a hőség és a folyóparti alkonyok

Ma reggel megnyitottam a levelesládácskámat, és kiderült - mily meglepő, sosem hittem volna - hogy intelligens vagyok. És mivel intelligens vagyok, ezért a netes IQ teszt szponzorai csak itt, csak most, és csak helyettem állják a teljes elemzés árát, és meg is nézhetem, úgy, ahogy van, ingyen. Bizony, máris sokkal izgalmasabb, mint amikor csak a végén kidob egy számot (kényszeresen kitöltöm a mindenféle IQ-személyiség-színkód teszteket, és sosem fizetek a teljes elemzésért - erre most először megkapom mégis ingyen? Királyság), bár semmi olyat nem tudtam meg belőle, amit eddig ne tudtam volna. Jól rendszerezem az információt, kérem szépen. És felismerem a hasonló elemeket.

Az ott egy bölcsész. Egy preraffaelita gót bölcsész, szintúgy-amúgy.

Továbbra is meleg van, és már a maradék agyam is réges-rég megolvadt, és kifolyt a fülemen. Tegnap napnyugtára gyönyörűen befelhősödött, a Lánchídon bambulva komolyan tartottam is tőle, hogy pokolian megázom a viharban, de három kósza esőcseppnél komolyabb bajom nem esett. Kicsit sajnáltam is. A Lánchíd egyébként gyönyörű, mostanában munka után kimegyek a Vigadóhoz, heverészek a fűben, aztán átgyalogolok Budára. Ebben az őrült melegben úgysem lenne sok értelme hazamennem és a panelben főnöm gondolkodásra képtelenül - így szép, árnyas helyeken ejtőzhetek, és a világ egyik legszebb városának legszebb hídjáról bámulhatom a hömpölygő folyót.

Újfent beleszerettem Budapestbe. Külföldi barátokat akarok, akiknek lelkendezve mutogathatom.

Tegnap amúgy láttam két férfit egy asztal mellett, kávét ittak, beszélgettek. Az egyik szikáran kisportolt volt, hullámos, rövid hajába szőkés csíkokat szívott a nap - a másik sörtéig letolt tüskéket viselt dúsan redőződő tarkójához, és megejtően emlékeztetett egy tábla napon felejtett szalonnára.

A nap kérdése: az angolul folyó társalgás alapján melyik volt a két férfi közül a magyar?

Néha úgy érzem, Adynak mégis igaza volt, és mink itten Moslékország vagyunk, kérem alássan. Valamin mégiscsak ilyen disznószerűvé kellett híznia ennek a sok sörtésnek, kérem alássan.

Szóval tegnap napnyugtára gyönyörűen befelhősödött, és éjfél körül pokoli szélvihar támadt, de olyan ordító nagy szélvihar, hogy felébredtem, és rettegve becsuktam ajtót-ablakot. De még a fürdőkádat és a mosogatót is bedugaszoltam, nehogy kivigyen a fergeteg! És az áhított enyh-adás helyett mit tett ez a gaz szél? Hajnalra elvitte az áldott felhőket, hadd forrjon fel már reggel nyolcra minden BKV jármű.

melegrekord

-ot dönthetünk ma az előrejelzések szerint. Az agyam már egészen biztos elolvadt, és kifolyt a fülemen. Álmos vagyok. És iszonyatosan fáj a kezem (pedig nem erőltettem túl; de ennyire drámai időjárás-változást sem jósolnak, mint amennyire most sajog az a régi törés) és fogytán a kávém.

De összességében azért most jó. Az a jóllakott, álmos jóság, hogy süt a nap, otthon ugyan nincs rend, de van vörösboros marhapörkölt (a nővéremmel bográcsoltuk, és - szokás szerint - zseniális lett), és nem felejtettem el venni mellé friss zsemlét sem. (nem találtam megfelelő verset a készletben, úgyhogy ezt választottam, mert ebben legalábbi hideg van, és az most elférne itt is)   A hétvégét nővéremékkel töltöttem az erdei házikóban, főztünk bográcsban, sütöttünk szalonnát, néztünk focit (jellemző, hogy a mexikóiaknak drukkoltam - amelyik csapatnak én drukkolok, az mindig drámaian kikap, most például öngóllal), aludtunk nagyokat, ananászt és paradicsomot majszoltunk az árnyékban hűsölve.

Azaz semmi izgalmas nem történt, meleg van, és az agyam elolvadt, és kifolyt a fülemen. Álmos vagyok, és kikötődött a cipőfűzőm. Mehetnék már haza.

fesztivál a határon 3.törpék és óriások

Bár már alig volt belőle hátra valami, az éjszaka tartogatott még számunkra kellemetlen meglepetéseket: a motel egyik szobájából kiszűrődő nyögések, visongások és harsány, tájszólásos "ne verd már a fejemet a falba bazdmeg" -ektől senki sem tudott aludni. Délben támolyogtunk elő, és a helyi kisközértben szereztünk pofátlanul olcsó kakaóscsigát, fokhagymás kenyérkét, tejet, májkrémet, epres tiramisu szeletet (lehet, hogy bizarrul hangzik, de isteni), és a játszótér füvén heverészve ettük magunkat degeszre. Külön kocsival érkezett egyéb útitársaink összevesztek, Prüntyőke sértetten elvágtatott, majd nyafogva visszakullogott, de végül mind a ketten ottmaradtak a zöld gyepen, míg mi elindultunk Nickelsdorf felé, és többé nem is láttuk őket. Mert inkább hazamentek. Hülyék. Egy ilyen fesztivál utolsó napjáról hazamenni. Teljesen hülyék.

Téli túrabakancsban, a világ legmocskosabb farmerében, bikinifelsőben, külső körülményként pedig perzselő déli napsütésben vonultunk be a Nova Rock területére. Csap persze a létesítmény területén sehol, azaz nem egészen sehol, mert egy tűzcsap/slag jellegű valami volt a kerítés tövében, amit azonban aznap délután már elfoglaltak a derék biztonságiak, és vidáman lelocsoltak vele bárkit, aki a közelbe ment. Mi igyekeztünk a víziparádé szélén benedvesíteni a hajunkat, mert ugyan abban a baromi hőségben jól esett a víz, de mondjuk nem úgy, hogy a bakancsomban is bokáig ér.

Viszont a tűzcsaptól pár lépésre a világ legaranyosabb tetoválás-matricáját osztogatták. Fekete, ülő kutyust ábrázolt, egyszerű volt felkenni, és a pult mellett álló, döbbenetesen jóképű fiatalember szívesen lefröcskölte vízzel a célterületre szorított matricát, hogy odatapadjon. Engem néha csak úgy az enyhülés kedvéért is nyakon spriccelt, miközben a pult mellett állva beszélgettünk mindenféle futó ismerősökkel (szívesen vettem volna udvarlásnak, akárcsak később a szikáran izmos, kopasz szépember kérdő intését a koktélospultnál, hogy az előírt 4 cent rum helyett döntsön-e jóval többet a poharamba - persze igen, mi az hogy!!! mééééég!!! - de azért minden bikinfelsős lánnyal így voltak... és abban a hőségben kevesen viseltek ennél többet).

Előreballagtunk, hogy betekintést nyerjünk a 25 éves Die Krupps koncertezési szokásaiba, kellemes volt, és a forróságra való tekintettel félmeztelenre vetkezett gitáros felsőtestén lelkesen legeltethettük a szemünket - jó, a szemfestékét talán lemostuk volna, de egy germán ipari metáltól mit vár az ember? Majd senki sem festi a szemét, hord bőrnadrágot, vagy zúz izomból? Mindenesetre Jürgenék nagyon jók voltak, ezentúl ha erre járnak, megnézem őket, dacára, hogy amúgy otthon viszonylag kevés Kruppsot hallgatok.

A többiek elindultak valamerre, én maradtam Opethet nézni. Igaz, hogy nem volt olyan jó, mint decemberben a PeCsában, de ezt a fajta gótikus-nordikus sötétséget nem tűző napsütésre és forróságra tervezték. A délről felsötétlő viharfelhők ugyan némi illő színezetet hoztak az összképbe, de igazából senki sem örült volna, ha amúgy gótikusan-nordikusan bőrig ázik egy heves nyári zivatarban. Talán még Akerfeldt mester sem, pedig biztos nagyszerű poénok jutottak volna róla az eszébe.

Opeth után leültem a porba, és alkohol helyett friss kókuszdiót fogyasztottam, jobban is esett a vihar előtti fülledtségben. Mert igazi, nyomasztó, vihar előtti fülledtség volt, épp csak a vihar nem ért el hozzánk (jelentkezzen, aki bánta, utána pedig menjen, álljon ki egy nyári viharba a puszta közepén, ernyő és átöltözési lehetőség nélkül persze), pár csepp ugyan ránk is lehullott, de még az eső széle sem simított meg minket. Az Apocalyptica feltántorgott a színpadra, én másfél szám után elindultam az ellenkező irányba - no nem azért, mert annyira rosszak lettek volna, de a Piros színpadon nem más készült kidugni a tömpe kis orrocskáját, mint Keith Caputo!!!

Jó, persze ehhez legalább halványan Life of Agony rajongónak kell lenni. Jómagam közepesen halványan az vagyok - imádom a River Runs Red   agyleszaggató HC-ját, az Ugly   pokoli jó grunge-át, és hát a Soul Searching Sun -on is legalább egy jó szám van, és a tavaly, nyolc év hallgatás után kiadott Broken Valley   is kellemes   - igaz, a két első lemez után az ember úgy van vele, hogy de hát kellemes   lemezt adjon ki valaki más, ezek itten kérem csináljanak agyleszaggatóan pokoli jót! - de voltaképp sosem törtem kezem-lábam azért, hogy végre megnézhessem őket élőben. Sőt, Keith első szólólemezét még csak meg sem vettem.

Szóval elindultam a homokos gödörben elhelyezett Piros színpad felé. Útközben találkoztam a szikár-szép pultosfiúval, aki másfél óra múlva, mikor a következő Jim Beam + kólámra (közben rájöttem, hogy az whiskey volt, nem rum, a rumra később tértem át) ballagtam vissza hozzá, még emlékezett rá, hogy én nem beszélni német. Aztán az alaposan bejegelt üdítővel a kezemben elhevertem a homokra terített forgácson, nem volt valami kényelmes, de szinte már strandélménynek minősült, igaz, strandon nem szoktam fejbevágós koktélokat szopogatni, és nem lépdelnek át felettem időnként zordon Life of Agony rajongók.

Keith láthatóan egy öblös pohár roséval melegített, még akkor is azt szorongatta, mikor kitántorodott a színpadra. Először is, az az ember döbbenetesen pici. Egyszerűen elképesztően. De: mégis hatalmas! Belépésként közölte (miután egy stílusos csuklómozdulattal körbelögybölte a borospohárban a rosét, ivott egy kortyot, majd a mikrofonhoz táncolt), hogy "unfortunately Keith Caputo couldn't make it today, so we are the Stone Temple Pilots"   majd belevágtak a Vasoline -ba. Embert én még nem láttam úgy játszani hangszeren, ahogy ő a közönségen játszott - azt csináltuk, amit akart. Akkor tapsoltunk, akkor hallgattunk, akkor énekeltünk, akkor ugráltunk, amikor akarta. Döbbenetes. És közben milyen jól énekelt! A közönség annak ellenére csak tapsolt és tapsolt és ráadésért ordított, hogy tudtuk, ez egy fesztivál, és a főzenekaron kívül más akkor sem adhatna ráadást, ha kis ufók potyognának az égből. A gitáros zavartan még belemotyogta a mikrofonba, hogy játszani már nem játszhatnak, de majd dedikálnak, és lehet CDt is kapni - ezt nem kellett volna, mert mindenki úgy belelkesedett, hogy mire én a pulthoz jutottam, már elfogyott a lemez. Így egyrészt nem írathattam alá, másrészt pedig (és ez sokkal jobban zavar) nem hallgathatom.

Mert elballagtam azért a dedikálásra, és Keith kezet fogott velem, bizony. Bár sok értelmeset nem tudtam neki mondani - egyrészt hééé, hát én ám mindig zavarban vagyok! - másrészt mit mond az ember ilyenkor? De meglepett, hogy kék szeme van. De még milyen kék szeme! Valamiért mindig azt hittem, olyan olasz, hát akkor a szeme olyan barna.

Gyrost vacsoráztam, majd ismét búcsút intettem társaimnak, és előretolakodtam megtekinteni Maynard James Keenant és kedves főegyüttesét, a Toolt.

A Tool egyfelől tökéletes volt; profin, mégis érzéssel játszották el a számaikat. Másfelől viszont még soha egyetlen egy olyan koncerten nem voltam, ahol az együttesnek ennyire nem volt kapcsolata a közönséggel. Először is, a színpad két oldalán lévő baromi nagy kivetítőkön végig az adott számhoz készített videoklipek mentek (ennyit arról, hogy úgy improvizálnának, hogy ne centire fejezzék be a számokat - vagy valaki még ezt is külön tekergette nekik?). Más együtteseknél is volt vetítés - de a színpad hátterén, hogy kétoldalt azért csak szemmel tarthassuk a zenészeket, elvégre nem állhat mindenki az első sorban, és nem nőhet mindenki két méteresre, hogy mindent lásson. Toolék persze nem, ők azért fölötte állnak ilyen kicsinyes világi hívságoknak, mint közönség, ugyan, piha. Másodszorra az is fura volt, hogy az énekes fenn állt a dobos mellett, és leginkább a színpad oldala felé fordulva produkálta magát. Szinte ki sem nézett a kedvéért egybegyűltekre.

Ezzel együtt nem volt rossz; sőt, ezzel együtt jó volt, épp csak... egy Keith Caputo koncert után gusztustalanul köldökbámuló. Leülök otthon egy koncertfelvétellel, ugyanezt kapom. Vagy még többet is látok, és nem fájdul meg a végére a lábam.

Újabb caipirinha után úgy döntöttünk, hogy megvárjuk Axl Rose-t, feltéve, hogy nem késik sokat. És lássatok csodát: 23:45-re voltak kiírva, és Axl 23:46-kor már a színpadon is volt!

Nem, nem fogok fanyalogni. Nem nagyon. Amikor Axl épp színpadon volt, akkor szinte megint kamasznak éreztem magam, és úgy zúzták el a régi nagy slágereket, mintha nem telt volna el 14 hosszú év. Épp csak Axl kevesebbet volt színpadon, mint valahol a fene se tudja hol, alighanem az oxigénpalackja meghitt társaságában, vagy átöltözni. A zenészei ezzel nem nagyon tudtak mit kezdeni, kínukban elgitározták a Don't Cry   énektémáját, amiért mérges voltam, mert azt a számot szeretem, és azért sikerült alaposan meggyalázniuk. Aztán prüntyögtek ők mást is, először csak néztünk, hogy mi ez, ezt ismerem, aztán egyszerre sikoltottunk fel, hogy "Shakira!!! Nem, nem, Christina Aguilera!!!   és azért egy G N'R koncerten akkor se játsszanak fenékrázós latin popszemetet, ha Axl-nek épp a tüdejére húzódott az elmebaj.

Nagyjából ekkor meg is untuk, és el is mentünk haza. Kifelé menet még hallottuk, hogy Axl felinvitálta Sebastian Bach-t a színpadra, hogy együtt nyomják el a My Michelle -t, és a kocsihoz érvén még a kedvenc Nighttrain -emet is felénk sodorta a langy esti szellő (vagy a Mr Brownstone   volt az? nem is tudom), de már nem hatott meg.

És így ért véget a harmadik nap, és lassan visszaérkezünk a jelenbe.

fesztivál a határon 2.klingon fan area

Második nap csak az egyetlen és árva Sisters of Mercy érdekelt minket, úgyhogy nem siettünk ki a porba és gányba, hanem helyette elmentünk Sopronba. Várost nézni. Mondjuk eleve nem volt egyszerű kimászni az ágyból, és korai reggelinket is csak fél egykor majszoltuk el a motel teraszán (isteni tejeskávéjuk volt, de gyárilag citromos teájuk, ami az angol teaivási szokásoknak hódoló útitársamat jól meg is tréfálta - elég undorító bizony, ha valaki tejszínt borít egy gyárilag citromos teába). Mire leértünk Sopronba, idejét éreztük egy kései ebédnek is, fenségesen belaktunk a Gambrinus étteremben - aztán ránéztünk az órára, és láttuk, hogy városnézésre már nincs idő, hiába csak az utolsó koncertre akarunk beérni a fesztiválra, menni kell. Sopronból tehát ezúttal másfél utcát és egy éttermet láttunk. Biztos megérte három órát autózni érte - nekem feltétlenül, én ennyit is bármikor szívesen megnézek belőle.

Mikor lefordultunk a poros bekötőútra, már ránk köszöntött a romantikus koranyári alkony. Végigdöcögtünk a sátrak pettyezte, végtelenbe nyúló kocsisorok között, a nap bíbor vércseppként gördült le a hőségtől ólomszürkére olvadt ég aljára, a hullámzó búzamezők közepén fiatal legény állt... előtte fiatal leány térdepelt... épp csak válltól fölfelé lógott ki a növényzetből, hogy jól látsszon, miért is vonultak félre a rút világtól. Majdnem megfulladtunk a röhögéstől a kocsiban. Ezt nem számítanám a sikeres álcázó akciók közé.

Odabenn hőség volt és tömeg. Sört ittunk és kókuszdiót ettünk, irigyeltük a felfújható gumigitárral közlekedőket (négy Jim Beam + kóláért adták, de mire odáig jutottunk volna, kiitták a rendezőséget a gitárjaikból), megtudhattam a klingonok udvarlási szokásairól mindent, amit sosem akartam tudni, és még időjárás jelentést is láttunk, esőt jelzett másnapra, boldogok voltunk.

Andrew Eldritch egy United Federation of Planets pólóban robbant színpadra (ez ugye azt jelenti, hogy lehetett őket látni a füstgépektől, márpedig az ilyesmi feléjük ritka), klingon-rajongó útitársam a szívéhez kapott, és elolvadt. Csak legközelebb Spock-fület ne ragasszon a Mester. És ne hízzon vissza olyan Elton John szabásúra sem, mint amilyen '98 körül volt. Most dögösre kigyúrta magát, kopasz, és szélsőségesen agresszíven néz ki azzal a kis szögletes fejszerkezetével, napszemüveg természetesen kötelező.

Egyes elképzelések szerint a Sisters az univerzum legrosszabb koncertegyüttese, de ez ismét csak megdőlt. Nem mondom, a This Corrision -t a szövegéről ismertem fel, de korántsem voltak olyan rémségesek, mint azt a kilencvenes évek közepén közkézen forgó kalóz felvételek alapján hitte volna az ember. És volt ám dögivel hangulat. Tömeg már nem annyira, láthatóan a nagy német gót bázis nem terjed ki Kelet-Ausztriára, a fiatalok inkább a Placebot nézték, de legalább elfértünk, és én a magam alacsonyágában is olyan közel jutottam a színpadhoz, hogy láthattam a derék előadóművészek arcát. Pedig ez mostanában ritka. Még Jerry Cantrellt vonásait is csak kivetítőn imádhattam.

A koncert végeztével pedig szinte kipihenten ballagtunk haza, hogy felkészüljünk kalandjaink harmadik, legzsúfoltabb napjára.

fesztivál a határon 1.jerry cantrellt látni, és meghalni

...elvégre ha az ember egyszer látta az Alice in Chainst, különös részrehajlással Jerry Cantrellre, akkor utána már csak jelentéktelen desszerteket szedhet a tányérjára az élet. A főfogás megvolt. És a repetára sajnos szánalmasan kicsi az esély.

Igen, az Alice in Chains jó volt, már csak azért is jó volt, hogy még jobban átkozzam a tohonya tetves magyar posványt, hogy az itteni koncertjüket le kellett mondani. Grrr. Ölni tudnék miatta. Hogy esetleg nem csak 50 percet láthattam volna. Persze így is megérte; meghatódva és elérzékenyülve ácsorogtam a ritkás tömegben, a lemenő nap sugara nem hullott a fejemre, mert a színpad beárnyékolt minket, Jerry szalmahaját langy szellők libbentették hegyes nózijára, Mike és Sean tíz évvel ezelőtt tized ilyen jól sem néztek ki (vajon tíz év múlva még tízszer jobban néznek majd ki? De tényleg, érett férfinak sokkal dögösebbek.. és Sean úgy dobolgatott ott a háttérben, mintha ennél könnyebb és megnyugtatóbb délutáni piszmogás a világon nem lenne... pedig feltehetően nem az), és William, a póténekes címe elől én tulajdonképp el is venném a "pót" szócskát. Tökéletes volt. Tö-ké-le-tes.

Az in medias res   eposzi eszköze után következzen egy modernebb narratív elem: a flashback . Az egész ugyanis messze nem volt olyan egyszerű, hogy az irodában letettem egy háromnegyed kész aktát, és az ajtó közvetlenül a Nova Rock Kék Színpadára nyílt; előtte még biztosítást kellett kötnöm (unalmas), összenavigálnom az útitárasimmal (unalmasnak mondhatnám, ha közben nem sikerült volna egy teljes epres Magnumot a tenyerembe dörgölni; így inkább szánalmas volt), aztán eljutni a szállásra (vízpart, hőséggel és szúnyoggal), majd át a határon, és be a fesztiválra.

Ami aztán végképp nem volt egyszerű.

Már a szálláson azzal riogattak, hogy a határon három órát kell sorba állni, a határon ezt már úgy tudták, hogy a fesztivál bejáratánál (nem nagy, bár lényegi különbség; a helyszín amúgy valóban   rajta lógott a határon, innen   volt azon a két oszlopon, ami a Vasfüggönyből megmaradt) van bődületes sor, és valóban - ahogy ráfordultunk volna a bekötő útra, láttuk, hogy már ráfordulni sem lehet. Kis híján az autópálya is visszadugult tőle. A sógorok igazán nem törték össze kezüket-lábukat, hogy a fesztivál látogatóinak a kedvére tegyenek; akik utánunk érkeztek, azoknak a határátkelőnél kellett letenniük a kocsijukat, és onnan besétálni a legelőkön át. És még mi, szerencsések is bő 20-25 percet kutyagolhattunk a bejáratig, útközben sehol egy bódé, hogy vizet vagy sört dönthessen magába a tikkadt vándor, és sehol egy vécé, hogy a parkolóban kényszer-sátorozó jövevények ne egyfolytában a kerítés tövébe csurgassanak. Mert azt tették ám bőven (mégiscsak egy germán fesztivál volt, sörrel és sült kolbásszal).

Odabenn először is szembesültünk az árakkal (és eldöntöttem, hogy nem   számolom át, mi mennyibe kerül), aztán pedig azzal, hogy csap, mint olyan, nincsen. Belehallgattunk az Alter Bridge-be, kellemes volt, szerezni kéne olyat.

És aztán színpadra lépett az Alice in Chains.

Később felderítettük a kisebb színpadot is, ettünk hárman három féle hagymás halat, belepislogtunk a Queens of the Stone Age-be, nem volt rossz, és amíg ott ácsorogtunk, csak arról az egy lemezről játszottak, ami nekem is megvan. Az Alice in Chains után nem is volt ingerem az első sorban zúzni, a többiek nem kedvelték a grunge-stonert, úgyhogy idővel visszaballagtunk, és még elkaptuk azt a két Motörhead számot, amit úgy-ahogy felismerek.

A Metallica külön fejezetet érdemelne. Pedig miattuk igazából még az Arénáig sem ballagtam volna el - és nem is tudtam volna, miből maradok ki. Igaz, azt már a hét elején tudtam, hogy Doningtonban lezavarták az egész Master of Puppets   albumot, ha már kereken húsz éves, de nem voltam benne biztos, hogy itt is megteszik, vagy hogy amellé fér még valami. Végtére is egy koncert sem tarthat örökké.

De lezavarták, és fért. Igaz, hogy a Sanitarium   után, úgy negyed kettő felé nekem le kellett ülnöm a földre, és aludnom húsz percet, hogy újra üzemképes legyek (zsúfolt nap volt, na), és főképp amúgy is azt néztem a kivetítőn, hogy egy ilyen "my friend Rob"   (ahogy James bácsi hívta) típusú azték esőistent akármeddig el tudnék bámulni, ahogy guggolva, lábujjhegyen pörög, és közben zúz azon a basszusgitáron, ahogy csak ő tud. Megnyugtatott, hogy nem én vagyok az egyetlen perverz nőszemély a környéken, akinek bejön Trujillo mester.

Majdan James bácsi közölte, hogy most akkor szeretnék felhívni a színpadra egy kedves barátjukat az Alice in Chainsből, és áááááááá és óóóóóó felbandukolt Jerry Cantrell és együtt énekelték el a Nothing Else Matters -t... Halkan szipogtam, és törölgettem a könnyeim. Jerry üres kézzel érkezett, és énekesként vett részt a produkcióban - hé, énekelni is nagyon tud! És olyan kísérőszólamot alkottak az eredeti dallam mellé, hogy a könnyem után a nyálam is kicsordult!

Aztán meginvitálták egy szám erejéig Lemmyt is, és volt tűzijáték, Lars bácsi vicceseket mondott, és mindenki nagyon lelkesen dobált be egy vilégkörüli turnéra elég pengetőt és egyéb ínyencségeket (ahogy azt The Baldy, az Alice in Chains fotósa-mindenese írta kis naplójában ők például gondolkoztak azon, hogy az énekesnek készítenek ki egy kis tálka ételmaradékot, hogy ő is tudjon valamit szórni a népnek, ne érezze már magát olyan egyedül) (bár a Metallicában mindenkinek van mit dobálnia) de engem ez már nem érdekelt. Engem akkor már csak Jerry Cantrell érdekelt, és egy egészen kicsit... na jó, lehet, hogy átütően és mindenek felett... hogy mikor borulhatok már fel végre aludni egyet.

Éjjel kettő volt, mikor a Metallica lement. És negyed öt, mire visszaértünk és ágyba kerültünk.

De nem panaszkodom. Nem is panaszkodhatom.

útra egészkész

Mi indíthat embereket arra, hogy golyós dezodort rántsanak a villamos közepén, és ne féljenek használni sem? Én is szoktam reggel elaludni, rohanni, nemfésülködni, de akkor is... egy villamos közepén???

Degeszre tömött hátizsákom a falnak támasztva, egy tíz centi magas papírkupac köztem és a billentyű között, és még biztosítást is kell szereznem. Kezdek izgulni.

Reggel megtaláltam az öreg Jordan blogját és megnyugodva olvastam, hogy ezek szerint eredményes a gyógykezelés. Remélem, még sokáig köztünk marad! És kopaszon is igazán tiszteletet parancsolóan néz ki, nem? Sőt! Jim (ez ám az igazi keresztneve) és Harriett azon ritka párok közé tartozik, akikre jó ránézni, mert látszik, hogy hogy összetartoznak, és hog yboldogok együtt. Jim sehová sem hajlandó elmenni a felesége nélkül, 2003-ban Magyarországra is magával hozta. Én akkor találkoztam velük többször is, és mindannyiszor megdöbbentett és elbűvölt, hogy mindketten milyen műveltek, szerények és kedvesek - egymással és a rajongóikkal egyaránt. És az anekdotáik... Remélem, hogy ez az életerő és életkedv átsegíti őket a mostani nehézségeken is, és hogy tényleg   gyógyulófélben van az öreg.

útra félkész

Ma reggel olyan bamba voltam, hogy csak a következő sarkon vettem észre, hogy kosárral a karomon távoztam a boltból, ahová a reggeli müzliszeletemért ugrottam be. Elég ostobán éreztem magam, mikor visszabotorkáltam, és zavartan motyogva a helyére tettem... Tulajdonképp csak utólag jöttem rá, hogy milyen praktikus is egy bevásárlókosár, és hogy akár meg is tarthattam volna. Bár talán hülyén néztek volna rám a kollégák, mikor bevonulok vele az irodába.

Most már egyre inkább úgy tűnik, hogy holnap megyünk Nova Rock-ra. Mondhatni biztos. Kicsit még bizonytalan vagyok, hogy valóban olyan jó ötlet-e, mint amennyire nem, de Alice in Chains miatt tudom, hogy, igen, muszáj, sőt, kell. A többi csak ráadás. Persze ha már ott vagyok, akkor megpróbálom megnézni a Queens of the Stone Age-et (a Motörhead is érdekelt volna, de azt pont üti a QotSA), a Metallicát, a Sisters of Mercyt (a Placebo is érdekelt volna, de azt pont üti a tSoM), a Kruppst, az Opethet, az Apocalypticát, Keith Caputot, a Toolt és a Guns N' Rosest, és ha nagyon nincs más dolgom, akkor a Starsailor, a Live és Sebastian Bach fellépéseibe is belepislogok, bár igazság szerint a fesztiválrutin azt mondatja velem, hogy napi három koncertnél többet nem lehet kibírni ép ésszel.

Előrelátóan vettem naptejet és szúnyogriasztót is, mert egy ilyen fesztiválon elég tíz percre kisütnie a napnak, hogy azonnal rákvörösre süljön az ember, az ausztriai szúnyoghelyzettől pedig jobb félni, mint megijedni. De biztos, hogy egy csomó nagyon fontos dolgot elfelejtek, cserébe minden egyes lényegtelen apróságért, ami az eszembe jut.

Igen, tudtam... Hát persze! El kell tennem a jegyet is.

Találkoztam Társammal A Cégben, és kiderült, hogy az én ügyes, okos, tündércukor-édesfalat kiadóm első ránézésre laza hatvanezer (pontosabb számítások szerint 66700 és persze plusz ÁFA) petákkal akart megrövidíteni. Először is az ívdíjból "véletlenül" lefelejtettek egy ezrest (jó, ezt Társ is elnézte), aztán úgy látták, hogy az a könyv valójában három és fél ívvel rövidebb, mint ahogy én azt leadtam, meg ahogy azt a Word a mai napig számolja. Hurrá. Hip, hip, hip. Le lesz rúgva az arcuk. Nekik. És soha többé nem fog aggasztani, hogy késésben vagyok az utolsó könyvükkel. Ezek után nem. De nem ám!

Közben pedig nagyot haladtam előre a 77 {hetvenhét}   terén is, és határozottan az a benyomásom, hogy magyar szerzőktől ilyen összeszedett sci-fi és fantasy antológia még nem jelent meg. Persze nem olvastam az összes antológiát, de az általam látottak mindegyikében volt legalább egy fájdalmasan olvashatatlan novellacsökevény, és ezúttal a tizennégyből tizenhárom kifejezetten jó lett, egy pedig még hátra van. Aztán persze lehet, hogy csak elfogult vagyok. Viszont hogy Kornya mesternek ilyen kellemesen veszett humora van... Nohát, ezt nem is tudtam! A Sárkányölő Bende   kifejezetten Heltai Jenőt és Szerb Antalt juttatta az eszembe; és lássuk be, ez azért elég szép teljesítmény.

nyár van és semmi baj

Nyáf off. Nyár on. Vagy valami. Kisütött a nap, és megjött a jobbik kedvem.

Nyilván az is sokat segített, hogy tegnap 1) felvetődött, hogy megyünk Ausztriába hosszú hétvégére Jerry Cantrellt (és   Andrew Eldritchet és   Maynard James Keenant) nézni de főleg hallgatni élőben 2) kiderült, hogy jönnek fel Szegedről épp a kedvenc vámpírjaim 3) ennek örömére leballagtam a heti vámpírgyűlésre 4) útközben találkoztam egy nagyon régi ismerőssel, még kultikus fanzine szerkesztő korszakomból, hé, igen, én voltam ám kultikus fanzine kultikus szerkesztője 5) a vámpírok pincéjében pedig találkoztam mindenféle derék emberekkel, és kivételesen nem gyűrt maga alá semmiféle szociális elmehiány. És némelyik derék ember a hosszas fecserészés közben érezhetően imponálni   próbált nekem, még akár úgy is, mint férfi a nőnek, hihetetlen, olyan rég nem tapasztaltam ilyesmit, szinte kivirultam tőle. Már el is felejtettem, hogy micsoda hihetetlen sziporkákra és szellemi bravúrokra vagyok képes. Igaz, néha azért dadogok közben, de néha amúgy is dadogok. A szavaim sokszor nem tudnak lépést tartani a gondolataimmal, és kifarolnak alólam.

Szereztem aztán 77 {hetvenhét} -et is, és elolvastam belőle pár novellát, a sajátomon kívül is, és tetszettek. Továbbra is Brainoiz írása a kedvencem, de a többiek is kitettek magukért. Most örülök, hogy mégsem az erdőben elveszett hercegfi szívszaggató balladáját írtam meg második novellának, mert Indira is ugyanazt a mesét választotta. Igaz, akkor pedig érdekes lett volna a két különböző kameraállás... De talán majd egyszer. Talán. És majd egyszer.

tócsaszökevény

Telihold van, és nem tudok tőle aludni. Befejeztem az egy hónapos ginzeng kúrát, most szünetet kell tartanom, úgyhogy csak cével és polibével fogom mérgezni magam. Meg kasvirág cseppekkel. A pozitív gondolkozást elősegítő napi mentálhigiéniás gyakorlatokat feladtam, mert este kellene végezni őket, én pedig este alszom, mint akit agyonvertek. Vagy valami egészen mást csinálok, de mint akit agyonvertek - ez a világ legártatlanabb megjegyzése; este, ha épp nem alszom, akkor fordítok, a rajzolóprogramjaimmal vacakolok, vagy megpróbálom értelmezhetőre szabni a Vöröscsizmás első, félig kész meséjét. Már több, mint hat éve félig kész szegénykém. És néha olvasok. Legutóbb például három-és-egynéhány befejezett novellámat olvasgattam újra, és büszkén jelenthetem, hogy nagyon jó író vagyok, sikerült megríkatnom magam.

Szombaton kitört rajtam a végzetes kilométerhiány, és kezemben egy bögre McDonalds-os kávéval, fejemen kedvenc csíkos kötött sapkámmal, lelkemben pedig mérhetetlen, lírai nekifeszüléssel eldöntöttem, hogy most már csak azért is gyalog megyek át a Margit hídon a csepergő esőben. Szeretek sötétben sétálni, szeretek esőben sétálni, szeretem a rossz kávét és a hideget, de arra én magam sem számítottam, hogy annyira megtetszik a dolog, hogy a budai hídfőnél visszafordulok, és megyek még egy kört, majd amikor ismét átérek Budára, lecaplatok a Batthyány térre is. Közben lámpaoszlopok mellett rövid és velőtlen versikéket faragtam, Neil Young és a The Haunted dallamára ráztam az üres papírpoharat, és marha jól éreztem magam. Később elhagytam a versjegyzetelős papírocskámat, úgyhogy ismét visszagyalogolhattam a Batthyányra, pedig azt az utolsó kört már nem igényelte volna a szervezetem. Csodák csodája, nem csak megtaláltam a papíromat (amúgy szent ereklye, mert annak idején az utolsó dublini estén is erre firkáltam a barackpálinka és a kelta alkony kettős varázsa alatt), de a sűrűn felkörmölt sorok annak ellenére tökéletesen olvashatók maradtak, hogy vagy háromnegyed órát áztak egy pocsolyában. Ízelítőül hadd álljon itt egy magányos és gazdátlan sor - nem sikerült köré verset kerítenem, de nem vagyok benne biztos, hogy ez gond... A hársvirágok széttárt combján méz fakad...   ha valaki még kételkedett volna abban, hogy a kávé rám tényleg durván tudattágító hatással bír, most gondolja át még egyszer.

Pénteken megállapíthattam, hogy a világ legrémesebb dolga, hogy mindig, mindentől zavarba jövök. Zavarba jövök, ha megdicsérik a nyakláncomat, ha megjegyzést tesznek a járásomra (tény, hogy ha épp jó kedvem van, nyugodtan jelentkezhetnék a Hülye Járások Minisztériumába, olyan össze-vissza emelgetem a tappancsaimat), ha belebotlok emberekbe (és ilyenkor miért az az első gondolatom, hogy ó, milyen kék a szeme... ha egyszer barna, zöld, szürke, akármilyen szemmel ugyanolyan zavarbaejtő volna), ha eszembe jutnak emberek, ha tudom, hogy rám fognak nézni, miközben épp hatszáz felé áll égnek a hajam, ha tényleg rám is néznek ilyenkor, és látom, hogy átsiklik rajtam a tekintetük, ha nem hívnak fel telefonon (sosem hívnak fel telefonon) (senkik sem), ha körleveleket írnak, ha nem tudok őszintén együttérezni a gondjaikkal, pedig látom, milyen óriásiak. És úgy utálok zavarba jönni.

Fenyőfa szeretnék lenni a hegyekben, vagy hatalmas, sudár, ezüst törzsű bükk. Hogy ne legyen más dolgom, csak a napba-szélbe tárni erős karjaim.

hetvenhét és fél ginzengkapszula

Keresztben nyeltem le a ginseng kapszulát. Azt hittem, nyelés közben automatikusan irányba állnak az ilyen izék. De nem. Gyűlölöm.

És a tetejébe még az Alice in Chains koncert is elmaradt. Milyen szerencse, hogy nem vettem előre jegyet. Legalább nem kell utólag visszaváltanom. De azért csalódás, nem is kicsi, annyira örültem, hogy leborulhatok Cantrell mester lába előtt, és imádhatom, amiért annyi és olyan jó lemezt készített! Seattle, Alice in Chains, Would és 1993 nélkül az én életem valaki másé lenne, nem az enyém, úgyhogy ah, jaj, és óhjaj. De aztán a tetejébe a mester megírta a Degradation Trip   című örökbecsűt, ami olyan mérhetetlenül sötét és sűrű, hogy valójában kis, kocka alakú fekete lyukak potyognak ki a hangfalakból, és szippantják magukba a hallgatót; szóval ha már megírta A   lemezt, és új (ha nem is szívből vidám) értelmet adott az "odaát" kifejezésnek, akkor megérdemli, hogy fizető közönségként hódoljak előtte. Csak egyszer tolja már végre tényleg   ide azt a mély gondoktól barázdált arcát, a hegyes nózijával egyetemben.

Tudom, tudom, inkább örüljek annak, hogy jön a Sisters (of Mercy), csak egyrészt ugye hiszem, ha láttam, másrészt híresen a világ legrosszabb koncertzenekara, harmadrészt őket egyszer egy picit már majdnem láttam is (miközben egykedvűen jókedvű angol rocksztárocskát bébiszitteltem) (az se tegnap volt, de nem is tegnapelőtt), negyedrészt Eldritch papa hiába éjféli esőben zokogó, gót alapistenség, mégis Cantrell mester készítette a világ a leghátborzongatóbban nyomasztó, szomorú, és fekete lemezét.

De hogy valami jót is mondjak: a bébi megjelent, novellám benne kettő (és mivel látványosan nem én vagyok möszjő Rönyié, a magyar belezős fantasy nagymestere, például se szakállam, se tőrös sétapálcám... ennyiből még a polgári nevem is kiderül, ha valaki eddig nem tudta volna), egyik sem rövid, ellenben mindkettő igencsak hosszú, és hogy kinek mennyire tetszik, azt saját ízlés, és gondos átolvasás alapján lehet eldönteni.

Az egyikben vannak kelta tündér-istenségek. A másik pedig jobb. A Másiknak súlyos köze van ehhez a közhelyesen new age világfához is (és következésképp az én kis kelta verstündéremhez is) (akivel kapcsolatban másfél év alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy igenis személyes sértésnek veszem a sorstól) (hogy álmosan, szakadtan, megázva, szanaszét álló hajjal találkoztam vele) (és hogy egyáltalán találkoztam vele), de igazából az Egyik jóval világfább és keltább. Akkor is, ha írás közben/helyett/mellett nem olvastam világfa-szakirodalmat, nordikus vízihullákat rajzoltam, nem közhelyes ezotériát, és eszembe sem jutott, hogy lágy kelta akusztikuskákat hallgassak. Sőt, semmi sem jutott eszembe, ha jól emlékszem. Azért is lett olyan kicsit össze-vissza-következetlen a lelkem.

Izé, novellám.

Ó, és tegnap végre összemaszatoltam pár újabb versmellékletre valót. Végre. Már csak egy volt tartalékban, az pedig nem illett sehova sem (ha valaki eddig nem értette volna... a nyuszibélyegzővel ellátott művek jelen sorok szerzőjének szellemi szülöttei, a külföldi szerzőktől, fordító megjelölése nélkül felpakolt versikéket én ferdítettem magyarra, és ezen változatuk az én szellemi termékemet képezi, a többit pedig értelemszerűen a kép tetején feltüntetett szerző szerezte, és a kép alján feltüntetett fordító fordította). Igaz, az újak többségét első körben egyszer már elvetettem, mert 1) nem mutatnak a spirituális fejlődés újabb szintjei felé, bármit jelentsen is ez 2) túl hosszúak 3) túl szélesek 4) kövérítenek 5) öregítenek 6) nincs bennük nano-zano és liposzóma (bocs, nem, az a régi arckrémem), és most inkább keresnem és fordítanom kellene még újabbakat, hátha 1) a spirituális fejlődés újabb szintjei felé mutatnak 2) rövidek 3) keskenyek 4) nem sápasztanak 5) mennek a szemem színéhez 6) kiemelik azt a szép karcsú derekamat (bocs, nem, az az új blúzom). Szóval megyek, kerítek magamnak Ted Hughes-t, Maureen Tolman Flannery-t, sőt, még Norman MacCaig-et is.

És esetleg út közben valami reggelit is, mert azzal ma még nem találkoztam. És ha már arra járok, egy tejeskávé sem jönne rosszul.

dolgok, amik idegesítenek

Háromszáz tételes listát elkezdek kétfelé bontani, majd a háromnegyedénél rájövök, hogy rossz szempontok alapján, de addigra már úgy összefirkáltam színes filccel, hogy képtelenség volna visszafejtenem.

Annyira megzavarodok legszebb éveiben járó kollégánk vicces megjegyzésétől, hogy köszönni is elfelejtek, pedig nem is bunkó vagyok, csak szociopata.

Összevissza áll a hajam. Össze. És vissza. Rettenetesen. És nem lehet a legszebb csíkos kötött sapkámban (lásd például ezt a képet írországi albumomból) járni dolgozni, pedig akkor nem látszana.

Már napok óta csak tejszínhabot akarok enni, de sosem sikerül, igazából nem is kellene sikerülnie, mert a tejszínhab hizlal, de azt is szeretném ám tudni, hogy miért aggaszt, hogy valami hizlal-e, ha egyszer amúgy sem ezen múlik a boldogság meg az élet.

Az egyik szomszéd sosem viszi le időben a kutyáját, és amúgy is elég rosszul bánhat vele, vagy nem tudom, szerencsétlen pára másképp miért mindig a liftet vizelné össze. Szerintem legalább részben rettegésből csinálja. De hogy a derék gazdi nem takarít fel maguk után, az szintén elég förtelmes, különösen, mert a múltkor is sikerült belelépnem egy jó kis tócsába. A félhomályos liftben nem látszott, de mikor kiléptem a folyosóra, úgy megcsúszott a nedves cipőtalpam, hogy majdnem hanyatt vágódtam, és hagytam magam mögött illatos kis nyomocskákat... Persze némelyik szomszéd olyan súlyosan alkoholista, hogy azon sem lepődnék meg, ha maguk piszkítanák össze a lépcsőházat, elengedett kézzel, háziállat nélkül. És hogy az ilyen embereknek minek kutya...? Vagy macska...?

Dolgok, amik idegesítenek. Lassan könnyebb lenne azokat felsorolnom, amik NEM.

mockosz kisz fejfájász

Pocsék kedvem van. Egyfolytában pocsék kedvem van. És embermérgezésem. A hétvégére már ölni tudtam volna - ez van, ha az ember négy év otthon dolgozás után állást talál, és vele együtt munkatársakat. Elszoktam én az emberi társaságtól, és most megerőltető. Hiába nagyon aranyosak a kollégák, akkor is megerőltető.

Hétvégén nem sikerült sok értelmeset és hasznosat cselekednem, még csak igazán ki sem aludtam magam. De legalább zseniálisat ebédeltem a nővéremnél, aztán este zseniálisat boroztunk és Simply Red koncertet néztünk, ami szintén zseniális volt, majd amikor a kutya összehányta a szőnyeget, nem nekem kellett feltakarítanom (nem, neki nem adtunk bort, ő vízből ivott túl sokat).

Ezen kívül belekötöttem az ajtófélfába is. Az ajtófélfa kivételesen nem kötött vissza, ami jó hír, mert mikor legutóbb úgy döntött, hogy itt az ideje törleszteni, hat hét gipsszel és egy tűződróttal lett gazdagabb a jobb kezem, no meg azóta is eléggé csökkent értékű szegénykém. De ha az ajtófélfa nem is kötött vissza, az ismerőseim azért nem voltak ilyen türelmesek, és mivel nagyjából mindenkinek sikerült csúnyán beszólnom, akivel mostanában találkoztam, azt hiszem, némileg megcsappant amúgy sem túl tágas baráti köröm.

Szóval nem jó karma mostanában találkozni velem, kivéve persze, ha valakinek épp arra van igénye, hogy irgalmatlan bunkó legyek vele, egyenesen az arcába, mindenféle szégyenérzet nélkül.

Aludni akarok, tejszínhabot enni, napsütésben fetrengeni, és nem aggódni semmin épp.

sütanap

Olyan jó volna néha mindenféle érdekesről is beszámolni, például, hogy és akkor a nyolcadik pálinka és a hatodik sör között félúton, egy zsúfolt szórakozóhelyen   hátha akkor inkább úgy érezném, hogy van életem, de egyelőre csak olyanokat tudnék írni, hogy és akkor a harmadik számlázási cím és a hatodik visszaigazoló fax között félúton, mikor ráébredtem, hogy este még fordítanom kell   és ez egyáltalán nem hangzik olyan jól.

Napok óta rémálmaim vannak, azok a legrosszabb fajták, amiben semmi vér és szörny nincs, csak teljesen elképzelhető, nap mint nap bekövetkező dolgok. Olyasmik, amitől az ember utána órákon át fekszik hanyatt az ágyán, és nézi a plafont, hogy csak ez ne történjen meg soha. És mivel már három-négy napja ezzel töltöm az éjszakáimat, pihentető, enyhet adó alvás helyett, nappal rekord bamba vagyok. Dolgozni sem tudok rendesen. Hogy leszek én így kész szépen és terv szerint?

Legalább persze kisütött a nap. Feltettem a linket a dublini képekhez, aztán jobban megnéztem a képeket, és leszedtem a linket. Hé, egyáltalán nem azért, mert undorítóan nézek ki rajtuk, ugyan, szó sincs róla, véletlenül sem, ó, dehogy... csak hát mások is vannak a képeken, és nem szolgáltathatom ki őket az Internet kegyetlen farkastörvényeinek... huh, baromi jól megépítették ezeket a régi villákat, hogy nem szakad a nyakamba a felső négy emelet.

Ma épp fórumelvonással kísérletezem, azaz véletlenül sem szólhatok hozzá a kedvenc pizza és asztrológia - mi a véleményetek   és a tizenöt női hátsó, melyik tetszik a legjobban, bunkó vagy, tegyél fel zuhanyzó férfiakat is   témáimhoz, akkor sem, ha amúgy sem jutna semmi megfelelően értelmetlen az eszembe. Mint általában. Mert nekem ám csak értelmes dolgok jutnak az eszembe. Csak marha ritkán.

laminált pogácsa

...avagy kitört a végkimerültség a szomszéd szobában. Lehet, hogy jó dolog ifjú ügyvédnek lenni, de ha ennyi munkával és idegeskedéssel jár, nem bánom, hogy buta bölcsész maradtam.

Tegnap jártak az irodánkban Mohó Lélekkufárok, kimérték az illa-berek-nád-vízereket, közölték, hogy én egy baljós erővonal kellős közepén ülök, és enyje-bejnye, ez ám veszélyes, húzzam arrébb a székem, de még jobb lenne, ha párgilliárd forintért vennék újramágnesező ülőhuzatot, hogy kisöpörje belőlem az ártó sugárzásokat. Nem vagyok egy nagy auralátó-lélekismerő, de közel két órát itt kattogtatták a mérőműszereiket és pálcácskáikat, és igencsak az a benyomásom volt, hogy a méréseket végző férfi csak teszi a dolgát, mint tisztességes mesterember, de a feleségében, aki pénzügyi részt igazgatja, a mindent elsöprő pénzsóvárságon kívül már csupán a kiolthatatlan hatalomvágy maradt. Olyan dülledt szemű varangyos boszorka volt, hogy még bibircsókok is virítottak az állán, és amilyen érzéki örömmel nyálazta a számlatételeket a végén! A gyomrom is felfordult tőle.

Mocskosnak éreztem magam, mikor végre elmentek.

Viszont épp felhívott Grafikuslány, és összefutottunk egy feszültségoldó teára, én még vacsoráztam is, de milyen finomat! Grillezett pulykamell, rajta grillezett paradicsomszeletek, mellé halomban a tejes-vajas krumplipüré, az egész leborítva eszméletlen mennyiségű sajttal és még összesütve - mellé grillezett paprika, cukkini és sárgarépa, és kis tálkában bazsalikomos curry szósz... és jól megbeszéltük, hogy mindkettőnket hegymagas hó borít, neki vizsgaidőszak, nekem ezerféle munka, de majd egyszer jól kiássuk magunkat alóla.

De amilyen ocsmány idő volt tegnap... ahogy mentem este hazafelé, és láttam a sarkokban elvackolódó, köhögő, lehajtott fejjel, szatyrokkal botorkáló hajléktalanokat, szinte szégyelltem magam, hogy nekem van esernyőm, pulóverem, lakásom. Forró teám. Nagyjából annyira vagyok szociálisan érzékeny, mint egy rosszul faragott székláb, de ettől még én is befordultam.

esős mesék

Hozzáfagyok a székemhez mindjárt. És állítólag egész nyáron ez lesz időjárás helyett! Én... én átképzem magam pingvinnek! Vagy jegesmedvének!

Fogytán vannak a versecskék, kellene keresnem újakat, de lusta vagyok (és a billentyűzethez is hozzáfagynak az ujjaim, az egérhez meg a tenyerem), egyáltalán, bármihez lusta vagyok, éjszaka folyamatosan rémálmaim voltak, úgy érzem magam, mint akit egy fél mélyhűtővel vágtak fejbe, és utána ráesett az összes jég.

Viszont egyszer volt, hol nem volt, reggel mindenféle mesék kavarogtak a fejemben, köztük egy-két olyan is, amit már időtlen idők óta meg akarok írni. A Vöröscszimás meséi a rongybabáról, az ellopott faluról, és a dalfogta lányról.

A Vöröscsizmás elég érdekes fickó, néha virágok nőnek, amerre jár, máskor viszont a vihar magvait hinti el maga körül, és a gúnydalaitól messze földön rettegnek még a királyok is. Mindenki hallott már róla, de még azok közül is, akik találkoztak vele, kevesen vallanák be, hogy valójában a veszedelmes vándor ártatlan mosolyú, nefelejcskék szemű, kisfiúsan pimasz alak - akiben messze az a legvérlázítóbb, hogy ennek ellenére ő a Vöröscsizmás, és keményen megleckézteti azokat, akik nem hisznek neki.

Az elmúlt hat-nyolc évben határozottan elmozdult Gorduin mester irányából Mat Cauthon felé.

Mat Cauthon jó fej. Mat Cauthon messze a legjobb fej Jordan szereplő. Bár az összes Jordan szereplő sokat fejlődött a 4-5 kötet óta (most ott tartok az újraolvasásban), akkor is Mat a kedvencem.

just another manic monday

Lemegyek az irattárba. Ha másfél órán belül nem térnék vissza, kérem, küldjék utánam a bernáthegyiket a rumoshordóval, hogy kiássanak a rám borult aktakupacok alól. Ha a bernáthegyik üres hordóval térnének vissza, kéretik újabb rumot utánam küldeni. Szíveskedjenek. Az irattár hangszigetelt, és az akták alól amúgy sem hallatszik ki, hogy korai Anathemát hörgök (veszedelmes dolog ám a rum).

Hétvégén próbát tettem az alkoholmentes sörrel, mert miért is rúgnék be, nem-nem-nem szabad, amíg le nem győztem az utolsó fél kötet Jordant! Ám a gondosan kiválasztott, garantáltan berúgásmentes sör idő előtt elfogyott, úgyhogy kénytelen voltam alkoholosat is inni - de gyanús, hogy nem attól fájt másnap a fejem.

Ennél izgalmasabb dolgokról sajnos nem tudok beszámolni. Legfeljebb arról, hogy kezdek marha frusztrált lenni a) mert nem haladok a munkával, azaz haladok, csak még annyira sok van hátra, hogy ez fel sem tűnik b) mert folyamatosan megfázok ebben a takony időben és holnap állítólag 10 azaz TÍZ fok bír majd lenni, de legalább nem mínusz c) mert esténként már ahhoz sincs kedvem, hogy egy pohár portói mellett ülve, gyertyafénynél az angol költészeten merengjek, ellenben alig várom az utolsó engedélyezett NeoCitrant, és hogy még azelőtt végezzek vele mielőtt elkábít és bealtat d) mert az életem sivár és unalmas, a lakásom pedig rendetlen, de elképesztően, és semmi kedvem nincs ruhákat hajtogatni, porszívózni, mosni, teregetni és mosogatni sem e) mert már megint nincs annyi apróm, hogy kávét vegyek.

Lehet, hogy ha az e) problémát sikerülne orvosolnom, a többire is könnyebben rálegyintenék?

Lehet... Hmmm. Megyek, megpróbálok pénzt váltani a recepción.

címzett ismeretlen

Ismét esik az eső, de ma legalább elhagytam az esernyőmet is. Csak hogy jobb legyen nekem. És hideg is van, és a fejem is fáj, csak hogy még annál is jobb legyen. Nyűgös vagyok. De nem kicsit.

Szombaton végül 1 azaz egy órát töltöttem ébren, azt is evéssel, amúgy pedig aludtam, mint akit agyonvágtak. Mintegy 27 órát. Végül is előtte hetekig nem aludtam rendesen, és már hónapok óta egyik határidőtől a másikig tántorogtam. Egy határidő még mindig hátra van, de most mégis nyugodtan aludtam. Különösen, mivel tudtam, hogy ha nem alszom nyugodtan, akkor soha és semmiképp nem fejezek be semmit... Néha az embernek ki kell pihennie magát, hogy utána megint tudjon működni.

Tegnap a Gödörnél a medencébe lógattuk a lábunkat, mert meleg volt, és sört ittunk, mert munkaidő után, és megfáztam, mert miért is ne. De jó volt. Aztán hazamentem, bedöntöttem két pohárka portóit (szerintem ez tovább fermentálódott az asztal alatt, legalábbis szokatlanul csípte a torkomat, mint valami pálinka, és szokatlanul hamar be is bambultam tőle), halkan eldünnyögtem kedvenc népi kesergőimet, majd befordultam, és aludtam. Mostanában (már három napja) kötelezően lefekszem időben aludni, hogy meglegyen a napi 8 óra alvás, és kötelezően lefordítom a napi adagot (mivel előre tudtam, hogy tegnap program lesz-van-volt, azt hétfőn lezúztam), azaz rendszeres és fegyelmezett életet élek. A kérdés csak az, hogy meddig bírom? Nincsenek különösebb illúzióim; a világ egyik legrendetlenebb embere volnék - de már erre a három napra is büszke vagyok.

És itt a borítókép a novelláskötethez, amiben két novellám is napvilágot lát. Az első nyomtatásba kerülő szellemi gyermekek... És már csak pár hét.

péntek, végre péntek

Ma jóféle leves volt, és gombapaprikás. És az idő is szép és jó - főleg, mióta elállt az eső. Már csak egyszer ki kellene aludnom magam. Alig várom, hogy átaludhassam az egész   holnap délelőttöt. És talán a délután egy részét is.

De ha mindig csak alszom, akkor mikor élek ? Már így is hetek óta mulathatnékom van. De... ahogy elnézem, hányszor koppant ma a fejem az íróasztalra, legfeljebb a tollasbálig jutok.

Ezt Magamuránál találtam, mármint a linket. Döbbenetes, micsoda szobrocskák! A bennem szunnyadó matematikus (mélyen szunnyad, de azért nem tűnt el teljesen - hé, voltam én annak idején matematika tagozatos is! És jártam matematika fakultációra! És... jól van na, azért csak bölcsész vagyok) szóval csak ámultam és bámultam. Mély meghajlás Bathsheba Grossman felé.

Rájöttem, hogy összeszedem a kedvenc napi-heti képregényeimet (Dilbert + Order of the Stick + Count Your Sheep), és be fogom linkelni valahova oldalra. Idővel. Majd. Ha rájöttem, hova. És hogyan. Nem azért mondom, de ahogy a régi, ismerős kedvenceket keresem, mindig belefutok pár újba is (The Meaning of Lila + Betty), szóval jó hosszú lista lesz... De arra jutottam, hogy az ilyesmi még a napi kötelező horoszkópnál (az msn saját házi horoszkópja a legjobb, és még napi egy ingyen tarot húzást is bonyolítanak) is jobban feldobja a reggelt, és ahogy én a reggel közlekedő tömeget elnézem, ilyentájt a népeknek minden kedélyjavító szerre szüksége lehet. Nekem különösen.

Most pedig nekivágok a hazavezető útnak, felújítják a körutat, péntek van és esik az eső, ki tudja, miféle dugókba futok még bele - vidámságot, pihenést, minden jót mindenkinek.

kósza gondolatfoszlányok

Mostanában sokat van gond az Internettel. Ezzel nem is az a baj, hogy a hozzám hasonló, derék munkakerülők nem tudják megnézni a napi horoszkópjukat, Dilbertjüket és-még-mit-nem, hanem hogy a kutatások zömét Internetes adatbázisokban végeznénk, és ilyenkor néha már az asztallapot rágjuk idegességünkben.

Befejeztem a Jordan könyvet, és most egy ideig Mat Cauthon mentes életet élhetek. Talán majd ha kipihentem az utolsó nagy nekifutásokat... Ó a francba, de álmos vagyok még mindig!

Esik az eső és pocsék volt az ebéd, de nagyon. Odakinn minden harsogóan zöld, de már nem olyan üde, fényes, mint pár hete. Idebenn a buborékok mozgását tanulmányozom a pezsgőtabletta + szénsavas ásványvíz koktélban. Igazából unalmas. Mindig csak lentről felfelé mennek. Néha kicsit oldalt.

Gondolkoztam azon, hogy vissza kellene menni kungfuzni, ha már amúgy is sportolni kéne valamit, és ha már amúgy is útba esne hazafelé. De egyik-másik ujjamat továbbra sem tudom rendesen mozgatni, azaz a feladatok egy részét se képes, se hajlandó nem lennék végrehajtani, és gyaníthatóan ilyenkor nem lenne olyan őszinte az instruktori gárda mosolya. A fenébe is, igazán ráébredhetnék már, hogy szép volt, jó volt, hiányzik is, de visszahozhatatlan   mint annyi minden más az életemben. Azt hiszem, ez a nagy búcsúzkodások tavasza.

Vagy nem is.

A búcsúzás már régen megvolt; ez az integető kéz zsebrevágásának és a fütyörészve továbbhaladásnak a tavasza.

Szent Brendan napja

Ilyenkor kellene tengerre szállni, és megkeresni a Boldog Lelkek Szigetét. Bár ha Grönlandot is útba kell hozzá ejteni, talán mégsem - ott még ilyenkor is elviselhetetlenül hideg lehet! Igaz persze, a jó öreg Brendan sem magától vágott neki az útnak, hanem mert kíméletlenül körberöhögött egy látomásos öreg szerzetest, és Isten erre úgy gondolta, hogy nesze neked, nem hitted, menj, nézd meg akkor a két szemeddel   és szegény Brendan mi mást tehetett volna? Ment, és fázott és éhezett a tengeren.

Bár néha szép és izgalmas dolgok is történtek vele, de ezt majd talán máskor. Most nem gépelném be még a legrövidebb és legkommerszebb változatot sem.

Mint a tünetek is mutatják, hétvégén voltunk Bran klubban Métellyel, és óóó, én olyan öreg vagyok, eszembe jutott, mikor deli és reményteli elsőévesként odafélénkkedtem a kelta mitológia órára, és ott volt Kovács Gábor, és csak úgy sugárzott belőle a tudás, olyannyira, hogy még belénk is jutott, márpedig elsőéves bölcsészbe tudást csöpögtetni, az valami irgalmatlan nehéz feladat - és az aztán már olyan rohadt régen volt, hogy csak na. Akkoriban minden érdekelt, de az írek és a kelták különösen, és egyszer még én is tartottam egy fél előadást valami keltulat alkalmából! Igazi színpadon, igazi emberek előtt!

Ó, de régen volt...

De azért szép emlék.

mondj csütörtököt

Sikerült beszkennelnem pár képet, úgyhogy kicsit átalakítottam a tulipános verset is, amit hazafelé írtam, a repülőn, folyamatos tüsszögés közben. Így már sokkal inkább úgy néz ki, mint a DM-ben kapható képeslapok. Nem emlékszem rá, hogy ez cél volt-e, de eredménynek megteszi.

Szóval ilyenek voltak azok a híres ír tulipánok, bár mikor a két egymásba borult kollégát láttam, már egy árva filmkockám sem volt, ezért csak a költészet halhatatlan eszközeivel próbálhattam meg láttatni e csodás képet. Vagy valami. Hééé, én bölcsész vagyok, nekem szabad képet halmoznom, zavarnom és megszemélyesítenem!

Szabálytalan fordításban a következőről van szó; azaz az eredeti, magyar változat - némi barackpálinka és a hideg ír alkony ihlető erejével... A Szent Patrik parkban fáradt, részeg tulipánok dőlnek egy öreg fa tövébe, a hetyke rózsaszín könnyedén egy zilált, dús szirmú fehér kehlyébe hajtja most is kacéran felkontyolt fejét, és az úgy öleli át, úgy támasztja lágyan súlyát, mintha egy illat lennének, egy virág.

Aztán a szótagszám és a rím kedvéért még jött pár igazán ínyenc képtorlódás, szinte már a gusztustalanságig fokozva a jelzőhalmozást.

Mára aszondta a mandalanaptáram, hogy a legmélyebb igazságomból fogok kommunikálni, ez nem tudom, mit jelent, de tegnap nem reflektáltam az általam imádott dolgokra (még a Leafblade fórumra is csak annyit írtam, hogy nincs tévém; fontos információ, ugye? A teljes világgal meg kellett osztanom), tegnapelőtt pedig nem éreztem a szeretet gyógyító erejét, úgyhogy lehet, hogy a mandalanaptár néha mégis téved. Bár máskor meg igaza van. Ilyen ez...

És éhes vagyok. Mindig.

Mondjuk nem csoda: ma paradicsomos káposzta volt ebédre, nem valami ínyenc mód elkészítve, és a felét otthagytam. Végtére is nyúl vagyok, nem kecske, hogy félteni kelljen tőlem a káposztát, különösen az ilyen agyoncukrozott, kicsit már gumiállagú változatot - de azért éhesnek lenne akkor sem az igazi.

És a freemail sem működik. És az ősbelterj chat sem. És akkor hogyan kommunikáljak én a legmélyebb igazságomból? Hol? És kivel? Azt hiszem, kénytelen leszek személyes közlésbe fojtani a legmélyebb igazságomat... Jaj azoknak, akikkel ma találkozom! És igen... Ma találkozom többekkel is... (rosszindulatú makogással balra el)

(hiszti)

Még mindig köhögök, még mindig taknyos vagyok, és ettől egyre idegesebb. Semmi kedvem semmihez, mostanában úgyis mindig mindent csak elrontok, emberekkel nem vagyok sem elég őszinte, sem elég kedves, nem tudok nemet mondani, nem akarok igent, az egyiket nem illik, a másikat már nem tudom hazudni sem, és elegem van.

És ilyenkor rágom az ujjam, már csupa seb, lassan kifogyok a ragtapaszból is, le kellene szoknom arról, hogy ha bármi bajom van, az ujjamat rágcsálom.

Most kellene egy pohár portóival ágyba borulni, de nem lehet azt sem, mert még az aktuális Jordannek sem értem a végére, és Mat-bloody-Cauthon hiába a leges-legkedvencebb Jordan szereplőm, hét egybefüggő szerzői ív (kb. 140 oldal) belőle is sok. Akkor is, ha a nagyján már átrágtam magam. Akkor is.

Ezt itt még Dublinban rajzoltam, második reggel, mikor már tudtam, hogy kész, vége, megtört a varázs, ami idáig repített, és soha többé nem tér vissza. Nem tudtam aludni, már fél hatkor felébredtem, rajzoltam, Pál első levelét olvastam a korinthusbeliekhez, integettem hajnalban tovább osonó, ismeretlen szobatársunknak, és igyekeztem elfogadni, hogy nem a Sors volt kegyetlen, hanem ismét és újfent tudatlan, ártatlan önzésből hagytak cserben. Hogy még haragudni se tudjak érte. Ezek nem racionális dolgok. Én sem értem, honnan tudtam, hogy ha első este elmegyünk sörözni, akkor van esély, hogy kinyíljunk mindannyian (mint a tulipánok, ha már úgyis tulipán-mániás vagyok), ahogy azt is tudtam, hogy ha ott elakadunk, akkor jó néhány dolognak örökre vége lesz. Próbáltam elmagyarázni Asztrogótnak, könyörögtem, kérleltem, de nem, nem, az öntudatlan iszonyodás az emberi társaságtól már úgy beleégett, hogy remegett, fázott, és meg sem próbált erőt venni magán (gondolom, azt hitte, megpróbált, bár például makacsul és határozottan elutasította, hogy - nem azért, mert hisz benne, hanem azért, mert megkérem rá - két percig ismételgesse magában, hogy "valójában semmi bajom, jól vagyok, csak megijedtem, de most már minden rendben", mert ezek a mantrák bizony akkor is sokszor segítenek, ha az ember nem hisz bennük), én pedig tudtam, hogy most ez az a helyzet, amikor nélküle nem mehetek, ő pedig nem, nem, és nem jön el velem. És nem magyarázhattam el neki, hogy miért, mert ezek nem racionális dolgok, és ha az nem elég, hogy könyörgök  és kérem   akkor miért számítana bármiféle magyarázat?

Szóval hasaltam az ágyon, zenét hallgattam, rajzoltam, aztán a rajz mellé szépen odamásoltam nagyapám kedvenc bibliai passzusainak egyikét, hogy--- Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy, de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint való bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás. De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre, most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. (1 Kor. 13)   És úgy éreztem, hogy bennem még az a nyavalyás szeretet is csak rész szerint lehet meg, ha nem képes mindent eltűrni, de keresi a maga hasznát, lépten-nyomon elfogy, és bizony még haragra is gerjed.

És olyan kibaszottul kurvára fáj.

(Úgyhogy ezek után elkezdtem olvasgatni egy pár éve fordított női könyvecskét, és rögtön jobb kedvem lett.)

következő rész útibeszámoló (és a vége)

Tehát Nne és a két magyar kávézott, majd netezett, majd hazament aludni pár órát, de aztán inkább forró levest evett az alagsori konyhában. Utána pedig nekivágott a dublini éjszakának, és el is jutott egy kocsmába, ahol óriási tömeg toporgott igazi ír zenére. Még Finnegan's Wake is volt, bár tartok tőle, nem a James Joyce féle értelmezésben. Viszont megtudtuk, hogy aki a refrénnél rosszkor tapsol, annak bizony le kell adnia a melltartóját a zenészeknél; még szerencse, hogy mindkét kezünk tele volt sörrel, és ha akartunk volna, sem tudunk tapsolni. Terveink szerint ezúttal is tovább mentünk volna táncolni, mint tettem volt azt mindenféle írekkel és angolokkal és görögökkel és aki még ott volt előző este, de persze ebből végül annyi lett, hogy eltámolyogtunk a legközelebbi kávézóig, és ott quesadillas-ba és nachos-ba fektettük megmaradt fityingjeinket.

Vasárnap reggel ritka rút idő volt, elindultunk felderíteni a buszpályaudvart, aztán kávézás közben úgy döntöttem, hogy ha már erre jártam, kell valami autentikus ír rockzenét is szereznem, és megkérdeztem, mit hallgatunk, mert az épp pont tetszett is (egyébként kerestem magamnak Pete Courtney-t égen és földön, de azt hiszem, egyszer kénytelen leszek megrendelni az Internetről, ha már anélkül nem élhetek). Aztán olyat, amit épp és ott hallgattunk, hoztam is magamnak (The Frames: Dance the Devil). Azóta ugyan rájöttem, hogy igazából autentikus ír metálzenét is jó lenne szereznem, mert valami elemi vadságnak ellensúlyoznia kellene már azt az egészségtelenül sok Paul Wellert, James Bluntot és Radioheadet, ami mostanában a lemezeskosárkámba kéredzkedett. Ezúton fel is kérném minden ismerősömet, hogy ha netán akad, juttasson legalább kölcsönbe Primordialt, elvégre az ír, metálzene, és szép kelta motívumokat rajzol mindig mindenhova. Legfeljebb majd megijedek tőle.

Szóval vasárnap délben már nem lehetett tovább halasztani, hogy Nne elutazzon Belfastba, és ennek nem örültünk ám. Már csak azért sem, mert Nne ritka aranyos lány. És azért sem, mert jól kiegyensúlyozta a társaságot, és kicsit elfedte a tagadhatatlan, de szépen agyonhallgatott törést Asztrogót és köztem (nem hinném, hogy bármelyikünket is okolni kellene érte, néha az emberek megváltoznak, és néha megesik, hogy egy sor változás után már nem alkamasak többé a szoros együttműködésre; mint például egymás elemi figyelembevétele).

Mindenesetre miután Nne-t feltettük a távolsági buszra, elindultunk, hogy a folyót követve leérünk a tengerhez, bár én gyanítottam, hogy a tenger helyett csak egy baromi nagy és randa kikötőhöz jutunk, olyat pedig láttam Aberdeenben, és semmi szépet nem találtam benne. Persze a negyedik híd után meguntuk és visszafordultunk, az eső is esett, és ráadásul szembejött velünk a Nagy Éhínség áldozatainak emlékére állított szoborcsoport, amiről egyszerre mondtuk, hogy csak álmomban soha meg ne lássam őket. Kiemelkedő művészi teljesítmény: olyan rohadt nyomasztó, hogy olyat én még nem nagyon láttam. De egy éhínségben mi lenne olyan marha derűs?

Visszafelé bementünk megnézni a Book of Kells-t és egyéb VII.-IX. századi könyvecskéket. Elképesztő, döbbenetes, csodás, satöbbi, satöbbi, mi a fenét mondjon egy hol középkorral, hol írekkel, hol középkori írekkel foglalkozó angol szakos bölcsész a Book of Kells-re? Hogy a szívem közepén egy nagy, díszesen illusztrált Book of Kells lap van? Vagy hogy lehet, hogy mégis inkább a Lindisfarne Gospels egyik szőnyeg-oldala? (Alapvetően Lindisfarne Gospels párti lennék, de ez a kiállítás azért megingatott.)

Ha már úgyis arra jártunk, benéztünk a Temple Bar-ba (ott hagytam a szívem valamikor péntek este, egyenletesen felkenve a kockakőre), hogy kipróbáljuk a cidert. Asztrogót még sosem hallott róla, pedig az angolok kérem szépen híresen ezt az almabort isszák. És micsoda szégyen, hogy még sosem kóstoltam olyat; most persze jól bepótoltam, miközben egy fürtös ír egy szál akusztikus gitáron inkább lelkesen, semmint tökéletesen Nirvana, Pink Floyd, Counting Crows és Oasis átdolgozásokkal szórakoztatta az egybegyűlteket.

Még mindig igen korán volt, mikor visszaértünk a szállásra, de arra a naiv kérdésre, hogy mit csinálunk ma este, azt a választ kaptam, hogy de mi aznap már halálra buliztuk magunkat, úgyhogy alszunk. Én esküszöm, nem tudtam, hogy egy pohár almabor késő délutáni elfogyasztása fékeveszett partizásnak minősül, de úgy döntöttem, hogy akkor viszont képeslapokat írunk és postázunk, ha esik, ha szakad. Akkor is. Majd erősödő megfázásomra tekintettel magamhoz vettem a maradék vilmoskörtét, és folyamatos gyógykezelés közepette vágtam neki a szakadó esőnek.

A főposta szokás szerint igen romantikus érzelmeket váltott ki belőlem, akkor is, ha naponta ötször elmentünk előtte. De akkor is, épp idén kilencven éve, hogy ott patak vér folyt, sőt, még azt a sikátort is láttam, ahol Pearse végül megadta magát (ki volt rá írva, nem hozott tudásból kerestem meg), és még ott voltunk Dulbinban, mikor szerencsétlen húsvéti felkelők kivégzésének kilencvenedik évfordulójáról megemlékeztek. Azzal együtt, hogy én megértem ám az angolokat, hogy úgy odacsaptak, mikor a világháború közepén egyszer csak a hátországban lázadni kezdtek a forrófejű írek; azzal együtt... Azzal együtt igaza van Yeats-nek; a terrible beauty is born és én ott sétáltam megkövült bölcsője körül.

Másnap reggel még csuromvizes volt a cipőnk, mikor elindultunk, hogy de most már aztán tényleg felkutatjuk a tengert! Idővel sikerült is olyan helyi buszjáratot keríteni, ami helyi buszjegyáron kivitt minket az Ír-tenger partjára. Kagylót szedtünk a fövenyen, aztán kiderült, hogy ahol elképzeléseink szerint a partnak egyenesen kellett volna tovább futnia, ott inkább vetett egy 180 fokos fordulót, és elsőrangú mocsárba, valamint a környék egyik legnagyobb golfpályájába torkollott. Ha egy derék golfozó nem visz be minket a legközelebbi faluba, ma is a mimózabokrok és a vadkacsák között bolyonganánk (mert ott a mimóza sűrű erdőben nő és illatozik).

Este sétáltunk egy O'Connell Street - Temple Bar - Liffey part kört, aztán megpróbáltunk kávézni valahol, de csak egy üzletközpont aljába beszuszakolt, agyonüvegezett, álmexikói éttermet találtunk, ahol kicsit becsaptak minket, de a pincér legalább nagyon szórakoztató volt, és derék kung fu Mesterünkre emlékeztetett (mi van vajon vele? megszületett már a gyermek? és fiú vagy lány? nem tudni; Mester elutazott Spanyolhonba, és azóta semmi hír), már attól eltekintve, hogy Mesterünkről el nem tudom képzelni, hogy valaha bárkit szándékosan becsapott volna.

Utolsó nap kibuszoztunk egy környékbeli kastélyhoz, és sétáltunk a parkban; gyönyörű volt, szürke, zöld, és vizes, mint az idő. Visszafelé eltévedtünk, de ezúttal épp csak egy cseppet (az első templomtorony láttán már tudtam, merre kell keresni a buszmegállót - toronyiránt; és tényleg a templom tövében leltünk rá), és nemsokára már az alagsori konyha melegében szürcsölhettük a zacskós levest.

Asztrogót fáradt volt, és az utolsó este nem akart már kimozdulni. Én épp csak addig vártam, amíg elállt az eső, aztán mentem; ültem a Christ Church tövében a késő délutáni napfényben, legyalogoltam a St Patrick's oldalába, hogy megnézzem a tulipánjaimat, és szigorúan gyógyászati célokból kortyolgattam a barackpálinkával hígitott barackteát. Már a főpostához tett esti zarándoklat után rájöttem, hogy a túlélés záloga a pálinka, és ugyan onnantól kezdve csínján bántam vele (utálok hullámzó fürdőben zuhanyozni; a hullámfürdő oké, de a hullámzó???), azt a rohadt hideget nem bírtam volna ki másképp. Nyolc fok, pokoli szél, eső, és a tetejébe egy átkozottul más temperamentumú útitárs; a barackpálinka fűtött, festett, világított, és még a kedvemet is szinten tartotta.

A szívemet melengető barackpálinka olyannyira jó hangulatba ringatott, hogy mindkét katedrális tövében írtam egy-egy csapnivalóan rossz verset, és ettől átéreztem, hogy igen, a kelta költői szellem engem is megérintett, és ez bizony így helyes, a közhelyeknek megfeleltem, a dolgomat jól végeztem, majd ha megtanultam valami hangszeren játszani, visszamegyek, és dalt is szerzek a kelta napnyugtáról. Bár ezek szerint nem épp az orgona-tanfolyamra lenne érdemes befizetnem, mert azt marha körülményes lesz feltolni a Christ Church alá.

Átkavarogtam a Liffey bal partjára, leültem, majd pakisztáni bevándorolókkal társalogtam, aranyosak voltak, az egyikük ott helyben közölte, hogy velem akarja leélni az életét. Cinikus vén ribanc vagyok, mert egyből tudtam, hogy nem földöntúli szépségem szédítette meg ennyire, hanem a tarsolyomban lapuló EU-állampolgárság, de európai szemmel nézve is olyan szép férfi volt, hogy arra az egy estére még így is hízelgett ez az odaadó vonzalom.

Utolsó délelőtt még sétáltunk egyet a városban, aztán a reptér felé dugóba kerültünk, és az utolsók közt jelentkeztünk a gépre. Külön is ültettek minket. Volt benne valami jelképes. Én a gépről még láttam a partot, ahol két nappal előtte eltévedtünk, a mellettem ülő megkérdezte, hogy Írországban sikerült-e ilyen förtelmesen megfáznom (felszállás közben úgy éreztem magam, mint akinek két teljes csomag robbanócukrot nyomtak fel az orrába), alvás helyett angol nyelvű szonettet írtam a kedvenc tulipánjaimról, aztán már itthon is voltunk. A metró gázolt és csak a Deákig járt, a hatvanas busz dugóba került, azt hittem, már sosem érek haza, és még fordítanom kellene és aztán munka, és aztán fordítanom kellene és aztán munka...

És szép lassan visszaereszkedtek rám a hétköznapok.

Ezzel pedig útibeszámolóm végére értem, aki átrágta magát, annak minden elismerésem, aki nem, az se bánja; menjen el maga is Dublinba, majd meglátja, milyen - ígérem, máshogy, máshol, és más fog történni vele.

back in the USSR

Nem, nem a választások eredményére akartam célozni. Nem politizálok. Csak ritkán.

Egyébként nem is árt, hogy hazajöttem, legalább kigyógyulhatok a megfázásból.

És most...

Először is nagy-nagy köszönet és puszi a családomnak és a barátaimnak, akik nélkül tényleg, de tényleg sosem jutottunk volna el Írországba, például mert repjegyet és szállást sem tudtunk volna foglalni. Hála és köszönet. És mélységes meghajlás. Cserébe nem találok ki senkinek nagyon béna álneveket.

Nem hoztunk senkinek semmit, whiskey-t meg különösen nem, mert nem értek az ír whiskey-khez, és nyilván a leggyengébbet emeltem volna le a polcról (és különben is, minden pénzt magunkra költöttünk, önző dögök vagyunk, igen).

Dublin drága város.

De szép.

Akkor most összefüggéstelen és ömlesztett élménybeszámoló, ta-damm, azaz mi a fenét csináltunk és nem csináltunk, láttunk és nem láttunk?

Szóval késő este volt, mikor megérkeztünk Dublin repterére, ahol pillanatokon belül megtaláltuk a megfelelő buszt, de csak apróval lehetett volna buszjegyet váltani, és az nem volt, úgyhogy az első járat jól ott is hagyott, a másodikra pedig várni kellett. Várakozás közben megkóstoltuk az előrelátóan nagyobb mennyiségben csomagolt vilmoskörte pálinkát, mert hideg volt, és mert miért ne. De nem ennek köszönhető, hogy mikor végre beértünk a városközpontba, fél órán át kerengtünk csomagostul-mindenestül, mire megtaláltuk a buszmegállótól túlzó becslésekkel is alig három perc sétára levő hostelt. De addigra már mindenünk fájt. Egyedül voltunk a tízágyas szobában, senkit sem zavart hát, hogy éjfél után estünk csak be, és víg csörömpöléssel, no meg erőteljes vállfájással feküdtünk le aludni.

Az első reggeli felséges volt. Már eleve a tény, hogy tényleg adtak reggelit a szálláshoz, és micsoda fantasztikus müzlijük volt! És forró kávé! Narancslé! Lekváros pirítós! Reggeli után megpróbáltuk megkeresni a város legközpontibb központját, kiváló érzékkel elindultunk a második legrosszabb irányba, de egy folyó azért mégiscsak elég jelentős, és idővel sikerült rálelnük a Liffey-re is.

A Christ Church onnan már gyerekjáték volt, majd később felderítettünk egy másik középkori katedrálist is, Szent Patrikét, ahol azonnal és gyógyíthatatlanul beleszerettem a parkba és a tulipánokba. Le is fényképeztem vagy ezret, de hagyományos masina, stb, még idő, mire előhívják a képeket.

A hostelbe visszatérvén már az utcán felfigyeltem a bőrönddel ácsorgó, lelkesen telefonáló, virágmintás nadrágos hölgyre, akiről nem egész tíz perc múlva kiderült, hogy ő az új szobatársunk. Nne Finnországból érkezett, és rögtön velünk uzsonnázott, és minthogy ő is épp velünk egyidős, és kamaszkorában ő is volt gót és metálos, és különben is, finn-magyar rokonság meg miegymás, szóval remekül összebarátkoztunk vele.

Később Asztrogót és jómagam elindultunk gótmetálkodni, és nekem azért egy kicsit megemelkedett a szemöldököm, mikor megláttam a tüllbe-tollba csavart tizenkét éves ír röfiket (olyan piszék voltak, hogy nem csoda, hogy náluk más konnektorszabványt használnak, különben mindenki folyton a másik orrába dugná a drótokat) (tudom, bunkó vagyok) de persze mi is azért pont erre a hétre időzítettük az utazást, hogy ha úgy jön ki, megnézzük az Anathema + HIM turnét (én az egyiket, Asztrogót a másikat). Erről eddig azért nem írtam, mert egészen az utolsó pillanatig, azaz aznap délután 1 óráig (helyi idő szerint) úgy tűnt, hogy marhára nem úgy jön ki. De aztán mégis.

Megjegyzem, az Ambassadornál én nyomasztóbb helyet még életemben nem láttam, folyamatos fejfájással, légszomjjal és hullámokban rám törő pánikkal küzdöttem, szerintem ezért nem tetszett még az új szám sem, és aztán a HIM fellépése alatt meg végképp nem tudtam magammal mit kezdeni. Utána... no, erről nehéz lenne emberi terjedelemben és érthetően, továbbá civilizáltan írnom, úgyhogy csak annyit, hogy utána hazamentünk aludni. Pedig ki a fene akar hazamenni, ha akár sörözhetne is (a megfejtést a szerkesztőségbe kérem)?

Másnap a finnugor trió megnézte Dubliniát és a Christ Church-ot egy kombijeggyel, majd a St Patrick's tövében aludt a napfényben. Este újabb légszomjas gótikum, és utána... némi nyűglődés és hisztéria után Asztrogót elment haza aludni, én pedig a frissen megismert Dr Strangelight és szíve hölgye, valamint fél Dublin társaságában a Temple Barban kötöttem ki. Nélkülük sosem tudtam volna meg, hogy ez ennyire jó hely - de ez ennyire jó hely, sőt, még annál is jobb. És a doktorúrék elmondhatatlanul rendesek.

A Budweiser pedig jó sör, mert nem lettem tőle másnapos.

Szombaton rossz idő volt, így a tervezett városnézés egy kávézóban ért véget, ahol békákról és hercegekről beszélgettünk Nne-el.

A többit a következő részben.