A szilveszterezést Nimandiéknál kezdtük, csak beugrottunk egy húsz percre, mert mindenórás kismamánál mégsem illik sokáig alkalmatlankodni, aztán négy és fél órával később már távoztunk is. Közben megittuk a családi pezsgőkészletet, megettük a narancsot, megcsodáltuk a macskát, és megvitattuk a világ dolgait, alighanem többször is. Kicsit furcsa volt elképzelni, hogy két napon belül megduplázódik a családi létszám, de ott volt már az ikreknek a két kiságy.
Innen én D.-ékhez mentem át, ahol tökéletes volt a házi pizza, kifogyhatatlan a pálinka és a bor, és pompázatos a társaság. Utolsónak távoztunk, már az utcán sem lőttek, nem mintha hiányzott volna, de hát szilveszteri hangulat vagy mifene.
Déltájban azért fel kellett tápászkodni, ha már családi ebédre voltam hivatalos (lencseleves! malacsült! pezsgős párolt káposzta! hagymás krumpli! gyógysör! újévi koncert! kis fehér kutyák!) (a két utolsó tételt nem fogyasztottuk el). Abban persze semmi sem akadályozhatott meg, hogy ebéd után nem zuhanjak vissza az ágyba, nem is próbálta, szerencsére.
És hogy a keretes szerkezetnek is adjak: az új év legcukibbja nyilván Nimandi ikreinek első publikus fotója, ahol a két fiatalember egymással szembefordulva alszik, és még láthatóan nem jöttek rá, hogy a készlet különálló darabjai, mert egyikük a másik ujját szopja álmában.
feketerigó
A madarak (a hang alapján ez egy darab, a fürdőszoba fronton lakó feketerigó) éjjel fél három, három körül kezdenek el énekelni, ez persze mindig is így volt, vagy legalábbis azóta, hogy megesik, hogy az éjszaka közepén tántorgok haza, egészen biztosan. És nem hinném, hogy csak az én kocsmázási szokásaim kedvéért áthangolták az evolúciót. Erről persze többnyire a következő, igen szomorú dolgok jutnak az eszembe:
Szeretem a feketerigókat. Még Szent Kevin sem kell hozzá (de Nyerwtől kaptam igazi, magyar Heaney kötetet, szóval már az is van nekem, bizony).
- nem normális életrend szerint élek én, ha fürdés közben egy magányos feketerigó trilláit hallgatom
- a normális életrend elmehet a fenébe, ha nem hallanám mellette a feketerigót
Szeretem a feketerigókat. Még Szent Kevin sem kell hozzá (de Nyerwtől kaptam igazi, magyar Heaney kötetet, szóval már az is van nekem, bizony).
| St Kevin and the blackbird And then there was St Kevin and the blackbird. The saint is kneeling, arms stretched out, inside His cell, but the cell is narrow, so One turned-up palm is out the window, stiff As a crossbeam, when a blackbird lands and Lays in it and settles down to nest. Kevin feels the warm eggs, the small breast, the tucked Neat head and claws and, finding himself linked Into the network of eternal life, Is moved to pity: now he must hold his hand Like a branch out in the sun and rain for weeks Until the young are hatched and fledged and flown. * And since the whole thing’s imagined anyhow, Imagine being Kevin. Which is he? Self-forgetful or in agony all the time From the neck on out down through his hurting forearms? Are his fingers sleeping? Does he still feel his knees? Or has the shut-eyed blank of underearth Crept up through him? Is there distance in his head? Alone and mirrored clear in love’s deep river, ‘To labour and not to seek reward,’ he prays, A prayer his body makes entirely For he has forgotten self, forgotten bird And on the riverbank forgotten the river’s name. | Szt. Kevin és a rigó Aztán volt Szt. Kevin és a rigó. Kitárt karral térdel, de szűk a cella, Így kifordított tenyere Mestergerenda-merev karja végén Kilóg az ablakon, és a rigó Belészáll, és már rakja is a fészkét. Meleg tojások, apró begy és a behúzott Arányos fej meg a karmok. Kevin érzi már: az örök Élet körforgásába kapcsolódott, A szíve elszorul: most napban, esőben Ágként, hetekig kint kell, hogy tartsa kezét, míg Kikelnek, kirepülnek a fiókák. * S mert mindez a képzelet játéka csak, Képzeld: te vagy Kevin. De milyen az? Túllépett magán vagy megéli A leszakadt kar agóniáját? Az ujja zsibbad? Érzi-e a térdét? Vagy felkúszott-e a földből tagjaiba A lehunyt szemű üresség? Érzékeli még a teret? Egyedül van, tükröződik a mély szeretet-folyóban, „Dolgozz, s ne kérj bért” – így imádkozik, Azaz a teste, mert ő megfeledkezett már Saját magáról, a madárról S a folyóparton a folyó nevéről. Imreh András fordítása |
géniusz
A pillanat, amikor aggódni kezdek, hogy az 500mg-s paracetamol nem hat, és oké, hogy van még valahol ezres, de akkor is várni kell vele pár órát, nem zabálhatom úgy, mint a gumicukrot; és a pillanat, amikor összeszámolom, hogy ha itt is van egy bogyó, meg ott is van egy bogyó, akkor ezek szerint egyáltalán nem vettem be a gyógyszert.
De haladás, hogy most már a fejfájás formájából meg tudom állapítani, hogy melegfront van.
De haladás, hogy most már a fejfájás formájából meg tudom állapítani, hogy melegfront van.
nálunk még nem lőnek
Mindenki értékeli az évét, meg elmeséli, mit olvasott és hány folyómétert, a facebook úgy néz ki, mintha egy falka betépett spániel vakkantgatná a lelkesedését a világba, én csak ülök, és várom az emailt, hogy pontosan hova kell mennem ma délután. Általában hasznos tudni az ilyesmit. Kivételesen tudom, mit veszek fel, tudom, milyen bort akarok majd vinni este (remélem, lesz is a boltban) (de még el kell érte mennem), ha nem mértem volna el, mennyi tésztát csináljak ebédre, kifejezetten büszke lennék magamra, így inkább csak álmos.
Ha nagyon muszáj volna értékelni az évet, azt mondanám, hogy hagyjatok már békén a hülyeségekkel és a teljesen életidegen időszakaszokkal, mint év; nem tudnék sokat mesélni róla, hogy mit olvastam (az új Gaiman könyv? Őszintén... ezt a könyvet már megírta néhányszor, nem?), voltam pár koncerten, de inkább csak jók voltak, mint izgalmasak vagy viccesek; mit szoktak még, filmek, igen, azt hiszem, a North and South BBC minisorozat volt a kedvencem. Megtudtam, hogy a rókák mindig könnyebbek, mint egy azonos termetű kutya.
Igazából... tök jó lesz már holnapután, amikor lecsengett ez az egész hisztérikus újévi csinnadratta.
Ha nagyon muszáj volna értékelni az évet, azt mondanám, hogy hagyjatok már békén a hülyeségekkel és a teljesen életidegen időszakaszokkal, mint év; nem tudnék sokat mesélni róla, hogy mit olvastam (az új Gaiman könyv? Őszintén... ezt a könyvet már megírta néhányszor, nem?), voltam pár koncerten, de inkább csak jók voltak, mint izgalmasak vagy viccesek; mit szoktak még, filmek, igen, azt hiszem, a North and South BBC minisorozat volt a kedvencem. Megtudtam, hogy a rókák mindig könnyebbek, mint egy azonos termetű kutya.
Igazából... tök jó lesz már holnapután, amikor lecsengett ez az egész hisztérikus újévi csinnadratta.
év vége
Mostanság egy ideje már mindig magáznak a gyorséttermekben; kimostam a csizmámat; egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy megosszam másokkal a véleményemet; valamivel elvágtam a lábujjamat.
a végéhez közelít ez a karácsony is
Eltelt, voltak teljesen jó részei, mostanában nem vagyok olyan átütően alkalmas a társasági életre, vagy nem tudom, néha túl sok gondolat van a fejemben, és igazából nem köt le egyik sem.
Karácsony előtt még gyorsan ellátogattunk a skót étterembe, és kipróbáltuk, milyen a Laphroaig Quarter Cask (egyszer egy évben; nagyon megugrottak ám az árak), hát, finom. Aztán Szenteste a család egyik felével, másnap a család másik felével ettünk nagyot, a család harmadik fele az Alpokban síelt.
Az eredetileg tervezett általános karácsonyi ajándékkal (nem, nem a naptár volt az, bár igazából azt is annak szántam) kicsit meg vagyok lőve, akadnak bizonyos szempontok, amikből úgymond alkotói válságban téblábolok egy ideje, és valakinek oda akartam adni két bögrét, de nem emlékszem rá, ki volt az. Nem baj, nem romlik meg, vagy ha mégis, akkor olyan alapvető gondok vannak a világgal, hogy azt két összeillő bögre nem oldja meg.
A karácsonyi szünetre kaptam három bekezdésnyi Pessoa idézetet portugálul, és néhány praktikus tanácsot egyes portugál rendhagyó igék kapcsán, azt hiszem, furcsa ismerőseim vannak. De majd nekidurálom magam, és mindent megtudok arról, hogy az öreg Fernando hazája az anyanyelve volt. Szép gondolat, csak ne az jutna róla eszembe, hogy ebben már régóta legalább félig emigráns vagyok, és szeretem lakni olykor az angolt is, bús understatement-estől.
Ó jaj, ó jaj, verseket kéne olvasni, ha nem zavarna, hogy a felét sem értem, legfeljebb szeretem.
Egyébként gyanús, hogy kettős fronthatás lehet, mert nagyon fáj a fejem és egész nap alszom, hah, lassan olyan leszek, mint az időjós levelibéka, csak nincs kis létrám, és remélem, a békák nem szenvednek ilyen cefetül.
Karácsony előtt még gyorsan ellátogattunk a skót étterembe, és kipróbáltuk, milyen a Laphroaig Quarter Cask (egyszer egy évben; nagyon megugrottak ám az árak), hát, finom. Aztán Szenteste a család egyik felével, másnap a család másik felével ettünk nagyot, a család harmadik fele az Alpokban síelt.
Az eredetileg tervezett általános karácsonyi ajándékkal (nem, nem a naptár volt az, bár igazából azt is annak szántam) kicsit meg vagyok lőve, akadnak bizonyos szempontok, amikből úgymond alkotói válságban téblábolok egy ideje, és valakinek oda akartam adni két bögrét, de nem emlékszem rá, ki volt az. Nem baj, nem romlik meg, vagy ha mégis, akkor olyan alapvető gondok vannak a világgal, hogy azt két összeillő bögre nem oldja meg.
A karácsonyi szünetre kaptam három bekezdésnyi Pessoa idézetet portugálul, és néhány praktikus tanácsot egyes portugál rendhagyó igék kapcsán, azt hiszem, furcsa ismerőseim vannak. De majd nekidurálom magam, és mindent megtudok arról, hogy az öreg Fernando hazája az anyanyelve volt. Szép gondolat, csak ne az jutna róla eszembe, hogy ebben már régóta legalább félig emigráns vagyok, és szeretem lakni olykor az angolt is, bús understatement-estől.
Ó jaj, ó jaj, verseket kéne olvasni, ha nem zavarna, hogy a felét sem értem, legfeljebb szeretem.
Egyébként gyanús, hogy kettős fronthatás lehet, mert nagyon fáj a fejem és egész nap alszom, hah, lassan olyan leszek, mint az időjós levelibéka, csak nincs kis létrám, és remélem, a békák nem szenvednek ilyen cefetül.
boldog karácsonyt és ilyenek
Ha valaki akarja, a link végén rejlő albumból nagyobb felbontásban letöltheti, kinyomtathatja, stb. stb. stb. Innen nem, ez itt csak egy összegző előmutogató. Nem vagyok teljesen elégedett az évszám és hasonlók elhelyezkedésével, de ez már a negyedik változat, jobb sehogy sem jött össze, nem értek én ehhez, és a végére már bele is fáradtam rendesen.
álmosság van
Nagy, mélységes mély álmosság, bár tudnám, miért, még kávét is ittam, sőt, aludtam is. Mindenki készülődik a karácsonyra, engem kicsit aggasztanak a dolgok, mármint hogy eszembe jut-e időben elég kaját venni, mert elég kellemetlen, amikor Szenteste veszem észre, hogy nincs itthon semmi reggelizhető. A többi nem aggaszt, a többi nem érdekel, az kéne még csak, így is lesz valahogy, jobban is a kelleténél.
Persze történnek dolgok is, főleg versek, olykor sörök, és néha dühében a földön fekvő fiatal fiú, aztán dühében a fogát csikorgatva buszozó nyúl, de akad forrócsoki és kávé is, utóbbi hathatna, izé, hatékonyabban. Második hobbit film, forralt borozás, világmegváltás és elszenesedett pizzák. Verseskötetek, kardigánok, palacsinta. Majd ha egyszer épp nem akarok ráaludni a billentyűzetre, talán bővebben is kifejtem a dolgokat, az eseményeket és a véleményemet, mert engem igazából érdekel, hogy hogyan is nézne ki szavakba öntve, de egyelőre uhh. És el kéne valamikor mennem fodrászhoz is. Miért ilyen kegyetlen az élet.
Persze történnek dolgok is, főleg versek, olykor sörök, és néha dühében a földön fekvő fiatal fiú, aztán dühében a fogát csikorgatva buszozó nyúl, de akad forrócsoki és kávé is, utóbbi hathatna, izé, hatékonyabban. Második hobbit film, forralt borozás, világmegváltás és elszenesedett pizzák. Verseskötetek, kardigánok, palacsinta. Majd ha egyszer épp nem akarok ráaludni a billentyűzetre, talán bővebben is kifejtem a dolgokat, az eseményeket és a véleményemet, mert engem igazából érdekel, hogy hogyan is nézne ki szavakba öntve, de egyelőre uhh. És el kéne valamikor mennem fodrászhoz is. Miért ilyen kegyetlen az élet.
Byzantium
Feltehetően léteznek nálam nagyobb szakértői a vámpírfilmeknek, különösen a vérszívó szörnyetegek szomorú és nehéz sorsát taglaló vámpírfilmeknek. Az az igazság, hogy én már az érzelmes vámpírok alapjánál elbuktam: az Interjú a vámpírral teljes szereplőgárdáját legszívesebben megvertem volna egy lapáttal, hogy a sok érzelgés közben legalább néha csináljanak valami vicceset, de hát csak bámultak nagy bociszemmel. Az érzelgősség helyett a vámpírok nehéz sorsát részletező, az elidegenedett, véres magányt zsigeri skandinávsággal ábrázoló Engedj be! pedig bármikor habzó szájú dührohamot vált ki belőlem, az egyetlen megnyugtató gondolat a film kapcsán, hogy amennyi esze a főszereplőknek lehetett úgy összehatványozva, biztos meghaltak még a következő napnyugta előtt mind a ketten.
Cikk az SFmag.hu-n.
pedig az internetnek vannak szabályai
Hú, kerestem egy linket az archívumban, és közben beleolvastam mindenféle régiségbe. Többnyire csak vigyorogtam, hogy te jó ég, micsoda hülyeségeket írtam, persze tisztában vagyok vele, hogy nagyjából most is hasonló hülyeségeket írok - van, aki és amikor bölcsebb lesz a korral, de ez nem vagyok, legalábbis nem azóta, hogy itt blogolok. Majd egyszer, vagy egyszer sem.
nos... vagy valami ilyesmi
Néha úgy érzem, hogy rengeteg minden érdekes történik, de aztán rá kell jönnöm, hogy ezek többsége a fejemben zajlik, és hogy rajtam kívül aligha okoz bárkinek nagy örömöt, hogy tisztáztam a Karif-Mireira* vonalat. Pedig nagyon fontos, és ráadásul arra is fényt derített, hogy mi lesz az egyetlen szereplővel, akinek nem kerül hely a történet végén, és ebből következően arra is, hogy annak idején miért hagyta ott a Napmadár a testvéreit. Hah.
Persze nagyon kezdenek elegyenetlenedni a jelenetek, és különben is, egyre kevésbé tűnik úgy, hogy képes vagyok történeteket arányaiban tartani, de mindegy, amíg engem szórakoztat, nem zavar. Tegnap úgyis szembesülnöm kellett vele, hogy a legkevésbé sem vagyok könyvmoly, bár az igazság az, hogy többnyire azért nincs nálam könyv, mert 1), úgyis tengeribeteg leszek, ha buszon olvasok 2) csomó könyv van mindig a fejemben.
Kicsit idegesít az is, hogy karácsony lesz, nem lehetne idén inkább kihagyni? Nem, nincs rossz kedvem, semmi ilyesmi, csak nincs kedvem vacakolni az egésszel, tényleg, tök unalmas (megvan, szerintem majd átalszom).
Persze nagyon kezdenek elegyenetlenedni a jelenetek, és különben is, egyre kevésbé tűnik úgy, hogy képes vagyok történeteket arányaiban tartani, de mindegy, amíg engem szórakoztat, nem zavar. Tegnap úgyis szembesülnöm kellett vele, hogy a legkevésbé sem vagyok könyvmoly, bár az igazság az, hogy többnyire azért nincs nálam könyv, mert 1), úgyis tengeribeteg leszek, ha buszon olvasok 2) csomó könyv van mindig a fejemben.
Kicsit idegesít az is, hogy karácsony lesz, nem lehetne idén inkább kihagyni? Nem, nincs rossz kedvem, semmi ilyesmi, csak nincs kedvem vacakolni az egésszel, tényleg, tök unalmas (megvan, szerintem majd átalszom).
*Azt hiszem, az összes nevet átgondolom úgyis, és a felét lecserélem
A színfalak mögött – beszélgetés Dmitry Glukhovsky-val, a Metro regények írójával
Egy elveszettnek hitt mentésből sikerült visszahozni azt az interjúfelvételt, amit Tapsi még két éve készített Dmitry Glukhovsky-val, a Metro regények írójával, amikor Budapestre látogatott. Az alábbiakban ennek az interjúnak a fordítását/átiratát olvashatjátok.
Cikk az lfg.hu-n.
még később
Elmentem TGIO-ra, és nagyon vicces volt, kivéve azt a részét, amikor egyszer csak rájöttem, hogy a jelenlévők egy részének simán lehetnék az anyja. Úgy értem, ha nem lettek volna hatékony fogamzásgátló módszerek már azon sötét, történelmi korokban is, már idősebbek is lennének a gyermekeim, és nem kezdtem igazán korán a dolgot.
Hűbazmeg, azért ez, ez kicsit megütött... ...bár elsősorban csak döbbenten röhögök a dolgon.
Hűbazmeg, azért ez, ez kicsit megütött... ...bár elsősorban csak döbbenten röhögök a dolgon.
az életem úgy, ahogy van, nagyon érdekes
Nagyjából azzal töltöttem a hetet, hogy felváltva voltam nagyon fáradt és kicsit taknyos, illetve nagyon taknyos és kicsit fáradt. Ezen kívül Nyerw elvitt Rigolettót nézni, nagyon jó volt, hú, hiányzott már, ráadásul a herceg sokkal meggyőzőbb volt, mint amikor legutóbb láttam (ezúttal Ivan Magri énekelte, de sejtéseim szerint Fekete Attilánál, akivel először láttam, szintén csak rövidtávú üzemzavar lehetett, hogy néha inkább lemódosította a legmagasabb hangokat) (hé! Don Carlosként teljesen lenyűgözött), és Gilda (Venera Gimadieva) bájosabb. A produkció ugyanaz, díszletestül hozták át az Operából az Erkelbe, jól állt neki ez a környezet is.
Szombaton valahogy egész délután az volt az érzésem, hogy ha nagyon erősen összpontosítok, egyszerűen vissza fogok esni a múltba, azt viszonylag hamar eldöntöttem, hogy nagyjából mikorra kéne, aztán inkább elmentem enni, gondoltam, az hátha jót tesz. Később átmentem a könyvesboltba, leellenőriztem, hogy megvan még a Heaney kötet, aztán kiballagtam a szemerkélő hóesésbe, és rájöttem, hogy mik a terveim a titkos blogomra nézve (igazából ez a titkos blogom).
Szombaton valahogy egész délután az volt az érzésem, hogy ha nagyon erősen összpontosítok, egyszerűen vissza fogok esni a múltba, azt viszonylag hamar eldöntöttem, hogy nagyjából mikorra kéne, aztán inkább elmentem enni, gondoltam, az hátha jót tesz. Később átmentem a könyvesboltba, leellenőriztem, hogy megvan még a Heaney kötet, aztán kiballagtam a szemerkélő hóesésbe, és rájöttem, hogy mik a terveim a titkos blogomra nézve (igazából ez a titkos blogom).
elpixelesedésem históriája
Meg volt még ez is, amire igazából nem vagyok büszke, mert ún. rebelkedtem, pedig igazán megpróbáltam tisztességes wrimóként* tolni a dolgot, csak nem ment. Szóval nem a a felírt és megtervezett történetet vittem, hanem írtam én mindenhez, ami csak eszembe jutott, hogy meglegyen a napi adag. Ez úgy nagyjából hét régóta futó történetet jelentett, plusz amivel regisztráltam, ezek mind nem jó történetek, csak olyasmik, amiket mesélgetek magamnak, mint babázás közben a gyerekek. Mivel közben folyamatosan és eposzi mennyiségeket fordítottam mellette angolra, annyit azért megtanultam belőle, hogy mi az, amiben máshogy használom az angolt, ha írok, mint ha fordítok, és mi az amiben máshogy írok angolul és magyarul, és bizony, ezek számos és sok dolgok, de hát mivel a történeteimnek se füle, se farka, se ép keze vagy lába nincsen, igazából tökmindegy. Egyébként az írás terjedelmi része most nem tűnt olyan durvának, mert augusztus közepe óta próbálok napi rendszerességgel írni, és a leadási hajszákat leszámítva ez nagyjából megy is, kb. a napi nanowrimo-adag felét kitevő, ötezer leütéses átlaggal (a cikkeket, kommenteket és emaileket nem számítom bele, bár néha nagy a kísértés, de a verseket pl. igen, és a kósza párbeszéd-töredékeket is). Szóval ilyen edzés mellett nem tűnt annyira elképesztően sokkal többnek a nap 1667 szó (kb. tízezer leütés, attól függően, hogy az angol vagy a magyar szöveg több benne), csak ahhoz voltam fáradt, hogy egy történetet kézben tudjak tartani, ahhoz le kellett volna ülnöm, korrigálni a cselekményt, felvázolni a jeleneteket, és na, erre már nem volt erőm, azt bizony elvitte a gyökérkezelés és a fordítás.
*A NaNoWriMo, azaz a National Novel Writing Month egy olyan amerikai kezdeményezés, mely során a résztvevők november harminc napja alatt írnak egy legalább ötvenezer szó hosszú (ez magyarul valamivel több, mint háromszázhúszezer leütés, nyolc szerzői ív, százhatvan-száznyolcvan átlagos könyvoldal) regényt, jobban mondva, nyersváltozatot, amiből aztán jó eséllyel lehet csiszolni egy regényt. Egy ilyen kézirat az esetek túlnyomó részében nem kiadható, viszont ha valaki komolyan akar írni, rengeteget lehet tanulni egy-egy ilyen nekilódulásból (és a gyakorlás csiszolja a stílust) (az olvasás jobban, de azért a gyakorlás is keményen). A wrimo az az ember, aki részt vesz ezen az őrületen. A magyar wrimók, legalábbis akikkel találkoztam, mind nagyon kedves és aranyos emberek, és részint azért vágok neki már évek óta az egésznek, mert annyira szeretetreméltóak.
Broship of the Ring (webcomic)
Régen volt szó utoljára webcomicról, azaz folytatásos, internetes képregényről, és igazából a klasszikus válfajból most is csak három oldalnyit látunk – a többi történettől független geg, és hogy mégis működik, az annak köszönhető, hogy az egész alapja egy végtelenül bájos és bolond A Gyűrűk Ura paródia.
Cikk az SFmag.hu-n.
hát elfáradtam
Annak ellenére, hogy ésszel osztottam be a munkát, nem késtem, még csak nem is célfotóval készültem el, sőt, arra is volt időm, hogy elkapjam, hogy a Dropbox valamit nagyon csúnyán elkavart (hosszú, bonyolult, és teljességgel érthetetlen, hogy miképp frisítette vissza egy 23 órával korábbi állapotra a fájlt; a lényeg az, hogy a még így két és fél nappal az eset után is szívesen megcsapnék valakit egy székkel, arcon), és újra elküldjem a fordítást, na, szóval mindezek ellenére nagyon elfáradtam, magam sem vettem észre, mennyire. Szöszmötölgettem, összeroskadtam, a vasárnapot még nagyjából csak álmosan töltöttem, de hétfőn maximum a bután nézésre futotta, a nap egy részét azzal töltötterm, hogy próbáltam felvakarni a fejem a párnáról, felkelni, dolgokat csinálni, de nem bírtam elemelkedni a vízszintesből.
Jó, tegyük hozzá, azért ez durva volt, mennyiségben is, szokatlanságban is, és hát túl vagyok én már a csúcson, az a helyzet, évek óta lassulok, nem tudok olyan sokáig koncentrálni. Nálam valahogy a fordítás olyan, mint a búvárkodás, le kell menni, menni és maradni, hogy át tudjak valahogy úszni a szövegen, de sokszor van, hogy épp csak bele tudom dugni az arcom a vízbe, még a hajam is félig száraz marad, úgy dob ki szinte azonnal. Volt olyan könyv, amit bekezdésenként fordítottam, mert annyira lökött el egyfolytában a szöveg (a butaság, a hülyeség, az ostobaság és az enyémmel alapvetően ütköző erkölcsiség amúgy technikailag egyszerű szövegeket is simán bezár előttem), és voltak olyan bekezdései, amiket mondatonként, mert annyira dühített. Ez a mostani szerencsére nem ilyen volt, csak sok, sűrű, szokatlan, és én már túl vagyok a csúcson, azt hiszem, most megyek is vissza aludni mindjárt.
Jó, tegyük hozzá, azért ez durva volt, mennyiségben is, szokatlanságban is, és hát túl vagyok én már a csúcson, az a helyzet, évek óta lassulok, nem tudok olyan sokáig koncentrálni. Nálam valahogy a fordítás olyan, mint a búvárkodás, le kell menni, menni és maradni, hogy át tudjak valahogy úszni a szövegen, de sokszor van, hogy épp csak bele tudom dugni az arcom a vízbe, még a hajam is félig száraz marad, úgy dob ki szinte azonnal. Volt olyan könyv, amit bekezdésenként fordítottam, mert annyira lökött el egyfolytában a szöveg (a butaság, a hülyeség, az ostobaság és az enyémmel alapvetően ütköző erkölcsiség amúgy technikailag egyszerű szövegeket is simán bezár előttem), és voltak olyan bekezdései, amiket mondatonként, mert annyira dühített. Ez a mostani szerencsére nem ilyen volt, csak sok, sűrű, szokatlan, és én már túl vagyok a csúcson, azt hiszem, most megyek is vissza aludni mindjárt.
vészhelyzetek egy fordító életében
Amikor megnyitod a fájlt, és kétségbeesve nézed, hogy de hát ezt a részt lefordítottad már, ez miért van angolul, Úr Isten, ez nem lehet, vajon mikori a legutolsó másodpéldány, mikor küldhetted el magadnak emailben... aztán másfél perc keresgélés és pánik után rájössz, hogy épp angolra fordítasz.
Amikor félrenyeled a csípős csipszet, köhögni kezdesz, a szád elé kapod a kezed, hogy ne a képernyőt terítsd be, és az ujjadon megpattanva egyenest a szemedbe röpül egy jó fűszeres, cakkos morzsa, majd cafatokra olvad a könnyedben, és mar.
Amikor hihetetlen durva fordítási hibát veszel észre a munkádban, és sehogy sem tudod kijavítani, később felébredsz, és rájössz, hogy azért nem ment, mert álmodban nem tudsz szöveget tartani, és mindig más volt az eredeti.
Amikor félrenyeled a csípős csipszet, köhögni kezdesz, a szád elé kapod a kezed, hogy ne a képernyőt terítsd be, és az ujjadon megpattanva egyenest a szemedbe röpül egy jó fűszeres, cakkos morzsa, majd cafatokra olvad a könnyedben, és mar.
Amikor hihetetlen durva fordítási hibát veszel észre a munkádban, és sehogy sem tudod kijavítani, később felébredsz, és rájössz, hogy azért nem ment, mert álmodban nem tudsz szöveget tartani, és mindig más volt az eredeti.
kedvesnapló, úgy nagy vonalakban
Na jó, legyen egy kis naplószerűség is, szóval végül gyökérkezelték a fogamat, pedig én annyira azt akartam, hogy kihúzzák, én nem ragaszkodom a dolgokhoz, a jobb alsó hatoshoz sem, annyival fájóbb dolgokat vesztettem már el az életemben, hogy... na jó, ez a jobb alsó hatos azért egy nagyon fájó dolog volt éppen, azért is akartam elveszteni. Szóval nem tudom, nem zenből nem zavart volna, ha kihúzzák, hanem mert rengeteg egyéb más okom is volt rá, komolyan, tényleg.
Szóval utána szombaton volt az éves SFmag sörözés, most mintha kicsit kevesebben lettünk volna, mint tavaly, és sokkal túlhúzottabb voltam a hosszú hajrá miatt (ez egy hosszú történet, és kivételesen nem csak én taktikáztam el), mondjuk nem annyira, mint egy hétre rá, amikor megint emberek közé kerültem, de ez egy másik történet, melynek elmesélésére egy másik bekezdésben kerítek sort. Szóval megsöröztünk, többen még meg is vacsoráztak, és beszélgettünk és nevettünk, és aztán én nem mentem át holmi másik sörözésekre, mert kicsit elaludtam, miközben a buszmegálló felé gyalogoltam, és ebből arra következtettem, hogy közelítek azon zombi állapothoz, amikor nem azt hörgöm, hogy agy, hanem hogy azt, hogy ágy.
Aztán péntekig az töltötte ki az időmet, hogy 1) miért alszom ilyen sokat 2) á, mert ha nem alszom ilyen sokat, fáj a szemem 3) akkor inkább alszom. Aztán pénteken elmentem megnézni, ahogy Noizzal beszélgetnek emberek arról, hogy Miéville (volt mögöttük vetítővászon, de sajnos nem projektáltak rá képeket, amiken China belemereng a londoni ködbe, China felemelt ököllel szónokol, China polipokat mustrál, meg egyáltalán, China) (vitás kérdés, de többen is úgy gondoljuk, hogy China Miéville pont úgy zord és ronda, hogy az szép), és voltak ott mindenféle barátok, meg aztán sörök is, és olyan éktelenül sok hülyeséget beszéltem, hogy eh.
Volt egy pont, amikor mondtam, hogy a héten szétdolgoztam az agyam, és ilyenkor a gondolatok nem egészen úgy alakulnak nálam mondatokká, ahogy én azt elképzelem, szóval a felét annak, amit mondok, egyáltalán nem úgy gondolom, majd a kérdésre, hogy és az melyik fele, kénytelen voltam beismerni, hogy nem tudom. Úgy könnyű lenne. De ilyenkor tényleg az van, mint amikor az egészen kicsi gyerek rajzol, és a ceruza nem arra megy, amerre akarja: én gondolok valamit, de a szavak valami mássá állnak össze. Biztos, mert nincs ott mellettük egy eredeti, hogy lássam, mi a frászról van szó.
Na mindegy, mi volt még, az izé, amin csütörtökön?, csütörtökön húsz percig vigyorogtam, mert cuki volt, igen, hát néha én nem félek használni ezt a szót sem. Szóval csütörtökön nagyon taknyos idő volt, esett az eső, a tömegközlekedési eszközöket kigőzölgések és párák lepték be, és a négyes-hatosra csak úgy fértem fel, hogy arccal az ajtó üvege felé álltam. Döcögtünk át a Margit-hídon, idegesített, hogy csak fejmagasságig volt ledörgölve az üveg, és fölötte ott volt a pára, márpedig a bepárásodott ablak késztetéseket vált ki belőlem, még ha ezeken egész a Nyugatiig sikerült is erőt vennem. Már ott vártuk, hogy váltson a lámpa, és beguruljunk a megállóba, amikor is erősebb volt nálam a lelkem mélyén tébláboló óvodás, úgyhogy mégis kellett mosolygós napocskát rajzolnom az üvegre. Egy magas fickó állt mögöttem, átnyúlt a vállam fölött, és rajzolt egy felhőt a nap mellé és némi esőt, aztán eltelt pár másodperc, szinte lehetett érezni, hogy végigkattog mindkettőnk agya a képen, újra előrenyúlt, és gyorsan letörölte a felhőt. A villamos megállt, én hátrafordultam, összevigyorogtunk, az ajtó kinyílt, és mind a ketten mentünk a magunk eltérő útirányába. És ez cuki volt, na, akkor is.
Szóval utána szombaton volt az éves SFmag sörözés, most mintha kicsit kevesebben lettünk volna, mint tavaly, és sokkal túlhúzottabb voltam a hosszú hajrá miatt (ez egy hosszú történet, és kivételesen nem csak én taktikáztam el), mondjuk nem annyira, mint egy hétre rá, amikor megint emberek közé kerültem, de ez egy másik történet, melynek elmesélésére egy másik bekezdésben kerítek sort. Szóval megsöröztünk, többen még meg is vacsoráztak, és beszélgettünk és nevettünk, és aztán én nem mentem át holmi másik sörözésekre, mert kicsit elaludtam, miközben a buszmegálló felé gyalogoltam, és ebből arra következtettem, hogy közelítek azon zombi állapothoz, amikor nem azt hörgöm, hogy agy, hanem hogy azt, hogy ágy.
Aztán péntekig az töltötte ki az időmet, hogy 1) miért alszom ilyen sokat 2) á, mert ha nem alszom ilyen sokat, fáj a szemem 3) akkor inkább alszom. Aztán pénteken elmentem megnézni, ahogy Noizzal beszélgetnek emberek arról, hogy Miéville (volt mögöttük vetítővászon, de sajnos nem projektáltak rá képeket, amiken China belemereng a londoni ködbe, China felemelt ököllel szónokol, China polipokat mustrál, meg egyáltalán, China) (vitás kérdés, de többen is úgy gondoljuk, hogy China Miéville pont úgy zord és ronda, hogy az szép), és voltak ott mindenféle barátok, meg aztán sörök is, és olyan éktelenül sok hülyeséget beszéltem, hogy eh.
Volt egy pont, amikor mondtam, hogy a héten szétdolgoztam az agyam, és ilyenkor a gondolatok nem egészen úgy alakulnak nálam mondatokká, ahogy én azt elképzelem, szóval a felét annak, amit mondok, egyáltalán nem úgy gondolom, majd a kérdésre, hogy és az melyik fele, kénytelen voltam beismerni, hogy nem tudom. Úgy könnyű lenne. De ilyenkor tényleg az van, mint amikor az egészen kicsi gyerek rajzol, és a ceruza nem arra megy, amerre akarja: én gondolok valamit, de a szavak valami mássá állnak össze. Biztos, mert nincs ott mellettük egy eredeti, hogy lássam, mi a frászról van szó.
Na mindegy, mi volt még, az izé, amin csütörtökön?, csütörtökön húsz percig vigyorogtam, mert cuki volt, igen, hát néha én nem félek használni ezt a szót sem. Szóval csütörtökön nagyon taknyos idő volt, esett az eső, a tömegközlekedési eszközöket kigőzölgések és párák lepték be, és a négyes-hatosra csak úgy fértem fel, hogy arccal az ajtó üvege felé álltam. Döcögtünk át a Margit-hídon, idegesített, hogy csak fejmagasságig volt ledörgölve az üveg, és fölötte ott volt a pára, márpedig a bepárásodott ablak késztetéseket vált ki belőlem, még ha ezeken egész a Nyugatiig sikerült is erőt vennem. Már ott vártuk, hogy váltson a lámpa, és beguruljunk a megállóba, amikor is erősebb volt nálam a lelkem mélyén tébláboló óvodás, úgyhogy mégis kellett mosolygós napocskát rajzolnom az üvegre. Egy magas fickó állt mögöttem, átnyúlt a vállam fölött, és rajzolt egy felhőt a nap mellé és némi esőt, aztán eltelt pár másodperc, szinte lehetett érezni, hogy végigkattog mindkettőnk agya a képen, újra előrenyúlt, és gyorsan letörölte a felhőt. A villamos megállt, én hátrafordultam, összevigyorogtunk, az ajtó kinyílt, és mind a ketten mentünk a magunk eltérő útirányába. És ez cuki volt, na, akkor is.
családom és egyéb
A rajzok fotó alapján készültek, és mindegyik kép 18-22 éves korában ábrázolja különféle közeli nőrokonaimat, kivéve az alsót, az némileg idősebben ábrázol engem, csak mintha nem járt volna még itt. Az idén február végén készült eredeti fotóval is elégedett vagyok, bár persze szokás szerint felveti a kérdést, hogy az embernek milyen képeket illik feltennie magárül a netre, olyat, amin szebb, mint a valóságban (de akkor hazudsz!!! és félrevezetsz!!! és önhitt is vagy, meg öntelt, mondják emberek, nem tudom, miért), olyat, amin csúnyább (mert hát legyünk szerények... ööö... mi van???), olyat, amin mittudomén, látszik, hogy direkt torzít a kép, és ezért úgysem lehet eldönteni, hogy néz ki a delikvens. Nekem erről személy szerint az a véleményem, hogy valaki vagy ismer személyesen, tudja, hogy nézek ki, és ismeri az összes elbaszott grimaszomat, vagy nem ismer, akkor meg miért nézzen csúnya képeket, ha szépeket is nézhetne? Arról nem is beszélve, hogy a a női önbizalomnak igenis kellenek a szép képek, épp elég sértés és seb éri szegényt. Szerintem igazából minden nőt legalább évente kétszer kéne addig fotózni, amíg nem készül róla egy olyan kép, ami legalább a saját lélegzetét elállítja (nekem az a tapasztalatom, hogy az embernek magának általában nem az a kép tetszik a legjobban, ami a többieknek), hogy legyen mit nézegetnie, amikor épp úgy érzi, hogy a világon mindenki szebb és vonzóbb őnála.
A képek mérete és kidolgozottsága között nem a gigantikus egóm miatt van különbség, hanem mert máskor és más elképzelésekkel vágtam neki, és körülbelül így aránylanak egymáshoz az eredeti rajzok vonalvastagságban, de majd csinálok magamról is rajzot ebből az életkorból, és az akkora lesz, mint a felső négy (valamint nagyjából szemből ábrázol, és a többi). Azt még nem tudom, hogy a férfirokonokkal mihez kezdjek, de majd meglátom okosan, ki tudja, lehet, hogy igazából a férfiaknak is jól állnak a lágy ívek, csak én vagyok kicsinyhitű.
zorro! vagy mégsem
Szóval miközben az internettelen hodályban nem-otthon dolgoztam*, az olasz étkezde tévéjén valami kosztümös régiség ment, fekete álarcos rabló, szép nők, és éppen azon gondolkoztam, hogy nicsak, Zorro, amikor bekörtáncoltak a román parasztok, viszont innen már elég nyilvánvaló volt, hogy itt a maszkos nem igazságosztó, hanem épp ellenkezőleg, Fatia Negra!!! Pár percenként felpislogtam, és mindig elálmélkodtam, hogy Jókai azért mekkora eszeveszett nagy mesélő, milyen iszonyatosan kegyetlen (emlékszem én még arra, hogy azért nem szerettem ezt a könyvet, mert úgy elbánt szegény, szerencsétlen kis Henriette-el, aki pedig tényleg nem tehetett semmiről) (Martin legalább megöli az áldozatait, de Jókai? Milyen sorsra kárhoztatja némelyiket? Rettenetes), és hogy tud játszani a legkalandosabb fordulatokkal.
Nyilván eszembe jutott a saját fekete álarcosom is, aki viszont igazságosztó, és majdnem hozzá is fűztem valamit, mielőtt rájöttem, hogy bár számomra egyértelmű, azt hiszem, senki sem jött még rá, csak Noiz tudja, mert annak idején vele ötleteltem. Mármint ezt a részét egymagam találtam ki, még mielőtt Egyéb Szereplők lettek volna, de Noizzal ötleteltem akkoriban a központi konfliktusról, mert az nagyon nem akart összeállni az istennek sem, mindig az volt, hogy jó, és ott akkor lesz valami nagyon baljós, de semmi nem illett bele, aztán egyik éjszaka álmodtam a madarakkal a jeges északi szigeten, és hirtelen látszott, hogy a történetben az a lyuk igencsak madáralakú, persze nyilván azóta ez a madáralakúság is átalakult sok szempontból. Például kiderült, hogy mi lehet benne a démoni, és izé, ez most sehogy sem jön ide, de a Cherubini rekviem is valami elképesztően szép.
Nyilván eszembe jutott a saját fekete álarcosom is, aki viszont igazságosztó, és majdnem hozzá is fűztem valamit, mielőtt rájöttem, hogy bár számomra egyértelmű, azt hiszem, senki sem jött még rá, csak Noiz tudja, mert annak idején vele ötleteltem. Mármint ezt a részét egymagam találtam ki, még mielőtt Egyéb Szereplők lettek volna, de Noizzal ötleteltem akkoriban a központi konfliktusról, mert az nagyon nem akart összeállni az istennek sem, mindig az volt, hogy jó, és ott akkor lesz valami nagyon baljós, de semmi nem illett bele, aztán egyik éjszaka álmodtam a madarakkal a jeges északi szigeten, és hirtelen látszott, hogy a történetben az a lyuk igencsak madáralakú, persze nyilván azóta ez a madáralakúság is átalakult sok szempontból. Például kiderült, hogy mi lehet benne a démoni, és izé, ez most sehogy sem jön ide, de a Cherubini rekviem is valami elképesztően szép.
*biztos van annak is megfelelője, amikor valaki nem az irodai munkájától szabadul haza dolgozni, hanem épp ellenkezőleg, időnként elmegy otthonról, hogy valahol máshol dolgozzon. Mármint néha fárasztó ugyanaz a kevés négyzetméter, tényleg, még nekem is.
valami levegőféleségért, vagy nem tudom
Húsz perce még nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, aztán bunkók voltak velem a kávézóban, pff, milyen már. Kezd teljesen magába csavarni a hosszú hajrá, és bár a november azon hónapok közé tartozik, amivel nincs semmi bajom (az elmúlt években február és április valahogy mindig alattomos volt és rohadék, szóval velük van bajom), a szép és színes októberrel ellentétben nem bánom annyira, ha agyatlanul* át kell gépelnem ahelyett, hogy bokrokat fényképeznék, és fára mászva énekelnék Radioheadet az utolsó év rövidujjús napján.
Amúgy szakad az eső, délután háromkor fel kell kapcsolni a villanyt, és arról álmodozom, milyen lenne fahéjillatú utcákon mászkálni ódon, alpesi városkákban, cserépbögrét venni, és abból inni a forralt bort, hurkapálcáról enni a vaníliás palacsintatésztában kisütött almafalatkákat, és úgy általában.
Amúgy szakad az eső, délután háromkor fel kell kapcsolni a villanyt, és arról álmodozom, milyen lenne fahéjillatú utcákon mászkálni ódon, alpesi városkákban, cserépbögrét venni, és abból inni a forralt bort, hurkapálcáról enni a vaníliás palacsintatésztában kisütött almafalatkákat, és úgy általában.
*a baj persze nyilván az, hogy nem agyatlanul kell gépelnem, hanem agyból, és az agyam azért, argh, képes elfáradni alaposan
az ígéret földje
A munkám mai vadhajtása: három burnusz-szabásminta és egy részletes Islay térkép.
A Laphroaig és az Ardbeg főzde között csak három kilométer van. És a Lagavulin főzde.
A Laphroaig és az Ardbeg főzde között csak három kilométer van. És a Lagavulin főzde.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)