szeptember végén, de sehol egy őszi virág

Továbbra is előre menekülök, azaz rengeteget dolgozom abban a(z egyelőre teljesen megalapozatlan és hiú) reményben, hogy egyszer már valamelyik munkámért pénzt is kapok. A múltkor kiszámoltam, hogy körülbelül mennyi pénzem hever msáok számláján kifizetetlenül, csendben összeomlottam, és azóta is folyamatosan csendben össze vagyok omolva, de ez nem gond, mert úgyis rengeteget dolgozom, és az azzal jár, hogy nincsen agyam, amivel gondolkozni vagy aggódni lehetne, csak olyan, amivel a mameluk hadsereg alakulatait és a tőkeellátottság valamint az értékvesztés rejtélyeit fejtem meg, itt-ott persze tévesen.

Közben csak azért, hogy ne dolgozzam mindig és megállás nélkül, a Világ aljas módon rendezett körülöttem egy Moziünnepet és egy Könyvleárazást, rendezett még persze mellé Borleárazást is, de ott csak egy kicsit remegett meg a kezem, még a sok szép kajszipálinkát is a polcon hagytam. A másik két Kísértésnek nem álltam kellő hatásfokon ellen, és néztem filmeket, és vettem könyveket, és egyet minden szent esküvésem (hogy nem fecsérelem ilyesmire az időt, amikor nekem dolgoznom kellene) ellenére el is olvastam, és a Gyilkosság Kantonban , Robert van Gulik könnyed történelmi krimije nagyon kellemes, a filmekről pedig majd írok még, bár inkább vadászok róluk képeket, mert a legfőbb közös az volt bennük, hogy szépek; még az is, amelyik mellé sajnos kínosan rossz volt.

És mivel volt, amelyik nem volt rossz, de annál inkább nagyon szép, most Beethovent hallgatok megállás nélkül, micsoda véletlen és vak szerencse, hogy épp pár hete szereztem be a Zösszes Szimfóniáját, súlyosbítva egy teljes Wagner operával is a helyzetet, különben nem is tudom, mit csinálnék, valószínűleg hallgatnám tovább, ahogy a hideg szél süvít a panelrengetegben.

(remélem, ha egyszer kialszom magam, majd beszélni és írni is megtanulok újra)

Is Your Match Made in Heaven?

...írta nekem az aktuális spam, és én azonnal láttam magam előtt pár glóriás, tógás gyufaszálat heverészni, bárányfürtös habrózsa-fellegeken. Lehet, hogy pihennem kellene.

az rádióról

• Edinburgh-t nem úgy ejtjük, hogy "edinbörg".


• A hurrikán nem forgószél.

(Érzek rá némi kísértést, hogy hozzátegyem, hogy "a medve pedig nem játék" ; de ebben én sem vagyok biztos.)

még mindig szeptember

Zord Fordító visszatért, és újabb munkahalmokat takarított el. Időközben és a Zord Fordításba beleagyatlanodva rájöttem, hogy valójában alkalmazásban állok, és a fizetésem egy részét napnyugtában kapom; kis híján verset is írtam a dologról, de jóindulatú mindenségben élünk, és nem kellett ilyesmivel zavarba ejtenem (magam és a mindenséget). Később próbáltam kávét szerezni, ám a tömeg, igen, a tömeg megakadályozott; először riaszó plázalények zsongtak körülöttem, aztán a villamost állították le a menetrendszerű zavargások miatt, igazi rohamrendőrök rohangáltak a síneken, a fülemben pedig az Antimatter apokaliptikus melankóliája dünnyögött. Ezek után nem volt más hátra, hazamentem, és pizzát rendeltem - koffein ugyan nem volt benne, de legalább a tömeggel ellentétben nem volt sem fojtó pacsuli-, sem átható sörszaga.

szeptember, és hideg van, és

Azért tűntem el, mert 1) rengeteget dolgoztam 2) az agyam ettől a mai napig felperzselt izékre, mikre, petúniaágyásokra emlékeztet 3) meg el voltam keseredve, hogy az én sorsom már senkit sem érdekel, a napi fordítandó oldalmennyiségen kívül olykor még engem sem.

Ilyenkor egyébként mindig elmentem moziba és megnéztem valamit, nagyjából mindegy, mit, és szigorúan nem olvastam, mert az viszont sok időt vesz el, azóta aztán olvastam is, és tényleg sok időt vesz el, úgyhogy az október eleji nyaralásig már nem szabad.

A végtelen megszelídítésén (leánykori nevén a matematika rövid története) és Edinburgh látnivalóin kívül tehát történt velem egyharmad gőzkalóz-város, kétméteres szúnyogokkal, és aztán most épp kibontakozóban van a negyedik keresztes háború. Ezen kívül voltunk ugye Szigeten, és aztán ebédeltem igazi járdaszéli, párizsi hangulatú kávézó teraszán padlizsánkrém levest, és megünnepeltük a sógorom születésnapját, és voltam a nagyszüleimmel és a nagybátyáimmal a balatoni telken, ahol ügyesen tenyéren stigmatizáltam magam egy metszőollóval, miközben a levendulát metszettem vissza, és kinéztnk a Borfesztiválra, és pasztőrizálatlan, dióval borított, alkoholban érlelt, atomcsapás ízű sajtokat akarok enni örökké, és voltam Székesfehérváron is, ahol csillagászati mennyiségű pálinkát ittunk, és hideg volt, de ott fürtösködtek az Anathemáék, és aztán majdnem igazoltattak egy éjjel-nappali bölcsésztalponállóban, azaz mindenkit igazoltattak, de engem valamiért nem, nem mintha hiányzott volna, de vagy nem néztem ki annyira bölcsésznek, hogy az már büntetőjogi kategória, vagy rájöttek, hogy én most épp álruhás szuperhős vagyok, maga a Zord Fordító, és ezért nem zaklattak.

pedig meglepne, ha írónk valaha fordító vagy tolmács lett volna

Kimerítő volt: a folyamatos hőség, a szakadatlan munka. B. félig volt csak az öntudatánál. Magától író szintaxisgép lett belőle, csak azért létezett, hogy szétbontsa, lefordítsa, papírra vesse a kérdéseket és felolvassa a válaszokat.

Általában nem is értette, hogy amit fordít, pontosan mit jelent.

életben vagyok még, nem mintha bárki kérdezte volna

Hétfőn elbizonytalanodtam, amikor a brasserie-t véletlenül brassiere-nek olvastam - még jó, hogy nem ez alapján fordítottam le azt a mondatot. Mondjuk gyanús volt, hogy egy melltartó hogy a fenébe egyesült egy szállodával, de láttam én már annyit ebből a világból, hogy szemem sem rebbent volna, ha tényleg.

John C. Wright: The Chronicles of Chaos

Wright hullámvasútként robogó fantasy trilógiájában latinul sorszámozott gyerek élnek egy iskolában az erdő mélyén, akik négyévente ugyanazt a születésnapot ünneplik, és ez még csak a kezdet, mert akad rejtély és izgalom bőven. Tapsi garantáltan spoilermentes ismertetője egy mitológiai és modern popkulturális áthallásokkal súlyosbított, remek történethez csinál kedvet.

Cikk az endless.hu-n.

de hát ez szigorúan tudományos irodalom!!!, mondta ekkor lewis carroll

A könyvben előkerültek a kaotikus mosogatógépek, és már épp felszabadultan kacarásztam.

Aztán fél mondattal később kiderült, hogy nem, hogy valóban vannak a káoszelmélet alapján kidolgozott dinamikával működő mosógépek, az Ön konyhájában is, esetleg. Több dolgok vannak, mondta a fiatalember is, és tagadhatatlan; kaotikus mosogatógépek, nocsak, az inkvizíciónak volt igaza, a technológia tényleg az ördög találmánya.

És estem bele filozófiai mélységekbe is, nagyon: "ha veszünk egy fánkot, megvesszük a közepén levő lyukat is, de nem vehetünk egy lyukat csak úgy magában" , bár a(z) (fel)ismertebb világvallásokkal ellentétben itt az a lényeg, hogy ebből a lyuk definiálása nélkül is ki tudjuk számolni, hogy a fánk oldalainak és csúcsainak összege megegyezik az élei számával (remélem is; a fánknak jó esetben ezek közül egy sincs seholse-sose, annak ilyen édes kis körbe-görbe ragacsnak kell lennie - ha mégsem, akkor érdemes elgondolkozni azon, hogy miért egy gigantikus csavaranyát reggelizünk porcukorral), tehát a lyuk nem létezik, de mielőtt a lét illúzióját fátyolként félrehajtó indiai fakírnak éreznénk magunkat, fontos leszögezni, hogy a lyukra az sem igaz, hogy nem létezik, egyszerűen a lyuk, mint lyuk, az tök baromság, a lyuk csak számszerűsíthetőségében számít.

De az is érdekes, hogy az állatok mintázata és az ötödfokú egyenletek megoldhatatlansága közel áll egymáshoz, csoportelméletileg és szimmetriáik miatt; és egyes reakció-diffúziós egyenletek eredményei úgy néznek ki, mint a trópusi halak, de min gondolkozhatott Turing, amikor hirtelen ez jutott az eszébe...?

Vicces dolog még, hogy az absztrakt algebra egymást követő két nagy alap-alakját úgy hívták, hogy Lie és Killing - mitológiát alapítanék rá, ha lehetne, meg a 196884. dimenzióról is, amiről érdemes tudni, hogy maga a szörny, de ráadásul kivételesen.

(Az már csak csendben sokkolt és beroskadtam, hogy) a leginkább elfogadott modell szerint egy csillagot akár több irányból is láthatunk egyszerre, mert matematikailag a világ így kerek (vagy fánk vagy görbült dodekaéder vagy beroskadt csokinyúl alakú), szóval

belestünk

mind

a

cvikkeres

fehér

nyúl

üregébe

és ráadásul tényleg, és ráadásul valóban, és ráadásul úgy tűnik, hogy ez az elsőre olyan békésen rendezettnek tűnő világegyetem vadabb a legsúlyosabb LSD-világközi nyúlutazásnál is.

csak mielőtt teljesen dilettánsnak néznek

(a "törött gép" , az egy reznorizmus volt, tudom ám, hogy magyarul nem így mondjuk)

szilánkosan, mert ennyi maradt

• "guttural whisper", nem tudom elképzelni a torokhangú suttogást, de hát egy londoni írta, azoknak meg a hangképzésük nem az, hogy nem-euklideszi (nem az; Euklidész egy árva fonetikai írást nem hagyott hátra), de még ezt is kinézem belőlük


• a lemniszkáta hangzásra olyan, mintha vérengző ragadozó létére is aranyos kis tengeri madár lenne, színes csőrrel meg fekete-fehér felfestéssel, pedig valójában a függvényekkel meg a fekvő nyolcassal? ...valami? ...és sajnos nem az alvással töltött óráim száma?


• a világ nagyon szeretné, hogy sugárban lehányjam, miket szállít fel a buszokra, például hetven fölötti nő fehérnemű nélkül, csipkeblúzban, négy zsák üres sörösdobozzal, nem lehetne inkább valami nem-euklideszit, mondjuk egy focilabda alakú világegyetemet?


• az algebra egy olyan gyűrű, amit meg lehet szorozni egy mezővel, és ezt szeretném magyar népmesében illusztrálni


• és ellenőriztem, hogy Bill Steer még mindig tündérboci, bár a Carcass rajongók most biztos helytelenítik, hogy nem az agyban tapicskolás véres gitárú főbelezőjeként emlegetem, de hát olyan kis tündérboci


• görögdinnyét eszem vöröshagymával, és azt hiszem, eltörtem pár lábujjamat


• ha már akár 2-3 napon át sokat fordítok, akkor borzasztóan nehezemre esik a beszéd, és különösen az összefüggő és emberi; elég furcsa, hogy ennyire más a fordítás és a beszéd formalizmusa (nem ígérem, hogy nincs rá jobb szó), holott elvben mind a a kettő szavakon alapul, meg ilyenek


• haggis


• infinitezimális szabadidőm és agyam van és pénzem sincs több, pedig ezt a kifejezést tudományosan már be is tiltották, mert pontatlan, és amúgy is, hogy hangzik már


• kizárt dolog, hogy a kelta fonatoknak nincs közük a beteges matematikához, egy-egy bonyolultabb mintát lemásolni is csak súlyos függvénytani nyomkövetéssel lehet (szerintem lemniszkáták) (vagy haggisek)


• levendulaszín ég, merőlegesre felezett holddal


• nem-euklideszi dolgokkal töltöm a napjaim; Homer Simpsonnak tetszene az az elképzelés, hogy az univerzum esetleg egy határtalan fánk, én inkább egy végtelen bulinak szeretném gondolni, de AZ láthatóan nem igaz


• Szigeten szinte el sem mozdultunk a Hilltopról, bár azért megnéztük Mr J. "Rotten" Lydont tengeri szörnyből varrt kapucnis pizsamában, és ettünk lángost is, mert az kell


• utálatos kis törött gép vagyok, és gyakran éhes is, és mindig olyasmire, ami nincs itthon vagy a világon sem


• Ventus: a könyv Karl Schroeder, az ismertető az én mélységes jóságomból, a felület és a szerkesztés és a minden meg az endless.hu

Karl Schroeder: Ventus

Karl Schroeder felfeszegeti a pörgős fantasy-regények kopottas burkolatát és csillogó, ijesztő technológiára bukkan alattuk. Tapsi ismertetőjét azoknak is ajánlanánk, akik alapvetően óvakodnak a fantasy és sf párosításától, mert a Ventus könnyen rácáfolhat az előítéletekre.

Cikk az endless.hu-n.

xxi. század

Álmomban filmeket néztem a telefonomon, és a főmenüből nem találtam vissza a valóságba.

ismét csak betűről betű, és szóról szó

Elég különleges élmény Omar Khajjámot olvasni és Tribe After Tribe-ot hallgatni mellé, már csak egy jó kancsó sirázi bor hiányzik, hogy igazán hangulatba kerüljek. Persze a rózsalugas alól a sivatag felé, Balra El ügető sakál sem ártana (magam is meglepődtem, de ezúttal tényleg  nem a Szabó Lőrinc vagy a Weöres Sándor féle fordítások a legjobbak; Faludy György viszont nem okoz csalódást).

Újabb, az Idő  teljes Kerekét  bemutató ismertetőm került fel az endless.hu-ra, nem izgalmas, de legalább hosszú, és volt benne egy mondat, amiből kifelejtettem az állítmányt. Utólag azért belekerült. Persze jó kérdés, hogy mit reklámozok én itt egy olyan sorozatot, amiért épp nem akarnak nekem, mint fordítónak fizetni, én pedig épp tervezem leperelni róluk az anyjuk óvó tekintetét is, de az öreg Jim (Robert Jordan) azon kevés emberek közé tartozott, akik kivívták mélységes és odaadó tiszteletemet.

Amúgy pedig mindenki töltsön le Peter Watts novellákat és regényeket, igaz, hogy rám az egyik regény felénél olyan világvége és halálfélelem tört rám, hogy két napig még az aknakeresőtől is sírva fakadtam, de attól még (vagy ez is épp azt mutatja) Peter Watts nagyon jó. Igazi, kemény, kegyetlen science fiction. Azért külön felnézek rá, hogy írt olyan földi társadalommal, tudománnyal és internettel ellátott regényt, ami tíz év alatt sem avult el annyira, hogy az egyszeri felhasználó is sírva röhögjön - de az 1998-as Starfish  nekem még most is frissnek és minőségét megőrzöttnek tűnt.

Kaptam dögös Kreatív Blogger kitüntető-mémet Nialantól, és ez igazán megtisztelő, szeretném megköszönni - akkor is, ha épp életem egyik legkevésbé kreatív periódusát élem (már amennyiben azt, hogy bárhol és bármikor képes vagyok elaludni, nem számítjuk alkotó tevékenységnek). A szabályok szerint most nekem is meg kellene neveznem Öt Kreatív Bloggert, de én úgyis mindig és rendszeresen megszakítom az efféle láncokat. Egyrészt, mert lusta vagyok, másrészt gyáva, hogy én itt válogassak, harmadrészt nem is lenne fair válogatnom, mert az ismerőseim egy része hivatásosan kreatív, ráadásul blogban kifejezhető síkon - szóval milyen dolog lenne már Brainoizt azért megdicsérni, amit a magyar nyelvvel művel, amikor mind tudjuk, hogy mi történne, ha egyszer csak úgy véletlenül, cél és stílusérték nélkül egyszerűsített mondatok kerülnének ki a keze alól (az irodaház belső udvarának üvegteteje berobban; kommandósok villannak elő a semmiből, a cég grafikusai felé meglobogtatnak egy Kis Vuk  kiadványt, majd miután ettől mindenkinek kisült az agya, berontanak a játéktervezők szentélyébe, ahol egy kiélesített Word Helyesírásellenőrzővel tartják sakkban az írástudókat... Brainoiz baljós elgépelések össztüze alatt remeg, hogy ó, jaj, miért is kellett azt írnia, hogy "a tökfőzelék a kedvenc ételem" , és hogy most a tökfőzelékkel van a gond, vagy a nyelvi súlytalansággal). Vagy vegyük például WhoIsNot blogját - nem arról szól, hogy mi történik vele, hanem arról, hogy ír és rajzol és dizájnol, és most őszintén, ez nem csak azért van így, mert ennyivel kreatívabb az átlagnál, hanem azért is, mert ő ezt az oldalát szánja a nyilvánosság elé. Mások pedig azt, hogy épp melyik pályán milyen játékot tolnak, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevésbé kreatív népek, bár ha már itt tartunk, ennél még a részletes álom-leírások is érdekesebbek (persze ott van az a nagyon trükkös megoldás, hogy ha a hatodik pályán csak akkor romboljuk le teljesen a... ó, már hozzák is a WarCraftIII mintás kényszerkabátkámat az ápolók).

Igen, szóval közben el is felejtettem, hogy csak annyit akarok mondani, hogy az én szememben minden blogger egyformán kreatív, vagy valami hasonlóan formás XXI. századi közhely.

erdőt a fától

Nemsokára én is oldalra, színes kis mezőkben beszúrt érdekességekben fogok kommunikálni, Érdekesség, hirdeti majd a felület, bár ha csak a saját életemet nézem, akkor aztán lesz majd rajta valami igazán unalmas, például, hogy ettem sajtos pirítóst, pedig-de-és-inkább el kellene mennem paradicsomot venni, de ahhoz is meleg van (a sajtos pirítóshoz nincs meleg, ahhoz nem kell felöltözni; ahhoz elég egy mindentudó svájci bicska, és egy párját vesztett, jobb kesztyű, amivel a forró tárgyakat kézben tartom). Ezen kívül ettem még cukkinis-fokhagymás spenótlevest, tényleg nem embernek való eledel, de amikor ilyeneket főzök, akkor általában nem is vagyok benne biztos, hogy a rettegéstől ledermedt fordító valóban ember.

Érdekesség amúgy, hogy Omar Khajjám, akiről én mindig úgy tudtam, hogy leginkább a bor és korai léleklobogtatás terén jeleskedő költő, mellesleg és mintegy a korszak egyik legjelentősebb matematikusa volt és csillagásza és. Elszegényedve, de elégedetten, mestere, Avicenna munkáit olvasgatva hunyt el, és megjósolta, hogy sírját mindig virágszirmok fogják borítani.

Találkoztam még rengeteg ismerőssel is; és a családom számos tagjával is; és adtak nekem tejet, kávét, gyümölcslevest és egyéb pompás dolgokat; és rá kellett ébrednem, hogy a csikung golyó tényleg súlyosan függőséget okoz, viszont nem lehet tőle gépelni, úgyhogy ennek örömére inkább Tigris és sárkány -t néztem, és csilingelő golyóbisokat görgettem a tenyeremben, már csak valami zöld tea kellett volna a megvilágosodáshoz, de azértaz már sok lett volna, és nem elég koffeindús.

Aztán volt olyan is, hogy hirtelen felindulásból (és/vagy kisebb lelkiismeret-furdalás miatt, hogy sosem megyek vissza adatot ellenőrizni) újra elballagtam a Halott Fák Erdejébe, ahol most meglepően éltek a fák, sőt, többségükben zöldelltek is. És nagyon meleg volt és ettől nagyon álmos lettem, és hideg, március eleji vihar és orkán erejű szél nélkül amúgy sem volt az egészben semmi romantikus. Mivel nem volt akkora gótság, helyette viszont jöttek a szúnyogok (innen is látszik, hogy nem minden gót, ami az ember vérét szívja) (a szúnyogok és az APEH jó ellenpélda), csak 179 fényképet csináltam a múltkori 498 helyett.

Robert Jordan: Az Idő Kereke

Tapsi régi tartozásunkban segít, amikor bemutatja az egyik legsikeresebb high fantasy sorozatot. Az Idő Kereke terjedelmileg amúgy is a legnagyobbak közé tartozik, ami egyik legfőbb hibája és erénye egyben — úgy el lehet veszni benne, hogy a tű a szénakazalban ahhoz képest kéznél van.

Cikk az endless.hu-n.

mire jó a myspace (az ilyen linkekre)

nem sok, de semmi

Idén is volt születésnapom, és mivel ennek örömére felfüggesztettem a diétámat, kedd délelőtt szenvedtem is az előző esti söröktől, de hát így jár az, aki csónakázó-tavak partján ücsörögve Guns N'Roses feldolgozásokat hallgat, igazi koncerten, igazi sörrel, igazi rockerek között. Ki is lógtunk a sorból, Adry meg én, de legalább mindketten kívülről tudtuk az összes szöveget, és azért az fontosabb még a helyesen megkötött fejkendőnél is (amit, mint tudjuk, épp kettő és fél centivel kell kevésbé szembe húzni, mint a Suicidal Tendencies rajongóknak).

Szerdán megnéztem a Mamma Mia -t, és roppant jól szórakoztam, de még annál is jobban, olyan őszinte és vidám idétlenség, hogy nem lehet nem végigvigyorogni. És hát Pierce Brosnan, Stellan Skarsgaard és Colin Firth, nohát, azért nem rosszak külön-külön sem, hát még így együtt. A díszletek és a helyszín szintén ínycsiklandozóak, szinte úgy éreztem, hogy sziklás görög szigetekre kellene költöznöm, bár utálom a meleget és a meredek lépcsőket, úgyhogy lehet, hogy mégsem.

Csütörtökön vendégeskedtünk Adrynál, volt ott paradicsomos ruccola saláta és fokhagymás sült csirke, és csupa olyasmi, amit amúgy is ehetek, és ez azért még annál is jobb kedvre derített (annál is, mint hogy a diéta mellékhatásaként újra belefértem valami régi szoknyámba, és kellően hideg is volt hozzá, hogy felvegyem), és ott voltunk mi is, bár minket szerencsére nem akart senki sem megenni, ugye. Megvitattunk mindenféle történelmi és politikai kérdéseket, ebben a társaságban azért az ilyesmiből mindig sokat lehet tanulni, rám is fér, mert szeretek érteni dolgokat, de nincs meg mindig a rálátásom, hogy magamtól be is fogjam az egészet.

Hétfőn egyébként az volt az első nagy kellemes meglepetés, hogy épp aznap érkezett meg egy közepesen nagyobb csomag könyvem, úgyhogy a délután egy részét egy cukrászda teraszán ülve töltöttem, hűvös szélben és napsütésben, forró ír kávéval és könnyed feketeerdő-tortával (ünnepelvén, hogy amint azt már a Ghymes is megénekelte, szám szerint 33), és közben olvastam az írásról, és ebben-abban egyet is értettem vele, más dolgokban pedig arra jutottam, hogy egész sok általam kedvelt író pedig láthatóan nem, China Miéville például sosem használ egy szokatlan, de ihletett jelzőt, ha egyszer nyolcvanhat lelkes túlzás is elfér a könyv két fedele között.

Születésnapom alkalmából lejárt a Tor akciója is, nincs több letölthető könyvecske, bár utoljára még egyszer fellinkelték az összes addigit, és megtudtam, hogy azért vártam én hiába a Mistborn -t Brandon Sandersontól, mert az volt a nyitókötet. Én pedig csak később csatlakoztam. Kellemes könyv, bár nagyon ugyanazok a szereplőklisék voltak benne, mint a másik általam olvasott Sanderson-műben (WarBreaker ; tessék nyugodtan letölteni, akármelyik revíziójánál tart is, igen szórakoztató és kellemes fantasy regény) - szerencsére azért máshogy használja őket, és kellemesen markáns és izgalmas a sorozat kissé komor, erősen poszt-fantasy-apokaliptikus világa is. A másik könyv, amiről lemaradtam, szintén olyasmi volt, amit pedig vártam; John Scalzi Old Man's War -ja szintén roppant kellemes, különösen, ha valaki szereti a bolygóközi lövöldözéseket (mert azért az izgalmas felütéstől eltekintve ez csak egy általános bolygóközi lövöldözéssel megpakolt, egyszerű kalandregény) (ellentétben például azzal az őszinte science fiction kiválósággal, amit Peter Watts ért el a Starfish -ben; de az egyszer majd, ha visszanőtt az agyam, egy leborulással egybekötött, teljes ismertetést is megér).

(Egyébként pedig a tavalyi születésnapomra kapott tollaimmal épp csillogós, rózsaszín szívecskéket rajzolok az egérpadom sarkára, és tartok tőle, hogy már soha nem fog visszanőni az agyam.)

napok, egymás, után

LoA volt szerdán, csütörtökön teázódás volt a titkos gyilkos bölcsésszel (aki olyan jámborul néz ki, hogy nehéz elhinni róla, hogy törte már el késsel hadonászó hajléktalanok bordáját), pénteken őrült unokatestvéremmel lógattuk a lábunkat a vízbe a Gödörnél, később csatlakozott hozzánk egy kanadai ismerőse és több amerikai ismeretlen, engem pedig liverpool-i akcentussal vádoltak. Szombaton közös kutyafelügyeletet keretében próbáltuk túlélni a hőséget, aztán én még sétáltam egyet, és szembesültem a francia utcabál olyan elképesztő részleteivel, mint hogy a provence-i gyümölcslekvárt 1200 forintért kínálták, per kisméretű üvegcse, és akkor egy kicsit úgy éreztem, hogy ez a kényszeres jóllehúzzuk-a-marháját akkor is idegesítene, ha történetesen épp ehetnék lekvárhoz hasonlóan felcukrozott holmikat. Vasárnap kaptam fekete és fehér kerámianyuszit, só- és borsszóró műfajban, és megnéztük A banki meló -t, ami igencsak jó film. Később vacsoráztunk és sétáltunk is, és megtudtam, hogy az elmúlt hetek tartós agyhalála könnyen lehet a szénhidrát megvonás eredménye is. Hétfő estére annyira elszontyolodtam, hogy a diétámat is megszegtem, és Johnnie Walkert fogyasztottam kefírrel; annak a fényében, hogy ettől hirtelen kategóriákkal jobb lett az élet, azt hiszem, előtte tényleg nagyon kilátástalan lehetett. Kedden aztán Fonológuslánnyal ebédeltünk és kávéztunk szinte már párizsi hangulatú, járdaszegélyre terjeszkedő kávézóban, aztán csütörtökön Brainoizzal áztunk el épp csak egy kicsit az esti vihar elől menekülve. Pénteken már családi program volt, és szombaton meg aztán végig, bográcsolással és kerttel és szép volt és jó is.

respect

Szóval úgy volt az, hogy a Life of Agony, az királyság, bár az első barátom például annyira nem viselte el, hogy egyszer konkrétan hazament, amikor betettem a CD-lejátszóba, pedig az ráadásul a jóval grunge-osabb Ugly   volt, nála River Runs Red -el még én sem próbálkoztam, pedig nem az érzelmi intelligenciámról vagyok híres. Persze hát egyébként a River Runs Red , ugye, az az igazi (bár én mint megrögzött grunger azért komoly Ugly -mániával is rendelkezem).

Aztán két éve láttam Keith Caputo-t (aki a LoA énekese) a NovaRock-on szólóban, és rögtön beleszerettem, de rettenetesen - az az ember életem legsikeresebb közönségénekeltetését rendezte egy olyan számmal, ami akkor másfél hete jelent meg, és garantáltan nem ismerte senki sem. És hát milyen kék szeme van, ó, Istenem!

Nem volt hát kérdés, hogy ha már jönnek ide, az A38-ra, én bizony ott teljes létszámban megjelenek. (Amúgy megjegyezném, hogy ez az elmúlt hónap koncertfronton még a legendás 1997-et is felülmúlta; Mike Patton és a Paradise Lost elég jólesősek voltak, de hát a Queensryche meg a Life of Agony... őket meg már kisebb emberöltők óta mindig látni akarom, és nem is okoztak csalódást.) A saját teljes létszámomhoz aztán csatlakozott Búvárzenekar, Métely és szűkebb, három asztalhosszt kitöltő baráti körük, meg azért botlottam bele más legendás ismerőseimbe is, némelyiket olyan régen nem láttam, hogy időközben kislánya született (szakálla is nőtt, de az kevésbé izgalmas).

Az első előzenekar, a My Mortality kezdését természetesen elsöröztük a teraszon, de én azért hallottam-láttam belőle két-három számot; kellemes kis zene, az énekesnek jó hangja van, a gitáros szégyentelenül pózolt, a dobosukat pedig megosztották a főzenekarral, és hát Sal Abruscato azért nem rossz, ugye.

A harmatgyenge HC/punk valamiben utazó Spoiler NYC már sokkal kevésbé tetszett. Itt Alan Roberts, a LoA basszusgitárosa basszusgitározott és énekelt, és legalább megtudtuk, hogy milyen jó nekünk, hogy az anyaegyüttesében csak kiabálni szabad neki a mikrofonba, és azt is keveset. Nincs sok hangja, de az legalább idegesítő. Ki is mentem egy időre a partra, és számoltam a Petőfi-hídon elhúzó villamosokat; aztán befelé menet találkoztam ismerősökkel, és beszélgettünk, például olyan végtelenül HC dolgokról, mint az orvosi diéták.

Aztán már színpadon is volt a Life of Agony, és valami teljesen meglepő véletlen folyamán egyszerre csak az első sorban találtam magam, Keith Caputo és Joey Z lábai előtt, és már majdnem olyan lelkesen ugráltam és sikítoztam és énekeltem végig a koncertet, mint ők maguk. Keith még össze is borzolta a hajamat egyszer, ah, ó, sőt; igaz, azóta azért már mostam hajat, de akkor is. Az az ember édes. És olyan frontember, hogy olyat én még nem láttam, legfeljebb filmen a hatvanas évekből, de ebben sem vagyok biztos.

Nagyjából minden kedvencem volt, sőt, minden, ami volt, a kedvencem; biztos lehetett volna még fokozni a koncert jóságát, de az már nyilván az egészségügyi határérték fölött lett volna. Így is erősen úgy éreztem, hogy ez aztán azonnali függőséget okoz, és miért is nincs nekem annyi pénzem, hogy ezek után csak úgy elugorjak a következő koncertjükre (tulajdonképp ezt a kérdést annak a három kiadónak kellene föltennem, akik együtt és összességében, minden létező adó és járulmány után is több, mint félmillió forintommal késnek; igaz, legalább akad köztük, aki csak késik, és nem jelentette ki, hogy esze ágában sincs később sem fizetnie). A koncert utáni téblábolásban még sikerült csodálatosságos képet készíteni rólam Joey Z és Alan Roberts társaságában, cserébe fényképezőgéptelen fiatalokat fényképeztem, kiváló ismerkedési forma, az egyikükkel egészen az Oktogonig lelkesedtünk, hogy jaj, hű, ha, ah és ó, kicsit sajnáltam is, hogy én már nem vagyok fiatal, legfeljebb fényképezőgéppel szolgálhatok.

Aztán azóta is csak egy saját Keith Caputo-t szeretnék, akkor is, ha csak a homlokomig ér.

kötöttpróza

Volt azután Queensryche, bár jó sokat késtek, persze zúztak így is, mert hát jó zenészek. Geoff Tate-ről folyt a víz, de a szemfestéke szaunabiztos volt (a márkája kéne). Volt mind a két Mindcrime, és Jet City Woman, most mit is mondjak még? Igen, igen, igen! Nekem azért végül mégis Eddie Jackson volt a hab a tortán, basszgitáros poszton; nem tehetek róla, az indián vének mindig imponálnak, pláne, ha zenélnek. Nem aluljáróban; de ott van a Trujillo, rút azték fejével - na, hát ő egy híró.

Mostanában reggel, mikor felébredek, mindig karmolások fedik a térdemet. Arra gondoltam, hogy majd térdvédőt hordok alváshoz, az ágyba. Megoldom a dolgot. Elvágom az ujjam, sajnos elég sűrűn, eltört még a kedvenc éjfekete gyűrűm, elszállt a pendrive-om, adatot is vitt el; drága lesz az új, ez a nagyobb gikszer. Aztán meg a gépem elsőre nem bootolt, idegességemben felrúgtam pár bútort, később csak elindult, adatot mentettem, de azért hogy mondjam, nagyon nincs ez rendben!

Ezen kívül csúnyán hátbaszúrtak többször, szerencsére nem más, mint az akupunktőr; aztán áram alá helyezett a drága (nem, dehogy becézem. Ez csupán az ára). Hőgután kívül még könyveket is kaptam, nem is maradt mára egy sem olvasatlan. Ismertetni fogom legalább a felét, például a káosz-kölykök történetét.

Nagy előnye aztán a budai várnak, hogy tövében éjjel süncsapatok járnak. És hogy széles fala mindig épp jó meleg, sőt, akkor a legjobb, mikor a nap lemegy. Hajnalig beszélget rajta a sok részeg, csillagokat néznek meg csak heverésznek. Láttam kisnyuszit is, úgy szunyókált, hanyatt, ahogy nem láttam még mást, csak játéknyulat; füle a szemére konyult, mellső lába embermód volt felhúzva a mellkasára.

előzetes

Amiben csak annyit mondanék, hogy szeretnék magamnak egy darab saját Keith Caputot, előre is köszönöm szépen.

hófe... szénfekete jaguár

Esik. A sirályok sötét rongydarabokként hányódnak az égen. A felhőket minden józan ember lehúzná, ha képen látná, olyan esetlen, vattaszerű effekteket ken rájuk ez a szomorkás idő. Néha nem érdemes elhinni a természetnek, hogy tudja, hogyan kell kinéznie.

Fehér párducot rajzolok, utána majd fekete jaguárt. Előbbivel ellentétben utóbbi tényleg létezik; miközben sima jaguáros fényképeket kerestem, szembesültem vele, hogy a fekete jaguár egyáltalán nem is ritka, sőt. Talán nem olyan gyakori, mint a fekete párduc, de a fehér hollónál, sőt, még a fehér tigrisnél is sokkal elterjedtebb. Megtudtam továbbá, hogy fehér tigrist láttak ám vadon is, és olykor felbukkan (majdnem) fekete tigris is, sőt, egyes legendák szerint Kína egyes (még) erdős tartományaiban láttak kék tigrist, a brit kék macskákra emlékeztető szürkéskék-sötétszürke csíkokkal. Ha igaz, úgy szép lehet.

kutyahőség

Meleg van és álmos vagyok, főzés helyett minestronét sütök , a nagyszüleimnél kerülgetem a krumplikat a gulyáslevesben, az unokatestvérembe kapaszkodva surranok le biciklin a hőségbe fulladt Moszkva térre, matematikusokkal birkózom, Minden Rénszarvasok Urának és Úrnőjének kerti verandáján ásványvizezek, kezdek kifogyni az olvasnivalóból, arcokat és oroszlánokat látok a felhőkben, haragszom emberekre, valamitől félek, de nem tudom, mi az, szerintem már csak megszokásból csinálom, a paprika egy nap alatt megrohad szobahőmérsékleten, és rájövök, mi életem nagy álma, bár tartok tőle, hogy ezt illett volna korábban, 32,96 éves korom előtt kitalálnom (és most kivételesen nem arról van szó, hogy réz-avarban álló, ezüsttörzsű bükkfa szeretnék lenni, ezt arra az esetre tartogatom, ha netán mégis van reinkarnáció) (szent meggyőződésem, hogy a fák felsőbbrendűek nálunk, de talán még a kisbolygóknál is).