Némileg megnehezíti a dogot, hogy már én sem tartom számon, mikor mit akartam feltenni, és ebből mit tettem fel, és és és. És azért nem akarom azt sem, hogy csak csomózott állatokból álljon itt minden, pedig lassan kezdek teljesen durván lemaradni velük, más pedig nincs, amit feltétlenül a közre bíznék (például, hogy mi történik velem, vagy mi jár a fejemben, mert hát egyrészt unalmas, másrészt úgy igazából senkinek semmi köze hozzá, valamikor elkezdtem valahogy... hidegnek és keménynek érezni ezt a felületet, és én mostanában meleg, puha takarókról álmodozom) (mínusz tíz fok van odakinn, mi másról álmodoznék?).
Láttam vörös mókusokat, simogattam fekete macskát, ittam fekete és vörös sört.
boldog karácsonyt
Idén is lesz karácsony, és idén is úgy gondoltam, hogy az egyszerűség kedvéért a képenként letölthető / kinyomtatható naptár lesz az ideális ajándék. Valakinek. Hátha valakinek az lesz. Ezúttal készült színes és fekete-fehér is, utóbbi főleg a csomózott lábú állatokkal, szóval ha valaki akar szabálytalan kelta fonást bogozni és színezni, hajrá!
Jó, hát a tipográfiához nem értek jobban idén sem, és ez valószínűleg egy ideig még így marad. De azért remélem, így is lesz, akinek tetszik!
Jó, hát a tipográfiához nem értek jobban idén sem, és ez valószínűleg egy ideig még így marad. De azért remélem, így is lesz, akinek tetszik!
alacsony hobbit-tartalmú készítmény
Rengeteg mindenről lehetne persze írnom, csak izé, na, betűk, ahhoz betűk kellenek, és azokkal még mindig nem vagyok igazán jóban. Meg nem is tudom, a gondolataim is olyan kis kuszák, hát sajnos ez van. Megnéztem az utolsó hobbitot, ööö, hát nem is tudom, nagyon szép volt, minden második képet kiakasztanék a falamra bekeretezve, de mi volt ez a sok marhaság??? A shai-hulud utász zászlóaljtól kezdve a mozgó katapult / faltörő kos / páncélos jármű kombinációban működő trollig? Mi a retek? És… uh. Most komolyan, ez az Alfrid nevű betoldmány tényleg annyira fáintos lett volna, hogy annyi játékidő járt neki, mint Bilbónak? Ha nem több. Őszintén, néha az volt az érzésem, hogy a filmnek találóbb cím lett volna az Alfrid nagyon vicces (not), netán a Sok fölösleges CGI 3, de szegény hobbitot annyira kihagyták a filmből, mintha nem is az ő története lett volna. És különben is. Nem lehetett volna, hogy csinálnak egy fasza kis útifilmet, amiben megmutogatják az összes kopáran gyönyörű Alan Lee-i beállítást, és a történetet kihagyják, mondjuk teljesen? Istenem. Borzalmas. És most eszembe jutott Dáin harci disznója, meg Thorinék páncélozott muflonjai (tényleg, azokat honnan szedték? Ja bocs, benéztem a kamrába, van négy pompásan idomított, felszerszámozott, rohamra kész törphátas, tök rendes Szmaugtól, hogy tartott ilyet a méretünkben?), te jóságos ég, valaki verje meg Peter Jacksont. Léccel.
ljsdsdgjfj
Történnek dolgok néha persze, például Noizzal voltunk kiadós eseményen, ahol rengeteg dolgot megtudtunk arról, hogy miért nem fog soha egyikünk sem történelmi regényt írni (a szent iszonyat, ami a tíz év kutatómunka említésekor mindkettőnk tekintetébe kiült, sötétlő sebként, és a többi), aztán pedig ittunk sört, és dögönyöztünk kutyát, nagyon okos kis pofácskája volt a kutyának, és a sör mellé járt akciós jéger, szóval nagyon kellemes volt minden, tán még az se baj, hogy rövid, mert hazaérve olyan hirtelen elaludtam, hogy jobb, hogy ez nem mondjuk a kocsmában történt meg velem.
Szombaton családi találkozók voltak, apámmal ebédeltem, mielőtt kiballagott volna a reptérre, aztán nagymamámat látogattam meg, akinél ott vendégeskedett nagynéném is, és pompásat vacsoráztunk, mmm, ecetes hagyma, mmm. Hazafelé menet aztán a három busz-villamost négyszer késtem le (mikor láttam, hogy tíz percet kéne várni a következőre, elindultam gyalog; hát persze, hogy jött egy menetrenden kívül is!), de végül csak hazaértem.
Amúgy pedig ehh, semmi nem megy úgy igazán, bár kiválóan nyúzott önarcképeket rajzoltam. A valóságban sem nézek ki sokkal frissebbnek és éberebbnek.
Szombaton családi találkozók voltak, apámmal ebédeltem, mielőtt kiballagott volna a reptérre, aztán nagymamámat látogattam meg, akinél ott vendégeskedett nagynéném is, és pompásat vacsoráztunk, mmm, ecetes hagyma, mmm. Hazafelé menet aztán a három busz-villamost négyszer késtem le (mikor láttam, hogy tíz percet kéne várni a következőre, elindultam gyalog; hát persze, hogy jött egy menetrenden kívül is!), de végül csak hazaértem.
Amúgy pedig ehh, semmi nem megy úgy igazán, bár kiválóan nyúzott önarcképeket rajzoltam. A valóságban sem nézek ki sokkal frissebbnek és éberebbnek.
Arthur király nagy erdőségei
Arthur király mondái legalább ezer éve nyűgözik le a briteket és a franciákat egyaránt. A legendás uralkodóról szóló első történetek Walesben születtek, és onnan kerültek át Bretagne-ba, és Arthur különféle lovagjainak különféle hőstettei a középkori francia költészet egyik igen népszerű témájává váltak. Érthető mód az erdők, a rengeteg, a felderíthetetlen és felderítetlen vadon is nagy szerepet játszik bennük, hiszen hol máshol bújnának meg a szörnyetegek és a király uralma alól kibújni próbáló, gonosz uraságok; de a hősi kalandok hátteréül szolgáló erdőségek közül is kiemelkedik pár ismertebb, és némelyikük a modern fantasztikumban is gyökeret vert.
Cikk az SFmag.hu-n.
napló, napló, sör
Aztán szerdán reggel végre visszajelzett a szerda esti mozizással kapcsolatban az egyik résztvevő, és tudtam írni a másiknak is, hogy oké, mégis megyünk, és igazából megnyugtató, hogy három találkozásból annyi már lejött, hogy az, hogy nem igazolta vissza, hogy megkapta az emailt és jön, azt jelenti, hogy jönni fog, nem azt, hogy rosszul jegyeztem meg az email címét (felírta, a biztonság kedvéért megjegyeztem, és jó is, mert azóta sem találom azt a cetlit). Nekem most épp ezek a kis sikerek is óriási diadalt jelentenek, és aranyos kislányokként aranyos kis filmet néztünk meg, egész eddig elkerült a teljes Madagaszkár franchise, de most a pingvinekkel rögtön a közepébe vetettem magam. Vihogtunk, és egy időre egészen úgy éreztem magam, mintha nem a teljes világvége volna épp a nyakamba szakadóban, csak úgy a fele. És rettentő édességeket és sósságokat ettünk a film alatt, és teljesen jó volt, több ilyen kell.
Csütörtökön végül Búvárzenekarral söröztem a helyen, ahol New Model Armi és Die Krupps szokott szólni, most egész estés The Cure parádé volt, még szerencse, hogy ez nem két nappal korábban történt, amikor a Pictures of You-nak már az első taktusánál telesírtam volna a söröskorsót. Így csak csendben dünnyögtem, teljességgel átérezve minden szótagot, mert Búvárzenekar persze késett, mármint én is eleve késtem húsz percet, hogy ne kelljen hülyén ott ülnöm egymagamban, és erre ő még többet késett, pff. No mindegy, azért jót söröztünk, mondjuk amikor a rainbow rule-t magyaráztam, és hogy miért lehetnek mégis olyan, egyértelműen régi, germán eredetű szavak az angolban, amik kilógnak alóla, akkor kicsit bölcsésznek éreztem magam. Illetve miért emlékszem még ilyesmire. Szerencsére a trisyllabic laxing és a különféle morfémahatárok előtt leállítottam magam, még érzem, hol a határ. Valahol ott mögöttem a messzeségben.
Később idén először befejeztem egy könyvet, amit a) nem én fordítottam b) idén kezdtem, és ööö még nem döntöttem el, azt hiszem, nagyon élveztem ezt a Farundellt, de nem igazán tetszett. Persze, ami miatt nem tetszett, az csupa olyan vonás, amiért a Vágy és vezeklést szabályszerűen rühelltem, szóval ez már teljesítmény – de én elég sok, vagy legalábbis elég markáns világháborús regényt. önéletrajzot és verset olvastam (mindkét háborúból), és ezen kívül elég sok, vagy legalábbis elég markáns regényt a két világháború közti és körüli angol felsőosztályról, és hiába nem tudnám megmondani, mi nem stimmel, valahogy itt is az volt a bajom, hogy érezhetően nem az igazi, csak… gumikönyv. Persze, persze, nem baj, hogy teszem azt, a lövészárkok valahogy sematikusabbak, és nem üt át az az döbbenettel vegyes iszonyat, inkább legyenek kicsit gumiízűek az ilyen részek bármelyik könyvben, mint hogy bárkinek még egyszer meg kelljen tapasztalni azt a borzalmat. De. Valahogy azzal együtt, hogy nagyon élveztem a könyvet, nem tudom, hogy szerettem-e.*
Szombaton megvolt az idei nanowrimo záróbulija, hát, ez most nem volt akkora élmény, valószínűleg én is nyűgösebb voltam, az elvárások is nagyobbak, és most először volt ott olyan ember (egy kupacban több is; helló, arrogáns gót senkik, legalább ne mellettem ültetek volna), akik nagyon idegesítettek, és onnantól már mindenre jobban ugrottam. azért persze jó volt, kaptunk csodaszép papírnyuszikat, kitűzőt, matricát, csokit, még csokit, szaloncukrot, további csokit. Utána felpakoltuk a gimnazistákat a metrópótlóra, és az egyetlen korombelivel elindultunk a saját buszaink felé, amiből aztán az lett, hogy fél egyig ittunk és beszélgettünk. Teljesen jó volt.
Csütörtökön végül Búvárzenekarral söröztem a helyen, ahol New Model Armi és Die Krupps szokott szólni, most egész estés The Cure parádé volt, még szerencse, hogy ez nem két nappal korábban történt, amikor a Pictures of You-nak már az első taktusánál telesírtam volna a söröskorsót. Így csak csendben dünnyögtem, teljességgel átérezve minden szótagot, mert Búvárzenekar persze késett, mármint én is eleve késtem húsz percet, hogy ne kelljen hülyén ott ülnöm egymagamban, és erre ő még többet késett, pff. No mindegy, azért jót söröztünk, mondjuk amikor a rainbow rule-t magyaráztam, és hogy miért lehetnek mégis olyan, egyértelműen régi, germán eredetű szavak az angolban, amik kilógnak alóla, akkor kicsit bölcsésznek éreztem magam. Illetve miért emlékszem még ilyesmire. Szerencsére a trisyllabic laxing és a különféle morfémahatárok előtt leállítottam magam, még érzem, hol a határ. Valahol ott mögöttem a messzeségben.
Később idén először befejeztem egy könyvet, amit a) nem én fordítottam b) idén kezdtem, és ööö még nem döntöttem el, azt hiszem, nagyon élveztem ezt a Farundellt, de nem igazán tetszett. Persze, ami miatt nem tetszett, az csupa olyan vonás, amiért a Vágy és vezeklést szabályszerűen rühelltem, szóval ez már teljesítmény – de én elég sok, vagy legalábbis elég markáns világháborús regényt. önéletrajzot és verset olvastam (mindkét háborúból), és ezen kívül elég sok, vagy legalábbis elég markáns regényt a két világháború közti és körüli angol felsőosztályról, és hiába nem tudnám megmondani, mi nem stimmel, valahogy itt is az volt a bajom, hogy érezhetően nem az igazi, csak… gumikönyv. Persze, persze, nem baj, hogy teszem azt, a lövészárkok valahogy sematikusabbak, és nem üt át az az döbbenettel vegyes iszonyat, inkább legyenek kicsit gumiízűek az ilyen részek bármelyik könyvben, mint hogy bárkinek még egyszer meg kelljen tapasztalni azt a borzalmat. De. Valahogy azzal együtt, hogy nagyon élveztem a könyvet, nem tudom, hogy szerettem-e.*
Szombaton megvolt az idei nanowrimo záróbulija, hát, ez most nem volt akkora élmény, valószínűleg én is nyűgösebb voltam, az elvárások is nagyobbak, és most először volt ott olyan ember (egy kupacban több is; helló, arrogáns gót senkik, legalább ne mellettem ültetek volna), akik nagyon idegesítettek, és onnantól már mindenre jobban ugrottam. azért persze jó volt, kaptunk csodaszép papírnyuszikat, kitűzőt, matricát, csokit, még csokit, szaloncukrot, további csokit. Utána felpakoltuk a gimnazistákat a metrópótlóra, és az egyetlen korombelivel elindultunk a saját buszaink felé, amiből aztán az lett, hogy fél egyig ittunk és beszélgettünk. Teljesen jó volt.
*Megjegyzem, ez így volt a másik könyvvel is, amit idén a fordítandókon kívül képes voltam elolvasni, csak azt még tavaly novemberben kezdtem, és júliusra rágtam át magam rajta. Élveztem, többnyire, de ott volt az a de, és ráadásul annak a végét kifejezetten nem szerettem. Csodálatosan szépen megírt, kissé talán már túlírt szöveg, lenyűgözően színes történet, de. De.
hé
A rendbe jövést nem úgy gondoltam, hogy mondjuk dőljön a nővéremék hétvégi házára egy fa, és zúzza szét a tetőt, és utána két napon át szakadjon az eső, és árasszon el mindent. Miközben ők odahaza rettegnek, hogy mi van, mert életveszélyes felmenni és körbenézni, és menteni, ami esetleg még menthető.
üröm
Valamikor éjjel tizenegy és háromnegyed tizenkettő között, amikor csak ültem, és nem bírtam abbahagyni a bőgést, de közben persze a jövő heti adag csomót és kaleidoszkópot készítettem elő, mert kifutottam a több hónapos tartalékból, és mert méretezni, vágni, másolni, színekkel vacakolni akkor is lehet, ha amúgy csak csökkentett üzemmódban látok ki a fejemből; szóval valamikor rájöttem, hogy a rohadt életbe, én észre sem vettem, hogy milyen iszonyatosan keserű lettem.
Mindig azzal áltattam magam, hogy valahol a mélyben azért ez még csak a tonik, nem az epe, hogy van ott még édes és könnyű is, és most sem akkor esett le, hogy mire mi volt a reakció, és miért, amikor megtörtént, hanem napokkal utána. Istenem, hogy jutottam idáig, hogy már saját magamat sem látom rendesen. Mikor történt ez. És közben tudom, tudom, hogy a nehéz mikor fordult át abba, hogy minden mozdulatnál, minden gondolatnál úgy érzem, hogy meg vagyok mérgezve, hogy valami borzalmas és fekete kereng az ereimben vér helyett, és a kilátástalanság mióta van ott abban is, amit addig tudtam élvezni. Március-áprilisban eléggé kéz a kézben érkezett az, hogy váratlanul és igazságtalanul átvertek anyagilag, egy olyan gumiindokkal, amibe nem lehetett volna hosszas pereskedés nélkül belekötni (de legalább egy barátság is ment vele a levesbe), ért némi személyes érzelmi csalódás is, amikor holmi váratlan kedvességről kiderült, hogy szigorúan érdek mentén mozgott, és amint teljesült a kért szívesség, hopp, a kedvességnek is vége volt, majd végül egy régi, bár szerencsére ritkán látott ismerősöm alaposan megalázott csak úgy, mert épp megtehette.
De... de azt hittem, ha nehezen is, de valahogy azért csak leráztam magamról ezeket a dolgokat. Hát egy frászt. Itt ülök, és legszívesebben a fejemet verném a falba, ha nem tudnám tapasztalatból, hogy az nagyon fáj, és nem old meg semmit sem. De én sem tudom, hogyan oldhatnék meg bármit is, nincsenek már ötleteim, sem stratégiáim, a Hókirálynő hülye kristálya nem jön ki a szememből, akárhogy bőgök, minden legyőzhetetlenül bonyolult és sötét, és azt sem tudom, hol kezdhetném el... mit kezdhetnék el egyáltalán. Elfogytam. Kevés vagyok ehhez. Azt sem tudom, mihez.
És ilyenkor olyan jól jönne némivel több spontán és őszinte kedvesség, amit nem kellett sem kizsarolnom, sem kikönyörögnöm, és amiről utólag nem derül ki, hogy csak azért volt, mert én hülye még örültem is, hogy segíthetek, amiben nincs számonkérés, aminek nincs feltétele, amihez nem kell teljesítenem. Én tökre nem akarom már, hogy minden rendbe jöjjön. Csak néhány dolog, mielőtt teljesen elfelejtenék szeretni.
Mindig azzal áltattam magam, hogy valahol a mélyben azért ez még csak a tonik, nem az epe, hogy van ott még édes és könnyű is, és most sem akkor esett le, hogy mire mi volt a reakció, és miért, amikor megtörtént, hanem napokkal utána. Istenem, hogy jutottam idáig, hogy már saját magamat sem látom rendesen. Mikor történt ez. És közben tudom, tudom, hogy a nehéz mikor fordult át abba, hogy minden mozdulatnál, minden gondolatnál úgy érzem, hogy meg vagyok mérgezve, hogy valami borzalmas és fekete kereng az ereimben vér helyett, és a kilátástalanság mióta van ott abban is, amit addig tudtam élvezni. Március-áprilisban eléggé kéz a kézben érkezett az, hogy váratlanul és igazságtalanul átvertek anyagilag, egy olyan gumiindokkal, amibe nem lehetett volna hosszas pereskedés nélkül belekötni (de legalább egy barátság is ment vele a levesbe), ért némi személyes érzelmi csalódás is, amikor holmi váratlan kedvességről kiderült, hogy szigorúan érdek mentén mozgott, és amint teljesült a kért szívesség, hopp, a kedvességnek is vége volt, majd végül egy régi, bár szerencsére ritkán látott ismerősöm alaposan megalázott csak úgy, mert épp megtehette.
De... de azt hittem, ha nehezen is, de valahogy azért csak leráztam magamról ezeket a dolgokat. Hát egy frászt. Itt ülök, és legszívesebben a fejemet verném a falba, ha nem tudnám tapasztalatból, hogy az nagyon fáj, és nem old meg semmit sem. De én sem tudom, hogyan oldhatnék meg bármit is, nincsenek már ötleteim, sem stratégiáim, a Hókirálynő hülye kristálya nem jön ki a szememből, akárhogy bőgök, minden legyőzhetetlenül bonyolult és sötét, és azt sem tudom, hol kezdhetném el... mit kezdhetnék el egyáltalán. Elfogytam. Kevés vagyok ehhez. Azt sem tudom, mihez.
És ilyenkor olyan jól jönne némivel több spontán és őszinte kedvesség, amit nem kellett sem kizsarolnom, sem kikönyörögnöm, és amiről utólag nem derül ki, hogy csak azért volt, mert én hülye még örültem is, hogy segíthetek, amiben nincs számonkérés, aminek nincs feltétele, amihez nem kell teljesítenem. Én tökre nem akarom már, hogy minden rendbe jöjjön. Csak néhány dolog, mielőtt teljesen elfelejtenék szeretni.
A hercegnő, a tűzmadár és a boszorkány – Patricia McKillip: Vadág erdeiben
Mint azt már a könyv címe is elárulja, a Vadág erdeiben egy olyan regény, ahol az erdőnek – méghozzá Vadág erdeinek – igencsak fontos szerep jut. Annyira persze nem, mint teszem azt, a Mitágó erdőben, ahol az erdő a minden, és még a főszereplők is körülbelül csak úgy viszonyulnak hozzá, mint pár, csálén felaggatott karácsonyfadísz a téli fenyveshez; de azért itt is eléggé fontos, hogy Vadág királysága bizony túlnyomórészt erdő.
Cikk az SFmag.hu-n.
eszem megáll
Ugyan, olyan nincsen, hogy van egy szemüveg, és csak egy pár szárat kéne rá rakni. Jaj, hát ez el van törve, ezzel én nem tudok mit csinálni. Új szárat akar hozzá venni? Azzal nem foglalkozunk. Ez egy 2011-es modell, ilyet már nem tartunk. Megpróbálhatjuk berendelni, de egyszerűbb lenne egy új szemüveget csináltatnia, nem?
Nem.
Nem.
húsz év múlva
Pénteken aztán először is volt megint write-in, és most csak négyen voltunk, ráadásul a csendesebb fajtából, de így is nagyon jó volt, ráadásul igen eredményes. Oké, én csaltam, és félidőben fájlt váltottam, és „regényírás” helyett fordítottam, mondjuk így látványosabb volt a haladás. A write-inek jellemző eleme ugyanis a ww, a word war, amikor megadott ideig (15-20-30-45 perc) mindenki csak gépel, mint az állat, és a végén felírjuk, ki hány szót termelt. Igazából itt meg kell tanulni azt, hogy mindenkinek más a tempója, és nincs abban semmi szégyen, ha valaki egy adott ww alatt mondjuk 98 szót csinál, míg más 500 fölött, mert a győzelem nem itt van, hanem abban, hogy november 30-ra meglegyen az 50000 szó (hát, idén nem nyertem). És sok múlik azon is, hogy ki milyen nyelven ír. Péntek-szombaton pl. lejött a write-inekre Sandra is, a német egyetemista, és ő végig 20-30%-al magasabb szószámokat mondott, ami vagy azt jelenti, hogy éktelenül gyorsan ír, vagy azt, hogy a német szószaporább nyelv. Az angol pl. egyértelműen az, bár nem ennyire. Én – sajnos, nem sajnos – még mindig nem vetkeztem le azt a szokásomat, hogy gondolkozom és javítok írás közben, de amikor áttértem a fordításra, ahol legalább már csak a hogyan volt a kérdés, a mit az oda volt vésve elém, hirtelen megugrott a teljesítményem. Persze szóltam előtte a többieknek, hogy ne lepődjenek meg.
Mert hát szombaton is volt write-in, a szezon utolsója, de ennyire még ne szaladjunk előre, mert pénteken a kedélyes írogatás után átballagtam egy még kedélyesebb sörözgetésre. Rengeteg nagyon-nagyon rég nem látott, rengeteg rég nem látott, és rengeteg, szerencsére gyakrabban látott barátommal találkoztam, és nézhettünk cuki fényképeket cuki kisbabáról (mi kértük, önszántunkból, mert igazából azért nem rossz ilyesmit nézegetni), és geekültünk rendesen. Mondjuk egy plüss Darth Vaderrel az asztal közepén ez azért nem volt olyan nehéz.
Szombaton aztán volt write-in, kicsit zaklatottan és megkésve értem oda, mert metrókarbantartás, jaj már, ilyenekkel idegesíteni az embert egy amúgy is rusnya, esős novemberi napom. De a write-in jó volt, és a jelenlévők aranyosak és kedvesek, és még haladtunk is, Sandra például átlépte a bűvös 40000 szavas határt. Onnan meg már könnyű, egy nap alatt be lehet hozni tízezer szót, annak idején, az első nanómon nekem is sikerült. Harminchármat azért nem, szóval én akkor már végképp feladtam.
Később átballagtam osztálytalálkozóra, ami nagyjából pont olyan volt, mint vártam: nem bántó, csak nyomasztó, és kicsit meh. Szóval értem én, hogy mi közöm van nekem ezekhez az emberekhez, végül is jellemet és sorsot meghatározó élményeken osztozunk, de az már olyan régen volt, hogy azóta akár idegenek is lehetnénk. Vagyunk. A szervezők előre körbeküldtek egy kis kérdőívet, hogy ki hogyan és mint, és valamikor éjfél után nyilván felolvasták a válaszokat, az enyémben nyilván persze nem értette a Dr. Who utalást. Mondanám, hogy egy pillanatra jeges markába szorította kis szívemet a rettegés, hogy úristen-úristen, hova kerültem én, de persze előtte sejtettem, hogy mindenki borzalmasan megnormálisodott, és nincs egy rendes geek sem köztük. De lám, a beugrót is elrontották, meg egyébként is, ööö inkább nem szeretek mégsem arra gondolni, hogy mindeni máséhoz képest még mennyire borzalmasabban elcseszettnek tűnik az egész életem.
Vasárnap nagyjából úgy éreztem magam, mint egy bögre letört füle, pedig csak a szemüvegem füle tört le, mondjuk az is elég problémás. Félvakon, a kötelező, hajnali bőgéstől csíkszeműen eltámolyogtam apámhoz, aki épp házat őrzött itt fenn a székesfővárosban, és főzött nekem lencsefőzeléket, és sütött medvehagymás pogácsát, és gesztenyepüré is volt mirelit meggyel, mmm. És beszéltünk szkájpon a húgommal is. Ez kellett, mert különben szerintem a vasárnapot egyszerűen kivettem volna a nyilvántartásból, és legfeljebb addig jutottam volna, hogy szomorúan nézem a lakótelepi félsötétet, és próbálom meggyőzni magam arról, hogy azért néha vannak olyan pillanatok, amiért érdemes.
Mondjuk hát olyanból nyilván több van, amiért muszáj, szóval most például elindulhatok megszereltetni a szemüvegemet, meg elintézni dolgokat, és olyan nagyon elegem van az egészből, de komolyan. Most már történjen valami nagyon és kifejezetten jó, és lehetőleg kivételesen markáns árnyoldalak nélkül, mert különben. Kénytelen leszek mindig ilyen depresszív szarokat posztolni, és nem szeretek.
Mert hát szombaton is volt write-in, a szezon utolsója, de ennyire még ne szaladjunk előre, mert pénteken a kedélyes írogatás után átballagtam egy még kedélyesebb sörözgetésre. Rengeteg nagyon-nagyon rég nem látott, rengeteg rég nem látott, és rengeteg, szerencsére gyakrabban látott barátommal találkoztam, és nézhettünk cuki fényképeket cuki kisbabáról (mi kértük, önszántunkból, mert igazából azért nem rossz ilyesmit nézegetni), és geekültünk rendesen. Mondjuk egy plüss Darth Vaderrel az asztal közepén ez azért nem volt olyan nehéz.
Szombaton aztán volt write-in, kicsit zaklatottan és megkésve értem oda, mert metrókarbantartás, jaj már, ilyenekkel idegesíteni az embert egy amúgy is rusnya, esős novemberi napom. De a write-in jó volt, és a jelenlévők aranyosak és kedvesek, és még haladtunk is, Sandra például átlépte a bűvös 40000 szavas határt. Onnan meg már könnyű, egy nap alatt be lehet hozni tízezer szót, annak idején, az első nanómon nekem is sikerült. Harminchármat azért nem, szóval én akkor már végképp feladtam.
Később átballagtam osztálytalálkozóra, ami nagyjából pont olyan volt, mint vártam: nem bántó, csak nyomasztó, és kicsit meh. Szóval értem én, hogy mi közöm van nekem ezekhez az emberekhez, végül is jellemet és sorsot meghatározó élményeken osztozunk, de az már olyan régen volt, hogy azóta akár idegenek is lehetnénk. Vagyunk. A szervezők előre körbeküldtek egy kis kérdőívet, hogy ki hogyan és mint, és valamikor éjfél után nyilván felolvasták a válaszokat, az enyémben nyilván persze nem értette a Dr. Who utalást. Mondanám, hogy egy pillanatra jeges markába szorította kis szívemet a rettegés, hogy úristen-úristen, hova kerültem én, de persze előtte sejtettem, hogy mindenki borzalmasan megnormálisodott, és nincs egy rendes geek sem köztük. De lám, a beugrót is elrontották, meg egyébként is, ööö inkább nem szeretek mégsem arra gondolni, hogy mindeni máséhoz képest még mennyire borzalmasabban elcseszettnek tűnik az egész életem.
Vasárnap nagyjából úgy éreztem magam, mint egy bögre letört füle, pedig csak a szemüvegem füle tört le, mondjuk az is elég problémás. Félvakon, a kötelező, hajnali bőgéstől csíkszeműen eltámolyogtam apámhoz, aki épp házat őrzött itt fenn a székesfővárosban, és főzött nekem lencsefőzeléket, és sütött medvehagymás pogácsát, és gesztenyepüré is volt mirelit meggyel, mmm. És beszéltünk szkájpon a húgommal is. Ez kellett, mert különben szerintem a vasárnapot egyszerűen kivettem volna a nyilvántartásból, és legfeljebb addig jutottam volna, hogy szomorúan nézem a lakótelepi félsötétet, és próbálom meggyőzni magam arról, hogy azért néha vannak olyan pillanatok, amiért érdemes.
Mondjuk hát olyanból nyilván több van, amiért muszáj, szóval most például elindulhatok megszereltetni a szemüvegemet, meg elintézni dolgokat, és olyan nagyon elegem van az egészből, de komolyan. Most már történjen valami nagyon és kifejezetten jó, és lehetőleg kivételesen markáns árnyoldalak nélkül, mert különben. Kénytelen leszek mindig ilyen depresszív szarokat posztolni, és nem szeretek.
esik eső
Egyébként a múlt hétvége sem volt eseménytelen, például csütörtökön voltam Grafikuslánynál, tőle szereztem be az istenmentes náthát, ami csak kellemetlen, de nyilván nem komoly, elvégre ő is kibírta, pedig ő csak kamillateát ihatott így, szülés előtt egy hónappal. Vittem hozzá hőre keményedő gyurmát, hogy csináljunk kis cipellőket a Monster High babáinak, egész sikeresek voltunk, bár én azért éreztem azt a bő két év kihagyást az ujjaimban. Nem tartottam magam az eredeti elképzeléshez, de egész jó lett, mondjuk mennyivel jobb lenne, ha értelmes problémákon tudnék annyit agyalni, mint hogy milyen kiegészítőket lehet összegyurmázni egy baba-franchise-nak.
Pénteken már nyűglődtem, de aztán szombaton elmentem write-inre, ahol egyrészt írtunk, másrészt rengeteget röhögtünk. Mondjuk ezúttal a hangosan sikítozó lány is lenn volt, ami erősen megnehezítette az írást, mert ő akkor is sikítozott, amikor más írt volna. De hát Istenem, tizenhét éves, én felnézek rá, amiért tizenhét éves, és egyáltalán ki mer menni az utcára, hát még emberek közé, nekem ez annak idején azért nagyon nehezen ment. A többiek szerencsére nem sikítoztak, és jaj, hát annyira végtelenül szeretetreméltóak, tényleg, és olyan fiatalok, és szépek, és lelkesek, és olyan végtelenül bájosak, hogy még féltékenykedni sem tudok rájuk. Persze, el fogják baszni ők is, de hátha mégsem. Jó lenne, ha mégsem.
Write-in után siettem tovább, mert Adeptussal megbeszéltük, hogy megnézzük az Interstellart. Jó két éve nem találkoztunk, már ideje volt. A filmtől kicsit féltem, metr úgy tűnt, ez pont olyasmi, amit az emberek zöme szeret, és én nagyon tudok utálni – aztán legnagyobb meglepetésemre egyik sem, csak egy ilyen „jó, hát ez is megvolt” érzés maradt utána. Szép, látványos, bele lehet merülni, mint a mocsárba, de hát azért arra oda kell figyelni, hogy az ember véletlenül se gondolkozzon rajta, de tíz másodpercet sem, mert onnantől kezdve már nem jó.
Ehhez persze hozzátartozik, hogy két olyan ordas scifi közhely is van benne, amit én nem értek. Az első az az, hogy ha képesnek véljük magunkat arra, hogy idegen bolygókat terraformáljunk, akkor a saját keresztbetolt bolygónkkal miért nem tudunk megbirkózni? Van egy bolygó, amin van felszín meg víz meg csak kicsit tök más gravitáció, na, hát ott sokkal egyszerűbb lesz megvetni a lábunkat, mint arra kitalálni valamit, hogy a monokultúrában termelt gabonaféléket megtámadta a penész. Sokkal egyszerűbb a nulláról felhúzni egy bioszférát, mint egy fertőzést megállítani.
Aztán lehet, hogy tényleg. Csak nekem nem tűnik logikusnak.
A másik, hogy úgy szeretnék már egy science fiction típusú filmet, ahol valaki belevezeti az űrhajót egy fekete lyukba, és kész, soha többé semmit nem tudunk róla, még csak azt sem, hogy meghalt. Bement a fekete lyukba, onnan ki már nem jönnek dolgok, kész, ennyi. Nincs transzdimenzionális szeretetkedés, sem időutazás, sem a férgebbnél is férgebb lyuk, nincs semmi, amiről nekünk tudnunk kéne. Nekiment, ennyi. Fekete lyuk. Ilyesmikről álmodozom.
No mindegy, a film után még megittunk némi sört és beszélgettünk, tök jó volt. Aztán másnap elhatalmasodott rajtam a borzalmas nátha, és akkor onnantól kezdve pár napon át volt tea és tea és néha nyifogtam, hogy jaj már, de unom a teát. Később már minden mást is untam, beleértve az egész világmindenséget, tudjátok mit, nem vicces.
Persze állítólag nem eshet örökké, de pillanatnyilag elég csak kinéznem az ablakon, hogy ebben erősen kételkedjek.
Pénteken már nyűglődtem, de aztán szombaton elmentem write-inre, ahol egyrészt írtunk, másrészt rengeteget röhögtünk. Mondjuk ezúttal a hangosan sikítozó lány is lenn volt, ami erősen megnehezítette az írást, mert ő akkor is sikítozott, amikor más írt volna. De hát Istenem, tizenhét éves, én felnézek rá, amiért tizenhét éves, és egyáltalán ki mer menni az utcára, hát még emberek közé, nekem ez annak idején azért nagyon nehezen ment. A többiek szerencsére nem sikítoztak, és jaj, hát annyira végtelenül szeretetreméltóak, tényleg, és olyan fiatalok, és szépek, és lelkesek, és olyan végtelenül bájosak, hogy még féltékenykedni sem tudok rájuk. Persze, el fogják baszni ők is, de hátha mégsem. Jó lenne, ha mégsem.
Write-in után siettem tovább, mert Adeptussal megbeszéltük, hogy megnézzük az Interstellart. Jó két éve nem találkoztunk, már ideje volt. A filmtől kicsit féltem, metr úgy tűnt, ez pont olyasmi, amit az emberek zöme szeret, és én nagyon tudok utálni – aztán legnagyobb meglepetésemre egyik sem, csak egy ilyen „jó, hát ez is megvolt” érzés maradt utána. Szép, látványos, bele lehet merülni, mint a mocsárba, de hát azért arra oda kell figyelni, hogy az ember véletlenül se gondolkozzon rajta, de tíz másodpercet sem, mert onnantől kezdve már nem jó.
Ehhez persze hozzátartozik, hogy két olyan ordas scifi közhely is van benne, amit én nem értek. Az első az az, hogy ha képesnek véljük magunkat arra, hogy idegen bolygókat terraformáljunk, akkor a saját keresztbetolt bolygónkkal miért nem tudunk megbirkózni? Van egy bolygó, amin van felszín meg víz meg csak kicsit tök más gravitáció, na, hát ott sokkal egyszerűbb lesz megvetni a lábunkat, mint arra kitalálni valamit, hogy a monokultúrában termelt gabonaféléket megtámadta a penész. Sokkal egyszerűbb a nulláról felhúzni egy bioszférát, mint egy fertőzést megállítani.
Aztán lehet, hogy tényleg. Csak nekem nem tűnik logikusnak.
A másik, hogy úgy szeretnék már egy science fiction típusú filmet, ahol valaki belevezeti az űrhajót egy fekete lyukba, és kész, soha többé semmit nem tudunk róla, még csak azt sem, hogy meghalt. Bement a fekete lyukba, onnan ki már nem jönnek dolgok, kész, ennyi. Nincs transzdimenzionális szeretetkedés, sem időutazás, sem a férgebbnél is férgebb lyuk, nincs semmi, amiről nekünk tudnunk kéne. Nekiment, ennyi. Fekete lyuk. Ilyesmikről álmodozom.
No mindegy, a film után még megittunk némi sört és beszélgettünk, tök jó volt. Aztán másnap elhatalmasodott rajtam a borzalmas nátha, és akkor onnantól kezdve pár napon át volt tea és tea és néha nyifogtam, hogy jaj már, de unom a teát. Később már minden mást is untam, beleértve az egész világmindenséget, tudjátok mit, nem vicces.
Persze állítólag nem eshet örökké, de pillanatnyilag elég csak kinéznem az ablakon, hogy ebben erősen kételkedjek.
je ne regrette rien
Ültem az asztalnál, előttem egy mélytányérban a leves, egy bögrében a kávé. Fogtam a cukrot, és lassan, ráérősen beleöntöttem.
A levesbe.
Nyilván.
Teljesen kiütött a nátha, ez most valami fertőzés volt, én az időjárásnak megfelelően viselkedtem, pedig zokoghattam volna hajadonfőtt az ónos esőben, mármint ha annál is hülyébb lennék, mint amilyen vagyok. De nem, semmi ilyet nem tettem, és most mégis itt ülök zombiformán, utálom már minden teám; bár persze a sok köhögéstől legalább olyan noir hangom van, mintha az éjjel ét doboz cigarettát szívtam volna el a liter scotch mellé, és nem a mentateát váltogattam volna bodzával és kamillával. Most kéne franszia sanzonokat feldörmögnöm lemezrecsegést utánzó effektekre, hogy valami hasznát is érezzem ennek az egésznek.
Két nap múlva osztálytalálkozó, a szervezők még nem írták meg, hol, remélhetőleg nem azért, mert ők sem tudják – különben igen mókás lesz, ahogy huszonpár ideges negyvenéves próbál szabad asztalt keresni a belvárosban. Szombat este. Jaj, de nagyon elment a kedvem ettől is időközben, öreg vagyok én és nyomorult, nem bírok már inni sem, józanul meg nem lehet ezeket a dolgokat elviselni. Majdnem az írtam, hogy ép ésszel, de azért az durva lenne, ha ilyesmi egyáltalán felmerülne velem kapcsolatban.
A levesbe.
Nyilván.
Teljesen kiütött a nátha, ez most valami fertőzés volt, én az időjárásnak megfelelően viselkedtem, pedig zokoghattam volna hajadonfőtt az ónos esőben, mármint ha annál is hülyébb lennék, mint amilyen vagyok. De nem, semmi ilyet nem tettem, és most mégis itt ülök zombiformán, utálom már minden teám; bár persze a sok köhögéstől legalább olyan noir hangom van, mintha az éjjel ét doboz cigarettát szívtam volna el a liter scotch mellé, és nem a mentateát váltogattam volna bodzával és kamillával. Most kéne franszia sanzonokat feldörmögnöm lemezrecsegést utánzó effektekre, hogy valami hasznát is érezzem ennek az egésznek.
Két nap múlva osztálytalálkozó, a szervezők még nem írták meg, hol, remélhetőleg nem azért, mert ők sem tudják – különben igen mókás lesz, ahogy huszonpár ideges negyvenéves próbál szabad asztalt keresni a belvárosban. Szombat este. Jaj, de nagyon elment a kedvem ettől is időközben, öreg vagyok én és nyomorult, nem bírok már inni sem, józanul meg nem lehet ezeket a dolgokat elviselni. Majdnem az írtam, hogy ép ésszel, de azért az durva lenne, ha ilyesmi egyáltalán felmerülne velem kapcsolatban.
tényleg tök egyszerűek, nem?
De a legnagyobbra még így is ráférne némi munka (a hátsó lábról lejövő ív nagyon üres, kéne oda valami, és akkor már esetleg... jaj ne).
fekete, fehér, igen, igen
Szóval a facebookon kaptam olyan felkérést, hogy öt napon át fényképezzek feketén és fehéren, és ezt osszam is meg a közzel. A gondok ott kezdődtek, hogy így, közel két év ismeretség után rá kellett jönnöm, hogy a gépem nem tud fekete-fehér képeket csinálni, csak olyat, hogy fekete, fehér, és egy szín, teszem azt, piros. Ezzel a beállítással jól végigfényképeztem egy esős november délutánt, lettek közte egész csinos darabok is, de rájöttem, hogy igazából én a régi fényképeim között is garázdálkodhatnék. Mert van jó pár olyan erősen színhiányos darab, hogy akár fekete-fehérnek is elmenne, és van olyan is, ami fekete-fehérben is simán lehet olyan erős, mint színesben volt. Így végül az öt friss helyett 5x3 régi mellett döntöttem, laza téma szerint. Íme.
és még hideg is van
Nyolc nap múlva osztálytalálkozó, tulajdonképp meglep, hogy csak most kezdtem el hülyeségeket álmodni róla. Például, hogy a Vidámparkba szervezték, ami álmaimban részint egy, a fél Margitszigetet beterítő kemping-strand-kaszinóváros (ötvözve a hatvanas években épült fürdőtelepek naiv és kissé lerongyosodott báját, a romkocsmákat, a bécsi Pratert, ás a Szigetet), részint pedig az a darabka ijesztő és meredek magashegység, ami a Normafa helyén lakik. Szóval egy sziget, ami egy hegycsúcs. És színesek rajta az utcák, és minden este karnevál van, a görög filozófusoknak külön játszótere a még lakható terület szélén (mögötte egyik irányban szakadék, másik irányban sziklafal), az opikusoknak múzeuma és foglalkoztatóháza, na, hát ide szerveztük álmomban az osztálytalálkozót. Az igazi, azt hiszem, sokkal bizarrabb lesz.
Mondjuk addig kezdeni kéne valamit azzal, hogy jeléül és okán annak, hogy ebben az országból szándékosan Kafka-karikatúrába torzított létesíményben élek, már megint véresre rágtam az ujjaimat; játszottam volna inkább aknakeresővel, attól eltekintve, hogy azt sikerült letörölnöm minden gépről. Minden szinten aggasztó dolgok vannak, és ezek nyilván összefüggenek: egy ilyen rendszerben, ami ennyire nyilvánvalóan ellensége az erkölcsnek és a közjónak, ahol milliók életét teszik tönkre vitathatatlan szándékossággal, nem lehet elvárni, hogy bárki tisztességes legyen (és mondjuk kifizesse a tavaly leadott munkám). És ettől nekem sem megy, és ettől, áh, hagyjuk, nekem amúgy sem megy semmi, és ami netán véletlenül menne, abból őszinte jószándékkal csinálnak nyomasztó terhet az emberek.
Nem lesz meg idén a nanowrimo, huszonegyedike van, és tizenkétezer szónál tartok, ez is nyomaszt, mert közel sem szeretek annyira kudarcot vallani, mint amilyen gyakran megteszem. Sokkal jobban nyomasztana, ha nem tudnám, hogy azért rendesen írok egész évben, akkor is, ha ennek háromnegyed része abszolút csak saját szórakoztatásra megy; de a két november között azért összekapartam három és fél nanowrimónyi szöveget, úgy, hogy a cikkeket (nem mintha idén mérhető mennyiséget termeltem volna) és a blogposztokat nem számoltam bele. Jó, a verseket viszont igen, de azért olyan ritkán van. Szóval oké, ez a november nem a szavak hónapja (terjesszük ki az egész évre), de azért na. Írok. Legfeljebb senki nem látja (de eddig sem látta úgysem).
Mondjuk addig kezdeni kéne valamit azzal, hogy jeléül és okán annak, hogy ebben az országból szándékosan Kafka-karikatúrába torzított létesíményben élek, már megint véresre rágtam az ujjaimat; játszottam volna inkább aknakeresővel, attól eltekintve, hogy azt sikerült letörölnöm minden gépről. Minden szinten aggasztó dolgok vannak, és ezek nyilván összefüggenek: egy ilyen rendszerben, ami ennyire nyilvánvalóan ellensége az erkölcsnek és a közjónak, ahol milliók életét teszik tönkre vitathatatlan szándékossággal, nem lehet elvárni, hogy bárki tisztességes legyen (és mondjuk kifizesse a tavaly leadott munkám). És ettől nekem sem megy, és ettől, áh, hagyjuk, nekem amúgy sem megy semmi, és ami netán véletlenül menne, abból őszinte jószándékkal csinálnak nyomasztó terhet az emberek.
Nem lesz meg idén a nanowrimo, huszonegyedike van, és tizenkétezer szónál tartok, ez is nyomaszt, mert közel sem szeretek annyira kudarcot vallani, mint amilyen gyakran megteszem. Sokkal jobban nyomasztana, ha nem tudnám, hogy azért rendesen írok egész évben, akkor is, ha ennek háromnegyed része abszolút csak saját szórakoztatásra megy; de a két november között azért összekapartam három és fél nanowrimónyi szöveget, úgy, hogy a cikkeket (nem mintha idén mérhető mennyiséget termeltem volna) és a blogposztokat nem számoltam bele. Jó, a verseket viszont igen, de azért olyan ritkán van. Szóval oké, ez a november nem a szavak hónapja (terjesszük ki az egész évre), de azért na. Írok. Legfeljebb senki nem látja (de eddig sem látta úgysem).
kéne rajzolni valami tök egyszerűt
De tényleg. Elegem van már belőle, hogy mindig túlbonyolítom.
Hát nagyon nem megy ez nekem.
Hát nagyon nem megy ez nekem.
jé, dolgok, és történtek, de fura
És aztán megint volt társas életem, főleg hétvégén, a dolgok hajlamosak hétvégén lenni, most például sci-fi nap volt, ahová főleg azért mentem, hogy felmarkoljak mindenféle lefordított könyvet, és találkozzam emberekkel, ennek persze az lett a vége, hogy vásároltam is, igazi könyveket, és alá is írattam, és hah, most van nekem saját és névre szóló, és az egyikbe még nagyon helyes macskát is rajzolt nekem a szerzője, tök jó, tök jó.
Majd megittunk egy sört és én megettem egy fél chili con carnét is, a másik felét kis műanyag dobozban vittem tovább magammal, és mentem éjszakai write-inre, mert nanowrimo, és most először kipróbáltuk az éjszakai közös írást. Egy gimnáziumba bezárva. A kiskorúakra való tekintettel józanul. Mondjuk ennek sok jelét nem mutattuk, amikor éjjel háromkor Chumbawambára ugráltunk páros lábbal és Queent karaokéztunk, aztán a többiek (kivétel nélkül 25 év alatt, szóval te jó ég) még modern slágereket is, aztán ugráltunk még egy kicsit, majd mindenki visszaült gépelni. Igazából nagyon vicces volt, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy az, hogy olyan másfél-kétszer olyan idősen, mint a többiek, ott idétlenkedek, az most akkor szánalmas, vagy sem, kicsit hajlok arra, hogy nem és sem, ellenben szomorú, de lehet, hogy csak azért gondolom, mert másnap iszonyú fejfájásom volt (kettős front) és attól mindig szomorú vagyok.
Írtunk együtt aztán valamivel kevésbé gimnazista barátokkal is, akik nem csak novemberben szoktak írni (kivétel Noiz, aki ugye egy darab permanens novembert hordoz maga körül, szóval neki minden hónap nanowrimo) (és egyébként írt!!!), és ittunk kávét, és kellett is, mert ez az idei november igazán tökélyre fejlesztette ezt a taknyos-nyákos időjárást, amikor még ahhoz is kéne egy kávé az embernek, hogy a kávéjáig elmenjen. A kávéja gondolatáig. ElzzzZZzzzzzZZZz
Pénteken pedig (ez még nem az időutazás, még cska cspaongok) Fleó és Virgonc ruhát vásároltak, majd mindhárman parfümöket szagolgattunk. Sőt, kávét is ittunk, nem is tudom, mivel lehetett volna még teljesebbé tenni a pláza-élményt, talán ha a végén beülünk egy filmre, vagy kipróbálunk egy ingyen sminket, de hát mindent nem lehet mégsem. Ó, és szerdán nagyszerű furcsa kocsmákat fedeztünk fel Búvárzenekarral, és tökéletes szőlőpálinkát, nocsak, milyen sok minden belefért ebbe a múlt hétbe, hah, ennek a hétnek nagyon kell kapaszkodnia, hogy beérje (és csak jó dolgoknak ér történnie, nyilván).
Majd megittunk egy sört és én megettem egy fél chili con carnét is, a másik felét kis műanyag dobozban vittem tovább magammal, és mentem éjszakai write-inre, mert nanowrimo, és most először kipróbáltuk az éjszakai közös írást. Egy gimnáziumba bezárva. A kiskorúakra való tekintettel józanul. Mondjuk ennek sok jelét nem mutattuk, amikor éjjel háromkor Chumbawambára ugráltunk páros lábbal és Queent karaokéztunk, aztán a többiek (kivétel nélkül 25 év alatt, szóval te jó ég) még modern slágereket is, aztán ugráltunk még egy kicsit, majd mindenki visszaült gépelni. Igazából nagyon vicces volt, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy az, hogy olyan másfél-kétszer olyan idősen, mint a többiek, ott idétlenkedek, az most akkor szánalmas, vagy sem, kicsit hajlok arra, hogy nem és sem, ellenben szomorú, de lehet, hogy csak azért gondolom, mert másnap iszonyú fejfájásom volt (kettős front) és attól mindig szomorú vagyok.
Írtunk együtt aztán valamivel kevésbé gimnazista barátokkal is, akik nem csak novemberben szoktak írni (kivétel Noiz, aki ugye egy darab permanens novembert hordoz maga körül, szóval neki minden hónap nanowrimo) (és egyébként írt!!!), és ittunk kávét, és kellett is, mert ez az idei november igazán tökélyre fejlesztette ezt a taknyos-nyákos időjárást, amikor még ahhoz is kéne egy kávé az embernek, hogy a kávéjáig elmenjen. A kávéja gondolatáig. ElzzzZZzzzzzZZZz
Pénteken pedig (ez még nem az időutazás, még cska cspaongok) Fleó és Virgonc ruhát vásároltak, majd mindhárman parfümöket szagolgattunk. Sőt, kávét is ittunk, nem is tudom, mivel lehetett volna még teljesebbé tenni a pláza-élményt, talán ha a végén beülünk egy filmre, vagy kipróbálunk egy ingyen sminket, de hát mindent nem lehet mégsem. Ó, és szerdán nagyszerű furcsa kocsmákat fedeztünk fel Búvárzenekarral, és tökéletes szőlőpálinkát, nocsak, milyen sok minden belefért ebbe a múlt hétbe, hah, ennek a hétnek nagyon kell kapaszkodnia, hogy beérje (és csak jó dolgoknak ér történnie, nyilván).
mint a nagyok
Egy akadályt legyőztem, és utána négy napig dorbézoltam, nem egészen azért, mert megérdemeltem, hanem mert mindenki abba a négy napban volt a városban / kíváncsi rám, és volt olyan, hogy egyszerre négy helyen kellett volna lennem, de persze ennyire nem vagyok még tehetséges.
Szóval lasagnáztunk fűtött teraszon, és söröztünk baráti kiskocsmában, és ettem májas hurkát a családdal (vérest csak azért nem, mert a nagymamám csak ebéd után vágta el a kezét), és megnéztem Jud kiállítását és a vonatkozó megnyitót, és aztán a világ legfölöslegesebb filmjét, és sajnos most megint hónapokig nem látom majd anyukámat, ami a sok nagy jóság után szomorú.
Próbáltam farmert vásárolni, és milyen dolog már, hogy a hozzám hasonló darabokra is már csak skinny, super skinny, slim fit és jeggings van, én a nadrág szárát szeretem ráhúzni a csizmámra, nem fordítva. Hová tűntek a bootcut és bootleg (ah, flare-ről már nem is álmodok) szabások, már sima egyenes szárú nadrágot is alig találni, teljesen kétségbe vagyok esve.
Közben elvesztettem a pendrive-omat, rajta másfél napi munkámmal (mondjuk erősen átmulatott és átaludt másfél nap volt, de akkor is), kiesett a zsebemből a sok próbálgatás közben, de szerencsére meglett, de jó, de jó, mondjuk utána rögtön meghibásodott, de közben még épp sikerült lementenem róla dolgokat. Kéne nekem egy elveszthetetlen-meghibásodhatatlan pendrive, ami ráadásul automatikusan mindenből oda ment és másol példányokat, ahova kell. Vagy kéne nekem egy új fej, de ezt már mondom egy ideje.
Szóval lasagnáztunk fűtött teraszon, és söröztünk baráti kiskocsmában, és ettem májas hurkát a családdal (vérest csak azért nem, mert a nagymamám csak ebéd után vágta el a kezét), és megnéztem Jud kiállítását és a vonatkozó megnyitót, és aztán a világ legfölöslegesebb filmjét, és sajnos most megint hónapokig nem látom majd anyukámat, ami a sok nagy jóság után szomorú.
Próbáltam farmert vásárolni, és milyen dolog már, hogy a hozzám hasonló darabokra is már csak skinny, super skinny, slim fit és jeggings van, én a nadrág szárát szeretem ráhúzni a csizmámra, nem fordítva. Hová tűntek a bootcut és bootleg (ah, flare-ről már nem is álmodok) szabások, már sima egyenes szárú nadrágot is alig találni, teljesen kétségbe vagyok esve.
Közben elvesztettem a pendrive-omat, rajta másfél napi munkámmal (mondjuk erősen átmulatott és átaludt másfél nap volt, de akkor is), kiesett a zsebemből a sok próbálgatás közben, de szerencsére meglett, de jó, de jó, mondjuk utána rögtön meghibásodott, de közben még épp sikerült lementenem róla dolgokat. Kéne nekem egy elveszthetetlen-meghibásodhatatlan pendrive, ami ráadásul automatikusan mindenből oda ment és másol példányokat, ahova kell. Vagy kéne nekem egy új fej, de ezt már mondom egy ideje.
mindezt egy levegővel
Az őszi célkitűzéseimből egyet már három hetedéig teljesítettem, szóval a Can vei la lauzeta... első másfél versszakát egész üzembiztosan tudom, ami azért kemény, mert még annyira sem bomlik szavakra, mint a Liebestod, pedig németül nem nagyon beszélek, vagy tetszőleges Verdi, pedig olaszul még annyit sem. Jó, hát a „per mort li respon” még nincs meg teljesen, és egyáltalán, mit rinyál ez (az okcitán, meg a világ egyik leghíresebb trubadúrjáról van itt épp szó, jelzem), és különben is, miért nem Beatriz grófnő sirámai érdekelnek engem, ha már (nő vagyok, és akkor épp a nőknek is volt szava), és miért nem a mondanivaló, hanem a dallam és az előadásmód, bár az az igazság, hogy az egész keresgélést Bernart de Ventadornnál kezdtem, és aztán Raimon de Miravalt már például egy vaskos kötegből választottam ki, és azt hiszem, ez az A penas sai don m’apreing inkább tartozik az internet csodálatos balesetei közé, mint az elvárható értelmezésekhez. Engem a végtelenségig lenyűgöz, hogy nem tart szabályos ütemet, hanem ahol elkapja a hév, ott szinte hadar, és igazából már csak ezért az egy videó is akkora rácsodálkozás és inspiráció számomra, hogy csak azért nem mondom, hogy pusztán az én rádöbbenésemért megérte felvennie és feltennie az elkövetőnek, mert szerény pályám dacára épp elégszer kaptam meg az „és megváltoztatta az életemet” vallomást ahhoz, hogy tudjam, ennél nincs és nem létezik több és nagyobb, és mégis, pontosan a metrikus lófaszt lehet kezdeni vele.
fáj a fejem
Olyan sokáig minden más bajom volt, hogy most egészen meglep.
Mondjuk továbbra is van minden más bajom, de ma hurkát fogunk ebédelni, szóval nem reménytelen az élet..
Mondjuk továbbra is van minden más bajom, de ma hurkát fogunk ebédelni, szóval nem reménytelen az élet..
egy nap az életemben, amikor történt valami
Amúgy ilyen csodálatos dolgok akadályozták, hogy pénteken ne éjjel tizenegy után fejezzem be a novellát, aminek meg kellett lennie (nem tudom, miért találtam ki, hogy Halloweenkor nekem másvilágias novellát kell feltennem, de valamiért úgy dereng, hogy Neil Gaiman tehet róla. Mármint az, hogy szerinte ilyenkor ijesztő könyveket kell olvasni hangosan. És ezek szerint számomra ez áll hozzá legközelebb? Mintha lennének szövegértelmezési gondjaim, sebaj, az csak a szakmám...), mint hogy.
Jött Edem, és ebédeltünk rettentő finomat, és utána kávéztunk is rettentő finomat, és beszélgettünk nagyot, és amúgy teljesen vicces, hogy áradozott valamiféle kivis ciderről, és nem egész két napra rá beszéltem a húgommal, aki Liverpoolban él, és akkor is szóba került ugyanaz a cider (azt mondta, azzal vigasztalja majd magát, amiért nem tudunk neki skype-on feketeerdő tortát küldeni). Valamint hozott nekem whiskyt! És vannak rajta majmok! És majd egyszer ha ünnepi alkalom lesz, akkor ki is bontom, mert ez azért nem az a kategória, amit az ember csak úgy megiszogat, ezt izé, nagyobb átéléssel iszogatja meg.
Aztán mire a kávét is kivégeztük, nagyjából mennem is kellett már NaNoWriMo kick-off partira, és azt hiszem, most, hogy ötödjére veszek már részt benne, nem fogom elmagyarázni, mi ez. Tavaly lekéstem a kick-off bulit, mert épp kétségbeesetten gépeltem be a villamoson kitalált novellát az Oktogonon a Burger Kingben (és hát azon már akkor is éreztem, hogy félig költészet, és egészen büszke vagyok rá), idén viszont még annyira csak félkész ötletek voltak a fejemben, ahogy a helyszín felé közeledtem, hogy semmi értelme nem lett volna ezért megkurtítanom a programomat. Szomorú is lett volna, mert nagyon jól sikerült, írtam már, ugye, hogy én nagyon szeretem a wrimókat? És főleg csak miattuk veszek részt az egészben? Mert annyira kedvesek és szeretetreméltóak? És egyre többen vagyunk. Most már szinte nem is fértünk el, több sorban és kígyózva ültünk, de jó volt a társaság és a hangulat, és érdekesek az emberek. Hamar kiderült, hogy gyakorlatilag mindenki beszél angolul, de a magyarral az idén itt író külföldieknek van egy kis gondja, így nagyjából a bemutatkozás is angolul ment, aztán én az egyik nemzetközi csücsökben találtam magam, és roppant izgalmas dolgokat tudtam meg, például arról, hogy a francia regényírók miért szeretnek E/1-ben írni (állítólag akár 5-6 különösen bonyolult múltidőt is megspórolhatnak vele az E/3-hoz képest) (ezen a ponton rájöttem, hogy sosem fogok megtanulni franciául), vagy hogy a Supernatural sorozat és Tom Hiddleston rajongói származástól függetlenül ugyanazon a frekvencián sikítanak, ha eszükbe jut Dan. Vagy Dave. Vagy... ahh, Dean. Tudtam én.
De hát nehezemre esett elválni onnan, és csak azért sikerült, mert tudtam, hogy nekem még meg kell írnom egy novellát, és fel is kell tennem, és jajjajjaj, egyáltalán, nem szabad, hogy a hülye Állatok elokoskodják az egészet. És hagynom kell időt arra, hogy valamikor a felénél biztos elkezdek valamit kiguglizni, hát igen, húsz percen át nézegettem a kőrisfák törzsét (mert fejből honnan tudjam én, milyen színű?), mielőtt ismét szembesültem az elmélettel, hogy de az Yggdrasil igenis tiszafa volt, csak félrefordították kőrisnek, a tiszafa törzsére viszont szintúgy nem emlékszem, mármint keverem a cipruséval, és tényleg, lehetne ciprus is, mert az szintúgy temetői fa, és legalább tudom, milyen a kérge, aztán kissé magam is megdöbbentem, hogy képes vagyok ezen problémázni ahelyett, hogy mondjuk a történettel vacakolnék. Vagy a világgal (amiről szándékosan nem derül ki semmi, mert nem az a lényeg, hogy miért vannak az űrben, hanem hogy ott nem lehet rendesen világfát mászni, és az milyen már). Vagy bármi.
Később elindultam hazafelé, és minden tele volt zombikkal, a busz alá is majdnem jutott egy (oké, végül is nem lehet elvárni egy zombitól, hogy tudjon tűsarkúban járni, vagy hogy a nyílt törés előtt eszébe jusson a váltócipő), legalább valaki öltözhetett volna zombivadásznak, nem is értem.
Jött Edem, és ebédeltünk rettentő finomat, és utána kávéztunk is rettentő finomat, és beszélgettünk nagyot, és amúgy teljesen vicces, hogy áradozott valamiféle kivis ciderről, és nem egész két napra rá beszéltem a húgommal, aki Liverpoolban él, és akkor is szóba került ugyanaz a cider (azt mondta, azzal vigasztalja majd magát, amiért nem tudunk neki skype-on feketeerdő tortát küldeni). Valamint hozott nekem whiskyt! És vannak rajta majmok! És majd egyszer ha ünnepi alkalom lesz, akkor ki is bontom, mert ez azért nem az a kategória, amit az ember csak úgy megiszogat, ezt izé, nagyobb átéléssel iszogatja meg.
Aztán mire a kávét is kivégeztük, nagyjából mennem is kellett már NaNoWriMo kick-off partira, és azt hiszem, most, hogy ötödjére veszek már részt benne, nem fogom elmagyarázni, mi ez. Tavaly lekéstem a kick-off bulit, mert épp kétségbeesetten gépeltem be a villamoson kitalált novellát az Oktogonon a Burger Kingben (és hát azon már akkor is éreztem, hogy félig költészet, és egészen büszke vagyok rá), idén viszont még annyira csak félkész ötletek voltak a fejemben, ahogy a helyszín felé közeledtem, hogy semmi értelme nem lett volna ezért megkurtítanom a programomat. Szomorú is lett volna, mert nagyon jól sikerült, írtam már, ugye, hogy én nagyon szeretem a wrimókat? És főleg csak miattuk veszek részt az egészben? Mert annyira kedvesek és szeretetreméltóak? És egyre többen vagyunk. Most már szinte nem is fértünk el, több sorban és kígyózva ültünk, de jó volt a társaság és a hangulat, és érdekesek az emberek. Hamar kiderült, hogy gyakorlatilag mindenki beszél angolul, de a magyarral az idén itt író külföldieknek van egy kis gondja, így nagyjából a bemutatkozás is angolul ment, aztán én az egyik nemzetközi csücsökben találtam magam, és roppant izgalmas dolgokat tudtam meg, például arról, hogy a francia regényírók miért szeretnek E/1-ben írni (állítólag akár 5-6 különösen bonyolult múltidőt is megspórolhatnak vele az E/3-hoz képest) (ezen a ponton rájöttem, hogy sosem fogok megtanulni franciául), vagy hogy a Supernatural sorozat és Tom Hiddleston rajongói származástól függetlenül ugyanazon a frekvencián sikítanak, ha eszükbe jut Dan. Vagy Dave. Vagy... ahh, Dean. Tudtam én.
De hát nehezemre esett elválni onnan, és csak azért sikerült, mert tudtam, hogy nekem még meg kell írnom egy novellát, és fel is kell tennem, és jajjajjaj, egyáltalán, nem szabad, hogy a hülye Állatok elokoskodják az egészet. És hagynom kell időt arra, hogy valamikor a felénél biztos elkezdek valamit kiguglizni, hát igen, húsz percen át nézegettem a kőrisfák törzsét (mert fejből honnan tudjam én, milyen színű?), mielőtt ismét szembesültem az elmélettel, hogy de az Yggdrasil igenis tiszafa volt, csak félrefordították kőrisnek, a tiszafa törzsére viszont szintúgy nem emlékszem, mármint keverem a cipruséval, és tényleg, lehetne ciprus is, mert az szintúgy temetői fa, és legalább tudom, milyen a kérge, aztán kissé magam is megdöbbentem, hogy képes vagyok ezen problémázni ahelyett, hogy mondjuk a történettel vacakolnék. Vagy a világgal (amiről szándékosan nem derül ki semmi, mert nem az a lényeg, hogy miért vannak az űrben, hanem hogy ott nem lehet rendesen világfát mászni, és az milyen már). Vagy bármi.
Később elindultam hazafelé, és minden tele volt zombikkal, a busz alá is majdnem jutott egy (oké, végül is nem lehet elvárni egy zombitól, hogy tudjon tűsarkúban járni, vagy hogy a nyílt törés előtt eszébe jusson a váltócipő), legalább valaki öltözhetett volna zombivadásznak, nem is értem.
mindannyian tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat
A nagy rajzon már kijavítottam a szánalmas és rút hibát, de annyira agyhalott vagyok, hogy mostanában még a csomókat is elrontom, pedig nem kéne, hogy ennyire nehéz legyen azt követni, hogy fent-lent-fent-lent-fent-lent...
Világjáró
Hát ez most célfotóval, talán. Persze megint az volt, hogy elkezdtem valamit, sőt, igazából az egész történetet szépen, egyben kitaláltam, de már szeptember elején, és nyugodt és boldog és elégedett voltam vele, mert kerek és jó, vagy legalábbis annak éreztem, és akkor egy ponton rájöttem, hogy ezt most én sehogy sem. Semmit sehogy sem, de ezt különösen nem. És aztán jött a tipródás, történeteket próbáltam összevakarni a kádban félig elszunyókálva, régi fájlokat kapartam elő, mert úgy emlékeztem, van bennük valami (van is, csak nem ide), és semmi, semmi, semmi. És ez sem sokkal több, de ez van, most már tényleg csak azt akartam, hogy meglegyen, jó meg majd lesz egyszer és máskor.
A Holló fenn ült a fán, a Róka alatta. Pontosan, ahogy az apja mesélte, ahogy a hagyományok szerint is lennie kellett, és várakozóan néztek rá mind a ketten. Harmadszorra álmodta ugyanezt, most már biztos volt benne, hogy ez a Hívás; világjáró volt az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője, erre készült egész életében, tudta, mit kellene… de a fa tövében, a gyökerek között nem ásított a végtelen sötét, a két Csaló nem az Alvilág bejáratát őrizte, csak egy sekély kis üreget. Kinézni is máshogy néztek ki, mint a több millió órányi felvételből kiragadott részleteken, amiket gyerekkorában olyan áhítatosan nézett; a Holló szárnya hol rövidebb volt, hol hosszabb, az evezőtollak néha szinte felpöndörödtek, mintha csak azt próbálgatná, az elraktározott információkból milyen módosításokkal éleszthetik majd újra, ha egyszer terraformálható bolygóra érnek; kisebb lesz a gravitáció, vagy épp kicsit nagyobb, milyen körülményekre kell az egész fajt újratervezniük. A Róka vöröses bundája néha szinte lángra lobbant, máskor úgy szikrázott, mintha dér lepte volna be, aztán egészen kopasz lett az állat, de ahogy a Holló végig ugyanaz a csillogóan fekete, szakállas tréfamester volt, úgy ő is ugyanaz maradt: tömött farkú, hegyes fülű, hegyes pofájú, ravaszdi Róka.
Manu körbejárta még egyszer a fát. Felnézett; látta, hogy a pikkelyesen hámló, barna törzs, a komor, fekete ágak belevesznek a ködbe, innen akár az égig is érhetett volna, a tiszafa, vagy eltörhetett a holló feje fölött két tenyérnyire, mindent elnyelt a ragyogó, fehér homály. Lenézett, és újra szétkotorta az avart a lábával, de az alsó világokba vezető, mélységes kút helyett csak ugyanazt a poros, üres kis gödröt látta, mint az előző két alkalommal. Járt még egy kört, megnézte még egyszer a fát, aztán széttárta a karját, és leült a földre. A legszívesebben elsírta volna magát, de félt, hogy azzal végképp elbukná a próbatételt.
– Nem érti – szólalt meg a Róka, és mélyebb volt a hangja, dallamosabb, mint Manu várta volna. A Holló megfente a csőrét az ágon, aztán félrebillentette a fejét.
– Nem – mondta, aztán rigóhangon füttyentett; Manu ismerte ezt a dalt, egy időben rendszeresen hallgatta elalvófélben, és próbálta valahogy összelopni, összevágni, hogy legalább álmában átélje a mezőt, a csalitost, a szelet, a napfényt, mert még a legjobb szimulátorok sem tudták megmutatni, milyen egy lusta nyári délután.
– Nem – ismételte meg ő is, és lehajtotta a fejét.
– Le akar jutni az Alvilágba, hogy világot járjon – folytatta a Róka, és a Holló szajkóként cserrent.
– Le.
– Le bizony – remegett meg Manu hangja, és nem tudta, meddig bírja ki még sírás nélkül. Nem elég, hogy nem találja a lejáratot, de még ki is gúnyolják az állatok, akiknek segíteniük kéne!
– Fiam! – Lágyan csendült a Róka hangja, és ahogy Manu felnézett, látta, hogy a szikrázva változó állat lassan, óvatosan közelebb lép hozzá. Nagyot nyelt, és kihúzta magát ültében. – Miért szállnál le az Alvilágba?
– Mert… – csuklott meg a hangja; erre a kérdésre nem készült fel. – Mert ott tanulhatom meg az élet és a halál titkát.
A két állat összenézett, és a Holló lelibbent az ágról, és a Róka mellé állt.
– Hát nem tudod?
Manu megrázta a fejét, aztán hirtelen biccentett. Benne is ott lapult a földi élet hatalmas, felfejtett kódja, amiből újra akarták építeni az egész világukat, ha egyszer valahova megérkeznek; minden tudás, ami ahhoz kellett, hogy ilyen szférát, olyan szférát, hollót, rókát, embert építsenek. Mindenkiben elrejtették. Mindenkiben megőrizték. Mindenkiben ott volt a kis zárvány, a Föld emléke és tervrajza.
– És hol szállnál le az Alvilágba? – kérdezte most a Holló, és Manu értetlenül ráncolta a homlokát.
– De hiszen itt a fa.
– Hol nő ez a fa? Hol nőne, ha nem csak álom volna?
Manu tudta a választ, ahogy tudta az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője; de őket még mind a Földön érte a Hívás, nem az űr elképzelhetetlen messzeségében.
– Apám sírján. A halottak között. Ott kezdődik az Alvilág.
A Róka biccentett, de Manu csak nézte, a homlokát ráncolta, és arra gondolt, milyen is volt, amikor három nappal azelőtt elbúcsúztatták az apját, és visszaadták a hajónak a holttestet. Nem volt temetés; nem volt lassú enyészet; a hajó mindent felemésztett, megemésztett, visszaforgatott.
– Ez itt az Alvilág – bökte ki hirtelen. Felállt, és a két állat felé tántorodott. Azok udvariasan oldalra léptek, és átengedték. Megállt a fa előtt, és az üreg helyett a szíjas törzset nézte, a vércseppként pirosló bogyókat a sötét levelek között. El sem tudta képzelni, hogyan szuszakolja majd át magát az ágak között, aztán már meg is ragadta az egyiket, és fellódult. – Mi vagyunk az Alvilág.
A Holló felrebbent a keze mellé, és ahogy Manu visszanézett, látta, hogy a Róka felemelkedik, és a két mellső lábával rátámaszkodik a fa törzsére. Kevésbé vibráltak, a lehetséges jövő helyett a biztos múlt öltött bennük testet. Manu feljebb lépett, és beleveszett a tiszafa sűrű, illatos sötétjébe.
El sem tudom képzelni, mi vár rám odafenn, gondolta. Talán egy lusta nyári délután.
A Holló fenn ült a fán, a Róka alatta. Pontosan, ahogy az apja mesélte, ahogy a hagyományok szerint is lennie kellett, és várakozóan néztek rá mind a ketten. Harmadszorra álmodta ugyanezt, most már biztos volt benne, hogy ez a Hívás; világjáró volt az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője, erre készült egész életében, tudta, mit kellene… de a fa tövében, a gyökerek között nem ásított a végtelen sötét, a két Csaló nem az Alvilág bejáratát őrizte, csak egy sekély kis üreget. Kinézni is máshogy néztek ki, mint a több millió órányi felvételből kiragadott részleteken, amiket gyerekkorában olyan áhítatosan nézett; a Holló szárnya hol rövidebb volt, hol hosszabb, az evezőtollak néha szinte felpöndörödtek, mintha csak azt próbálgatná, az elraktározott információkból milyen módosításokkal éleszthetik majd újra, ha egyszer terraformálható bolygóra érnek; kisebb lesz a gravitáció, vagy épp kicsit nagyobb, milyen körülményekre kell az egész fajt újratervezniük. A Róka vöröses bundája néha szinte lángra lobbant, máskor úgy szikrázott, mintha dér lepte volna be, aztán egészen kopasz lett az állat, de ahogy a Holló végig ugyanaz a csillogóan fekete, szakállas tréfamester volt, úgy ő is ugyanaz maradt: tömött farkú, hegyes fülű, hegyes pofájú, ravaszdi Róka.
Manu körbejárta még egyszer a fát. Felnézett; látta, hogy a pikkelyesen hámló, barna törzs, a komor, fekete ágak belevesznek a ködbe, innen akár az égig is érhetett volna, a tiszafa, vagy eltörhetett a holló feje fölött két tenyérnyire, mindent elnyelt a ragyogó, fehér homály. Lenézett, és újra szétkotorta az avart a lábával, de az alsó világokba vezető, mélységes kút helyett csak ugyanazt a poros, üres kis gödröt látta, mint az előző két alkalommal. Járt még egy kört, megnézte még egyszer a fát, aztán széttárta a karját, és leült a földre. A legszívesebben elsírta volna magát, de félt, hogy azzal végképp elbukná a próbatételt.
– Nem érti – szólalt meg a Róka, és mélyebb volt a hangja, dallamosabb, mint Manu várta volna. A Holló megfente a csőrét az ágon, aztán félrebillentette a fejét.
– Nem – mondta, aztán rigóhangon füttyentett; Manu ismerte ezt a dalt, egy időben rendszeresen hallgatta elalvófélben, és próbálta valahogy összelopni, összevágni, hogy legalább álmában átélje a mezőt, a csalitost, a szelet, a napfényt, mert még a legjobb szimulátorok sem tudták megmutatni, milyen egy lusta nyári délután.
– Nem – ismételte meg ő is, és lehajtotta a fejét.
– Le akar jutni az Alvilágba, hogy világot járjon – folytatta a Róka, és a Holló szajkóként cserrent.
– Le.
– Le bizony – remegett meg Manu hangja, és nem tudta, meddig bírja ki még sírás nélkül. Nem elég, hogy nem találja a lejáratot, de még ki is gúnyolják az állatok, akiknek segíteniük kéne!
– Fiam! – Lágyan csendült a Róka hangja, és ahogy Manu felnézett, látta, hogy a szikrázva változó állat lassan, óvatosan közelebb lép hozzá. Nagyot nyelt, és kihúzta magát ültében. – Miért szállnál le az Alvilágba?
– Mert… – csuklott meg a hangja; erre a kérdésre nem készült fel. – Mert ott tanulhatom meg az élet és a halál titkát.
A két állat összenézett, és a Holló lelibbent az ágról, és a Róka mellé állt.
– Hát nem tudod?
Manu megrázta a fejét, aztán hirtelen biccentett. Benne is ott lapult a földi élet hatalmas, felfejtett kódja, amiből újra akarták építeni az egész világukat, ha egyszer valahova megérkeznek; minden tudás, ami ahhoz kellett, hogy ilyen szférát, olyan szférát, hollót, rókát, embert építsenek. Mindenkiben elrejtették. Mindenkiben megőrizték. Mindenkiben ott volt a kis zárvány, a Föld emléke és tervrajza.
– És hol szállnál le az Alvilágba? – kérdezte most a Holló, és Manu értetlenül ráncolta a homlokát.
– De hiszen itt a fa.
– Hol nő ez a fa? Hol nőne, ha nem csak álom volna?
Manu tudta a választ, ahogy tudta az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője; de őket még mind a Földön érte a Hívás, nem az űr elképzelhetetlen messzeségében.
– Apám sírján. A halottak között. Ott kezdődik az Alvilág.
A Róka biccentett, de Manu csak nézte, a homlokát ráncolta, és arra gondolt, milyen is volt, amikor három nappal azelőtt elbúcsúztatták az apját, és visszaadták a hajónak a holttestet. Nem volt temetés; nem volt lassú enyészet; a hajó mindent felemésztett, megemésztett, visszaforgatott.
– Ez itt az Alvilág – bökte ki hirtelen. Felállt, és a két állat felé tántorodott. Azok udvariasan oldalra léptek, és átengedték. Megállt a fa előtt, és az üreg helyett a szíjas törzset nézte, a vércseppként pirosló bogyókat a sötét levelek között. El sem tudta képzelni, hogyan szuszakolja majd át magát az ágak között, aztán már meg is ragadta az egyiket, és fellódult. – Mi vagyunk az Alvilág.
A Holló felrebbent a keze mellé, és ahogy Manu visszanézett, látta, hogy a Róka felemelkedik, és a két mellső lábával rátámaszkodik a fa törzsére. Kevésbé vibráltak, a lehetséges jövő helyett a biztos múlt öltött bennük testet. Manu feljebb lépett, és beleveszett a tiszafa sűrű, illatos sötétjébe.
El sem tudom képzelni, mi vár rám odafenn, gondolta. Talán egy lusta nyári délután.
2014.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)