moziba mentem, nem nekem való élmény

Tegnap egy ponton megfogalmaztam fejben egy igen hosszú és szokatlanul, hm, nem az őszinte a jó szó, mert az olyan, mintha nem szoktam volna itt őszinte lenni, pedig azzal nincs gond, őszintén írok ám ide, csak sokszor szándékosan elnagyoltan, szóval inkább a "tényleg valós és olykor szánalmas részletekbe is belemenő" posztot, de már akkor is tudtam, hogy mire hazaérek gépközelbe, egyrészt nagyon álmos leszek, másrészt a felét elfelejtem. Természetesen amúgy sem az aktuális nagy traumáról szólt, hanem arról, hogy elmentem megnézni egy friss magyar filmet, és többet nem követem el ezt a hibát, akkor sem, ha néha másodpercekig lelkesen vigyorogtam (ami nyilvánvalóan nem tartozott a film céljai közé). Szóval megnéztem az Itt érzem magam otthon-t, természetesen előre tudtam, hogy nem nekem való, nekem nagyon kevés olyan film való, ami nem a koffeinmentes pistacchio shaken oat pumpkin spice toffee vanilla latte extra tejszínhabbal mozgóképes megfelelője, de mindenhonnan csak jókat hallottam róla, és Veres Attila írta a forgatókönyvét, akit ahhoz képest indokolatlanul kedvelek, hogy legfeljebb másfélszer beszéltem vele.

A film végig nagyon kényelmetlen, természetesen szándékosan és tudatosan, ez erénye és nem hibája, bár a magam személyes kis világában nem biztos, hogy akkora csodálatos ötlet volt egy nagyon kényelmetlen felmondás utáni nap megnézni. Ami zavart benne, bár tulajdonképp még ez sem feltétlen hiba, és szinte biztos vagyok benne, hogy szándékos, az az, hogy nagyon hamar leszűkülnek a lehetséges kimenetek, és miután alaposan a szánkba rágja a miértet, igazából már a hogyan sem érdekes. A (remélem valójában legkevésbé sem) sokkolónak szánt utolsó mondat már csak megkönnyebbülés, hogy oké, ki lett mondva, lehet végre hazamenni, és azon tovább gondolkozni rajta, hogy a fenébe lehetek olyan alkalmatlan, hogy nem emigráltam még ebből az országból. Meg hogy a makulátlan fehér sportcipő a film többi részéhez képest is kiugróan esetlen szimbólum, nem tudom, ki ragaszkodott hozzá, de jobb lett volna kihagyni; viszont a két Veres Attila cameo nagyon cuki. A belső tereket végtelenül tudtam gyűlölni, épp eleget jártam hasonló belvárosi lakásokban, hogy a besavanyodott öregház szagot is érezzem, de felmerült bennem a kérdés, hogy azoknak a nézőknek, akik nem töltöttek végtelen öregnéni-látogatásokat és később részeg házibulikat jobb napokat látott budapesti nagypolgári lakások romjain (netán nem laktak maguk is ilyenben), például mert történetesen nem budapestiek, mit mondott egyáltalán ez a környezet? Feltételezem, de legalábbis remélem, hogy ez a fajta lakókörnyezet még annyira sem általános trauma, mint egy rendes linóleumpadlós panellakás.

Legközelebb majd A Hail Mary-küldetést nézem meg, arról előre tudom, hogy cuki, mert olvastam meghallgattam a könyvet, és szerintem ahhoz képest még a tudományos dolgokat is értettem benne, hogy franciául.

elkezdődik valahogy, és máshogy ér véget

Hazaértem, kiderült, hogy a szabadságom alatt drámai hisztik közepette a földbe állt a svájci tesztelőkkel három év alatt kialakított segítőkész és baráti viszony, éneztnemhiszemel, annyira meg fogják tudni nehezíteni az életünket, hogy arra szavak sincsenek. Végre elértem Badur's Gate-be, cuki ez a része a játéknak, de olyan durva a hangulati váltás a két felvonás között, hogy nekem itt szétesett a történet. Viszont minden macskával és kutyával lehet beszélgetni, ez csodás.

Közben tavasz is van, és nincs erőm kimenni virágzó dolgok közé, mert mind messze vannak és alkalmatlan időpontban, gondoltam, majd hétvégére összeszedem magam, hétvégére rossz idő lesz.

...haha, és itt tartottam, amikor számomra meglehetősen váratlanul felmondtak nekem, úgy, hogy azonnal hagyjam is már ott a laptopom (a saját kis dolgaimat lementhettem róla... a telefonomra, mert nem volt nálam más), de két hónapig kapok fizetést, nem minden részletét értem, és nem minden részletével értek egyet, de ha már búcsúzni kell, végül is... lehetne rosszabb feltételekkel. A céggel egy ideje már úgyis komoly nyűgjeim voltak, a projektet nagyon szerettem, de lehetett tudni, hogy a tesztelést nemsoká elviszik tőlünk, valahol az bánt a legjobban, hogy rengeteg embertől nem tudtam elbúcsúzni. (Egyébként nyilván nem voltam hibátlan, közel sem, de na. Erre nem számítottam.)

hétfő és hate-fő határán

Azt írtam, hogy fáj a fogam? Fáj a fogam, mármint valószínűleg ínygyulladás, szóval a szabadságom első napját a fogorvosnál kezdhettem, ahol valami egészen indokolatlan összegért megnézték, és ma még be kell ugranom egy telefonnal az irodába, el kell mennem hat rúd beigliért, vennem kell probiotikumot (de nem tudom, mit, mert az, amit az orvos kifejezetten javasolt, olyan rég nem létezhet, hogy gugli találat sincs rá), át kell ültetnem három növényt, és be is kéne pakolnom, vagy nem tudom, leginkább csak játszani akarok.

Tegnap este rájöttem, hogy igazából azért üt most be annyira a játék, mert leköt: doomscrollozni sem akarok, sőt, vasárnap délután háromig eszembe sem jutott, hogy március 15 van, és volt olyan halovány ötletem, hogy elmehetnék tömegvonulni (ha metálkoncerten kívül nem utálnám a tömeget). Teljesen értem, miért ránt be ennyire, miért akarom ennyire most küldetésről küldetésre agyonverni a sötétséget, valamelyik pár hónappal ezelőtti poetry circle-re pont egy olyan játékról írtam, ami feleennyire sem húzott be, mint ez, de. De. DE. Le lehetett benne győzni a gonoszt. Le lehetett benne győzni a gonoszt.

53 Dragon

The world burns and I buy a laptop
to play a game where the world burns 

but I can save it. 

I will save it from the blight
from save to save to save
inching a little closer every night
to the grand finale
new hope, new light
new skills to unlock
in this wondrous fight
that I can win
I will win
I will load the save to save
what's left to save, the dream
that somehow we can make this right
and someone fights to end our plight--

but the world still burns
with no save to load.

Haha, és ezen a ponton rájöttem, hogy a telefon, amit be kell vinnem az irodába, nincs is nálam, a másik piros iPhone-t hoztam el.. Szóval még haza is kell érte mennem, pedig már félúton voltam és irányban.

ez is egy hét volt

Közben kiderült, hogy az első beépített vereség valójában nem volt az, csak belebotlottam valami olyan játékmechanikába, amit nem csak nem ismertem, de nem is tudtam magamtól megfejteni, szóval húsz órával később visszatértem, és újra megpróbáltam megmenteni a teljes fogadót, ezúttal sikerrel. Soha nem érek ennek a játéknak a végére, de ezentúl minden kérdéses ponton azonnal el fogom olvasni, hogy kötelező tragédiáról van épp szó, vagy csak nem volt hülyebiztos a játék. Azt továbbra is utálom, hogy vannak nagyon nem hülyebiztos részek benne, és én, mint hivatalos hülye, ezeket magamtól rendszeresen nem találom meg, csak amikor már egy adott történetív végén gyanús, hogy mennyi lezáratlan küldetésem van, és rákeresek, mit hol vesztettem el. Esküszöm, az Inquisitionnel nem voltak ilyen problémáim, sőt, a DA2-vel vagy az Originsszel sem, de az is biztos, hogy sokat romlott azóta az adhd-m (meg ezek szerint a történetekben való jártasságom is).

Közben végre itt a tavasz, virágok még nincsenek, de a bokrok kezdenek zöldülni, a napok hosszúak és melegek. Én pedig mindig álmos vagyok, mert mindig játszom. Hétfőtől szabadságon vagyok, kedden utazom nővéremékhez, remélhetőleg a pénteken támadt fogfájás nem akadályoz meg benne, és remélhetőleg hétfőn sikerül bekönyörögnöm magam a fogorvoshoz, hogy nézze már meg, mielőtt elmegyek. Ezen a héten amúgy nem csak játszottam, de voltam háromszor jógázni is (mindkét helyen jövő héten járna le a bérletem, el kellett használnom az órákat), és poetry open mic-on, bár egyik versemmel sem vagyok elégedett. Sőt, még barátokkal is fröccsöztem, és hétvégén kétszer is voltam sétálni az erdőben! De ezzel együtt is egész héten játszottam, legyünk őszinték. Mondhatnám, hogy most kell, mert jövő héten nem lesz rá alkalmam (tudatosan és szándékosan nem azt a gépet viszem), de igazából most sem kellett volna, nem szeretem, hogy ennyire rá tudok csúszni a játékokra.

Próbálom leküzdeni a kényszert, hogy frappáns zárómondatot találjak mindennek a végére, szóval csak felteszem a kérdést, hogy mi a fasz történik a fideszesek agyában, amikor "nem leszünk ukrán gyarmat" felirattal vonulgatnak az utcán, meg amikor Orbán azt mondja, hogy az áprilisi választáson közte és Zelenszkij között kell választani? Azt leszámítva, hogy Zelenszkij minden (bizonyára létező) hibája ellenére olyan bátor és kitartó vezetője az országának, amilyen a magyaroknak jó esetben Mátyás király óta nem volt, őszintén, ez a féreghányás arra sem méltó, hogy a szájára vegye a nevét. Én szó nélkül leszavazok Magyar Péterre is, de Zelenszkijre felnézek, mert nem hátrált meg, nem menekült el, nem a saját vagyonát és életét nézte.

játszottam, de minek

Aztán hamar megint elég lett a BG3, főleg, amikor egy történetíven belül másodszorra is volt olyan helyzet, hogy "nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen, hogy lehozzuk ezt a harcot", és akkor hirtelen dramaturgiailag mégis elveszítettük, mert muuuuszáááájjjj!!! Az első idegesítőbb volt, ott életben tartottuk a félholtan elrabolandó szüzet, és mindenkit megöltünk, aki elrabolhatta volna, és ezen a ponton az addigi szövetségeseink hirtelen ránk támadtak, és nekünk kellett levernünk szegény lányt, majd a(z amúgy addigra lemészárolt) szörnyetegek szépen elrabolták. Mert hát ez a történet!!! A második főleg azért dühített fel, mert egyszer is épp elég rossz, hogy felgyúrom magam, és elveszik a sikerélményt, de másodszorra már motivációgyilkos. Értem én, néha előfordul, hogy nem lehet máshogy megoldani egy igalmas! lenyűgöző!! drámai!!! és tragikus!!!! fordulatot, de nem, igazából nem hiszem el, hogy nem lehet máshogy megoldani. Akkor ne egy megnyerhető harc végére tegyék a kudarcélményt, hanem eleve ne is érjünk oda, ne is legyen az az érzésem, hogy de hát sikerült, most akkor miért nem sikerült mégsem? És azt pláne nem hiszem, hogy ez két egymáshoz közeli ponton sem találtam jobb megoldást, mert még nekem is másfél napon belül volt a kettő, pedig jellemzően három irányból végigtúrom a pályákat, elolvasom a szanaszét hagyott leveleket, és minden ládából kirázom a száz éve benne rohadó morzsákat. 

Amúgy az sem segít, hogy épp egy nagy csáp véres-szöttyögős belső járataiban kell élőhalottakat és pucér agyakat csapkodnom, ami vizuálisan és hangulatilag is rettenetesen taszít (és a szereplőkkel ellentétben nekem nem múlik rajta az életem, csinálom-e). Persze legalább nem ezzel álmodtam, hanem sima 2026-os világvégével, és azzal, hogy nem találtam a legkényelmesebb nadrágom, amikor egy váltás ruhával és az összes tonhalkonzervemmel menekülnöm kellett.

baaaaaaah

Mindig elkezdek posztokat írni, de aztán másfél bekezdés után történik valami (munka, élet), és mire folytatnám, már nem aktuális (meggyógyultam, elmúlt) és ez frusztráló is lehetne, ha nem lennének ahhoz is túlságosan szétesve, hogy a munkán és a történelmen kívül bármi igazán durván befrusztráljon.

Dolgok.

Szombaton volt tíz éve annak, hogy elkezdtem dolgozni a mostani munkahelyemen, az első másfél hónapban abban sem voltam biztos, hogy a próbaidő végéig életben maradok, és már hosszabb ideje elég felemás érzéseim vannak, mert a projektet és a közvetlen munkatársaimat nagyon szeretem, de rengeteg más dolog (fizetés, meg az ezzel kapcsolatos teproblémád-pontleszarom kommunikáció a kisfőnöktől) végtelenül kiakaszt. A munkakeresést megnehezíti, hogy esélyesen nem ebben a különösen förtelmes szellemi és lelki pöcegödörben kéne új helyet találnom, döbbenetes, hogyan tudja hónapról hónapra lejjebb küzdeni magát ez az ország - de akkor hova? Merre? Öreg és fáradt és szomorú és gyáva vagyok ahhoz, hogy nekiugorjak egy teljesen új világnak. Persze ahogy a világ épp áll, igazából mindenhol baromi ijesztő, és egyáltalán nem biztos, hogy nem lesz még sokkal ijesztőbb pillanatokon belül itt is, szóval hát. Nem jó időszak ez most gyávának lenni. De szerencsére nem kényszer, hogy hirtelen lépjek, ha akarom, vergődhetek még egy darabig, ha sikerül, pihenhetek és gyűjthetek erőt a feladathoz.

Valamikor másfél hete olyan szinten elegem lett a hajamból és hogy mindig és egyre gyakrabban leizzadom (helló, hormonális változások!), hogy eldöntöttem, innentől mindig simán hátranyalom, szebb úgysem leszek tőle, igazából a fejemből is elegem van, szóval csúnyább sem. Azóta mindig hátrafésülöm, határozottan nem az esztétikum csúcsa, de soha többet nem kell rajta gondolkoznom. Ez nagyon nagy változás, utoljára valamikor 18 éves korom körül történt, hogy egyik napról a másikra eldöntöttem, eddig középen választottam el a hajam, de mostantól jobboldalt fogom, és nagyjából 32 évig ez maradt. De most amúgy is annyi nyomorult változást kell megszoknom az öregedés kapcsán (a kötőszöveteimnek hirtelen nagyon megtetszett ez a gravitáció dolog), annyi mindent el kell engednem az énképemből, hogy valahogy el fogok tudni búcsúzni attól a heti másfél órától, amikor a széttaposott madárfészek helyett épp bájosan göndör a hajam.

A hétvégén megpróbáltam beüzemelni a privát laptopomat, és teljes meglepetésemre egész jól működött, gyorsan bele is toltam húsz óra Baldur's Gate-et, a kérdés már csak az, emellett hogyan fért bele két kisebb kirándulás is a napfényes koratavaszi erdőben, és mennyire fogom tudni megállni, hogy munkanapokon ne játsszak az alvás rovására? A partihoz továbbra sem kötődöm, és még mindig a nagyon távolról (sem sokban) hasznos, 2nd edition AD&D-s emlékeim alapján próbálom kitalálni, mit hogyan kéne, ennek eredményeképp Gale szinte kizárólag Magic Missile-t (nagy ritkán Fireball-t) használ, és ez garantáltan a legkevésbé hatékony felhasználása egy varázsló képességeinek. De legalább sikerült megtalálnom, hogy a karakterem egy Arcane Trickster Folk Hero, akit semennyire nem sikerül harcra optimalizálnom, viszont az indokolatlanul magas karizmája miatt elképesztően idétlen helyzetekből kibeszéli magát (ha már az alaptörténet furcsaságain túl is rendre elképesztően idétlen helyzetekbe keveredik, világcsalóhoz illő kíváncsisága miatt). Az egyetlen dolog, ami egyelőre működik, az az, hogy úgy kezelem a játékot, mintha egy nagyon furcsa Dragon Age lenne, és őszintén, ezen a ponton még sokkal jobban emlékeztet az Inquisitionre, mint a Veilguard tette. Aztán gondolom, ha kijutok a Hinterlandsről vadon erdőből meg a Fallow Mire-ből Shadow Cursed Lands-ről (tudom, tudom, minden fantasy világban megvannak ezek a helyszínek, és Faerûn bőven van annyival régebbi Thedasnál, hogy az ihletődések is fordítva lehettek (de őszintén, mit tudom én, mink annak idején Krynnen csapattuk)), majd hirtelen minden más lesz... és ha igen, akkor remélem, továbbra is tetszeni fog.

Hasznosabb dolgokkal is foglalkozhatnék, persze, de az agyamat megeszi a történelem, és amit esetleg meghagyna, azt bedarálja a munka.

Valaki adjon nekem nyolc óra díszdobozos alvást és/vagy egy másik világot.