Napok óta rémálmaim vannak, csak a szokásos (szeretem, hogy a tudatalattimon kívül a francia tömegközlekedés is jól ötvözi a metrót a vonattal... várjunk csak, nem. NEM szeretem), illetve az a nagyon csodálatos kép, ahogy a 12 év rabszolgaság plakátján állok, dacosan, profilból, szürke tündeköpenybe öltöztetett, kövér kis hobbitlány (a hajam vörösebb és göndörebb a valóságnál, és az orrom piszébb, de amúgy felismerhetően én vagyok), és pontosan tudom, hogy a rút eszme, ami elől épp menekülök, a Határidő.
A rút eszme, ami felé menekülök, a Világ Legrosszabb Ötlete, és már álmomban sem értem, hogy ez egyáltalán hogy merülhetett fel a csökött kis fejemben; aztán felébredek, és arra gondolok nagy büszkén, hogy hah, azért mekkora borzalmas eltolásokat nem vittem én véghez az életemben. Lehet, hogy ostobaságot rétegeztem hülyeségre, de lám, annyival butább is lehettem volna, hogy ahhoz képest már okos vagyok.
Aztán véletlenül a másik oldalamra fordulok, és elkezdek azon gondolkozni, hogy kibírom-e a jövő hétig, vagy felhívjam a fogorvosom vinnyogva, hogy oké, oké, értem én, hogy most normális, ha fáj, de az is belefér, hogy ennyire? Esküszöm, azt hittem, így túl a gyökérkezelésen és a gyökértömésen már csak formaság az egész, most már nem lehet semmi gond, be merem vállalni határidő előtt pár nappal is, ugyan, mi történhet (nem, nem tettem fel a sorsnak ilyen provokatív kérdéseket), hát az történt, hogy nehéz ennyi fájdalomcsillapítóval fordítani.
Téli mese (film)
Mark Helprin világhírű regénye, a Téli mese egyértelműen a megfilmesíthetetlen könyvek közé tartozik. Hosszú, összetett, szövevényes, kanyargós, és ráadásul sokszor jólesően lassú – amit a modern filmipar ritkán engedhet meg magának. Meglepő mód a könyv alapján forgatott film nem katasztrofális, egyszerűen, mert olyan keveset vesz ki a könyvből, hogy sokkal inkább csak egy rövid, pontatlanságában kis bájos illusztráció, mint a könyv feldolgozása.
Cikk az SFmag.hu-n.
960
A lány mosolyogva alszik, a kalapja a kezében, a csuklóján felismerhetően és tagadhatatlanul ajándékkötöző szalag csillog kéken, fémesen.
határidő előtt egy héttel
Valahol hentereg egy csomó félig megírt bejegyzés, de se kedvem, se esélyem nincs befejezni őket. Túl sok minden lebeg, gyorsan változik a kedvem, a ködös napokat jobban szeretem a napsütéseseknél, mert olyankor legalább nem vágyakozom a lehetetlenre, hogy kimenjek sétálni a hegyoldalba (ahol alighanem annyira átázott már a talaj, hogy a vizes korcsolyapálya nem csúszós hozzá képest) (elég volt egyszer sarat vakarni a hajamból is, miután kicsúszott alólam a lágyan rengő sárréteg).
Mióta az egyik kutyás képhez kiszámoltam, hogyan kéne az ötös tükrözéseket megcsinálni, nehéz leküzdenem a késztetést, hogy az összes régi kaleido-mandalának nekimenjek még egyszer, de nem kéne, mert időigényes és minek. Persze azért párat megcsináltam, megint tele a vinyóm képekkel, de hát legalább vannak köztük szépek.
Nemrégiben sikerült eljutnom arra a pontra, amikor már nem csak történetfoszlányok úsznak a fejemben, de kidolgozott és összetett képek, hah, azokat legalább az esélytelenek nyugalmával nézem, ott már az sem kell, hogy nyomasszon, hogy pedig meg tudnám csinálni, vagy inkább meg tudnám próbálni, mert azt sem.
A hét bel- és külpolitikai eseményei, az ukrán helyzet, az egyre csürhésedő magyar társadalom sem fokozzák a jókedvemet, el kéne innen menni, mielőtt elszabadul itt is a pokol, bár itt nagyon másmilyen pokol lesz, alighanem; és el kéne menni akkor is, ha itt nem robbanni fog, csak tovább szivárog és mindent megmérgez ez az iszonyatos, nekikeseredett sötétség. De hová és ott mihez kezdeni, és öregvagyokénmárehhez. Vagy csak kilátástalan. Vagy csak már megint melegfront van, és azért hasad ketté a fejem.
No de megyek is vissza a szóbányába, elég tisztességes adagot kell lecsákányoznom még ma (és holnap és azután és azután), persze ez legalább most jó könyv, és még csak nyomasztónak sem nyomasztó, azt hiszem, több ilyen könyv kellene.
Mióta az egyik kutyás képhez kiszámoltam, hogyan kéne az ötös tükrözéseket megcsinálni, nehéz leküzdenem a késztetést, hogy az összes régi kaleido-mandalának nekimenjek még egyszer, de nem kéne, mert időigényes és minek. Persze azért párat megcsináltam, megint tele a vinyóm képekkel, de hát legalább vannak köztük szépek.
Nemrégiben sikerült eljutnom arra a pontra, amikor már nem csak történetfoszlányok úsznak a fejemben, de kidolgozott és összetett képek, hah, azokat legalább az esélytelenek nyugalmával nézem, ott már az sem kell, hogy nyomasszon, hogy pedig meg tudnám csinálni, vagy inkább meg tudnám próbálni, mert azt sem.
A hét bel- és külpolitikai eseményei, az ukrán helyzet, az egyre csürhésedő magyar társadalom sem fokozzák a jókedvemet, el kéne innen menni, mielőtt elszabadul itt is a pokol, bár itt nagyon másmilyen pokol lesz, alighanem; és el kéne menni akkor is, ha itt nem robbanni fog, csak tovább szivárog és mindent megmérgez ez az iszonyatos, nekikeseredett sötétség. De hová és ott mihez kezdeni, és öregvagyokénmárehhez. Vagy csak kilátástalan. Vagy csak már megint melegfront van, és azért hasad ketté a fejem.
No de megyek is vissza a szóbányába, elég tisztességes adagot kell lecsákányoznom még ma (és holnap és azután és azután), persze ez legalább most jó könyv, és még csak nyomasztónak sem nyomasztó, azt hiszem, több ilyen könyv kellene.
pedig minden okunk megvolt a félelemre (és a rettegésre is)
Megnéztem a Téli Mesét, aludtam rá kettőt (egyet hajnalban, egyet reggel), most el kéne olvasni még egyszer a könyvet, hogy érdemben tudjak nyilatkozni róla, egyelőre az a benyomásom, hogy nem vészes. Annyira meg sem próbáltak a könyvvel magával kezdeni valamit, hogy igazából nem rontották el: kivettek belőle egy szálat az elejéről, megtoldották pár részlettel a végéről, és csináltak belőle egy édes-romantikus urban fantasyt. Azt, amitől a könyv olyan pompás és hatalmas, az egészen túlzó és kavargó részleteket, a Várost, azt érinteni sem próbálták: Hardesty Maratta aranytála, a hóviharban rekedt vonat, a ködfal, a tél New Yorkban, az öbölbéliek... Mind kimaradtak, és jobb ez így. A végeredmény az időnként közbeékelt, rettenetesen cukormázas tanulság-narráció-bölcsességektől eltekintve kellemes, kedves kis urban fantasy, és nem hinném, hogy ennél jobb végkifejletre számítani lehetett
jaj, jaj, jaj
Azt hiszem, teamérgezésem van, nagyon unom már a teát, viszont a forró kóla elég undorító, tapasztalatból mondom. Morcos vagyok épp emberekre is, például és elsősorban saját magamra, viszont mivel valamikor a hét elején határozottan és visszavonhatatlanul eldöntöttem, hogy jó, akkor mostantól nem is teszek úgy, mintha épelméjű lennék, tulajdonképp aaaargh, adjon valaki egy fájdalomcsillapítót. Frontok vannak, rozsdás, szálkás frontok.
Valamint sünök és ööö igazából ennyi.
Valamint sünök és ööö igazából ennyi.
hasznavehetetlen
Egész nap az vagyok, kettős fronthatás, fogorvos, és miután végre kizsibbadt még a fülem hegye is, az a tompa, egész állkapcson végigbizsergő fájdalom, a vér íze, és a nem túl megnyugtató gondolat, hogy még ezzel a foggal is hátravan pár kör.
Plútó, gólya, pterodactylus, ezek lógtak a lámpáról, azt hiszem, kivételesen a gyerekrendelőbe tereltek.
Plútó, gólya, pterodactylus, ezek lógtak a lámpáról, azt hiszem, kivételesen a gyerekrendelőbe tereltek.
Csontok
Amikor esténként visszahajtották őket a közös cellába, senki sem beszélt, csak kábán meredtek maguk elé, de álmukban sokan motyogtak, és innen tudta, hogy másokat is kínoz a gondolat. Mi van, ha már rég meghaltak, és pokolra jutottak? Az, hogy közben hullottak, mint a legyek, mit sem számított, a pokol ahhoz is lehetett kellően ravasz, hogy újabb veszteségek illúzióját fesse meg; persze már rég nem gondolkozott ő sem ilyen hosszú szavakban, hogy illúzió. Veszteség. Pokol. Rég elfoszlottak körülöttük a szavak, az egész csak valami végtelen lidércnyomás volt, hihetetlen, mindent tisztára mosó iszonyat. Kuporogtak lenn a sötétben, az alacsony mennyezetről a nyakukba csöpögött a víz, húst fejtettek le a csontokról, mások pedig végtelen halmokban hordták a legjobb ruhájukba öltöztetett halottakat.
Eleinte azt hitte, már pusztán a bűztől meg fog tébolyodni, és néha, tiszta pillanataiban kénytelen volt beismerni, hogy ez a szavak és fogalmak nélküli tompaság is az őrület egy formája. Nem mintha bánta volna. Jobb volt üresen bontani a halott anyagot, mint azon gondolkozni, hogy ezt a gyűrűt, ezt a szőke hajkoronát ismeri, tizennyolc éves volt, amikor elvitte a tüdőgyulladás a báli szezonban, a szeme barna, a szája szamócaízű. Volt, akiket még élni hitt, és csak akkor döbbent rá, mennyi ideje a föld alatt sínylődhet, amikor a keze alá kerültek: hiába mállottak már el a vonásaik, felismerte az ikreket is, és épp elég párbajt vívott annak idején, hogy sejtse, mi történhetett. Nem az volt az iszonyatos, hogy halottak mind a ketten, és még csak nem is az, hogy ő fejti ki a csontjaikat, hanem hogy valaha a térdén lovagoltatta őket, a napfény emléke, az egymásra csúszott évek zavarták úgy össze, hogy éjszakákon át álmatlanul meredt fel a semmibe. Nem az idő múlása ütötte meg. Az élet puszta ténye. Idelenn csak halottak voltak, önmagába fordult minden, a szőke lány csontjai összekeveredtek az ikrekével, és hogy melyiküket tisztította meg először a hústól, az enyészettől, arra már ő sem emlékezett.
Egyre áthatolhatatlanabbá sűrűsödött körülötte a csend, szinte már azt sem hallotta, amikor a közös cellában páran mégis össze-összesúgtak, és nem zökkentette ki a szótlan döbbenetből, ha néhányan komoly áhítattal igét hirdettek. Pedig őt is ez juttatta ide, a nyakas, makacs hit, hogy királyok, császárok előtt fejet hajt, de bálványok előtt sosem! És ha a becsületét meg is törhetik, lelkében nem győzik le sosem. De már erre sem emlékezett. Lélek? Az öntudatlan mozdulatokon túl semmi összefüggő nem maradt, csak a lázbetegekkel értett néha szót, akiket ő ápolt a legtovább és a leggyengédebben, de akik idővel mind a halottak közé csendesedtek. És elvitték őket és sosem látta viszont egyiküket sem, mert ők, rabok, arra azért már nem voltak méltók, hogy holtukban együtt nyugodjanak az itteniekkel. Még azok sem, akik egykor egy valláson voltak velük.
A hozzám hasonló eretnekek dögét pedig talán csak elégetik, morogta egyszer, és ezt a gondolatot sikerült elég hosszan megtartania ahhoz, hogy elmosolyodjon rajta; mert az ő lelkének nem árthatott a tűz sem, aztán eszébe jutott, hogy ki tudja, mióta él már úgy, mint egy önnön létét sem ismerő állat, és arcát a tenyerébe temetve zokogni kezdett.
Nem sokkal ezután kapta el őt is a láz, és egy tiszta pillanatban azt is tudta, azért, mert figyelmetlen volt és sietősen tiszteletlen. Egy csontszilánk vágta végig a kezét, kibuggyant az ujján a vér, lustán, vörösen, és először csak nézte, hogy mit keres bármi eleven idelenn. Aztán megértette, mi vár rá: ugyanúgy borzongott meg, ahogy egykor a nagy csaták és gáláns párbajok előtt, csak most még tehetetlenebb volt, hisz hogyan vághatott volna vissza a halott anyagnak, és hogyan rázhatta volna fel a magát, hogy tisztán és szilajon, bűne és erénye tudtában álljon készen, hogy Ura színe elé térjen? Nem emlékezett már a tulajdon nevére sem.
Mire este visszahajtották őket a cellába, már a láz emésztette, és hallotta, ahogy kétségbeesetten szipogva imádkoznak fölötte, de nem értette, mit mondanak, pedig kapaszkodott a szavakba, kapaszkodott, hátha még utoljára megfejtheti az értelmüket. De elmorzsolódtak, kiperegtek az ujjai közül, és ami suttogni kezdett helyettük a mindenség pereméről, azt inkább nem értette volna, ha megadatik neki a választás.
Mert beszélni kezdtek hozzá a halottak.
Ott lüktettek felhasított ujjbegyében, ott keringtek a vérében, láthatatlan, áthatolhatatlan lepelként borultak fölé, és azt suttogták, sikították, lehelték a fülébe, a szívébe, a velejébe, hogy köszönöm, köszönöm, hogy megszabadítottál, hogy a hívságok és a romló hús börtönéből kiengedtél, hogy a hallgatásoddal megnyitottad a mennyeket, hogy a két kezed szótlan munkájával, a tetteid közt feszülő űrrel helyet adtál, teret adtál, hogy hazatérhessek oda, ahol már várnak.
Dobálta magát és nyöszörgött, de nem tudta lerázni a körülötte suhanó lelkeket, nem tudta nem látni, ahogy az ujjai eloldják test és lélek kötéseit, nem érezni, ahogy mozdulatról mozdulatra kiolvad a csontból, a messzi napfény felé fakul az élet. Az én kárhozatomból üdvözültetek, sírta, és gyűlölte őket, de a keserűség mellett valahol megnyugvás töltötte el, megnyugvás és béke, mert mégsem volt hiába a téboly, az önmagába tekeredő, végtelen iszonyat.
Aztán egy reggel gyengén, de láztalanul ébredt. A szilánkok képekké rendeződtek, mások szavába visszatért az értelem, és sápadtan, erőtlenül, de visszatért hozzá az élet; és élet volt, még ha tudta is, hogy más, mint amit a láz, amit a börtön előtt élhetett. Esténként ő is odaült a többiekhez, az otthonról beszélgettek, Istenről, és hogy Ő még itt sem hagyta el őket. És komorabban, mégis élesebben fénylett benne a hit, és halkabban, mégis tüzesebben beszélt arról, mi az igazság és mi az élet, mint annak idején az elnyomás ellen lázadozva tette.
Csak arról nem szólt sosem, amit lázálmában mondtak neki a halottak, akik nem hagyták magára azóta sem; arról nem beszélt, hogy látja a titkos pontokat minden testen, tudja, hol egyesül az élő és az élettelen, és hogy amikor az éjsötét nappalokban a húst fejti le a csontról, már áhítattal, szent tudattal teszi, mert minden mozdulata ima, és minden simítás közelebb emel a mennyhez egy lelket.
És a halottak nem hagyták magára. Bár nem súgtak már és nem is sikoltottak, szótlan architektúrájukban megmutatták a mindenség titkait. Először azt hitte, csak azt várják tőle, hogy minél hamarabb megszabadítsa őket, és néha elalvás előtt, a közös cella sötétjébe meredve haragudott rájuk, hogy még ezt is kifacsarnák belőle, de aztán kezdte észrevenni, hogy mást üzennek, nem hálátlanok. És mikor már kitapasztalta a holt testek titkait, más börtönökről kezdtek mesélni neki, más utakat, más illesztéseket mutattak meg, és már nem a harag nem hagyta aludni, és nem is a széttörve botorkáló értelem, hanem a remény.
Amikor reggelente munkába hajtották őket, amikor este visszaterelték a cellákba, már nem hajtotta le a fejét, hanem tágra nyílt szemmel, csodálkozó gyermekként leste, a keresztfolyosók és ajtók rendszerében mi igaz, és mi nem; mi tükrözi a világ tökéletes felépítését, és mi nem. Lassan sikerült megérteni az örökké sötét, földalatti szörnyeteg testét, látnia a kötéseket, és az álmaiba visszatért a napfény, és a saját neve mellett újra otthonosan csengett a feleségéé is, a gyermekeié.
Az éjszaka közepén riadt fel arra, hogy a levegőnek hirtelen tavasz-íze lett, és nem gondolkozott, csak felkelt. Értett a jelekből, ha értelmezni nem is tudta őket, és félig mintha álmodott volna még, amikor felkeltette a bajtársait, Csendre intette őket, és megindult velük a végtelen folyosók vaksötétjében.
Volt, aki nem akarta követni, volt, aki nem merte. Páran azt morogták a fejüket összedugva, még ha nincs remény kijutniuk, akkor sem maradhatnak tovább; hogy eltévedni, éhen halni, egy őrjáratba botlani, fegyver által veszni is jobb, mint benn maradni a ketrecben. De a legtöbben úgy néztek rá, ragyogó arccal, mintha Dánielt látnák, akit a tüzes kemencében is megvédett az angyal, mert több volt bennük a hit, vagy csak hetykébb, csak kevélyebb, és nem kételkedtek benne, hogy az Úr most is megvédi az övéit.
Végtelennek tűnő időn át vándoroltak a sötétben, mintha évek lettek volna, mintha életek, vagy éppúgy csak egy röpke pillanat, akár a fogság maga. Mintha bejárták volna a poklok minden bugyrát, és áttévedtek volna a mesék koboldjainak kőből faragott, ragyogó mennyébe is – vagy csak a tökéletes sötét ellen lázadozó elméjük festett eléjük csodás képeket. Nem voltak sem fáradtak, sem éhesek, amikor az alagút végén tompa derengést vettek észre, és lassan felvonszolták magukat a szűk járaton.
A nyers kőfalak összehúzódtak, a legsoványabb férfi is csak oldalvást préselhette át magát közöttük, és ahogy ott állt, a hátát az egyik sziklának vetve, a homlokát a másiknak támasztva, nem bírta visszatartani a könnyeit. A levegő megrészegítette, illatokat érzett, színeket, neveket, és alig mert tovább csusszanni, mert nem tudta, elviseli-e, ha újra láthatja a végtelen eget.
Hajnalodott. Pár csillag még pislákolt az égen, a fényt nem találta volna vakítónak más, csak a föld mélyéből tétován előbotorkáló rabok. Keskeny sziklaperemen álltak, alattuk harsogva zúgott egy patak. A hegygerincen túl, a komor fenyőfák mögött felszikrázott valami: Babilon, morogta valaki, mert az istentelen pompa és pöffeszkedés székhelye, sanyarú rabságuk színe mi más lett volna számára, mint Babilon, és a város aranysüveges templomtornyai, márványkupolás palotái felé köpött. Ninive, mondta a másik. Ninive. De lesújt majd erre is az Úr haragja!
Ő nem szólt egy szót sem, csak a túlparton sötétlő, fákat nézte, hallgatta a mélyben zubogó vizet, és úgy dőlt bele hanyatt, mintha pehelydunyha lenne. Keletre sodor majd, gondolta zuhanás közben. A kelő Nap felé. Beletorkollik a folyamba, fordul egyet, délre… a győztes délre tart… és amikor legmagasabban áll majd a Nap, felcsillan a víz mentén a régi ház, és a kertből lehömpölyög a rózsák illata.
A víz kimosta az utolsó csomót. Elindulhatott haza.
Eleinte azt hitte, már pusztán a bűztől meg fog tébolyodni, és néha, tiszta pillanataiban kénytelen volt beismerni, hogy ez a szavak és fogalmak nélküli tompaság is az őrület egy formája. Nem mintha bánta volna. Jobb volt üresen bontani a halott anyagot, mint azon gondolkozni, hogy ezt a gyűrűt, ezt a szőke hajkoronát ismeri, tizennyolc éves volt, amikor elvitte a tüdőgyulladás a báli szezonban, a szeme barna, a szája szamócaízű. Volt, akiket még élni hitt, és csak akkor döbbent rá, mennyi ideje a föld alatt sínylődhet, amikor a keze alá kerültek: hiába mállottak már el a vonásaik, felismerte az ikreket is, és épp elég párbajt vívott annak idején, hogy sejtse, mi történhetett. Nem az volt az iszonyatos, hogy halottak mind a ketten, és még csak nem is az, hogy ő fejti ki a csontjaikat, hanem hogy valaha a térdén lovagoltatta őket, a napfény emléke, az egymásra csúszott évek zavarták úgy össze, hogy éjszakákon át álmatlanul meredt fel a semmibe. Nem az idő múlása ütötte meg. Az élet puszta ténye. Idelenn csak halottak voltak, önmagába fordult minden, a szőke lány csontjai összekeveredtek az ikrekével, és hogy melyiküket tisztította meg először a hústól, az enyészettől, arra már ő sem emlékezett.
Egyre áthatolhatatlanabbá sűrűsödött körülötte a csend, szinte már azt sem hallotta, amikor a közös cellában páran mégis össze-összesúgtak, és nem zökkentette ki a szótlan döbbenetből, ha néhányan komoly áhítattal igét hirdettek. Pedig őt is ez juttatta ide, a nyakas, makacs hit, hogy királyok, császárok előtt fejet hajt, de bálványok előtt sosem! És ha a becsületét meg is törhetik, lelkében nem győzik le sosem. De már erre sem emlékezett. Lélek? Az öntudatlan mozdulatokon túl semmi összefüggő nem maradt, csak a lázbetegekkel értett néha szót, akiket ő ápolt a legtovább és a leggyengédebben, de akik idővel mind a halottak közé csendesedtek. És elvitték őket és sosem látta viszont egyiküket sem, mert ők, rabok, arra azért már nem voltak méltók, hogy holtukban együtt nyugodjanak az itteniekkel. Még azok sem, akik egykor egy valláson voltak velük.
A hozzám hasonló eretnekek dögét pedig talán csak elégetik, morogta egyszer, és ezt a gondolatot sikerült elég hosszan megtartania ahhoz, hogy elmosolyodjon rajta; mert az ő lelkének nem árthatott a tűz sem, aztán eszébe jutott, hogy ki tudja, mióta él már úgy, mint egy önnön létét sem ismerő állat, és arcát a tenyerébe temetve zokogni kezdett.
Nem sokkal ezután kapta el őt is a láz, és egy tiszta pillanatban azt is tudta, azért, mert figyelmetlen volt és sietősen tiszteletlen. Egy csontszilánk vágta végig a kezét, kibuggyant az ujján a vér, lustán, vörösen, és először csak nézte, hogy mit keres bármi eleven idelenn. Aztán megértette, mi vár rá: ugyanúgy borzongott meg, ahogy egykor a nagy csaták és gáláns párbajok előtt, csak most még tehetetlenebb volt, hisz hogyan vághatott volna vissza a halott anyagnak, és hogyan rázhatta volna fel a magát, hogy tisztán és szilajon, bűne és erénye tudtában álljon készen, hogy Ura színe elé térjen? Nem emlékezett már a tulajdon nevére sem.
Mire este visszahajtották őket a cellába, már a láz emésztette, és hallotta, ahogy kétségbeesetten szipogva imádkoznak fölötte, de nem értette, mit mondanak, pedig kapaszkodott a szavakba, kapaszkodott, hátha még utoljára megfejtheti az értelmüket. De elmorzsolódtak, kiperegtek az ujjai közül, és ami suttogni kezdett helyettük a mindenség pereméről, azt inkább nem értette volna, ha megadatik neki a választás.
Mert beszélni kezdtek hozzá a halottak.
Ott lüktettek felhasított ujjbegyében, ott keringtek a vérében, láthatatlan, áthatolhatatlan lepelként borultak fölé, és azt suttogták, sikították, lehelték a fülébe, a szívébe, a velejébe, hogy köszönöm, köszönöm, hogy megszabadítottál, hogy a hívságok és a romló hús börtönéből kiengedtél, hogy a hallgatásoddal megnyitottad a mennyeket, hogy a két kezed szótlan munkájával, a tetteid közt feszülő űrrel helyet adtál, teret adtál, hogy hazatérhessek oda, ahol már várnak.
Dobálta magát és nyöszörgött, de nem tudta lerázni a körülötte suhanó lelkeket, nem tudta nem látni, ahogy az ujjai eloldják test és lélek kötéseit, nem érezni, ahogy mozdulatról mozdulatra kiolvad a csontból, a messzi napfény felé fakul az élet. Az én kárhozatomból üdvözültetek, sírta, és gyűlölte őket, de a keserűség mellett valahol megnyugvás töltötte el, megnyugvás és béke, mert mégsem volt hiába a téboly, az önmagába tekeredő, végtelen iszonyat.
Aztán egy reggel gyengén, de láztalanul ébredt. A szilánkok képekké rendeződtek, mások szavába visszatért az értelem, és sápadtan, erőtlenül, de visszatért hozzá az élet; és élet volt, még ha tudta is, hogy más, mint amit a láz, amit a börtön előtt élhetett. Esténként ő is odaült a többiekhez, az otthonról beszélgettek, Istenről, és hogy Ő még itt sem hagyta el őket. És komorabban, mégis élesebben fénylett benne a hit, és halkabban, mégis tüzesebben beszélt arról, mi az igazság és mi az élet, mint annak idején az elnyomás ellen lázadozva tette.
Csak arról nem szólt sosem, amit lázálmában mondtak neki a halottak, akik nem hagyták magára azóta sem; arról nem beszélt, hogy látja a titkos pontokat minden testen, tudja, hol egyesül az élő és az élettelen, és hogy amikor az éjsötét nappalokban a húst fejti le a csontról, már áhítattal, szent tudattal teszi, mert minden mozdulata ima, és minden simítás közelebb emel a mennyhez egy lelket.
És a halottak nem hagyták magára. Bár nem súgtak már és nem is sikoltottak, szótlan architektúrájukban megmutatták a mindenség titkait. Először azt hitte, csak azt várják tőle, hogy minél hamarabb megszabadítsa őket, és néha elalvás előtt, a közös cella sötétjébe meredve haragudott rájuk, hogy még ezt is kifacsarnák belőle, de aztán kezdte észrevenni, hogy mást üzennek, nem hálátlanok. És mikor már kitapasztalta a holt testek titkait, más börtönökről kezdtek mesélni neki, más utakat, más illesztéseket mutattak meg, és már nem a harag nem hagyta aludni, és nem is a széttörve botorkáló értelem, hanem a remény.
Amikor reggelente munkába hajtották őket, amikor este visszaterelték a cellákba, már nem hajtotta le a fejét, hanem tágra nyílt szemmel, csodálkozó gyermekként leste, a keresztfolyosók és ajtók rendszerében mi igaz, és mi nem; mi tükrözi a világ tökéletes felépítését, és mi nem. Lassan sikerült megérteni az örökké sötét, földalatti szörnyeteg testét, látnia a kötéseket, és az álmaiba visszatért a napfény, és a saját neve mellett újra otthonosan csengett a feleségéé is, a gyermekeié.
Az éjszaka közepén riadt fel arra, hogy a levegőnek hirtelen tavasz-íze lett, és nem gondolkozott, csak felkelt. Értett a jelekből, ha értelmezni nem is tudta őket, és félig mintha álmodott volna még, amikor felkeltette a bajtársait, Csendre intette őket, és megindult velük a végtelen folyosók vaksötétjében.
Volt, aki nem akarta követni, volt, aki nem merte. Páran azt morogták a fejüket összedugva, még ha nincs remény kijutniuk, akkor sem maradhatnak tovább; hogy eltévedni, éhen halni, egy őrjáratba botlani, fegyver által veszni is jobb, mint benn maradni a ketrecben. De a legtöbben úgy néztek rá, ragyogó arccal, mintha Dánielt látnák, akit a tüzes kemencében is megvédett az angyal, mert több volt bennük a hit, vagy csak hetykébb, csak kevélyebb, és nem kételkedtek benne, hogy az Úr most is megvédi az övéit.
Végtelennek tűnő időn át vándoroltak a sötétben, mintha évek lettek volna, mintha életek, vagy éppúgy csak egy röpke pillanat, akár a fogság maga. Mintha bejárták volna a poklok minden bugyrát, és áttévedtek volna a mesék koboldjainak kőből faragott, ragyogó mennyébe is – vagy csak a tökéletes sötét ellen lázadozó elméjük festett eléjük csodás képeket. Nem voltak sem fáradtak, sem éhesek, amikor az alagút végén tompa derengést vettek észre, és lassan felvonszolták magukat a szűk járaton.
A nyers kőfalak összehúzódtak, a legsoványabb férfi is csak oldalvást préselhette át magát közöttük, és ahogy ott állt, a hátát az egyik sziklának vetve, a homlokát a másiknak támasztva, nem bírta visszatartani a könnyeit. A levegő megrészegítette, illatokat érzett, színeket, neveket, és alig mert tovább csusszanni, mert nem tudta, elviseli-e, ha újra láthatja a végtelen eget.
Hajnalodott. Pár csillag még pislákolt az égen, a fényt nem találta volna vakítónak más, csak a föld mélyéből tétován előbotorkáló rabok. Keskeny sziklaperemen álltak, alattuk harsogva zúgott egy patak. A hegygerincen túl, a komor fenyőfák mögött felszikrázott valami: Babilon, morogta valaki, mert az istentelen pompa és pöffeszkedés székhelye, sanyarú rabságuk színe mi más lett volna számára, mint Babilon, és a város aranysüveges templomtornyai, márványkupolás palotái felé köpött. Ninive, mondta a másik. Ninive. De lesújt majd erre is az Úr haragja!
Ő nem szólt egy szót sem, csak a túlparton sötétlő, fákat nézte, hallgatta a mélyben zubogó vizet, és úgy dőlt bele hanyatt, mintha pehelydunyha lenne. Keletre sodor majd, gondolta zuhanás közben. A kelő Nap felé. Beletorkollik a folyamba, fordul egyet, délre… a győztes délre tart… és amikor legmagasabban áll majd a Nap, felcsillan a víz mentén a régi ház, és a kertből lehömpölyög a rózsák illata.
A víz kimosta az utolsó csomót. Elindulhatott haza.
2013.
további család
Anyai nagyapám ma lenne nyolcvannyolc éves. Már több, mint három éve nincs velünk. Mindig azt mondogatta, hogy neki ez is ajándék, hogy amikor ő gyerek volt, a férfiak feléjük meghaltak hatvanéves koruk körül, és a nők eléldegéltek nyolcvanig; az utolsó két évtized minden nehézséggel és betegséggel együtt ajándék volt, és ajándék, hogy együtt tölthette a feleségével, akit hatvan év után is rendületlenül szeretett.
Anyai nagyanyámat kivéve nagyon kevés képem van a nagyszüleimről, és még róla is csak egy-két képem van lánykorából. Nagyapám ugyan nagyon szeretett fényképezni, de ennek a szenvedélyének csak később kezdett hódolni, és a legtöbb kép már a családot ábrázolja: nagymamámat három, négy, öt egyre nagyobb gyerekkel.
Tizennégy-tizennégy évvel idősebb apai nagyszüleim kapcsán még rosszabb a helyzet, bár tudom, hogy apámnak van még jó néhány képe róluk, csak mindig elfelejtem elkérni. Apai nagyapámról lenne hát érettségiző korú képem (kicsiben kinyomtatva van is; döbbenetesen hasonlít öcsémre), de végül nem azt használtam fel a rajzhoz. Esetleg majd egyszer máskor. Ő idén májusban lenne százkettő, és már húsz éve nincs köztünk, csak az emlékeinkben és az álmainkban. Furcsa, hogy a rajzon idősebbnek tűnik, mint az eredeti fényképen: önkéntelenül is húztam arrafelé, amilyennek megismertem (és mert hát azért vannak még átviteli nehézségek az elképzeléseim és a valóság között).
A rajz alapjául szolgáló fénykép mindkét esetben harminc-negyven éves korukban készült, ellentétben a család hölgyeit ábrázoló képekkel, azokon csupa 18-22 éves fruska látható. Saját magamról is az érettségi tablóra készült képet vettem elő, a későharmincas verzió úgyis ott van az előző négy családi rajz mellett.
Amúgy meg vaddisznókra kötök mostanában csomót, de a vizslákat valahogy érdekesebben lehetett összemadzagolni.
Anyai nagyanyámat kivéve nagyon kevés képem van a nagyszüleimről, és még róla is csak egy-két képem van lánykorából. Nagyapám ugyan nagyon szeretett fényképezni, de ennek a szenvedélyének csak később kezdett hódolni, és a legtöbb kép már a családot ábrázolja: nagymamámat három, négy, öt egyre nagyobb gyerekkel.
Tizennégy-tizennégy évvel idősebb apai nagyszüleim kapcsán még rosszabb a helyzet, bár tudom, hogy apámnak van még jó néhány képe róluk, csak mindig elfelejtem elkérni. Apai nagyapámról lenne hát érettségiző korú képem (kicsiben kinyomtatva van is; döbbenetesen hasonlít öcsémre), de végül nem azt használtam fel a rajzhoz. Esetleg majd egyszer máskor. Ő idén májusban lenne százkettő, és már húsz éve nincs köztünk, csak az emlékeinkben és az álmainkban. Furcsa, hogy a rajzon idősebbnek tűnik, mint az eredeti fényképen: önkéntelenül is húztam arrafelé, amilyennek megismertem (és mert hát azért vannak még átviteli nehézségek az elképzeléseim és a valóság között).
A rajz alapjául szolgáló fénykép mindkét esetben harminc-negyven éves korukban készült, ellentétben a család hölgyeit ábrázoló képekkel, azokon csupa 18-22 éves fruska látható. Saját magamról is az érettségi tablóra készült képet vettem elő, a későharmincas verzió úgyis ott van az előző négy családi rajz mellett.
Amúgy meg vaddisznókra kötök mostanában csomót, de a vizslákat valahogy érdekesebben lehetett összemadzagolni.
ez még nem a képes útibeszámoló
Szóval egy hete ilyenkor azon fogadkoztam, hogy nem fogok egész délután a ragacsos szürke esőben bandukolni, nem, nem, akkor sem, kezdek náthásodni, hideg van, esik az eső, nem szabad. De persze Párizs, és annyi mindent nem láttam még, és annyi mindent meg kell nézni újra, mert az nem lehet, hogy nem vetek legalább egy ellenőrző pillantást az összes kedvenc látványosságomra (még szerencse, hogy a látványosságok egy részét csak szeretem, de nem muszáj mindig megnéznem; de hát ugyanakkor vannak kevésbé híres zugok, ami nélkül nem megy, és Párizsban mindig nyitott szemmel kell járni, mert dolgok vannak a falakon is). Szóval fogadkoztam én, hogy félóra séta, egy óra békés kávézgatás a melegben, ez lesz a napirend, nehogy végképp eltaknyosodjak, ebből az lett, hogy egyszer bementem, és az aktuális leárazáson vettem magamnak két pulóvert és három vastag harisnyát, kb. egy blúz normál áráért, szóval egy bő húsz percet mégis voltam melegben. Jó, meg húsz percre eltévedtem az Étoile-nál a metrók között, komolyan, szerintem a labirintust is francia metróépítők alkották meg, csak abba már az időutazás-eltévedés funkciót is beletették... és az Étoile még nem is olyan vészes. Bár a Chatelet-n meg annyira szűkölve figyelek, hogy már egy ideje most épp nem tévedtem el. De hát szóval ahogy az ember nem sétál be csak úgy Mordorba, úgy nem ül le lomhán kávézgatni sem, amíg nem látta a kis parkot a Notre Dame-mal szemben, és nem fedezett fel legalább egy újabb Space Invader mozaikot. Azt hiszem, eddig úgy hatot-nyolcat vettem észre, de elképzelésem sincs róla, még hány lehet... és mennyire jellemző, hogy most kb. egyről sem találom a fényképet. Nem baj, nyáron rengeteg más pixelt is láttam.
Persze azért ismerős helyeken is fedeztem fel olyasmit, amit eddig nem (bronz kézszobrokat, art nouveau zsákutca-terecskét), és rengeteg érdekes és izgalmas dolog történt azon kívül is, hogy pokolian megfáztam, de ezt majd egyszer máskor, amikor legalább a képek egy részével kezdtem már valamit, és nem a tavaly nyáriakból kell előszednem az illusztrációkat.
Persze azért ismerős helyeken is fedeztem fel olyasmit, amit eddig nem (bronz kézszobrokat, art nouveau zsákutca-terecskét), és rengeteg érdekes és izgalmas dolog történt azon kívül is, hogy pokolian megfáztam, de ezt majd egyszer máskor, amikor legalább a képek egy részével kezdtem már valamit, és nem a tavaly nyáriakból kell előszednem az illusztrációkat.
most már a hó is esik
Úgy tűnik, a fogorvosom meggyógyult, én viszont nem, rusnyán köhögöm fel a megnevezhetetlenségeket, miközben hó van, rendes hó, egész nap szakadt, én meg csak idebenn haldokoltam. Pedig mehettem volna emberek közé is, de így inkább vásárlás helyett is csak pizzát rendeltem, és teával a kezemben néztem, ahogy a panelházak közt sétáltatott kutyák szinte megőrülnek a boldogságtól, mert: hó! Hó! Hó! Mondjuk ezt valószínűleg akkor sem tettem volna, ha nem vagyok beteg, bár mióta nincs olyan szívem szerelme, akitől elszakíthat a hóhelyzet (mert nem egyazon hegyen lakunk, és a BKV egyikünknél sem viszi a havat), már nem szoktam a konyhaablakban gyűlölködni, hogy hülye hó, pedig ez amolyan családi szállóige lett.
Sok más újdonságról nem számolhatok be, ez néha kifejezetten megnyugtató, ó, jaj, igen. Van az a mennyiségű gyógytea*, ami után finomnak hat a forró vízzel felöntött jagermeister.
Most már tudjátok ti is.
Sok más újdonságról nem számolhatok be, ez néha kifejezetten megnyugtató, ó, jaj, igen. Van az a mennyiségű gyógytea*, ami után finomnak hat a forró vízzel felöntött jagermeister.
Most már tudjátok ti is.
*nagyon finomak a gyógyteáim, de ma elhasználtam bő fél dobozra valót, és kicsit már unom az édesgyökér-kömény-kakukkfű és a zöldcitrom-zellermag-eukaliptusz kombinációt, sőt, még a kakaóbab-édesgyökér-fahéj-szentjánoskenyér-árpamaláta-kardamon-gyömbér-szegfűszeget is (ezt leírni is sok volt, de nagyon finom)
közben megjött a tél
Szóval mik is történtek, hazaértem (igen, előtte elutaztam), taknyos-köhögős vagyok, megint el kellett halasztani a további fogászatokat, de kiderült, hogy a fogorvosom is beteg, csütörtökön újra próbálkozunk, hátha addigra mind a ketten meggyógyulunk. Hátha.
Egy hét leforgása alatt szám szerint rengeteg mintás harisnyát vettem, zöldet, barnát, szürkét, bordó-fekete kockásat, bordó-fehér-barna kockásat, virágosat, kasmírosat, mindent. Ebből persze semmit sem lehet látni, hacsak nem esik le a hó, mert addig továbbra is farmerben fogok járni. A múltkor elmerengtem rajta, hogy tavaly télen végig ruhácskákban billegtem, olykor már-már csinosan, és miért is lehetett, aztán rájöttem, hogy aha!, a bokáig érő hó miatt!, mert olyankor nem hordok nadrágot, mert felázna térdig, és annak sosincs jó vége. Egyébként mindig fázom, szóval kell az a farmer is a harisnya fölé, ó jaj, ó jaj, de nehéz az élet, és hideg a tél.
Áprilisban lesz Leafblade-Antimatter koncert Bécsben, M. rögtön írt, hogy na, a régi szép idők emlékére, aztán megnézte a naptárt, és rájött, hogy ők akkor bébimutogatóban és tengerparton nyaralóban lesznek épp Mexikóban, ami legalább olyan jó program. Vicces lett volna, de azért nem bánom, így is épp elég nyűgös leszek, ez már csak egy ilyen dolog. Túl sok élmény, túl sok emlék, szentimentális leszek, és nem kezelem már jól az eseti szentimentalizmust, mondjuk úgy egy ideje. Illetve leginkább úgy kezelem, hogy „adnak itt whiskyt?” márpedig annak sincs sokkal jobb vége, mint amikor térdig felázik az ember nadrágja (valójában azért sokkal jobb vége van, de egy vesemedencegyulladáshoz képest ez nem akkora szó).
El kéne mennem aludni, de meglepően felpörgetett a csomagom mélyén talált cidre (nem elírás), napközben kellett volna meginnom, ehelyett elástam, elfelejtettem, és most nem hagy aludni. Igaz, legalább finom volt.
Ettől persze még el kéne mennem aludni, de előtte kéne főzni egy torokfájás elleni teát, hú, nagyon finom torokfájás elleni teát kaptam.
Egy hét leforgása alatt szám szerint rengeteg mintás harisnyát vettem, zöldet, barnát, szürkét, bordó-fekete kockásat, bordó-fehér-barna kockásat, virágosat, kasmírosat, mindent. Ebből persze semmit sem lehet látni, hacsak nem esik le a hó, mert addig továbbra is farmerben fogok járni. A múltkor elmerengtem rajta, hogy tavaly télen végig ruhácskákban billegtem, olykor már-már csinosan, és miért is lehetett, aztán rájöttem, hogy aha!, a bokáig érő hó miatt!, mert olyankor nem hordok nadrágot, mert felázna térdig, és annak sosincs jó vége. Egyébként mindig fázom, szóval kell az a farmer is a harisnya fölé, ó jaj, ó jaj, de nehéz az élet, és hideg a tél.
Áprilisban lesz Leafblade-Antimatter koncert Bécsben, M. rögtön írt, hogy na, a régi szép idők emlékére, aztán megnézte a naptárt, és rájött, hogy ők akkor bébimutogatóban és tengerparton nyaralóban lesznek épp Mexikóban, ami legalább olyan jó program. Vicces lett volna, de azért nem bánom, így is épp elég nyűgös leszek, ez már csak egy ilyen dolog. Túl sok élmény, túl sok emlék, szentimentális leszek, és nem kezelem már jól az eseti szentimentalizmust, mondjuk úgy egy ideje. Illetve leginkább úgy kezelem, hogy „adnak itt whiskyt?” márpedig annak sincs sokkal jobb vége, mint amikor térdig felázik az ember nadrágja (valójában azért sokkal jobb vége van, de egy vesemedencegyulladáshoz képest ez nem akkora szó).
El kéne mennem aludni, de meglepően felpörgetett a csomagom mélyén talált cidre (nem elírás), napközben kellett volna meginnom, ehelyett elástam, elfelejtettem, és most nem hagy aludni. Igaz, legalább finom volt.
Ettől persze még el kéne mennem aludni, de előtte kéne főzni egy torokfájás elleni teát, hú, nagyon finom torokfájás elleni teát kaptam.
feketén és fehéren
Egyébként így néznének ki ezek a jószágok, hogy látsszon, mennyit is számít, ha van mögöttük háttér, de nem zaklattam őket kis festékesvödörrel.
csak a szokásos gyűlölködés
A nagyon fáintos, nemhasznált laptopom, amit egy vagyonért vettem, hogy egyszer legyen nagyon fáintos, nemhasznált számítógépem nekem is, úgy szar, ahogy van, és belátható időn belül el kell vinnem szervizbe, már ha nem baszom ki előtte ordítva a tizedikről (a kísértés nagyon nagy). A következő meggyőződéseim alakultak ki: minden Lenovónak menthetetlenül szar a kijelzője*, és soha többé nem adok ki három fillérrel sem többet abban a hitben, hogy valami, ami új, az jó is lesz. Most nagyon fontolgatom, hogy mégis inkább megjavíttatom-kicseréltetem a netbook kijelzőjét, esküszöm, még új aksit is veszek bele, csak ne kelljen még öt percig ezt a foshalmot néznem és cipelnem, nagy, nehéz, lassú**, gyűlölöm, komolyan, ritkán szoktam műszaki cikkeket kifejezetten gyűlölni, de ez a nyomorult ócskavas nagyon heves negatív érzelmeket vált ki belőlem.
Amikor épp nem azzal vagyok elfoglalva, hogy próbálom leküzdeni a késztetést, amit az elmúlt évek legnagyobb (és legelhibázottabb) személyes beruházásának megsemmisítésére érzek, és nincs durva melegfront sem, akkor próbálok, ööö, nem is tudom, mit próbálok, ez egy elég ritka együttállás. Azt hiszem, próbálom utolérni magam, az életem, a munkám, az embereket, akik úgy érzik, hogy ők puszta jóindulatból szeretnék bonyolítani a napirendemet, mert ők küldenének (nem nekem), adnának (nem nekem), tudják, hol olcsóbb (bár igazából nem nekem van rá szükségem), de ahhoz menjek ide, legyek ott, lehetőleg akkor, és egyáltalán, miért csak most telefonálok, amikor igazából marhára nem ők tesznek szívességet nekem, hanem épp ellenkezőleg. Az lesz a vége, hogy valakit egyszer agyonverek, stílszerűen a laptoppal, remélem, az is darabokra törik közben.
Igen, azt hiszem, ez lesz a megoldás.
Amikor épp nem azzal vagyok elfoglalva, hogy próbálom leküzdeni a késztetést, amit az elmúlt évek legnagyobb (és legelhibázottabb) személyes beruházásának megsemmisítésére érzek, és nincs durva melegfront sem, akkor próbálok, ööö, nem is tudom, mit próbálok, ez egy elég ritka együttállás. Azt hiszem, próbálom utolérni magam, az életem, a munkám, az embereket, akik úgy érzik, hogy ők puszta jóindulatból szeretnék bonyolítani a napirendemet, mert ők küldenének (nem nekem), adnának (nem nekem), tudják, hol olcsóbb (bár igazából nem nekem van rá szükségem), de ahhoz menjek ide, legyek ott, lehetőleg akkor, és egyáltalán, miért csak most telefonálok, amikor igazából marhára nem ők tesznek szívességet nekem, hanem épp ellenkezőleg. Az lesz a vége, hogy valakit egyszer agyonverek, stílszerűen a laptoppal, remélem, az is darabokra törik közben.
Igen, azt hiszem, ez lesz a megoldás.
*ennek spec durván villódzó csíkokba úszik a képe, néha másfél percekig, valamint a fényerőszabályzás is előzékenyen megszűnt rajta. Erőteljesen hozzáad a fejfájások minden dimenziójához, hogy néha ezen kéne dolgoznom. Tudom, vigyem el szervizbe, de az sem dob fel, hogy előtte mindent törölhetek, utána mindent újratelepíthetek rajta, és egészen biztos, hogy rögvest elbaszódik valami más, mert érzem rajta, hogy ez egy rohadék. Egy utolsó rohadék.
**a paraméterei alapján nem tiszta miért, szerintem puszta rosszindulatból
végtelenül izgalmas kalandjaim újabb lenyűgöző fejezetei
Így életem második legbrutálisabb fejfájásán túl (kedves melegfront, ezentúl kicsit visszafogottabban, ha lehetne) cseppet összemosódnak a napok és az "ezt meg akartam írni" típusú pillanatok. Szerdán végül le kellett vágnom a körmömet, mert az egyik tövig visszatört, szóval a nagy harcok egyikét letudtam, aztán csütörtökön egy másik régóta halasztgatott viadallal is leszámoltam, elmentem hajat vágatni, és azóta sem tudom eldönteni, hogy a fodrászlány csak a világ leglustább fodrásza volt, vagy végre valaki megértette az én hajamat és lelkemet.
Megkérdezte, mit akarok, mondtam, hogy le kéne vágni a fölösleges részeket, belenézett a tükörbe, közölte, hogy vágjuk mindenütt egyforma hosszúra, és ne legyen frufru, mert úgyis hullámos a hajam és össze-vissza áll. Mondtam, hogy ebben igaza van, és próbáljuk ki ezt a koncepciót. Minimum hat, maximum tizenöt nyisszantással le is tudta a dolgot, fésülgetés nélkül megszárította a hajam, egy másodpercig sem volt az az érzésem, hogy frizurám lenne, ami azért jó, mert másfél hét múlva nem lesz az az érzésem, hogy hoppá, volt egy frizurám, ami mostanra már teljesen elmászott a helyéről, és innentől kezdve csak rosszabb lesz. Mindenesetre az a fodrász javára szól, hogy nem beszélgetett velem, nem alázta a hajam minőségét (vékonyszálú, gyenge, és pont annyira hullámos, hogy kezelhetetlen), nem akart havi negyvenezerért rám tukmálni legalább egy évig használandó szérumokat, balzsamokat és olajokat, és nem akarta mindenáron narancssárga csíkosra vagy lila pöttyösre festeni a fejemet.
A fodrászhoz egyébként nagymamámtól érkeztem, a szokásos palacsintázásról, mert általában az a dolgok rendje, hogy én viszek palacsintát, ő főz levest (ha gyengébb napja van, ez egy-egy bögrés porleves, mélytányérban tálalva), ebédelünk egy jót, ezúttal a legidősebb nagybátyám is ott volt, és átvettem a karácsonyi ajándékaimat. Az amarilliszt nem, mert az már hervadóban van, és hófehér volt, csodálatos hófehér, csak azért nem sajnálom, hogy nem nálam virágzott, és nem fényképeztem félholtra, mert azt hiszem, nehezen találtam volna hozzá megfelelő hátteret.
Ekkor már nagyban gyakorolt az istentelen fejfájás, de az esti sörözést még valahogy kihúztam, és másnap délre ért be a csudálatos migrénféleség abba a tartományba, hogy ahhoz képest a novemberi foggyulladás apró semmiség volt, például azt simán levitte a full grammos paracetamol, ezt meg legfeljebb annyira tompította, hogy kínomban alhassak pár órát. Az rendbe is vágott annyira, hogy utána emberek közé mehessek (azért tűnt jobb ötletnek, mint itthon maradni, mert itthon alighanem a monitort néztem volna, és az fájt), de úgy éreztem magam, mint egy lábadozó beteg, alighanem az is voltam.
Most hajat kéne végre mosnom és elindulnom itthonról, például mert egy marék száraztésztán és egy energiaitalon kívül nincs itthon emberi fogyasztásra alkalmas kalória, és na, azért ennyire nem fogyókúrázom még (nem fogyókúrázom én semennyire).
csomó minden
A körömlakknak sejtelmesen galaktikus színe volt az üvegben, így felkenve szinte már snassz fémes lila, azt hiszem, most akkor egy ideig megint nem veszek ilyesmit, és különben is, le kéne vágnom a körmömet, mindig le kéne vágnom a körmömet, ha a hajam nőne ilyen ütemben vagy ilyen erősre, mennyivel jobb lenne. Persze szép, még ilyen lilán is szép, megnyújtja a kezem, csak már nehéz tőle gépelni, és álmomban néha állon karmolom magam.
Álmomban egyébként váratlanul összetalálkoztam az első szerepjátékos társasággal, és ehh, de régen is volt az, és milyen sokáig játszottunk úgy együtt, hogy igazából nem is tudom, a Mesélőmet leszámítva olyan tökéletesen eltűntünk egymás életéből, mintha nem önként és vidáman töltöttük volna egymás társaságában órák százait (minden pénteken kettőtől hétig, kivéve, ha az órarend másképp akarta). Jó, ez nem teljesen igaz, a három másik játékosból is megvan az egyik facebookon, de a fennmaradó két úriembert egészen biztos, hogy nem ismerném meg az utcán*.
Ööö, izé, most eszembe jutott, milyen kínos kamaszgyermek voltam, azt hiszem, elmegyek egy sarokba befordulni. Na jó, nem, valóban rémesen kínos kölyök voltam, de most már igazán nem érdemes ezen befordulnom, szóval azt álmodtam, hogy találkoztunk az utcán, és elmentünk borozni, és kiderült, hogy az egyikük megtanult kínaiul (érdekes dolgokat árulhat ela tudatalattimról, hogy álmomban a kínai két fő nyelvjárása a pingvin volt és a fornosti (mivan???) (végül is a fornosti még stimmelne is a ranger szállal)), és mindegyikük nagyon okos volt, csak én voltam buta. Ez annyiban megfelel az igazságnak, hogy tényleg mindegyikük nagyon okos volt, csak a valóságban én is, többnyire INT-re toltuk a pontokat WIS meg CHA helyett, ó, te jó ég, azért a többségünk nem volt kifejezetten épelméjű, azt hiszem, ellenben a nerd kvóciensünk egész magas lehetett.
Erről eszembe jutottak a zenei szálon megismert szerepjátékosok is, a belgák, a német-kanadai, a brazil, és hogy milyen mókás, hogy bár velük egészen más közös szenvedély hozott össze, ők is rendes geekek, szervezik a hétvégi játékot, osztják a mémeket, röhögnek magukon és egymáson. A saját korosztályomból annyira csak fordítókat és grafikusokat, szerepjátékosokat és metálosokat ismerek, hogy ha nagyritkán találkozom ún. hagyományos emberrel, nem is tudok vele mit kezdeni. Emberek, akiknek nincs titkos regényük, képregényük, festménysorozatuk, szerepjátékuk, szimfóniájuk, zenekaruk, fanzinjuk, honlapjuk; emberek, akiknek nincs kivitelezhetetlen, de imádott kis tervük arra, hogy a művészetükkel megváltoztassák az Egész Világot. Emberek, akikkel egyáltalán nincs semmi baj, sőt, igazából valószínűleg hasznosabb is, hogy nem prófétája mindegyikük nem létező álmoknak, de én attól még nem tudok velük mit kezdeni. Mondjuk mivel tudok én bármit is kezdeni, komolyan, az emberekkel határozottan nem sok semmit.
Viszont éktelenül szépen csomózok dolgokat rajzolt állatokra.***
Álmomban egyébként váratlanul összetalálkoztam az első szerepjátékos társasággal, és ehh, de régen is volt az, és milyen sokáig játszottunk úgy együtt, hogy igazából nem is tudom, a Mesélőmet leszámítva olyan tökéletesen eltűntünk egymás életéből, mintha nem önként és vidáman töltöttük volna egymás társaságában órák százait (minden pénteken kettőtől hétig, kivéve, ha az órarend másképp akarta). Jó, ez nem teljesen igaz, a három másik játékosból is megvan az egyik facebookon, de a fennmaradó két úriembert egészen biztos, hogy nem ismerném meg az utcán*.
Ööö, izé, most eszembe jutott, milyen kínos kamaszgyermek voltam, azt hiszem, elmegyek egy sarokba befordulni. Na jó, nem, valóban rémesen kínos kölyök voltam, de most már igazán nem érdemes ezen befordulnom, szóval azt álmodtam, hogy találkoztunk az utcán, és elmentünk borozni, és kiderült, hogy az egyikük megtanult kínaiul (érdekes dolgokat árulhat ela tudatalattimról, hogy álmomban a kínai két fő nyelvjárása a pingvin volt és a fornosti (mivan???) (végül is a fornosti még stimmelne is a ranger szállal)), és mindegyikük nagyon okos volt, csak én voltam buta. Ez annyiban megfelel az igazságnak, hogy tényleg mindegyikük nagyon okos volt, csak a valóságban én is, többnyire INT-re toltuk a pontokat WIS meg CHA helyett, ó, te jó ég, azért a többségünk nem volt kifejezetten épelméjű, azt hiszem, ellenben a nerd kvóciensünk egész magas lehetett.
Erről eszembe jutottak a zenei szálon megismert szerepjátékosok is, a belgák, a német-kanadai, a brazil, és hogy milyen mókás, hogy bár velük egészen más közös szenvedély hozott össze, ők is rendes geekek, szervezik a hétvégi játékot, osztják a mémeket, röhögnek magukon és egymáson. A saját korosztályomból annyira csak fordítókat és grafikusokat, szerepjátékosokat és metálosokat ismerek, hogy ha nagyritkán találkozom ún. hagyományos emberrel, nem is tudok vele mit kezdeni. Emberek, akiknek nincs titkos regényük, képregényük, festménysorozatuk, szerepjátékuk, szimfóniájuk, zenekaruk, fanzinjuk, honlapjuk; emberek, akiknek nincs kivitelezhetetlen, de imádott kis tervük arra, hogy a művészetükkel megváltoztassák az Egész Világot. Emberek, akikkel egyáltalán nincs semmi baj, sőt, igazából valószínűleg hasznosabb is, hogy nem prófétája mindegyikük nem létező álmoknak, de én attól még nem tudok velük mit kezdeni. Mondjuk mivel tudok én bármit is kezdeni, komolyan, az emberekkel határozottan nem sok semmit.
Viszont éktelenül szépen csomózok dolgokat rajzolt állatokra.***
*ez mondjuk annyira nem meglepő, figyelembe véve, hogy az arcmemóriám, hogy is mondjam, egyszer négy év osztálytársság plusz hét év szerelem után elmentem a barátom mellett az utcán**, mert épp valami máson járt az eszem
**lehet, hogy erről nem az arcmemóriám tehetett, hanem a teljes elbambulás képessége, melynek folytán többször nekisétáltam már jól látható lámpaoszlopoknak, és estem le járdaszegélyről
***ez amúgy két külön rajz, és a felsőnél észre sem vettem, hogy maga a tekervény emlékeztet egy kitárt szárnyú sólyomra, ha észrevettem volna, jobban rámegyek. Na, majd legközelebb...
műveltségem minden helyen és helyzetben
Egyszer már elmerenghettem a dolgon, és azt hiszem, igen jól mulattam, amikor rájöttem a megfejtésre, de az most mégis meglepett, hogy hátra sem kellett néznem, emlékeztem a válaszra, amikor a szomszéd asztalnál ülő lány megkérdezte a személyzet egyik tagját, ugyan, mi az a hosszú és apró betűs szöveg, ami végtelen hasábokban teríti be a falat. A kérdezett zavartan nézett, én pedig rögtön rávágtam, hogy Machiavelli, aztán hátrafordultam, hogy miért is vagyok ilyen biztos benne. Persze elég volt egy nagyobb betűvel szedett mondatot elolvasnom, hogy megnyugodjak: herceg így, herceg úgy, szabadítsuk fel Itáliát, és mindez kellemesen veretes angolsággal. Mi más lenne?
A dekoráció egy Burger King falán egy bevásárlóközpontban.
A dekoráció egy Burger King falán egy bevásárlóközpontban.
csalán és egyéb teafajták
Jó, szóval rájöttem magamtól is egy csomó mindenre azzal kapcsolatban, hogy miért is sértődtem meg ennyire dolgokon, és persze a világ is érzékeltette még példákkal a helyzetet, ezúton szeretném jelezni, hogy kedves világ, ne érzékeltessél nekem helyzeteket példákkal, mert így sem vagyunk jóban bazmeg.
Azt hiszem, kezdetnek fel kéne mérnem, hogy amikor két óra leforgása alatt két külön ember állapít meg rólam olyasmit, ami nem illik az énképembe, akkor lehet, hogy az énképem avult el az évek során, és nem ők tévednek. Még értem is, melyikük mire gondolt, de csak az egyikükre nem haragszom, a másik delikvenssel vannak gondjaim. Azt hiszem, vele egyébként is vannak. Persze lehetnék hálás is, amiért most már legalább tudom, milyennek látnak, és elgondolkozhatok rajta, tetszik-e nekem a dolog (az egyik felével semmi bajom, csak kicsit meglepett; a másik felével nagyon komoly bajaim vannak, és gondolkozom is különféle megoldási stratégiákon) (mivel a legjellegzetesebb megoldási stratégiám, hogy ha valamiből elegem van, hátat fordítok neki, és ha nagyon elegem van belőle, káromkodva arrébb megyek, nem fűzök olyan sok reményt a pozitív végkifejlethez), de igazából azért van némi bazmegelhetnékem.
Olyan szempontból persze hasznos volt ez az egész, hogy néhány alaptalan és buta, szentimentális téveszmémet lemeztelenítette, és amikor eljön az ideje, hogy káromkodva arrébb menjek, ezek már nem fognak annyira megütni érzelmileg. Nem fogom úgy érezni, hogy bármiféle munkámnak értéke van, és ez netán kötelez; és nem fogom úgy érezni, hogy a minimálisan kényelmesnél nagyobb empátiával kéne kezelnem az embereket, és törődnöm kéne vele, ha megbántom őket.
Most pedig rendelek egy pizzát, és tovább gondolkozom a világ dolgain, például azon, hogy miért rajzoltam ma reggel hatig, és miért épp csomózott lábú kutyákat, de azt hiszem, azért, mert azt könnyű, ott csak számolni kell.
Azt hiszem, kezdetnek fel kéne mérnem, hogy amikor két óra leforgása alatt két külön ember állapít meg rólam olyasmit, ami nem illik az énképembe, akkor lehet, hogy az énképem avult el az évek során, és nem ők tévednek. Még értem is, melyikük mire gondolt, de csak az egyikükre nem haragszom, a másik delikvenssel vannak gondjaim. Azt hiszem, vele egyébként is vannak. Persze lehetnék hálás is, amiért most már legalább tudom, milyennek látnak, és elgondolkozhatok rajta, tetszik-e nekem a dolog (az egyik felével semmi bajom, csak kicsit meglepett; a másik felével nagyon komoly bajaim vannak, és gondolkozom is különféle megoldási stratégiákon) (mivel a legjellegzetesebb megoldási stratégiám, hogy ha valamiből elegem van, hátat fordítok neki, és ha nagyon elegem van belőle, káromkodva arrébb megyek, nem fűzök olyan sok reményt a pozitív végkifejlethez), de igazából azért van némi bazmegelhetnékem.
Olyan szempontból persze hasznos volt ez az egész, hogy néhány alaptalan és buta, szentimentális téveszmémet lemeztelenítette, és amikor eljön az ideje, hogy káromkodva arrébb menjek, ezek már nem fognak annyira megütni érzelmileg. Nem fogom úgy érezni, hogy bármiféle munkámnak értéke van, és ez netán kötelez; és nem fogom úgy érezni, hogy a minimálisan kényelmesnél nagyobb empátiával kéne kezelnem az embereket, és törődnöm kéne vele, ha megbántom őket.
Most pedig rendelek egy pizzát, és tovább gondolkozom a világ dolgain, például azon, hogy miért rajzoltam ma reggel hatig, és miért épp csomózott lábú kutyákat, de azt hiszem, azért, mert azt könnyű, ott csak számolni kell.
Ursula K. le Guin: Always Coming Home
Az embereknek többnyire A Szigetvilág varázslója a kedvenc le Guin könyve, esetleg A sötétség balkeze. Bár annak idején engem is letaglózott Kóbor története, rám mégis az írónő idehaza kevésbé ismert könyve, az Always Coming Home hatott a leginkább.
Cikk az SFmag.hu-n.
kicsit
Megsértődtem mostan én a világra, egyes emberekre (elgondolkoztam azon, hogy kifejtsem, mire gondolok, nehogy ártatlan kis báránykák is sérüljenek közben, de rá kellett jönnöm, hogy igazából nem érdekel az sem, ha valaki olyan veszi magára, akinek épp nem lenne inge; végül is tél van, hideg van, elkél minden extra ruhadarab), mondanám, hogy kitűzöm a csalánt, de jelenleg legfeljebb filtereset találnék, az meg milyen hülyén nézne már ki.
Nem baj, lesz ez még máshogy, azt még nem tudom, hogy, majd máshogy. Általában ez persze azzal jár, hogy barátságtalanabb vagyok, türelmetlenebb, és összességében sokkal elviselhetetlenebb, szóval nem mostanság érdemes sörözni velem, sőt, kávézni sem most kéne, és whiskyzni is csak akkor, ha... nem, igazából akkor sem.
Majd egyszer, ha már máshogy lett.
Nem baj, lesz ez még máshogy, azt még nem tudom, hogy, majd máshogy. Általában ez persze azzal jár, hogy barátságtalanabb vagyok, türelmetlenebb, és összességében sokkal elviselhetetlenebb, szóval nem mostanság érdemes sörözni velem, sőt, kávézni sem most kéne, és whiskyzni is csak akkor, ha... nem, igazából akkor sem.
Majd egyszer, ha már máshogy lett.
szilveszter környéki kedvesnaplóm
A szilveszterezést Nimandiéknál kezdtük, csak beugrottunk egy húsz percre, mert mindenórás kismamánál mégsem illik sokáig alkalmatlankodni, aztán négy és fél órával később már távoztunk is. Közben megittuk a családi pezsgőkészletet, megettük a narancsot, megcsodáltuk a macskát, és megvitattuk a világ dolgait, alighanem többször is. Kicsit furcsa volt elképzelni, hogy két napon belül megduplázódik a családi létszám, de ott volt már az ikreknek a két kiságy.
Innen én D.-ékhez mentem át, ahol tökéletes volt a házi pizza, kifogyhatatlan a pálinka és a bor, és pompázatos a társaság. Utolsónak távoztunk, már az utcán sem lőttek, nem mintha hiányzott volna, de hát szilveszteri hangulat vagy mifene.
Déltájban azért fel kellett tápászkodni, ha már családi ebédre voltam hivatalos (lencseleves! malacsült! pezsgős párolt káposzta! hagymás krumpli! gyógysör! újévi koncert! kis fehér kutyák!) (a két utolsó tételt nem fogyasztottuk el). Abban persze semmi sem akadályozhatott meg, hogy ebéd után nem zuhanjak vissza az ágyba, nem is próbálta, szerencsére.
És hogy a keretes szerkezetnek is adjak: az új év legcukibbja nyilván Nimandi ikreinek első publikus fotója, ahol a két fiatalember egymással szembefordulva alszik, és még láthatóan nem jöttek rá, hogy a készlet különálló darabjai, mert egyikük a másik ujját szopja álmában.
Innen én D.-ékhez mentem át, ahol tökéletes volt a házi pizza, kifogyhatatlan a pálinka és a bor, és pompázatos a társaság. Utolsónak távoztunk, már az utcán sem lőttek, nem mintha hiányzott volna, de hát szilveszteri hangulat vagy mifene.
Déltájban azért fel kellett tápászkodni, ha már családi ebédre voltam hivatalos (lencseleves! malacsült! pezsgős párolt káposzta! hagymás krumpli! gyógysör! újévi koncert! kis fehér kutyák!) (a két utolsó tételt nem fogyasztottuk el). Abban persze semmi sem akadályozhatott meg, hogy ebéd után nem zuhanjak vissza az ágyba, nem is próbálta, szerencsére.
És hogy a keretes szerkezetnek is adjak: az új év legcukibbja nyilván Nimandi ikreinek első publikus fotója, ahol a két fiatalember egymással szembefordulva alszik, és még láthatóan nem jöttek rá, hogy a készlet különálló darabjai, mert egyikük a másik ujját szopja álmában.
feketerigó
A madarak (a hang alapján ez egy darab, a fürdőszoba fronton lakó feketerigó) éjjel fél három, három körül kezdenek el énekelni, ez persze mindig is így volt, vagy legalábbis azóta, hogy megesik, hogy az éjszaka közepén tántorgok haza, egészen biztosan. És nem hinném, hogy csak az én kocsmázási szokásaim kedvéért áthangolták az evolúciót. Erről persze többnyire a következő, igen szomorú dolgok jutnak az eszembe:
Szeretem a feketerigókat. Még Szent Kevin sem kell hozzá (de Nyerwtől kaptam igazi, magyar Heaney kötetet, szóval már az is van nekem, bizony).
- nem normális életrend szerint élek én, ha fürdés közben egy magányos feketerigó trilláit hallgatom
- a normális életrend elmehet a fenébe, ha nem hallanám mellette a feketerigót
Szeretem a feketerigókat. Még Szent Kevin sem kell hozzá (de Nyerwtől kaptam igazi, magyar Heaney kötetet, szóval már az is van nekem, bizony).
| St Kevin and the blackbird And then there was St Kevin and the blackbird. The saint is kneeling, arms stretched out, inside His cell, but the cell is narrow, so One turned-up palm is out the window, stiff As a crossbeam, when a blackbird lands and Lays in it and settles down to nest. Kevin feels the warm eggs, the small breast, the tucked Neat head and claws and, finding himself linked Into the network of eternal life, Is moved to pity: now he must hold his hand Like a branch out in the sun and rain for weeks Until the young are hatched and fledged and flown. * And since the whole thing’s imagined anyhow, Imagine being Kevin. Which is he? Self-forgetful or in agony all the time From the neck on out down through his hurting forearms? Are his fingers sleeping? Does he still feel his knees? Or has the shut-eyed blank of underearth Crept up through him? Is there distance in his head? Alone and mirrored clear in love’s deep river, ‘To labour and not to seek reward,’ he prays, A prayer his body makes entirely For he has forgotten self, forgotten bird And on the riverbank forgotten the river’s name. | Szt. Kevin és a rigó Aztán volt Szt. Kevin és a rigó. Kitárt karral térdel, de szűk a cella, Így kifordított tenyere Mestergerenda-merev karja végén Kilóg az ablakon, és a rigó Belészáll, és már rakja is a fészkét. Meleg tojások, apró begy és a behúzott Arányos fej meg a karmok. Kevin érzi már: az örök Élet körforgásába kapcsolódott, A szíve elszorul: most napban, esőben Ágként, hetekig kint kell, hogy tartsa kezét, míg Kikelnek, kirepülnek a fiókák. * S mert mindez a képzelet játéka csak, Képzeld: te vagy Kevin. De milyen az? Túllépett magán vagy megéli A leszakadt kar agóniáját? Az ujja zsibbad? Érzi-e a térdét? Vagy felkúszott-e a földből tagjaiba A lehunyt szemű üresség? Érzékeli még a teret? Egyedül van, tükröződik a mély szeretet-folyóban, „Dolgozz, s ne kérj bért” – így imádkozik, Azaz a teste, mert ő megfeledkezett már Saját magáról, a madárról S a folyóparton a folyó nevéről. Imreh András fordítása |
géniusz
A pillanat, amikor aggódni kezdek, hogy az 500mg-s paracetamol nem hat, és oké, hogy van még valahol ezres, de akkor is várni kell vele pár órát, nem zabálhatom úgy, mint a gumicukrot; és a pillanat, amikor összeszámolom, hogy ha itt is van egy bogyó, meg ott is van egy bogyó, akkor ezek szerint egyáltalán nem vettem be a gyógyszert.
De haladás, hogy most már a fejfájás formájából meg tudom állapítani, hogy melegfront van.
De haladás, hogy most már a fejfájás formájából meg tudom állapítani, hogy melegfront van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)