18.

     Nem a Pomona az első bolygó, amit meghódított az ember, és most nem a Földre gondolok, nem is a Marsra, vagy valamelyik kisebb kődarabra a Neptunuszon túl, ahol a Nap már csak a egy közeli csillagnak tűnik, és az ott élőknek havonta kell általános kivizsgálásra járnia. Általában öt-tizenegy hónap után vagy testileg, vagy lelkileg úgy megrokkannak az emberek, hogy a legközelebbi űrhajóra fel kell tenni őket: a csillagjárókon könnyebb volt a földihez hasonló körülményeket teremteni, mint a saját ütemükben forgó kis rögökön. De a Kirin már álltak az elviselhetetlen bányásztelepek, és a Shan első úszóvárosát is összefűzték, amikor a Pomonát egyáltalán felfedezték. Mindenki rögtön csodáról kezdett beszélni, és szinte már feledésbe merült vallások ébredtek újra, amikor megjelentek az első képek, mert a sok emberi életre úgy-ahogy talán alkalmas exobolygó után egyszerre csak felbukkant a Föld ikertestvére, méghozzá paradicsomi ártatlanságban. Végtelen, kék tengerek, a zöldellő kontinenseken a hegységek és sivatagok ismerős, kopott-barna foltjai: még a jégsapkák is ott fehérlettek a sarkokon, olyan szép kövéren, hogy a Földön hasonlót utoljára az ezerkilencszázas években készült képeken lehetett látni. Aztán persze felfedezték az itteni paradicsom őrét is, a lángpallosú angyalnál sokkal ijesztőbb keanosz tudatot, de az emberiség bizony, olyan hatékonyan megemésztette a tudás tiltott gyümölcsét, hogy még ezzel a rettentő furcsasággal is le tudott számolni. Nem volt könnyű, persze, nem volt könnyű, mert a keanosz minél nagyobb, annál idegenebb, de mire nekem egyáltalán eszembe jutott, hogy a Pomonára jöhetnék, már uralmuk alá hajtották az óceánt.
     Úgy-ahogy.
     A Külső-tenger békés és lusta jószág, hatalmas tudata úgy szétfolyik a bolygó felszínének felén, hogy szinte már olyan akarattalan, mint a földi óceánok. De a két pomonai óriáskontinens között épp csak kinyílóban lévő, fiatal tenger néha még most is őrjöng, mint egy felbőszített kamasz. Az első szondák felvételein is látszott, hatalmas viharai hogyan falják a partot, hogyan köpik ki másutt a törmeléket, és soha nem is terveztek települést a közelébe. Persze mindig voltak olyan vakmerők, akik egy-két hétre, hónapra, vagy évre megpróbáltak megmaradni a partján, de a többségük nyomtalanul odaveszett, és épelméjű ember legfeljebb egy biztonságos magasságban száguldó siklóról akarta látni az örvénylő, fortyogó vizet.
     Persze kényelmetlen volt, hogy nem lehetett csak úgy áthajózni egyik kontinensről a másikra, vagy a fél világot meg kellett kerülni hozzá, de a Kiri vagy a Shan lehetetlen feltételei után ez elviselhető kellemetlenségnek tűnt. Senki nem is foglalkozott vele komolyan, amíg a tenger mintha felfigyelt volna a fölötte átrepülő gépekre, és az egyik őszi viharvonulás után, amikor pedig gomolyfelhőnek sem lett volna szabad fodrozódnia az égen, két héten belül négy siklót rántott le a tenger fölött valami, amit talán víztölcsérnek mondtak volna, ha nem ellenkezik a fizika törvényeivel, hogy olyan magasra felcsap. Közel ezerkétszáz halottal ez volt a Pomona legnagyobb katasztrófája.
Ki lehetett volna vinni a légiforgalmat a tenger fölül, ahogy a hajókat rá sem engedték, de a Fúria-tenger förgetegei láthatóan terjeszkedtek, kezdték felkavarni az óceánt, és egyre magasabb felhőrétegeket hódítottak meg. Nem volt más választás: meg kellett szelídíteni a tengert.
     Hogy szelídítesz meg egy tengert, aminek a partjára sem mersz kimenni, kérdeztem annak idején Alit, ha már benne volt abban a tíz emberben, aki túlélte a projektet, és persze csak nevetett, összeborzolta a hajam, és azt mondta, hogy sehogy. Ha nem mersz kimenni a partjára, akkor sehogy, de hát olyan embert fel sem vettünk, akiben volt annyi életösztön, hogy ne menjen ki, és nem volt annyi, hogy vissza is jöjjön. Épelméjűekkel mihez kezdtünk volna? Nekünk a Fúria-tengert kellett megszelídítenünk, és az első héten elvesztettük a harminc leggyakorlottabb keanosz-kezelőt a bolygón, és nem tudtuk, hogyan pótolhatnánk őket. Aganthban leállítottuk a bányákat, és onnan is áthoztuk, akit csak lehetett. A második héten már csak három embert morzsolt össze a víz, amint kapcsolatba léptek vele, és minket hetünket pedig egy kisebb szökőárral próbált berántani, nem is tudom, Grey és én hogyan úsztuk meg élve. Grey azt mondja, érezte, ahogy a víz húzza lefelé, és érezte, ahogy megfullad, aztán egyszerre csak mintha kiköpte volna a tenger, ott lebegett a felszínen, és a hullámok a part felé sodorták. Meg sem várta, hogy megszáradjon, még azon vizesen otthagyta a telepet, és visszarepült Aganthba. Három évig nem is dolgozott vízzel, azt hiszem, kaktuszt termesztett? Én talán azért maradtam, mert rögtön elvesztettem az eszméletemet.
     Nagyot sóhajtott, és áthajolt fölöttem, felkapott két sört a kanapé mellől, az egyiket a kezembe nyomta, a másikat egy hosszú korttyal bedöntötte. Aztán elvette az enyémet is, és utána küldte. Elégedetlenül morogtam, mert ez volt az utolsó két sörünk, és legalább az egyiket én akartam meginni. Amilyen rohadt hét volt, mind a kettőt magamnak vettem.
     Szóval utána napokig gyanúsan semmit sem csinált a tenger, folytatta Ali, de nem dőltünk be neki, nem hittük el, hogy ilyen könnyű lett volna megszelídíteni. És igazunk volt, csak taktikát váltott: nem tombolt, nem őrjöngött, csak a hatodik nap az egyik kezdőnk egyszerűen nem ébredt fel többet.
     Csalódottan méregette az üres üveget, aztán letette a földre. Persze mindig is tudtuk, hogy veszélyes elaludni munka közben. Nem azért, mert netán elveszíthettük az uralmat a mocskos dögök fölött – hanem mert alvás közben olykor fordult a kocka, és minden védőoltás ellenére a keanosz bizonyult erősebbnek. Volt, akinek sikerült felébrednie egy gyengébb keanosz uralma alól, volt, akit magától elengedett egy kíváncsibb víztudat, de volt, akit teljesen magába oldott a végtelen, és az első nemzedék fertőzöttjeivel ellentétben ők nem megőrültek, hanem… eltűntek.Ali hanyatt dőlt a díványon, összefonta a karját a feje alatt, és felnézett a mennyezetre, de szerintem a tengerparti felhőket látta a repedezett vakolat helyett.
     Szóval nem ébredt fel többet, folytatta, és ezen a ponton én már túl ideges voltam ahhoz is, hogy egyáltalán elérjem a rohadt mindenit annak a nyomorult tengernek, és már azt kezdtük vizsgálni, milyen ütemben vadulhatnak meg a vizek, és hány évtizedünk, évünk, vagy hónapunk lehet, mire a bolygó teljesen élhetetlenné válik, és arra dobtunk össze vázlatos terveket, hogy milyen ütemben kell kitelepíteni a civileket, aztán a földköpenyig kikaparni minden értékes nyersanyagot ebből a szemétdombból, mielőtt itt hagyjuk.
     És akkor megszólalt a tenger.
     Először nem is tudtuk, mi az, azt hittük, valamelyik újonc borult ki annyira, hogy belebőgeti a zenéjét a semmibe, holott civilizált ember még akkor sem terrorizál másokat a zenei ízlésével, ha amúgy sültbolond. De nagyon furcsán szólt az az orgona, és a társaságból senkiről sem hittem volna, hogy egyáltalán tudja, mi volt az a barokk. Márpedig a tenger Bacht játszott nekünk. És annak a szerencsétlen kölyöknek, aki belealudt előző délután, orgonaművész volt apja-anyja, ő is annak tanult, nem kellett sokáig gondolkoznunk rajta, kiből oldhatta ki a zenét az a nyomorult Fúria.
     Arra rájöttünk, hogy a zene a kulcs, de nem tudtuk, hogyan adjuk át neki. Az orgonista halála után először a legöregebb kezelő engedte magához a tengert, és a Fúria szinte azonnal elaltatta, feloldotta, aztán őrjöngve verte a partot, mert Mei csak a keanoszhoz értett, a zenéhez nem volt semmi érzéke. Még hat embert vesztettünk el, mire találtunk egy módszert, ami úgy-ahogy működött, és akkor jött a neheze. Tizenöten maradtunk, és végig kellett járnunk a partvidéket, hogy minél nagyobb darabon tudjuk egyszerre megfertőzni zenével. És még mindig voltak balesetek: mire elértük, hogy eléggé megtanulja zeneművekkel kifejezni az érzéseit ahhoz, hogy akkor se pusztítson jobban dühében, mint egy közönséges tenger tenné, ha kellemetlen inger éri, már csak kilencen voltunk. A végső, nagy próbára mind visszavittek minket az unganthi központban, hogy a közelben se legyünk, amikor bedobják azt a rozsdás roncsot a tengerbe – a rozsdát valamiért nagyon utálta a Fúria – és amikor őrjöngő vihar helyett feldörrent valami rekviemből a Dies Irae, én elsírtam magam.
     És egy életre megutáltam a komolyzenét, tette hozzá, szóval ha lehet, azt a Beethovent akkor hallgasd, amikor házon, mit házon!, városon kívül vagyok. A Fúriát átnevezték Bach-tengernek, és ha nem lenne továbbra is veszélyes területként számon tartva, és nem csak külön engedéllyel lehetne belépni a partvonal harminc kilométeres körzetébe, a vizet sem látnánk az áhítatos műértőktől. És bár elismerem, hogy jobban megvetem az embereket a kelleténél, de szerintem három okostojás elég volna ahhoz, hogy a tenger elfelejtsen mindent, ami Bach benne, és előtörjön belőle a régi Fúria. A tiltást tíz év múlva kezdik majd el lassan, fokozatosan feloldani… és igen, mások is megvethetik az embereket, mert vannak rá vészforgatókönyvek, hogy miként hagyjuk majd el a bolygót, ha a Fúriát is felbosszantja az a sok hülye.