1798-as felkelést is csúnyán leverték az angolok.

A filmben azonban 1920-at írunk, és ezt a felkelést nem verik le, pedig próbálják, csúnyán. Churchill híres black & tan -jei rögtön az első jelenetekben bemutatják, hogyan jár el a katona ellenséges civilekkel szemben (puskatussal, nyakszirtre) - az ellenséges civilek ettől persze önvédelemből és lesből viszont-öldökölni kezdenek, és a valóság valószínűleg jóval csúfabb volt annál, mint amit a filmben bemutatnak. Pedig az sem szép. A véres gerillaharcok után az békeszerződést elfogadók és vitatók között szinte azonnal kitört a polgárháború, és ír lészen írnek a farkasa; a film itt véget ér, de mi tudjuk, hogy az angolok többé nem nyomták el az Ír Szabadállamot (később Írországot, még később Ír Köztársaságot), Észak-Írország kérdése pedig ennél sokkal, sokkal összetettebb, és nem főképp az angolok ragaszkodnak ahhoz a földdarabhoz a mai napig (a protestánsok egy része nem szeretett volna katolikus fennhatóság alá kerülni) (és még ez sem ennyire egyszerű).

A film, bár történelmi hűségért sem kellett a szomszédba mennie, olyan ősi, drámai helyzetekre épül, hogy előzetes vagy utólagos ismeretek nélkül, időtlen történetként is élvezetes (hazaszeretet - eszmék és megalkuvás, eszmék és testvérek). Bár persze ha valaki még annyit sem tud az ír történelemről, mint én, annak talán zavaró, hogy a film nem tekint vissza az előzményekre, nem kacsint ki az angliai politikai csatározásokra, és ezek hatására az ír kérdésben, és nem mondja ki a végén megnyugtatóan, hogy amúgy onnantól kezdve az íreknek szinte, később pedig tényleg, igazi országa is volt - nekem tetszett, hogy a film csak annyit mutat meg a világból, amennyit hőseink látnak (például Ulsterből nem sokkal többet, mint, hogy "élnek Belfastban unokatestvéreim, és éheznek az utcán" ; ez amúgy szintén reális meglátás, csak nem magyarázza, hogy az Egyesült Királysággal maradt megyék miért választották önként a maradást) (és az Ír-sziget délebbi részeiről miért vándorolt át oda szinte minden protestáns; bár tegyük hozzá, délen eleve jóval kevesebben voltak... de ez is egy hosszú történet).

Érdemes megnézni.

kis színes, kis színtelen

A következő hihetetlen információkkal gazdagodtam az elmúlt másfél napban. Dzsingisz kánnak nagyjából tizenhat millió leszármazottja él, és ezzel ő a történelem egyik legsikeresebb alfahímje. 1939-ben egy ötéves kislánynak egészséges fiúgyermeke született, bár azt sosem sikerült megtudni, ki lehetett az apja. A XVI.-XVIII. században nagyjából egymillió európait raboltak el és adtak el rabszolgának észak-afrikai kalózok, Írországban és Cornwallban olykor egész falvakat fűztek rabláncra. Egyes olasz tudósok az etruszk-magyar kontinuitásban hisznek, és bár ez nem igaz, azért mindenképp nagyon perverz. Feketeszakáll, a híres kalózvezér napi hat penny zsoldot és egy liter whiskey-t fizetett a matrózainak. A második világháborúban több lengyel menekült is szolgált a brit légierőnél. Amikor a Titanic jéghegynek ütközött, a fedélzeten épp a Poszeidón katasztrófa   legelső, 1911-es változatát vetítették, méghozzá kétszer egymás után, mert annyira tetszett a közönségnek (és a film izgalmas fordulataiban elmerülve nem is vették észre, hogy épp egy sokkal valósabb és sokkal vészesebb hajótörés kellős közepén ülnek). Josh Homme (Kyuss, Queens of the Stone Age) egy újabb, általam még nem ismert együttessel (Eagles of Death Metal) jön a Szigetre.

Tegnapelőtt belebotlottam az őszi ír utazásomkor készített naplóféleségbe (legalább három napig vezettem, és ezzel részletes naplóim sorában abszolút győztes), és beleborzongtam, hogy Istenem, de hát akkor és ott elég rosszul viseltem, hogy egyedül vagyok, hogy akarok én így bármit tervezni a jövőre? Aztán tegnap délután ott álltam Budapest kellős közepén, és rájöttem, hogy tulajdonképp itt is pontosan ugyanannyira vagyok egyedül, mint ott voltam, azaz ha itt eszembe jut, hogy de én vacsorázni akarok, étteremben, és nem egyedül, és nem két hét múlva (talán-esetleg-ha-az-utolsó-pillanatban-le-nem-mondja), akkor konkrétan hatszor is végigpörgethetem a telefonomban a listákat, nem lesz kivel. Nem teljesen véletlen, és nem is feltétlenül kényelmes, de nyilvánvalóan belőlem fakad. Ilyen vagyok. Sokat voltam egyedül, úgyhogy viszonylag jól viselem az egyedüllétet, úgyhogy sokat vagyok egyedül. Néha olyankor is, amikor annyira mégsem viselem. Jól. Éppen. Egyébként ez nem nyafogás, ez tény, és azt hiszem, először meg kellene tanulnom, hogyan legyen szükségem másokra, és aztán azt is, hogy ezt nem a csendes befordulással a legüdvösebb kifejezni...

Este pedig fogorvos, és nekem ebből a fogamból annyira elegem van már, hogy akár ki is húzhatja (persze ma hajnalra abbahagyta a fájást a rohadék, mert sunyi is, nem csak gonosz).

szép remények

Éééééééééés... Chris Cornell jön a Szigetre! (Egyre jobban örülök, hogy az utolsó kedvezményes pillanatban megvettem a hetijegyemet.) Ez az! Igen! És lesz Nitzer Ebb is! És Nine Inch Nails! És Tool! Szeretném még kérni az Anathemát és a Primordialt, esetleg a New Model Army-t, a The Mission-t és az Alice in Chainst, és akkor tényleg ez lesz a legjobb fesztivál a világmindenségben (egyébként a Primordialt kérném különösen, mert őket még nem láttam sosem). És most olvasom, hogy Ogre, a kifordított nyúl is újra ellátogat hozzánk; azaz Skinny Puppy is lesz, és ők 2005-ben elég jó koncertet toltak. Egyre jobb lesz. Egyre jobb lesz!

Tegnap vettem két levélzöld, spirálokkal és levélmintákkal díszített füzetet, hátha. Eddie Vedderrel még nem egyeztem meg, hogy szeretne-e elfeledett kelta isten lenni, de fiktív grunge szereplő ettől függetlenül is érkezhet, azt hiszem, az észak-amerikai sámánok mezében (az elfeledett kelta isten nyilvánvalóan félig walesi, félig ír black metal hős, bár azt hittem, ez egyértelmű) (és nem, neki nem lesz pénze iPodra, ha lenne, whiskey-re költené és sörre, iPodja másnak lesz). Rajtuk kívül még szerepelni fog a dinnyeföld táltosa, aki filozófia szakos ivócimboráival évtizedekre kiható trendeket, valamint keleti tanokkal foglalkozó egyetemeket alapított, csak mindig időben elhagyta a süllyedő csónakot - általában mielőtt bárkinek feltűnt volna, hogy az valójában léghajó, és épp emelkedni kezdene. Valamint ott van még a gót Hófehérke is, aki almát csak pálinkában fogyaszt, mert az nem akad meg a torkán, és olyan várost keres lakni, ami jól megy a fekete csipkeruhájához. És most lehet reménykedni benne, hogy vicccelek... ...de nem.

Amúgy pedig különféle izgalmas dolgok történnek mostanában, leginkább az, hogy a doktornénitől doktorbácsiig utalódom, hátha az egész allergia-kiütés-tudomisénmi mögött valami krónikus gyulladás áll, persze közben előzékenyen elkezdett fájni az ősszel gyökérkezelt fogam, úgyhogy lehet, hogy az a ludas, és még csak allergiás sem vagyok (bár a kanalas orvosságomra azt írták, hogy mégis). Mindenesetre felszámoljuk. Csak a magyar egézségügy, hát, az még a példamutatásra felszerelt rendelőintézetekben sincs a helyzet magaslatán (például a bioptron lámpáról két hónap várakozás után konkrétan lemondtak a bőrgyógyászok), és elég lehangoló órákat lubickolni benne. Komolyan, szerintem a magánfogorvos lesz az élményeim csúcsa, és ez azért elég baljósan hangzik, ugye.

(és nem tudom, miért, de én úgy látom, hogy ehhez a bejegyzéshez valamiért nem lehet hozzászólni - a technika ördöge, hogy fürdetnék meg alaposan szenteltvízben)

félvakon

A hétfő, a kedd és a csütörtök nagy döntése általában az, hogy először, vagy utoljára nézem meg, hogy frissült-e az Order of the Stick. Ma elsőnek néztem meg. Mostantól tudom, hogy a narancssárga mamut a legnagyobb királyság. Vagy legalábbis sejtem, mert ma történetesen egy üres szemüvegtokkal bandukoltam be a munkahelyemre, és most félvakon bámulom a képernyőt. Délutánra szerintem már egyáltalán nem fogok látni, csak távoli dolgokat. De munka van, kérem szépen

Különben ennyi év és köbméter fordítás után egész jól tudok már vakon gépelni. Csak olvasnom ne kelljen közben. Úgyhogy lehet, hogy ma kellene megírnom első trilógiámat, holnap kijavítani az elgépeléseket (kivéve azokat, amik sosem hallott, szépséges új kifejezésekkel gazdagítják a magyar nyelvet, vagy egyszerűen csak lazák), holnapután nyomda, csütörtökön pedig már a világhír. És pénteken beleér az ujjam a bilibe.

Egyébként gondolkoztam ilyesmin, mármint nem bilibe nyúlkáláson, hanem hogy mégis hozzáteszem a magamét a világerdők-sámánkodjunk-egyrakásra témához. Elvégre ha nem akarok túlságosan belemélyedni a pszichomizébe és az egzotikumba, akkor olyan könnyed szórakozást, mint amilyen legutóbbi Kay könyv volt, talán még képes is lennék összehozni. Hallgatnak majd benne Pearl Jam-et, és talán még iPod-juk is lesz. Miközben elfeledett kelta istenekkel csatáznak. Vagy sámánok csapkodják őket koponyás bottal a szibér rengetegben. Jól hangzik, nem?

Amúgy pedig feszült vagyok, és ettől nemlétező porcikáim is fájnak.

erdő mélyén lavondyss

Jó, hát ez egy mythago   könyv, és olyan kegyetlen és téli, hogy már csak azért is nehéz letenni, mert hozzáfagy az olvasó kezéhez.

Az egész mythago dolognak annyi a szíve és lényege, hogy valahol Angliában (és, mint egy-egy említésből kitűnik, azért nem csak ott, hanem például az Ardennekben is) akad még olyan kis erdőfolt, amit a jégkorszak óta változatlanul zöldell - és az ősi hely őrzi az emberek ősi álmait. A befelé táguló, rettenetes, varázslatos erdőben a környéken valaha élt emberek minden álma és mítosza testet ölt, és ha a mi világunkból sikerül valakinek átjutnia ezekbe a régi valóságokba, az ő tudatalattijában rejlő archetípusokat és álmokat is megszüli a rengeteg. Aki ide belép, a saját múltjába és Alvilágába, a saját egyéni és népe közös tudatalattijába lép be; és az efféle utak mindig veszedelmesek, elég egy rossz döntés, hogy az utazó örökre elveszítse a hazatérés lehetőségét.

Márpedig rossz döntést elég könnyű hozni, különösen, ha az ember azt sem tudja, hogy épp valamiről dönt.

Komoly gond, hogy most újra el kellene olvasnom a The Hollowing -et is, és úgy emlékszem, hogy az minden eseménydússága dacára iszonyú nehéz és sűrű könyv. És olykor már kifejezetten gusztustalan. Sőt, igazából az egész sorozatot újra kellene olvasnom, esetleg az utána írt előkötettel, csak az jelenleg legolcsóbb beszerezhetőségében is tizenötezer forint körül mozog, és amúgy sem vagyok benne biztos, hogy túlélnék gyors egymásutánban ennyi Holdstock könyvet. Nyilván nem véletlen, hogy eddig nyolc-kilenc évenként sikerült megszereznem egy-egy kötetet, és nagyon ritkán olvasom őket újra. Bár esküszöm, hogy a The Mythago Wood   korántsem volt ennyire fenyegető (vagy csak én voltam tizenhat éves kamasz, aki fel sem fogja, amit olvas - de ezt nem hiszem, Donaldson például már akkor is meg tudott ijeszteni), azért gyors egymásutánban ez a sok túlvilágjárás csak arra jó, hogy az ember hálát adjon az égnek, amiért egy cseppet sem ősi betontenger közepén él (bár rettegnék belegondolni, hogy Budapest például milyen mythagókat szülne) (azt hiszem, még az erdőmagas jávorszarvasnál is rettenetesebbeket).

ysabel és lavondyss ...csupa "y", csupa "a", csupa "s"...

Rövid kis könyv volt ez az Ysabel , tizenegyre már ki is olvastam, pedig közben rengeteg mindent kellett csinálnom, például dolgoznom sokat, és ennem, és fürödnömis. Természetesen Kay többi könyvéhez hasonlóan ez is könnyed, olvasmányos és lendületes, bár - nyilván a tizenöt éves főhős miatt - jóval inkább tűnik ifjúsági irodalomnak, mint bármelyik eddigi műve. A történelmi háttér elég meggyőzőnek tűnik, de persze azért ez attól még ponyva, és nem csak a fantasy elemek sikerültek benne olykor emberfelettivé (értsd: viszonylag kevés olyan jelenet van benne, ahol atlétatrikós, borostás emberek söröznek egy panellakásban, lökött macskákkal vagy anélkül). Szóval vannak benne úszómedencés villák, iPod, valamint dráma, halál és vér (csaták, vérengzések, és önmagukban is durva kelta városok). És persze a halálon is átívelő szerelem - de hát végül is ez egy Guy Gavriel Kay könyv, ki sem maradhat belőle a szenvedély. A Peter Mayle (Provance-mániás brit sikeríró, aki a helyi éttermekről írt regényeivel lett világhírű) klón szerepeltetése pedig egyszerűen zseniális.

Reggel már elkezdtem Robert Holdstock Lavondyss -át, és nem jó dolog ám, hogy olyan ordenáré rút ponyva felütéssel nyit, hogy azt még a neves és gyakorlott bestseller-gyártók is csak pirulva írnák le. Persze Holdstock zseniális és ijesztő ötleteket írt meg a nyolcvanas-kilencvenes években, számomra a The Mythago Wood   mintegy forradalmasította a fantasy-t, és elvben ez az első mythago-könyve... De azért megnyugtatóbb lett volna ehelyett a nagy, karácsonyi hó födte kőkör-hármasboszorka sejtető csinnadratta helyett valami lassabb jelenettel kezdeni. Nekem. Néha. Talán. (Azért olvastam én már Holdstocktól is közepesen minősíthetetlen könyvet, szóval nem lep meg teljesen.)

(Igen, mostanában ilyen unalmas dolgok vannak, hogy a hétköznapjaimról írok; lemezekről, könyvekről, és a bevásárlókosaramról.)